Vanek úr Párizsban

Galachadi kaszinó

1.

Gyors léptekkel mentem Párizs utcáin, mint akinek rendkívül sürgős dolga van. Még mindig lázas lehettem. Emin pasa, Gorcsev, a hordágyas menet, a horpadt homlokú csavargó, Vanek úr, az oroszlán váltakozva ugrándoztak lüktető agyamban, és mindig újra Nedda… Nedda! Ki ez a csodálatos nő, aki egyszer angyal, egyszer szélhámosnő, és akit annyira szeretek.

Meg kell mutatnom neki, hogy én nem vagyok egy szánalomra méltó ámokfutója a párizsi utcának. Meg kell mutatni a bennem tomboló élni vágyást, akaratot és tehetséget.

A Cafée de la Paix-hez érkeztem.

Akkoriban a legendák, ha ilyesmi előfordult a világon, a Cafée de la Paix-ben kezdődtek. Mi ez a kávéház Párizsnak, Európának, sőt egy kicsit az egész világnak?

Talán még akad alkalmas szerző, aki sok kötetben megírja, hogy milyen emberek, milyen idők és hangulatok örök bányája az az öreg Cafée de la Paix.

Teraszával a Place de L’ Opéra felé! És úgy mellékesen a Bl. des Capucines-re is kiraknak egy teraszt, esténként meg egy-két kokszkályhát is.

A tarka összevisszaságban, zsibongó vendégek között hajléktalan koldusok ülnek kifogástalan ruhában, lakkcipőben, olykor enyhén púderezett arccal. Ágrólszakadt egyének, ragyogóan tapadó hajviselettel, hótiszta gallérban. Utolsó filléreikért itt drága Clisma cigarettát vásárolnak. Mert talán éppen ma lesz szerencséjük. És ilyesmihez Clisma kell…

Párizsban soha semmit nem lehet tudni!

Ez az egy biztos.

Itt vagyok például én. Nem is például.

Itt vagyok én, kizárólag és egyedül, a világ tengelye, mely körül az egész Föld forog, ha szerénységem nem tiltaná, azt is mondanám, hogy a naprendszer. Innen belülről nézve ez határozott és rideg tény, egy bizonyos korban, csalhatatlan optikai csalódás. Szóval én véletlenül ellenőrizhettem a megdöbbentő és véletlen közjáték fontosságát.

A nagy véletlen így történt.

Bemegyek a Cafée de la Paix-be. Először Ribáriba ütközöm. Nagyképűen meséli, hogy megismerkedett egy brazíliai özveggyel, madame Tourtelet-vel. Vanek úrnak is bemutatta. Sír Lajosnak éjszakára szállása volt. A hölgy igen humánus.

Ekkor érkezik Réz Jenő! Réz Jenő, aki nagyon szeplős, és mindég vigyorog, mint egy amerikai cigarettareklám, Réz Jenő, aki azonfelül harsány volt. Továbbá túl gyengéd jelzőkkel illette embertársait, nemre és korra való tekintet nélkül édesnek, cukrosnak, harmatcseppnek, és gyöngyvirágomnak nevezte őket. Sajnos, súlyt helyezett arra, hogy mindenféle találkozása az életben szenzáció legyen, az sem baj, ha mindenki odanéz, akikor ő éppen felordít, vagy egy rossz viccen sikoltozva és ájulásig kacag.

Ilyenkor az is lehet, hogy a viccet nem hallotta.

– Vigyázz, ne vedd észre… Jön a Réz! – súgja Ribári, és elhúzódik, de közben még azt is hozzáteszi gyorsan: – Nem láttál engem még Párizsban…

Egy perc, és a kávéház egy vad, indián csatakiáltásra lesz figyelmes, néhány ideges járókelő besiet az utcáról. Mi van?!

Réz Jenő fotóriporter, és már kora ifjúságunkban, amikor még hittünk ösztöndíjainkban, okleveleinkben és a művészetben, ő már akkor is minden vidámsága ellenére rideg materialista volt. A fényképész majdnem kivétel nélkül tárgyilagos egyéniség. Réz Jenőnek külön fényképész filozófiája volt. Például: egy fotográfus materialista, mert hinnie kell abban, amit lát, mivel folyton megörökíti. Továbbá egy nagyítólencse szűk látókörén át nézi a világot. És megfigyelhetjük, hogy akik mindent felnagyítanak, azok általában szűk látókörű emberek. A szűk látókörű emberek nagyon keveset tudnak, de azt alaposan. Ezt megfigyelhetjük a compurzárnál. Mennél szűkebbre állítjuk a függönyzár nyílását, annál élesebben mutat az objektív. Bizonyos fokig alacsonyabb rendű embernek tartottuk Réz Jenőt, ámbár rokonszenves volt, ha kissé parlagi is, amit elsősorban az okozott, hogy sűrűn nevezte az embereket gyöngyvirágomnak. “Idefigyeljen, gyöngyvirágom, felmegyek a Várba fényképezni, ha arra van dolga, elviszem kocsin.” Útközben azután fecsegett, összevissza beszélt, esetleg énekelt is, közben a fényképezőgépet dobálta, majd ismét elkapta, miközben állandó rettegésben élt, hogy leejti.

Csúfneve is volt. Mivel a fotóriportjai mellé ő írta a szöveget is, ami bizonyos megvetést jelentett nála az írás mesterségével szemben, mivel tudta, hogy gyatrán ír. De végre is a kép a fontos. Kit érdekel manapság, amit írnak? A kor nyelve a fotó. Ezután Írókép, a Nagyfőnök volt a neve. Sőt már úgy is nevezték, hogy Nagykép, az Írófőnök. Alacsony, köpcös, és vidám fiú létére felsőbbséges magatartásunk ellenére kedvelt bennünket. Most is, ahogy meglátott, ezt rikkantotta:

– Cukros Almási! Halló, gyöngyvirágszál! Hát maga itt van?!

– Még nem, de az esti gyorssal érkezem. Maga mikorra várható? Mit gondolt, hogy csak látszom?

– Isteni! – És akkorát röhögött, hogy a pincérek idegesen forgolódtak. – Tudja, hogy maga hallatlanul jópofa?

A kávéház Bl. des Capucines felé néző frontján hosszú, keskeny asztal állt süteménnyel, bélszínnel, sonkával, tartárral és szendviccsel megrakva, idevonszolt nyomban, miközben lesodorták a kalapját, de nem törődött vele. Rettentő gyűrött, csúnya kalapjai voltak, és azt állította, hogy foglalkozása révén rendkívül rongálja a kalapokat.

– Itt a magyar válogatott Párizsban? – kérdeztem.

– Igen. Megérkeztek a válogatott jópofák Párizsba.

És evett, és belém is tömött néhány süteményt.

Szokatlan eleganciával, életvidáman és jól tápláltan állt ott, ami érthetően idegesített.

– Mondja, violaszál – kérdezte -, maga mit csinál?

Dühbe jöttem. Ne kezdjen ez itt mindjárt sajnálni!

– Én igazán nem panaszkodhatom… Fotóriporter vagyok. Jól megy.

– Igazán? – feleli tisztelettel, csodálattal, kíváncsian, kérdezve és buzgón. – Magán már otthon látszott.

Ribári – aki eddig egy páholynak támaszkodva állt, és figyelt minket – most könnyedén elhaladt előttünk, gőgös arccal, ráncolt homlokkal maga elé bámulva.

– A Ribári! – süvölti Réz, mint egy sziréna. A nagy ember megfordul, fehér kesztyűs kezében lógatja az aktatáskát szélénél fogva, és bizonytalan arccal nézi Rézt.

– Ön… Várjon! Ne mondja meg!… – gondolkozik kissé. – Tudom, hogy ki! Jegyszedő volt a gőzfürdőben.

– De Ribári úr… – hebegi -, én Réz Jenő vagyok… a fotóriporter.

Most azonban az előkelő úr felfedez engem!

– Nézd csak, Almási! – mintha évek óta nem látott volna -, hát te mit csinálsz itt Párizsban? Miért nem láttalak eddig?

– Ribári! – kiáltottam nyomban megértéssel, és a nyakába borultam. – Ha sejtettem volna, hogy Párizsban vagy!

– Nem szoktál lapokat olvasni? No, nem baj. Gyere fel holnap a Claridge-be hozzám, ha nem vagyok otthon, nézz el a Külügybe… Hát maga, Réz, mit szándékozik itt csinálni?

És megveregette a vállát jóakaratúlag.

– Hát gyöngy… Ribári úr, tudja, riporter vagyok… és fotografálok. Eljöttem szerencsét próbálni. Hol lehet itt jól ebédelni? Nálam van pénz.

– Az nem fontos.

Kiültünk az étterembe, és Ribári nagy szakértelemmel rendelt. Előételnek rákmeridont. És sokáig veszekedett a pincérrel, mert a szerinte legjobb évjáratú 1920-as olasz chianti pillanatnyilag nem volt felszolgálható.

– Ribári úr mit csinál Párizsban?

– Mondja, gyöngyvirág, hol él maga? Két éve vagyok a francia külügyminiszter mellé beosztva, mint a magyar kereskedelmi kabinetiroda sajtóattasé-helyettese. Te pedig, Almási holnap elmész a szabómhoz, és csináltatsz egy szmokingot.

Az igaz, hogy volt egy szabója Párizsban, de ezt valamennyien elkerültük, mert egyszer Kárpát Renét odahurcolta egy rendőrhöz, hogy Ribári címét szedje ki belőle. Nagyon megdöbbent volna, ha beállítok hozzá, hogy Ribári számlájára csináljon egy szmokingot nekem…

– Mondja, nem tud véletlenül egy ügyes fotóriportert? – kérdezte blazírtan.

– De kérem – hebegte Réz Jenő -, itt vagyok én…

– Tudj’ isten… No, jó, hát majd hívjon fel, úgy félóra múlva a Claridge-ben. Van szmokingja?

– Hogyne!

Ekkor megjelent Frederik, Ribári idomított telefonistája, és cinkosan, halkan a fülébe súgott valamit a nagy embernek.

– Mondja, hogy nem vagyok itt – felelte idegesen Ribári.

Azonban a telefonos, akiben egy nagy színész veszett el tizennégy éves fiú létére, halkan, de hisztérikusan könyörgött, hogy mégis jöjjön, mert azt üzeni a gróf úr, hogy fontos távirat érkezett a stockholmi magyar konzulátusról. Ribári az ajkába harapott, és komoran felemelkedett.

– Bocsánat… – mondta -, nekem mennem kell. Kérem Réz, hívjon fel holnap a Claridge-ben.

– Maga pedig adjon fel egy sürgönyt, fiam, Budapestre, száz szó – átadott egy blankettát. Keresgélt a zsebében. – Tud ezrest váltani?

– Nem tudok, Monsieur.

– Ejnye… Adjál, Almási, háromszáz frankot… köszönöm, Réz, nem fogadom el magától… hogy jön maga ehhez?

Végül is a fiú elvitte a háromszáz frankot, és tudtam, hogy harmincat kap ő belőle, kétszázhetven Ribárié.

– Nagy fiú ez a Ribári – mondta kissé sápadtan Réz. – De elfelejtette kifizetni az ebédet… Látom, hogy maguk már itt jól gyökeret vertek. Nem mondaná meg, hol kezdjem?

Nézd csak… Tán lesz valami haszna az ugratásnak?

– Szívesen átsegítem magát a kezdet nehézségein – feleltem elgondolkozva. Ahogy Ribáritól eltanulja ezt idővel az ember. – Van gépe?

– Van egy gépem, öt nyelven beszél.

Gondoltam keresek valami riporttémát, amit együtt megcsinálunk, és azt a még meglévő utolsó ajánlólevelemmel elviszi Réz a laphoz.

Nem! Nem volt szélhámosság, mert senki sem kapott egyetlen fillért, amit nem érdemelt volna meg, és mindenki segített a másikon.

És mégsem lehet mondani, hogy nem volt szélhámosság.

Most nem beszélek arról, hogy Ribári később kölcsönkérte egy életre Réz Jenő aranykeretes monokliját. Réz Jenő ezt úgysem merte viselni.

Ilyesmit a legnagyobb kockázat nélkül csak Ribári tehet fel.

Az ajánlólevél-átnyújtás babonájának ugyan én már nem voltam híve. Volt azonban egy ajánlólevelem Bourinhoz, a Paris főszerkesztőjéhez, gondoltam, az megfelelőbb lesz Réznek, mint nekem.

Kinéztem az újságból egy érdekesnek látszó hírt… Aha! Öngyilkos lett a Banque de Mediterainnek egy kereskedelmi kiküldöttje.

– Ide menjen el fényképezni – mondtam nagy köhögéssel, és elolvasom neki a cikket.

– Gondolja, hogy ez jó? – kérdezte buzgón.

– Nézze, elmegyünk a családhoz, én kérek egypár adatot, fényképet, maga lefényképezi a gyermekeket és az özvegyet…

Réz nem tudta, hogy én nemrég Emin pasával és egy riadókészültséggel voltam együtt, és vonzott ez a hír, mert a kereskedelmi kiküldött valahol Galachad szigetén lett öngyilkos…

Odamentünk tehát, és rettentő rideg fogadtatásban részesültünk. Minek felkavarni a szerencsétlenséget? Miért kell megírni, és beszélni erről, és távozzanak az urak. Mondom én, legalább harmincnyolc fokos lázzal, hogy jobb az ilyesmit szellőztetni a lapokban, hiszen bankembernél elejét veszi a suttogásnak.

Ebben a pillanatban láttam, hogy itt van valami. Az öregasszony rémülten nézett a fiatalra. A fiatal tiltón az öregre. Közben Réz Jenő öt felvételt csinált.

Én még elmentem a bankba. Felvilágosítás: a banknak nincs követelése az elhunyt tisztviselővel szemben. De mi ez a rideg arc, ahogy beszélnek?

Odaadtam az ajánlólevelet, és Réz elment a képekkel.

Az ajánlólevél nem volt hamis, csak Réz hitte azt, hogy én írtam. Sajnos a képek nem érdekelnek. Nem is várom meg. Visszamegyek az özvegyhez:

– Asszonyom, a bankban voltam!

– A bankban… – és elhűlten mondja -, azt mondták a bankban mindent elintéznek! Nézze, Monsieur! Magának nem áll érdekében engem tönkretenni! Én magam sem tudom, miről van szó. De jöttek, hogy ne beszéljek a férjemről, sem arról, amit írt, akkor elintézik a… azt a hiányt a banknál. …és én a gyermekeimmel járadékot kapok… Mintha a vállalatnál lennék. – És sírva könyörgött. – Maga talál más hírt is, mint újságíró… de mi lesz belőlem…

– Mennyit kap havonta “azoktól”?

– Hatszáz frankot.

– Rendben van. Ne mondjon semmit.

De ha én szerzek magának havi ezer frankot, akkor megmond mindent?

– Monsieur… Akkor én boldogan elmondok mindent, amit tudok, de nem tudok semmit.

Szóval minden, minden titok itt. Felhívom telefonon Bourint. Miért? Hatalmas ember, és ha akarja, megadja az ezer frankot.

– Monsieur Borin?

– Igen.

– Egy rendkívül fontos, közérdekű ügyben beszélnem kell önnel négyszemközt. Én Almási vagyok.

– Gratulálok! Megvették a képeit, nagyon jók. – Uram Atyám! Hát persze, hogy a levélben engem ajánlottak, és nem Réz Jenőt. Most elrontsam az ügyét?

– Szeretnék Monsieur-vel mégis beszélni.

– Kizárja ez az ügy, hogy aperitif mellett beszéljük meg a Dome-ban?

– Ahogy parancsolja.

Mit tesz isten? Réz Jenő lejön a Dome-ba. Odajönni nem mert, de tátott szájjal hajolt meg, amikor megtudta a pincértől, hogy Bourinnel ülök egy távoli sarokban. Te jó Isten, mikor viszi neki így fel a dolgát Párizsban a szerencse.

Köhögtem, lázas voltam és hajléktalan. De Bourinnel ültem, ez tagadhatatlan. Elmondtam neki, hogy a banknál gyanúsan ridegek voltak, az özvegynek tartásdíjat ígértek, és bizonyára megtérítették a sikkasztást a bankban. Érdemes foglalkozni ezzel, megér-e havi ezer frankot Bourin lapjának, ha ez a nő beszél.

Bourin elgondolkozott.

– Mióta szaladgál az ügyben?

– Három és fél órája.

– Magát én le fogom szerződtetni. Az ügyre nézve beszélnem kell a Banque de Mediterrain igazgatójával, aki nagyon jó barátom. Ettől függetlenül jelentkezzék nálam, egyrészt mert átadta barátjának az ajánlólevelét, másrészt mert nagyon gyorsan csinálta ezt, és szenzációs dolog pattanhat ki belőle. Talán én is megtudok valamit, amíg felkeres… Hol lakik?

– Bl. St. Honoré 27. – mondtam habozás nélkül, mivel a mosókonyha ebben a házban volt, és én ott laktam.

Mikor elváltunk, még mindig köhögtem, de Réz Jenőt már nem láttam, pedig bizonyára pénzt tartogatott számomra.

Mikor befordultam a Bl. St. Honoré felé, valaki megállt előttem, szétterpesztett lábbal. Hatalmas, széles vállú alak volt.

– Ha még egyszer meglátom, hogy a bankba és az özvegyhez szaladgál, így vágom el a nyakát.

Könnyed mozdulattal hátrakapta a fejemet, és előhúzott egy kést. Iszonyú ereje volt. Könnyedén a kocsiútra lökött és intett.

– Au revoir, ha kívánja!

2.

Másnap reggel már úgy ébredtem a mosókonyhában, hogy dolgom, célom van. Éreztem, hogy a Bourinnel való beszélgetés fordulópontot jelent életemben. Vanek úr már elment, Wendriner úr külön lakosztályban lakik, és Nedda ablakai is zárva voltak, tehát nincs otthon. Szeretem… szeretem, bármit is rejt a múltja.

Biztos voltam, hogy az ő szemeivel, szájával és egész lényével nem lehet valaki gonosz, nem lehet szélhámos. Itt is valami titok van. Mindenütt titok!

Elindultam Réz Jenőhöz, aki előző napon odaadta névkártyáját, melyet még Pesten nyomtattatott, mert egy barátja már előre műtermet bérelt részére az Opera mögött egy kis utcában, és azt mondta, hogy ma reggel oda is költözik.

Réz Jenő, aki éppen töménytelen fénykép szortírozásával és polcokon való elhelyezésével foglalkozott, úgy fogadott, hogy nem tudta, mit szóljon.

– Almási! Hogy én éppen magába ütköztem… Tudja, hogy a maga levelére mennyit utalt ki Bourin a képekért? Ribári szerint, aki pedig igazán tud mindent, ennyit még fotoriporter nem kapott Párizsban! Hatszáz frankot!

És átnyújtott háromszázat.

– Ide hallgasson, Réz. Ribári egy szélhámos, akit nap mint nap lent láthat a Globe-ban, az úgynevezett “kozákok” között. Nekem nincs lakásom, az egész tegnapi ügy ugratás volt, maga adjon ide ötven frankot, és hagyjon békében…

– Na, ne vicceljen, cicabogár! A maga ajánlólevelére…

– Azt nem én írtam, hanem én is kaptam…

Állt és gondolkozott. Azután nevetett.

– Hát idehallgasson, Almási! Ha tegyük fel, valaki megérkezik Párizsba, becsapják, és jól keres, miért kell annak mindjárt másnap szegénynek lenni, azáltal hogy nem csapják be? Maga nekem ne magyarázzon. Maga kereste ki a riportot, maga tud franciául, és kérem, hogy legyen a társam.

– Nem lehet, Réz. De szívesen fordítok magának francia lapokból fotoriportötletet. – Elvettem tőle ötven frankot, amit jogában áll minden pesti írónak minden fotóriportertől kölcsön kérni.

– Hát engem maguk nem fognak ugratni! Nekem a Ribári megígérte, hogy amikor a díszszemlére megérkezik a külföldi bizottság, szerez egy engedélyt az Elysées-be, ahol nem szabad fényképezni.

– Idefigyeljen. Én elmegyek magával az Elysées-be, és ha ott fényképezhet, akkor beismerem, hogy ez mind igaz.

– És hogy beszélt maga Bourinnel? Egy Bourinnel?

– Aznap beszéltem vele először, hogy ott bemutatkoztunk az utcán.

– Hát ezt mesélje másnak. Maga azt hiszi, először vagyok külföldön? Egy évig voltam Németországban, egy évig Törökországban.

– Mikor?

– Hat év előtt. Kimentem a válogatottal, és ottmaradtam. Ha Törökországról kell valami, csak nyugodtan szóljon, cukros Almási, én ott mindent lefényképeztem! Van háromszáz különböző Kemálom.

– Mondja! – kérdeztem hirtelen. – Ismert ott valami Emin pasát?

– Micsoda?! Hogyne ismertem volna! Kis híján miniszterelnök lett! Ötvenszer is fotografáltam… cicabogár.

– Hagyja ezeket a hülye kiszólásokat! – Tudja, hogy a pasa itt van Párizsban, és beszéltem vele?!

– Igen? Beszélt vele? Hát várjon, gyöngy… semmi, csak azt mondtam, várjon.

Vájkálni kezd a polcok tömkelegében. Fürgén jobbra-balra, közben egy valcert fütyül. Végre megtalálja a képet, és odaadja.

Ő az! A bolond, aki miatt a rendőrséget hívtam. A fez… a bajusz és ahogy mosolyog…! Még a két platinafog is látszik.

– Igen tegnapelőtt evvel beszéltem – mondtam.

– Fordítsa meg a képet!

A két hátán ez áll: “A török távirati iroda mai jelentése szerint Emin pasa vasárnap este ankarai házában főbe lőtte magát. Egy pókerpartival kapcsolatban mindenféle suttogás középpontjába került, és állítólag ez adott okot tettére. 192… VIII. hó 27.”

Megdöbbentem. Mi ez? Újabb megoldhatatlan rejtély. Talán bennem a hiba?

– Hát figyeljen, Réz Jenő. Én most adok magának egy kitűnő ötletet. Várjon meg engem a Cafée de la Paix-ben, és ott lefordítok magának néhány párizsi újságból fényképezni valót. Nehogy Ribári tanácsát kövesse, mert az vagy a Közvágóhídra küldi, vagy a hóhérhoz…

Bourinhoz mentem a válaszért.

Ma sem tudom, hogy mit beszélt Bourin a bank vezérigazgatójával. Amikor beléptem hozzá, így fogadott:

– Monsieur Almási, én magát alkalmazom havi ezer frankkal riporternek. Nem sok. De ígérem magának, hogy ha azt az ügyet, amibe belefogott, végigcsinálja, maga ennél a lapnál nagy ember lesz. Itt van önnek egy okmány, amely Madame Pollard-t, ha ön is úgy akarja, élete végéig havi ezer frank életjáradékról biztosítja. A Credit Lyonnaise adta ki az okmányt, az én folyószámlámra. És jöjjön, erre iszunk egy aperitifet!

Már nem tudom, hogy köszöntem meg, Bourin se sokat törődött vele, de lefelé menet figyelmeztetett, hogy nagyon nehéz dolgom lesz. Ő szavát adta a bank vezérigazgatójának, hogy nem piszkálja lapjában az özvegy ügyét, de a riportere tovább fog dolgozni. Kiutalta az első havi fizetésemet. Erre én elmondtam az esetet Emin pasával. Gondolkozott.

– Nézze, fiam. Egy lap nem foghatja meg itt az ügyet. De egy riporter igen… És nagy dolgot csinál belőle, vagy semmit. Maga havonta ezer frankot felvehet itt, hogy utánajárjon… és két hónapot kap. – És én felvettem ezer frankot.

Elsősorban elmentem egyetlen, nagylelkű támogatómhoz a kapitányságra. Véletlenül ott volt ügyeleten a kapitány, aki húsz frankot adott, mikor lázas voltam.

– Megismer még, Monsieur Capitain?

– Az író – kiáltotta rövid gondolkodás után. – Aki barátjánál lakik és hajléktalan, továbbá török lázálmai vannak!

– Úgy van! Megkérhetem, hogy segítségemre legyen?

– Micsoda beszéd! Egy író! Nem szoktam ugyan olvasgatni, de ama nemzet tagjai közé tartozom, akik az írókat mindig nagyra becsülték.

Lelkesen mondta, igaz, hogy már az aperitif idején túl, de azért őszintén.

– Kapitány úr! Én újságíró lettem, és életveszélyesen megfenyegettek! Feljelentést teszek!

– Rovin! A nyilvántartót!

Vagy egy órát lapozgattam. Miféle alakok léteznek a világon! Forradásokkal és torz arcokkal, és…

És itt az óriás!!

– A Hosszú Paul! Ezt én behozom délután! Ez a nőjénél van!

Ezután elmentem a kapitánytól az özvegyhez. Megmutattam neki az ezer frankról szóló életjáradékot.

– Kérem, nem tudom, megéri-e… Az én férjem csak néhány szót írt búcsúlevelében, és azt írta mellé, hogy hozzuk nyilvánosságra… A többi levelet nem említette, megmutathatom, egy szó sincs róla…

– Az utolsót mutassa.

– Elvették. De tudom a lényegét. Azt írta: “Galachad miatt halok meg…” Rosszul van Monsieur?

A barokk villában kétszer láttam ezt a szót, először Nedda szobájában.

– Ki vitte el a lapot?

– Valami fiatalember. Többet nem tudok mondani…

3.

Kitámolyogtam az utcára, és fejemben rajzottak a gondolatok. Az öngyilkos banktisztviselő és Galachad! A barokk villa és Galachad! A kártyabotrány miatt öngyilkos, tehát halott Emin pasa és a barokk villa! Az éjjeli gyászos menet és Nedda, Nedda és újra Nedda!

Észre sem vettem és ott álltam a villánál. Nedda ablaka nyitva volt. Felmentem hozzá!

Nagyon barátságosan fogadott. Aggódva nézett rám, lázas vagyok-e még, igazán jobban vagyok már.

– Nedda, állásom van egy nagy újságnál, és előttem az érvényesülés útja. De megszegtem a megállapodásunkat! Én szeretem magát, Nedda, legyen a feleségem!

Búsan nézett rám, de úgy láttam, nem volt meglepve.

– Szeretném, ha az igazi nevem megtudná. Nedda Gorcsev vagyok, és ez a ház fivéremé. Az apámé volt. Az apám öngyilkos lett… valami kártyahistória… – Az ajkába harapott, csak nehezen tudta folytatni. – És aztán két év előtt a fivérem… Amikor már azt hittem, hogy végre… végre révbe ért, minden rendben lesz… akkor ő is belekeveredett valamibe, és… kártya… hamiskártyázás… – alig bírt beszélni. – És el kellett hagyni, a családot, feleséget, mindenkit… beállt a légióba… Amikor apámmal ez történt, még kisgyerek voltam, és egy londoni rokonunk magához vett… Sokkal többet én sem tudok… A fivérem időnként megkért valamire, amíg betegen feküdt Afrikában… és mikor hazajött… szóval segítségére voltam, de úgyszólván nem is tudtam, hogy miben. Azt mondta, nem akar belekeverni… Vlaszta gróf az egyetlen támaszom.

– És… ki ez, a Vlaszta gróf – kérdeztem.

– Az apám legjobb barátja volt, aki mellénk állt a szerencsétlenség után. Bennünket mindenki elhagyott, csak ez az ember maradt meg mellettünk… A fivéremhez is jó volt. Vlaszta gróf, de nem használja a címét. Előkelő úr, és mégis kitart mellettem… És ez jólesik… És, ha megkérné a kezemet, hozzámennék és… – elpirult – lehet, hogy meg fogja kérni…

Homlokával az üvegnek támaszkodott, nagyon nehezen jött a hang a torkából.

– Megkérte… a kezemet…

Mennyi minden omlott össze ezen a csökönyös kis pontján a rossznak. Az igazi harcon túl voltam. Mert nem a végső siker a diadal, hanem az első. Az első komoly áttörés a nincstelenség frontján! A lehetetlen! Ez a nagyszerű! A többi szürke koldus elé ugrani, csak egy orrhosszal! Csak egy kis igazolásul, hogy nem vagyok átlag! A következő száz vagy ezer kilométer már világhír, vagyon, rang: mind semmiség e diadalhoz. De most minek? Illetve: kinek! Homlokomat az asztalhoz szorítottam.

Odajött hozzám és átkarolt. Arcát a fejemhez támasztotta, és ideges ujjai rángva, kétségbeesetten kúsztak a hajamban, a vállamon…

Nem tehetek róla, de hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam.

Könnyes szemekkel kibontakozott karjaimból.

– Ne kínozzuk egymást, Péter. Én is szeretem magát. De nem lehetek a felesége. A kártya… A hamisjáték. Ez… Úgy látszik, öröklődik… a véremben van… Vlasztához megyek. Mert ő jó, és mindenki komisz volt hozzánk, mindenki pálcát tört… És én úgysem lennék boldog senkivel, magával sem. – És a szabadgondolkodó sírva panaszolta el a szabad gondolatok mögött raboskodó tehetetlen asszony búját, aki saját sorsáért döngeti az élet zárt kapuit. – Nekem nem lehet gyermekem, mert én nem akarok bűnöző hamiskártyás fajtát szülni. Én nem akarom, hogy gyermekem legyen, pedig úgy szeretném.

Zokogva az asztalra borult. Mit felelhettem? Durva árnyakká hasadozott a szoba sötétje, és egy távoli autókürt különös sikoltással figyelmeztetett valamire.

– Azt mondja meg – kérdeztem hirtelen -, mit keresett maga a Rue Forbin 18. szám alatt.

– Van egy titkom – mondta gyorsan és beismerően. – Londoni rokonaimtól alig kapok pénzt, és hogy tanulhassak, idejárok…. hivatalba… – nyelt és kijavította. – Maneken vagyok, a Louis et Broghers-nél. Rajtam mutatják be az új kreációkat. Este vagy éjszaka, finom szórakozóhelyeken kell megjelennem, a vállalat új modelljeiben és… gróf Vlaszta elkísér ilyenkor.

– És miért akart maga egy belleville-i apaccsal engem meglopatni. És mim van, amit én nem adtam volna oda magának?

Az arca ijedt lett és bizalmatlan, vizsgálódó kifejezéssel ámult rám. Hátralép és gyanakvóan, riadtam rám pillant…

– Maga tudja ezt? – kérdezi nehéz lélegzéssel. – Tehát leskelődött utánam? Feleljen!

– Maga feleljen!

– Hát megmondom! – zokogta. – Sába, mielőtt ideérkezett, valahol találkozott Afrikában a fivéremmel, és hozott tőle valamit… Esküszöm én sem tudom, hogy mit! Csak benne van a hétlángú gránát, vastag aranyozással. Akkor magánál volt Sába holmija is. Hát persze, hogy a maga nevét mondtam. De Sába holmijáról volt szó. A fivérem írt erről. Sába miatt jártam maguk közé, de később megszerettem a fiúkat! Emlékszik?! A Macskalábba. És nem lehetett, szólni sem Sábának, sem magának, mert a fivérem azt írta, hogy akkor jobban megnézik azt a tárgyat, rájönnek a titkára, és annak nem szabad megtörténnie.

Miféle tárgya lehetett Sábának, ami fontos?

– Nézze, Nedda – mondtam nagyon határozottan. – Én nem mondok le magáról. És úgy érzem, hogy itt még vannak olyan dolgok, amelyek nem egészen világosak. Én mindent ki fogok deríteni.

– Péter, az ég szerelmére kérem – mondta Nedda ijedten -, ne avatkozzon bele semmibe. Ebből csak baj lehet. Ígérje meg, hogy nem tesz semmit.

– Nem ígérhetek semmit, mert az életemről, boldogságomról van szó. Holnap újra itt leszek.

És búcsú nélkül elrohantam tőle.

4.

Köhögve igyekeztem a Globe-ba. Ribárival akartam beszélni. Ott áll a szuterén számos asztalainak egyikénél, nyugodt, kissé púderes, előkelő arccal biliárdozik. Nyersselyem ing van rajta, ezt naponta mossa és vasalja, amíg elszakad. És Vanek úr legszebb, pöttyös nyakkendőjét viseli. Ezt véletlenül ismerem, mert patrónusunk szívből megsiratta, amikor elveszett.

Megvártam, amíg befejezte a játszmát, és leültünk egy távoli asztalnál.

– Mi van a fiúkkal? – kérdeztem.

– Én Zomborival egy kényelmes külön bejáratú világítóudvarban lakom a St. Sulpice tér 14. alatt. Bükk Ivánt egy afrikai csapat jobbszélsőnek szerződtette, és tegnap elutazott. Kárpát René orosz zenekart alakított, és a Place Pigalle-on a Fursy a Boit nevű helyiségben játszik. Apropó, Sábával ma reggel találkoztam. Keresett nagyon bennünket, és részedre a következő üzenetet hagyta.

Kis papírlapot vett elő az elmaradhatatlan aktatáskából, és átnyújtotta. Elolvastam.

Ezt írja:

“Péter! Ne aggódjatok miattam. Jól vagyok, de rövid ideig még nem lesz alkalmam veletek lenni. Szeretném, ha elküldenéd a piros füzetet egy barátomhoz, aki a Bl. de la Villet 9. számú házban lakik, Monsieuer Alfréd Pierette. Pista.”

– Sír Lajossal mi van? – kérdeztem.

– Jó hogy kérded. – Ismét belenyúlt az aktatáskába, és átadott egy kéziratcsomót.

– Itt a légiós regény néhány folytatása, és kéri, hogy sürgősen helyezd el valamilyen lapnál, és táviratilag értesítsd az eredményről.

– Hol lakik most?

– Látod, ezt elfelejtette megmondani, de lehet hogy ő sem tudja pontosan – válaszolta Ribári.

– A piros füzetet nem adta vissza? – kérdeztem.

– Nem.

– Egyre kérlek még – mondtam Ribárinak. – Réz Jenőt ne ugrasd ezentúl. Lehet, hogy együtt dolgozom vele. Bourin szerződtetett, mint riportert.

– Gratulálok öregem. De Réz miatt sietned kell, mert egy óra múlva a tetemnézőben van találkám vele.

Azonnal leültem, és írtam egy lapot, amelyben értesítettem Alfréd Pierette urat, miszerint közölje Sábával, ha találkoznak, hogy a piros füzet Sír Lajosnál van, aki regényünkön dolgozik. Sír Lajos pillanatnyi tartózkodási helyét természetesen nem ismerem, és miért pont én lennék a világon azon kevesek egyike, aki ismeri.

Bedobtam nyomban a lapot.

Azután sürgősen Réz Jenőt kerestem fel, és még utolsó percben sikerült elcsípni őt, amint éppen szmokingosan útra készült a halottasházba.

Réz boldogan, de zajosan üdvözölt.

– Gyöngyvirág! Minden a miénk! Megnyertük Párizst! Önre hivatkozva az összes lapot felkerestem. Ribári tolmácsolt. De nem kellett sokkal többet mondanunk, mint a maga nevét, és ha keveset ígértek, kissé ordítozni franciául: Almási, Almási! – és vették a képeket. Vették, mint a pinty. És fizettek! A maga része…

– Az én részem semmi. És egyszer és mindenkorra hagyja abba ezt a pénzkínálgatást. Tegnap óta rendes állásom van, és nincs szükségem a maga pénzére.

– Nem is hinné az ember – szól Réz -, ilyen urak.

Lett egy ötletem. Vad, különös idea.

– Réz! Most rendkívüli tettemért viszonzásul összevissza dobálja a dobozait, és kiszedi belőlük azoknak a fényképét, akik tíz éven belül öngyilkosok lettek kártya miatt. De nagyon alapos munkát végezzen! Ribári lemondta a mai találkozót, és ő is arra kéri, hogy ezt a munkát nagyon sürgősen végezze el.

– Drágaságom, nálam a halottak képei csak időrendben vannak elfektetve. Temetői rendszerrel. De átöltözöm és megcsinálom.

Mentem tovább, még Bourinnal is beszélnem kell. Nyomban fogadott.

Elmeséltem a bankember búcsúlevelét, a barokk villa titkát, Gorcsev öngyilkosságát. Elővettem Emin pasa képét. Elmondtam, hogy kétségtelen az azonosság. Elvihették valahová, míg a riadókészültség ott járt.

– Nézze fiam, magából még lehet elsőrangú riporter, csak tudnia kell, hogy éppen az jelenti a szenzációt, ami most még hiányzik magának. Hová rejtették Emin pasát, kik és miért?… Milyen összefüggés van az öngyilkosságok között? Van-e? A hírlapi anyag nem kérdés, hanem felelet. A szenzáció az, ami összeköt látszólag egymástól távol álló eseményeket. Ezt jegyezze meg! Nem az esemény, az összefüggés kell itt is. De ez érdekes, amit maga itt elmesélt és mutatott. Nekem külön érdekes, mert Gorcsev jó barátom volt, és sohasem hittem, hogy hamisan játszott. Az eset egyre jobban érdekel. Azt megígérem, ha az ügyet kibogozza, és hozzuk, vezércikk lesz. Véletlenül nekem is ügyem. És azt is megígérem, hogy maga akkor egy igen jól fizetett újságíró lesz Párizsban…

Mikor kijöttem Bourintól, szinte rajzottak bennem a gondolatok. Hogyan tovább? De hirtelen rádöbbentem, hogy egész nap egy falatot sem ettem, és hogy vár rám a mosókonyha.

És ekkor, sohase felejtem el az ünnepi eseményt, olyan volt, hogy szinte belé betegedtem, olyan nagyszerű, megrázó és fenséges. Párizsban történt! Délután hét órakor! Egy taxinak intettem! De ez még semmi: beültem! És odavetettem a címet: “Hotel d’ Aragon!”

Amikor egy rándulástól hátrazökkentem a bőrülésen, és elindult az autó, úgy éreztem, mintha diadalmenetben haladnék a hömpölygő nép élén: Meghódítottam Párizst!

Lakom!

Tessék? Igen. Két év óta vagyok Párizsban, és először lakom. Közben kallódtam. Most itt saját szobám lesz, hajkefém és kölnim a tükörállványon.

Megvacsoráztam és kimerülten lefeküdtem. Aludni… mélyen aludni! És holnap újult erővel hozzáfogni a megoldhatatlannak látszó rejtély kibogozásához. Nedda szeret, és ez határtalan erőt kölcsönzött nekem. Mély álomba merültem.

5.

Reggel tíz óra volt, amikor egészen különösen kipihent módon ébredtem. Egyedül aludtam egy igazi komplett ágyneműs fekhelyen! Éreztem, hogy rengeteg dolgom van, hogy különös feladatok várnak megoldásra. Hol kezdjem? Először is menjünk el Rézhez.

– Itt vannak, Almásikám, a fényképei – fogadott büszkén Réz.

A földön, egy csomóban feküdtek azoknak a képei, akik kártya miatt öngyilkosok lettek.

– Ezt a Labovitzot én is ismertem – mutat egy képre, míg én lázasan dobálom szét a többit. Gorcsevet sehol nem találom, de egyszerre egy ismerős kép tűnik elém.

Igen! Ez Vanek úr!

A kép alatt ez áll: “Grey egyiptomi főparancsnok; aki váratlanul, felderítetlen okból főbe Lőtte magát.” A dátum hét év előtti.

Nem. Mégsem egészen a Vanek úr. Soványabb és… és hát igen… sokkal értelmesebb az arca. Talán itt is van valami összefüggés. Ezt is megnézzük.

– Kis csibém! – mondtam Réz Jenőnek. – Hagyja külön ezeket a kártyaöngyilkosokat. Egyet elviszek.

– A Labovitz nem jó? Kitűnő ember volt!

– Később esetleg arra is sor kerül! – nyugtattam meg.

Paris Soir! Villámgyorsan megy most már minden. Grey angol tartományi főnökhelyettes ötnapi kártyacsata után mesés összeget nyert, és bizonyos suttogások miatt főbe lőtte magát…

Felmegyek az angol konzulátusra, és elfogulatlan arccal mondom, hogy Grey ezredes Párizsban élő rokona vagyok.

– Igen? Azt hittük, hogy csak az az egy rokona van, aki tüdőbajban meghalt, és a Bl. St. Honoréról eltemettük… Mi baja? Tessék egy szék…

Letámolyogtam az utcára. Itt van újra az összefüggés. Ez volt a gyászos éjjeli menet. De mit keresett Emin pasa és Grey ezredes öccse a barokk villában?

Gyerünk a könyvtárba! Keressük a régi újságokban a részleteket! A könyvtárban beülök az olvasóba.

Igen! Most keressük azt, amit Bourin így nevezett: A Szenzáció! Ami összeköti az eseményeket.

Tizenötféle újság, ugyanennyi évfolyam és semmi, semmi, csak a szokványos jelentés, az őrnagy fényképével. De áldja meg az Isten a képes folyóiratokat! Ott van Grey! De ez semmi, Grey-Vanek urat megtalálta az a kedves Réz is! Azonban itt, most az illusztrált lapban, a kapitány képe mellett, sőt esetével egy időben: a Galachad Kaszinó!

És alatta rövid szöveg: “Az elhunyt parancsnok tilalmat akart kibocsátani, mely szerint az Egyiptom felől közeledő hajók nem érinthetik Galachad sziget kikötőjét. A tilalmat azért tervezte, mert igen sok angol tiszt, átutazó gazdag kereskedő és diplomata pénzét otthagyta a sziget kaszinójának zöld asztalain.”

Micsoda győzelem lenne, ha ki lehetne deríteni. És mégpedig úgy, hogy egyetlen cikkben megírni, hogy Grey, Gorcsev és Emin pasa mielőtt még egy kártyabotrányba keverednek, valamilyen módon a Galachad Kaszinó létét veszélyeztetik. Vezércikknek! Egy kérdés, ami felelt is: ez a Galachad, távol az áldozatoktól, mégis az egyetlen bűnös! És ha ezt a nyilvánosság követeli és mondja, akkor megoldódik magától. Addig nem. Bourinnak ez az elve nagyon jó!

Na, de ehhez két emberről kellene bebizonyítani, hogy összefüggésben állnak Galachaddal. Mi összefüggés lehet Emin pasa, az öreg Gorcsev és a Galachad Kaszinója között? Egy távol, Törökországban élő diplomatának, és egy párizsi úriembernek, aki sohasem járt azon a vidéken.

Hát nézzük meg először a Gorcsev ügyet! Nedda szerint 13 éves volt, amikor a tragédia történt. Újság, újság után gyorsan, automatikusan lapozok és nézek, nézek…

Az ördög vigye el!

Az ördög? Ebben a pillanatban, mintegy hívásra, ott áll előttem a barokk ház fényképe.

“Nem kerül eladásra a szerencsétlen körülmények között elhalt dr. Alex Gorcsev lakóháza, a Bl. St. Honorén.”

Gorcsev! Lapozok…

Az előző szám első oldalán óriási betűkkel áll: “Dr. Alex Gorcsev tegnap este főbe lőtte magát.” Alatta kisebb szedéssel: “Az ismert, emigrációban élő orosz. ügyvéd öngyilkos lett.”

És itt a neve! Leánya Nedda és fia Iván! Továbbá megtudtam, hogy mindenféle suttogások kényszerítették e tettére. Az igaz, hogy előzőleg mesés összeget nyert kártyán, de halála után kiderült, hogy ezt utolsó fillérig jótékony célra adta. Annál különösebb az ügy, mert a köztiszteletben álló dr. Alex Gorcsev nem volt gazdag ember…

Kiszédelegtem a folyosóra. Mi ez? Hogyan találkozik a barokk villa vonzásával? Amely először Vanek úrral, majd Sábával, majd Neddával kényszerít, hogy tegyek valamit, amit csak én tehetek.

Eh, ostoba babona!

Dehát így van! Itt az én életem valahol belekeveredett a légiós regény és a Gorcsev-család tragédiája közé, összegyúrva egy különös masszában.

És, most már nem akadályozhatom meg, hogy elmenjek a barokk házzal a világ végéig, mert én most már azt is tudom, hogy a mosókonyhában függő kabátból egy régi újságot húztam ki, és Vanek úr figyelmeztetett, hogy az a gazdájáé. Abban azt írják, hogy Gorcsev Iván Nizzában kártyabotrányból kifolyólag eltűnt.

Visszamegyek és tovább olvasok:

Itt ez áll: “Az elhunyt Gorcsev legjobb barátja, Vlaszta gróf… jelen volt a kártyacsatánál, és azt állítja, hogy dr. Alex Gorcsev a legjellemesebb és legkitűnőbb ember, akihez a vád semmiféle formában sem ér fel.”

Oh, hogy ez a Vlaszta gróf, ilyen első számú hős lehet, ebben a misztériumban… Hol itt a bűn? A szörnyű összefüggés?! Illetve, hogy hol a riport?!

Na nézzük meg Emin pasa esetét! Hiszen a dátumot kívülről tudom. “192…VIII. 27-én főbe lőtte magát, ankarai házában.”

A Paris Soir a második oldalon parentálja. “A nagy államférfiú, erőskezű és hatalmi vágytól áthatott, már-már magához ragadta a hatalmat mint hadügyminiszter, amivel hódító terveit érvényesíthette volna.”

Ez azonban kevés. Talán a török újságokból többet meg lehet tudni.

Megyek a török újsághoz. Négy-öt szobás a szerkesztőség. Nagy felfordulás, és csak hihetetlen veszekedés útján sikerül rávenni őket, hogy hagyjanak kotorászni a régi évfolyamok között, mert nevet most már nem említek, csak dátumot.

No ez más! Itt Emin pasáról és váratlan öngyilkosságáról szól az egész lap úgyszólván. És nyolcféle térkép. Arábia, Szíria, Perzsia, akikkel a pasa bizonyos politikai tárgyalásokat folytatott. Végül egy csomó sziget és ezek között… Igen! Egy csöppnyi folt:

Galachad!

Egy óvatlan pillanatban kitépem a lapot, és megyek a Globe kávéházba. Ehhez Ribári kell! Kártyázik.

– Szeretnék veled beszélni egy percre.

– Akkor vedd át a lapomat, és játsszál helyettem…

– Nagyon fontos ügyről van szó, a partnerek egy percre megbocsátanak. – Ribári elegánsan rájuk néz. Mogorván bólintanak, Ribári int, mint egy főherceg, és eljön velem.

– Parancsolsz, kérlek alássan?

– Szükségem volna valakire, aki törökül tud.

– Van itt egy török, a Rome kávéházban, gyere, elvezetlek. Úgyis vesztésben vagyok.

A Rome kávéházban egy hosszú szakállas, ősz úr a bizonyos török. Mikor meglátja Ribárit, két ujjával jelzi a pénzt. Ribári legyint, rám mutat és távozik. Három frankért a török lefordítja a cikket. De Galachadról nincs szó. Forgatja, nézi a lapot, végül megállapítja, hogy Galachad egyike ama kis szigeteknek, amelyek Emin pasa elgondolása szerint okkupálandók. Megszállta volna, ha ő lesz a hadügyminiszter, de közben valami kártyaügybe keveredett, hihetetlen sok pénz nyert, és főbe lőtte magát.

Kezdenek az összefüggések alakulni. A banktisztviselő kártyaveszteség miatt öngyilkos lett. A részleteket és a kártyaklub nevét el akarják titkolni. Emin pasa megszállást tervezett. Mielőtt ezt megtehette, kártyabotrány… öngyilkosság. Grey tartományi főnök rendeletet akart kibocsátani, egyenesen a kaszinó ellen. Kártyanyereség, suttogás, öngyilkosság.

De Gorcsevnél csak az öngyilkosság azonos előzményeit ismerem. De tudom kell mást is. Mi köze volt Gorcsevnek Galachadhoz?

Volt! Hiszen ott vannak a képek! És Grey ezredes öccse Gorcsev házában halt meg. Emin pasával is ott beszéltem. Mit kerestek ezek a barokk villában?

Visszamentem a könyvtárba.

Nézzük át újra a cikkeket! Lapozom, lapozom az újságok most már ismert számait. És íme a nyolcféle gyászjelentés között megtalálom:

“A galachadi játékkaszinó őszinte részvéttel tudatja, hogy köztiszteletben álló, szeretett elnöke tragikus körülmények között elhunyt.”

No, most ez mi?

A kaszinó elnöke is főbe lövi magát, és főbe lövi magát valaki, akinek a ténykedése nyilván veszélyes volt a kaszinóra nézve.

Ez még nem összefüggés, azt éreztem, Emin pasa, Grey ezredes szemben álltak a kaszinóval. De ezek szerint Gorcsev éppen a kaszinó oldalán állt. De miért lett öngyilkos? Itt még hiányzik egy láncszem. De a cikk megírásához már elegendők az eddigi adatok is.

Előbb még beszélek Bourinnal.

Megmutattam az eddigi adatokat, és elmondtam, mit szeretnék kihozni.

– Nézze, fiatal barátom, először is találtam valamit. – Átnyújtotta az újság egy sárguló példányát.

Csodálkozva olvastam az aláhúzott sorokat:

“Jazmirovics Gorcsev elhunytával dr. Alex Gorcsev örökölte Galachad szigetét. Már az örökség átvételének napján felmondott a szigeten működő ismert kaszinónak is. A szerződés szerint tehát három éven belül megszűnik a galachadi játékkaszinó.”

Világos. Amikor Gorcsev öngyilkos lett, az új örökös visszavonta a felmondást.

Itt az összefüggés! Ez már nagy dolog, ha nem is sejti az ember, hogy távol a kaszinótól, hogyan kever valakit hamisjátékos hírébe Galachad.

– Már én is hallottam erről a kaszinóról – folytatta nyugodtan Bourin. – A gyarmati tisztviselők, magas rangú emberek, átmennek a gyönyörű szigetre, ahol rulett és egyéb játék folyik. Én néhány hónappal ezelőtt egy cikksorozatban támadtam a földközi-tengeri játékkaszinókat. És a maga cikke fogja most a döntő csapást megadni. A cikkben minden legyen benne! De remélem, tisztában van azzal, hogy itt nem egy rongyos csavargóval állunk szemben, akit a maga rendőrkapitánya bevisz. Most ugyan kicsit elhallgatnak majd, de úgy látszik, mindenféle eszköz rendelkezésükre áll. Kötelességévé teszem, hogy ne hagyja elaludni, nézzen utána, például… Igen, ez remek ötlet… Kutasson, hogy az elmúlt években a mi gyarmati tisztjeink vagy tisztviselőink közül kik lettek öngyilkosok ezen a vidéken… Egy hónap múlva itt a választás… Remélem, akkor hatalmamban áll majd megtiltani a franciáknak… Megírtam a cikkekben, hogy egy angol-francia-török-görög és a többi környező nemzetiségből álló bojkottot kellene megszervezni Galachad szigete és a többi hasonló játékkaszinó ellen. Az urak tudják, hogy rólam van szó! De próbáljanak csak leteríteni engem itt, Párizsban. Azt hiszem, túl kemény dió leszek.

Valósággal lázba hozta az ügy, ahányféle módon megvilágította előttem a továbbiakat, az mind mutatta, hogy miért olyan nagy szerkesztő ez a Bourin…

Amikor a pénztárnál elhaladtam, ott állt egy szemüveges ember, és mosolyogva megszólított:

– Gratulálok, Monsieur Almási, visszamenőleg duplájára emelték a fizetését.

6.

Napokig nem mozdultam ki a szobámból. Minden erőmet összpontosítanom kell a feladat megoldására.

És írok, írok, írok…

És itt van mellettem minden fotó, valamennyi egykori hír és a felvetett kérdés: miféle pokoli tragédia ölte meg ama három embert, akik a Galachad Kaszinó megsemmisülését jelentették volna?

Cím: Galachad, az erkölcsi halál szigete!

Elkészültem. Újra meg újra elolvasom. Még néhány helyen belejavítok. Meg vagyok elégedve. Éles, kihívó és mégis tárgyilagos. Vádirat és védőbeszéd egyszerre. Felveti a kérdéseket, és választ is ad rájuk. A többi már a rendőri nyomozás dolga, amely majd a még hiányzó láncszemet könnyedén tisztázni fogja.

Nagy nap volt!

Beléptem Bourinhez, és mélyen megemeltem a kalapomat. Ő bólintott, szivarfüstje mögött kissé összehúzta a bal szemét, és körülbelül sejtette a kipirult, spanyol grandezzával köszönő ifjúról, hogy csodálatos eredményeket fog közölni vele. Kissé fensőbbséges orrhangján, amely sohasem volt barátságtalan, szólt hozzám megszokott nyugalmával, ami inkább emberi méltóság volt.

– Hozott valamit?

Pedig tudta jól, hogy mit hoztam. De mennyire!

– Egy cikket hoztam, főszerkesztő úr. Ma vettem fel a második hóra járó fizetésemet, és kérem a kiutalását ezért az írásért külön a főszerkesztő úrtól.

Nyugodtam szivarozva olvasgatta a paksamétát. És végül változatlanul udvarias fejhangon megszólalt.

– A cikkért tízezer frank nem sok, és a havi kétezer is jár. Az új havi fixet később megbeszéljük, mert van sürgősebb is…

– Kérem… – feleltem lehangoltan.

– Meg kell innunk erre a cikkre néhány aperitifet – mondta.

A Dome-ból, ahol Bourinnal hosszasan beszélgettünk, Neddához siettem.

Otthon találtam.

– Már azt hittem, haragszik rám – mondta ragyogó, nevető szemekkel.

– Nedda, jöjjön velem, kérem – mondtam, és már húztam ki kezénél fogva magam után.

– Mi van magával, Péter?!

– Majd mindjárt megtudja – és egy taxinak intettem.

Beszálltunk, és én magamhoz vontam.

– Jó tudja, Péter – és búsan lehajtja a fejét -, ezt nem szabadna… én… én.

– Jó – feleltem -, majd vigyázok, hogy ne kompromittáljam. Pedig… most már… nem kellene…

– Mi történt?

– Páris az én vezércikkemet hozza holnap, és a cikk olyan szenzáció…

– Mit írt?

– Mondjam, hogy az apjáról is szó van? Mondjam, hogy félig-meddig rehabilitálja?

– Nekem megmondja, hogy mit írt, ugye?

– Nem tehetem, Nedda. Egy vezércikk anyaga az előző nap délutánján a legnagyobb titok.

– Mondja… mesélje… – lihegve kapaszkodott belém.

Felbújt a karom mentén a nyakamig. Ilyesmi ellen az ember védtelen.

– Arról lesz szó benne, hogy a maga apja tisztességes ember! Nem hamiskártyás, hanem úr! Igazi úr!

Szerencsére az autó megállt, a szerkesztőségnél.

– Erről nem szabad egy szót sem beszélni. A reggeli lapban, az első oldalon úgyis olvassa majd. Most várjon egy percig. Jó?

Bementem a pénzért. Rézbe ütköztem.

Kedvesen vállon vereget.

– Maga nagyszerű fiú, Almási. Ma megtudtam, hogy ökör voltam, maga meg a Ribári ugrattak. A többi véletlen volt.

– Na, látja! És nem fogadtam el pénzt.

– Nézze, Almásikám, nekem jól megy most. Mégiscsak elfogadhatná. Vegyen el kétszáz frankot!

Kis híján rám erőszakolta.

– Most pillanatnyilag nem kell, itt is van némi kiutalásom.

A Paris pénztáránál már rendelkezésemre állt a tízezer frank. Mintha nem is tudnám, hogy Réz mellettem áll, leszámolom, köszönök a pénztárosnőnek, és megyek.

– Na, nézd csak… Egy pillanatra elfeledkeztem magáról… Hát, Rézkém! Holnap várom… (Eddig még nem tudott szólni.)

Viszontlátásra…

Az autóból még visszafordultam, és sohasem fogom elfelejteni Réz Jenő arcát, teljesen tátott szájjal, két kezével egy-egy halántékát szorítva, néz az autó felé.

IV. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.