Vanek úr Párizsban

Rádióműsor a Szaharában

1.

Az Atlasz lejtőjén ültek, és helyzetük most már igazán kilátástalan volt. A Szaharából egy csapat portyázó követi a nyomukat. Elhagyták őket, de ez csak fél nap haladékot jelent. Egérfogóba kerültek. A hatalmas hegylánc egyetlen átjárója a Casba mellett visz el, ahová be akartak nyomulni. Igen ám, de a Casba körül a francia katonaság táborozik, ide látszik a tüzük.

Gyönyörűen bekerítették magukat!

Ha megérkeznek a portyázók, nincs tovább. Hátukban egy osztag katonaság. Reménytelen a helyzet…

– Ha nem megy másképp – mondta Sába -, megadjuk magunkat.

A különben leleményes Gorcsev is tanácstalanul nézeget jobbra-balra.

– Talán akad itt valahol átjáró, hogy megkerülhessük őket – mondta Ditrich sötéten.

– A fenét akad.

– Azért mégis vihetünk egypár embert őrjáratba.

Elindultak nyolcan Gorcsev vezetésével, köztük Szvetozár, aki valamilyen rejtélyes okból azt hitte, hogy vacsorájuk van, csak a tüzelő hiányzik, azért mennek.

– Maga mindig csak a lábát lógatja, ha dolgozni is lehetne – mondta dühösen Krajovácznak, aki erre elhúzta a tenyerét homloka előtt, jelezve Szvetozár elmeállapotáról kialakult nézetét, és visszaordított:

– Az a mániája, hogy lopják a cigarettáit! Maga meg fog hülyülni ebbe.

De mivel elindultak, velük ment ő is, és közöttük volt két műszaki, sőt két postás is.

…Most távolról a holdfény egy darabján látszott a burnuszban közeledő partizánok csapata. A katonaság lassan megindult a hegyoldalról. Nincs tovább. Két tűz között vannak.

– Megadjuk magunkat, fiúk, a katonáknak – mondta Sába.

– Megehetné a fene az egészet – dünnyögte Abu ben Pullover. – Most négy évet ülhetek.

– Nem jár négy év a katonaszökevényeknek.

– Az igaz. De másképp mérlegelik a dolgot, ha valaki a timbuktui fegyházból szökik meg, mert pillanatnyi neuraszténiából agyonvágta egy söröskancsóval a sógorát. Egy vacak sógorért két évet kap az ember. Azonfelül a sógorom tüdőbajos volt, olvasni, írni nem tudott, amit mind enyhítő körülménynek kéne számítani… De ehelyett négy év lesz.

Így derült ki Pullover próféta múltja, aki csendben, búsan üldögélt azután egy kövön.

– Odanézzetek! – kiáltotta Klausner, és a völgy felé mutatott.

Csodálatos, megdöbbentő látvány!

A katonaság eltűnt a sötét szerpentinút kanyaraiban, egyáltalán nem véve tudomást róluk.

Ehelyett futólépésben értek a völgybe, felfejlődtek a gyanútlanul vágtató portyázókkal szemben, és amint ezek lőtávolba értek, olyan tüzet nyitottak meg, hogy csak úgy bukfenceztek jobbra-balra tevéikről a burnuszosok. Gépfegyver, golyószóró, szabályosan feldördülő sortüzek poklának nyargaltak egyenesen, és míg visszaráncigálták tevéiket, hogy a titokzatosan rájuk zúduló halál elől meneküljenek, a fele ott feküdt már a sivatagban, és gazdátlan, nekivadult tevék futkároztak összevissza közöttük.

Újabb futólépés.

A portyázók eszeveszetten menekültek, és a katonaság szép rendben követte őket, amíg eltűntek lassan a sivatagban, jól ismert menetütemben, lefelé, a völgy irányában.

– Jól intézkedtünk mi?! – mondta diadalmasan Ditrich, aki most jött vissza az őrjáratról. – Ráfért a csirkefogókra, hogy végre alaposan elintézzék őket. Helyes kis elvonókúra volt, hogy leszokjanak a szenvedélyükről, tisztességes legionáriusok dolgába ütni az orrukat.

Kiderült a következő: A Casba felé telefonhuzalokat láttak, és egy sziklaplatón sátor állt, amelyről már messziről látszott, hogy telefon és rádió van benne.

– Őrt vagy ilyesmit itt nem állítottak – folytatta -, és nyomban láttuk, hogy ez egy műszaki csoport, amely a hírszolgálatot látja el. Bementünk és felkértük, hogy hagyják leváltani magukat. Végül is beleegyeztek. Majd el kell hozni őket, mert itt a bazaltkiugrón fekszenek megkötözve.

– Közöltük telefonon – mesélt Ditrich – az itt táborozó 63-as zászlóalj katonáival, hogy egy lázadó törzs megsemmisítette Grabu oázist. Az Atlasz felé tartanak, és golyót nekik! A század haladéktalanul szállja meg a Goha forrásvidékét, és várja be a további utasításokat. Azt hiszem, ezek sokáig fognak ott állomásozni, amíg utasítást kapnak.

Közben Ditrichtől azt is megtudták, hogy egy alezredes és néhány tiszt valamiért látogatóban van Caidnál. Nem tanakodtak sokáig. Nyomban cselekedni kellett, mert a Szahara már hemzsegett az üldöző csapatoktól.

Éjfél után felszedelődzködtek, és megkezdődött a legkockázatosabb, legravaszabb legionárius csíny, amit valaha csak hallottak.

Csendben elindultak, és gyors egymásutánban a következők történtek. Először a műszakiak sátránál időztek. Sába telefonált.

Később két csoportra oszlottak. Egyiket a kövér Trovacsek vezette, és vagy ötven tagja volt, a másik a főhadnagyi egyenruhát viselő Sába irányításával felfelé kapaszkodott a Casbába.

2.

Közben a Casbában egy kitüntetésekkel elhalmozott ősz alezredes és három tisztje Caiddal tárgyalt.

– Higgye el, nem bizalmatlanság, szeretném azonban, ha a nagygyakorlatok idejére átadná a Casbát katonáinknak.

– Békében éltem mindig a franciákkal, és békében fogok élni mindaddig, amíg nem űznek el lakhelyemről – mondta Caid.

A tisztek kedvetlenül néztek a távozó Caid után. Gazember, aki hihetetlen ravaszsággal őrzi ezt a pozícióját, és ha a Casba teraszáról kikémlel, mindent lát, mindenről értesül, és ki tudja, nincs-e itt valahol rádióleadója vagy ilyesmi, amivel a tuaregeket irányítja. Mert ezeknek a gazembereknek olykor hihetetlenül jó értesüléseik vannak.

– Ördög vigye el a diplomáciát – mondja az egyik tiszt. – Én már régen elintéztem volna, úgy ahogy kell, minden udvariaskodás nélkül!

Rosszkedvűen ültek.

Pokolba a sokféle oknyomozással, meg bizonyítgatással, mert amíg a hadügyben meg a vezérkarnál felvirrad a döntés, addig ez a rabló eladja őket.

És kénytelenek itt francia négyest táncolni a sejk körül, olyan instrukciókkal, hogy az embernek mosolyognia kell, ha viszket a tenyere. Búsan cigarettáztak, veregették a csizmájukat, és egyszer csak jön egy ordonánc:

– Alezredes urat keresi a parancsnokság.

– Biztos érdeklődnek – mondta az egyik tiszt, miután az ezredes kiment -, hogy küldünk-e naponta friss virágot a rablóknak.

Hát most az egyszer tévedtek. Speier főhadnagy, a marokkói kormányzóság futára jelentkezett telefonon: “A parancsnok úr intézkedésére továbbítok egy mai keltezésű sürgönyt Marokkóból: Caid bűnössége beigazolódott, utasítottam a hatvanhármasokat a Casba haladéktalan megszállására. Szólítsa fel Caidot, hogy adja meg magát. Ruff marsall s.k.”

– Jelentse, hogy megértettem.

Mikor Caid a tisztek hívására ismét a szobájukba ment, valaki bezárta az ajtót.

– A főhadiszállás parancsára – mondta az alezredes – letartóztatom, és ha emberei ellenállnak, az elfogatásra kiküldött alakulatok megsemmisítik őket. Bebizonyosodott, hogy ön áruló.

– Kérem, ezért…

– Nem kérdezték! Maga fogoly, és a haditörvényszék elé kerül.

Caid egy tőrt rántott elő, de nyomban lefogták és megkötözték.

Alig félóra múlva a Casba legalsó terasza előtt megszólalt a kürt. Ezt a felszerelési tárgyat Trovacsek próféta (ha nem is volt katona, de Timbuktuban sokáig működött egy amatőr zenekarnál) fújta most, kissé hamisan.

Ez nem adhatott okot félreértésre, mert a katonák, a fejbeütések és találatok olyan igaziak voltak, hogy álmodni sem lehetett különbet.

Egyidejűleg a domboldalban ügyesen elhelyezett gépfegyverek fedezéke mellett megrohanták a várszerű építményt, és percek alatt három mellvédet elfoglaltak, és újabb percek alatt a domboldali gépfegyverek már a mellvédről pásztázták az udvart. Remek teljesítmény volt. A hatodik terasz ablakából látcsövén kémlelő tisztek jelentőségteljesen bólogattak. Ez igen. Ezt nevezik ők diplomáciának. Hatásos, gyors és aránylag kevesebb áldozattal jár, mint a sok szóbeszéd.

A második teraszra visszavonult felkelők közben kissé felocsúdtak a meglepetéstől, és erős ellenállással védték az udvart.

Ekkor a negyedik terasz magasságában leugráltak a hegyoldalból érkező katonák, a kövér Trovacsek vezetésével, és abban a pillanatban, ahogy a talpuk földet ért, elő a kézigránáttal. És szinte még az ugrás lendületében hajítják egyiket a másik után a mélybe, a második teraszra.

Ez köszöni szépen és összedől… Nagy por- és füstfelhő. A társaság egy részét eltemette az építmény, a többi beduin a következő teraszra kapaszkodott. E rövid idő alatt már a mellvédről az udvarra továbbították a gépfegyvereket, onnan kattognak veszettül, míg a katonák keresztül-kasul futkosnak, lebuknak a porzó golyólecsapódások között, bódék, kövek és árkok mögül előre! A kövér Trovacsekkel érkezők fentről kézitusával foglalták el egyik tetőt a másik után. Három helyen ég a Casba, füst, láng, tűz, ordítás, lövöldözés, és két perc múlva egy burnusz leng…

A törzs megadta magát.

A tüzelést beszüntetik, innen is, onnan is felemelkednek, leszámítva azokat, akik örökre vagy jó időre úgy maradtak. És megkezdődik a bennszülöttek lefegyverzése.

A tisztek maguk is részt vettek a harcban, és tartották fél órán keresztül az állásukat a behatolást megkísérlő néhány beduin ellen.

Egy szpáhi főhadnagy vezette az ostromlókat, jól megtermett, hatalmas fiú, Sába István. Az alezredes elé lép keményen:

– Bramant főhadnagy jelentkezik. Létszám: három…

– Jó, jó… ezentúl rajtad lesz a szemem! – mondja az alezredes. – Intézkedni fogok, hogy a téged megillető helyre kerülj végre.

Sába is ettől félt, hogy ilyen intézkedés az alezredes részéről esetleg még lehetséges.

A katonák letáboroztak, és az alezredes azonnal telefonált. Sába ekkor már ismét a műszaki sátorban ült, mert ide kellett valaki., aki többféle hangon is beszél. Változatos és sokféle dolga volt, az bizonyos. Lihegett és felvette a hallgatót.

– Kapcsolja a főhadiszállást.

– Igenis, alezredes úr – dörögte mély hangon, és vagy húsz perc múlva krákogva, nyávogva jelentkezett.

– Itt de Hivers… – ismert egy ilyen nevű vezérkari ezredest – mi van?… Úgy látszik, ezek a hatvanhármasok kvaterkáznak a sivatagban… Már egy órája várjuk a jelentést a Casba megszállásáról.

– A hatvanhármasok pompásan csinálták – feleli az alezredes. – A gyarmati hadsereg egyik legjobb alakulata ez. Bramant főhadnagyot a jelentésben külön kiemelem. Első rangú tiszt! Személyes bátorsága, ötletessége…

– Igen, igen… ez egy tehetséges fiú – felelte krákogva, és némi őszinte mélabúval Sába. – Hát akkor rendben van. Vegye át a parancsnokságot tisztjeivel együtt… Nyugodt vizsgálatot várok… Milyen idő van arrafelé?

– Száraz, tűrhető.

– Nálunk már két napja tombol a homokvihar… khm… hm…. Hát viszontlátásra, mon vieux… – és letette a kagylót, illetve Sába zörgött valamit, azután más hangon beszélt:

– Marokkó fővonal, bontom a főhadiszállást… – Sercegés, majd az alaphang. – Hatvanhármas műszaki altiszt. Parancsol alezredes úr?

– Kapcsolja Colomb-Béchart. A hetvenkilences mellékállomást.

– Mi? Ez kedves. No mindegy…

– Nem jelentkezik, alezredes úr.

– Kizárt dolog. Vasútállomás. Próbálja újra.

Lesz, ami lesz!

– Colomb-Béchar! – kiáltotta a zsebkendővel letakart kagylóba. – Rövid beszélgetést kérek! Homokvihar! Tömve a helyiség!

Egy intésére körülötte zajongani kezdtek és csörögni. A süket Szvetozár kezeit tördelve nézte őket.

– Őrült társaság! Berúgtak a telefonnál!

Krajovácz vidáman vállat vont.

– Ha egyszer győztünk, miért ne daloljunk?! – És rágyújtott egy nótára, és Sába kétségbeesetten jelentette, hogy úgy látszik, valaki megőrült a homokviharban. Az alezredes azt kérdezte, hogy ott van-e Monsieur Tribon… Sajnos egy perc előtt távozott, ma már nem is jön vissza… Ugyan! És mit csinálnak ott állomásfőnök nélkül?… Itt a helyettese… – izzadt Sába, és szinte megőrült a lármától, különösen Krajovácz miatt, aki valamilyen nemzeti táncnak azt a figuráját járta, melynél egyet az asztalra, egyet a cipőjére, egyet Sába hátára vágott, hogy az folyton kiejtette a kagylót.

Baumgarten csomagolt. Menekülni fog, mert erre a svindlire biztos rájönnek.

– Küldje a helyettesét, Monsieur Maurielt – kiáltotta az ezredes.

– Épp most rohant ki, mert beállt Insallahból a személy…

Klausner, hogy segítsen, egy vontatottat fütyült.

– Na, hála Istennek, már indul – mondta az alezredes, és a Sába kezéből kirepülő transzformátor csak hajszál híján hibázta el Klausnert. Teljesen rekedt hangot imitálva súgta a telefonba. – Itt Mauriel beszél, oda a torkom… csupa por…

– Gargarizálni kell.

– Tudom… máris gargarizálok.

Erre ez a hülye Abu ben Pullover elkezd gargarizálni harsányan, mire a süket Szvetozár, akit nem engedtek elmenekülni, a sátor sarkában imádkozni kezd. Ha nem tudja elhitetni az alezredessel, hogy téves kapcsolás folytán az elmeosztály jelentkezett, akkor végük…

– Hát kérlek, azért hívtalak fel, hogy megtudjam, mi van a nyolcvan frankkal?

– Rendben lesz… – lihegi asztmásan Sába, és egy kissé már valóban tönkrement a torka. Jelzi az ajkai közé dugott ujjal, hogy fütyüljön valaki, mintha vonat érkezne. Abu ben Pullover készséggel tölt Sába szájába egy kis rumot a kulacsából, s nem érti, hogy ez miért fuldoklik.

– Rendben van… – súgja lihegve Sába – minden a kívánságod szerint történt.

– Igazán? – kiáltja az alezredes. – De hisz akkor tízezer frankunk van!

Na jó, hát így nem megy! Az erődöt bevenni kedves, tavaszi majális, ehhez képest. Hogy jön ide tízezer frank? Nyolcvanból?!

– Még csak azt mondd meg – üvölti az alezredes -, hogy simán befutott-e a ló? Vagy Tartales megelőzte közben…

– Megelőzte… de az utolsó fordulóban átugrott a korláton.

– Mi?! A kocsival együtt?!

– Nem, a kocsi leszakadt!

Kimerülten törölte a homlokát. Azután egyik kezével eltávolította Krajováczot az öléből, másikkal Pullover szájába nyúlt, hogy beszüntesse a gargarizálást.

– Jaj!

– Mi bajod?! – kérdezte az alezredes a rémes ordításra.

– Semmi, semmi. Odacsíptem az ujjamat az asztalhoz… – Pullover ijedtében kis híján tövig leharapta három ujját.

Klausner röhögve hátba vágta.

– Ilyen csibész! Itt becsap mindenkit, úgy tesz, mintha beszélne valakivel, és most sül ki, hogy csak mindenféle hülyeségeket mond. Halló! Öreg alezredes! Szervusz!

Sábában meghűlt a vér. Az alezredesben is.

– Egy részeg katona garázdálkodik itt… – hebegi a Királynő gyorsan -, és azt hiszi, hogy ugratom.

– Majd elküldök a pénzért. Gramart üdvözlöm.

– Átadom.

– Vele van most az Ágnes?

– Nem… beteg.

– Ne mondd. Mi baja annak a kancának?

– Sántít! Halló… Beállt egy vonat… – mondta boldogan, mert Krajovácz közben megrúgott egy hordót, és az éktelen dübörgéssel legurult a dombról.

…Lihegve és halálosan kimerülten ült a beszélgetés végeztével. Ditrich jött fentről, és örömmel újságolta, hogy milyen remekül megy minden.

3.

– Ügyes fiú ez a Királynő – mondta Klausner -, de nem sokra megy, ha mi nem állunk szívvel-lélekkel melléje!

Amit a különben nem durva Sába erre felelt, hosszan, fájdalmasan, ordítva és kissé kimeredő szemekkel, azt kihagyom, mert Sába azontúl újra csak az az ember maradt, aki volt: jóindulatú és szelíd.

– Ha így veszekszik velünk – mondja Abu ben Pullover -, akkor a jövőben nem segítünk a műszakiakban.

– Remélem – mondja a teljesen kimerült Sába -, hogy most békében hagynak a fentiek. – Megrázta dühében a rádiót. – Sohasem hallottam még, hogy francia tisztek lázas szenvedélye a rádió!

Úgy látszik, mégsem volt a rádió olyan kimondott szenvedélye a tisztikarnak, mert csend lett. Sába odaültette a helyére Ditrichet, hogy vegye fel a tisztek kívánságait, aztán hívja őt, ha kell.

A tisztáson Kajovácz és Benguz, a török – akit legutóbb majdnem megittak – csevegtek.

Sába behúzódott kissé a ponyva mögé.

– Azt nem értem – mondja Benguz -, miért vakulna meg, ha feltakarják, amikor nem is süt a nap a szemébe.

– Én is gondoltam, hogy valamit süthetne melléje. Mert, ha úgy vesszük, a burgonya egymagában még nem kimondott étel.

– Maga süket?! – kérdezte hangosabban.

– Úgy van! Köret! Ez a szó sohasem jut eszembe.

Most már Benguz tisztában volt az üggyel, és mert éppen arra jött, csillogó szemekkel, túl boldogan Haagebeck, megszólította:

– Várjál csak… egy kérdést szeretnék tisztázni.

– Kérlek…

– Te is orvos vagy. Érdekel Gorcsev egy intézkedése. Azt mondja, hogy a beteg öreget nem szabad feltakarni, mert rögtön megvakul a fénytől.

Haagebeck nem is válaszolt, sietett tovább, mert a sebesültekkel volt elfoglalva.

Sába azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Odament a törökhöz.

– Nem helyes – közölte a véleményét Benguzzal -, ha a befogadott egyén mondjuk valami iránt érdeklődik itt, ami úgy tudom, nem tartozik rá. Mint ahogy nem tartozik másra, hogy te hogy jöttél ide Aszur Marutból. Pedig erre nehéz lenne felelni, mert autóval sem lehet néhány hét alatt ideérni, igen sok és jó felszereléssel. Ez engem nem érdekel. De ha te megkérdeznél valakit, hogy én mit írok esténként a vörös zsoldkönyvbe – ami csakis az én dolgom – akkor én megfognálak, és kicsavarnám a nyakadat.

Rágyújtott egy cigarettára, és a török lassan felemelkedett. Nyugodtan álltak egymással szemben. A török ólomszínű tekintete, bagaria arca épp olyan kevéssé változott, mint Sábáé. Ő is kivett egy cigarettát, elgondolkozva lebiggyesztette a száját, és mert a másik öngyújtója nem fogott, odanyújtotta az égő gyufát.

– Aki ki akarja csavarni a nyakamat, az megpróbálhatja. Nem érdekel.

Az égen széles fénydorongokba, narancssárgán és bíborpirosan, szürkén és egészen lilán terült szét a nap, ünnepélyesen utolsó lobbanásával a sivatag felett. Innen a szikláról, a tisztás fái között szép látvány volt.

Sába leverte a cigarettájáról a hamut.

– Megpróbáljuk! – szólt Sába, habár felismerte Benguzban a rendkívüli erejű, hivatásos verekedőt.

– Én meg itt ülök revolverrel, és aki győz, azt lelövöm.

…Honnan a mélységes homályból bukkant fel és ült mögéjük Gorcsev? Ilyesmit nem lehet tudni. Hogy a szekeret átugrotta egyszer, mert néhány arab üldözte a fertőtlenítés miatt, és tudta, hogy öldöklés lesz, ha megüt egyet, ez biztos.

– Te, Benguz, most menj el innen a sátor körzetén kívül legalább húsz méternyire, mert különben agyonlőlek, öregem, bármennyire kerülöm is a civakodást.

– Fegyverrel könnyű… Szóval, Királynő, bárhol és bármikor megpróbálhatjuk.

– Az az érzésem – mondta Sába -, hogy rövidesen sor kerül erre.

Vaksötét volt. Afrikában a sivatag felett úgy jön az este, mintha lezuhanna…

– Hülye vagy? – kérdezte Gorcsev, amikor ketten maradtak. – Te vagy a híres kovács, aki hályogot operált? Én azt mondtam, figyeld meg! Erre te odamész, és megkéred szépen, hogy hadd ölhetnéd meg.

Sába szégyenkezve imbolygott jobbra-balra. Jól tudta, hogy Gorcsevnek igaza van.

– Azt kérdezte Haagebecktől – morogta -, hogy miért kell letakarni az öreg Manuelt. Ezt én nem tudom. A te dolgod…

– Ezt kérdezte? – füttyentett. Aztán újra korholó hangon mondta. – Ide hallgass! Te vagy a legjobb barátom! De ha megölted volna Benguzt, megszűnt volna minden barátság közöttünk. És hogy tudj valamit, hogy miért takartatom le falevelekkel, pálmával… – Körülnézett. És valami sírásra hajló, mégis vért kívánó hangon súgta Sábának.

– Úgy vedd, hogy az öreg Manuellel az apám becsületét visszük a sivatagon keresztül, és mióta Benguzt megláttam, és megtudtam néhány adatot, azóta letakarom a kocsit. Ha odamegy, és felszólításra nyomban nem távozik, akkor lődd le, mint a kutyát. De addig a fölpofozáson túl, az alakulat szent jogaiba, ősi hagyományaiba nem áll módunkban beleszólni, ne menj még egy veszélyes ütésig sem, mert fontos, hogy éljen.

Sípol a rádió. Négyen rohannak.

– Marokkót kérik! Hírek vannak! Ezt a kapitány mindig meghallgatja.

Közben Gorcsevnek eszébe jutott, hogy milyen szépen szokták ők énekelni együtt a Carmagnole-t. A széphangúakat sietve összegyűjtötte. Klausner, Ditrich, három postás, Trovacsek és maga Gorcsev is a sátorba jöttek, ahol Sába felszólítására csendben vártak, míg ő felemeli a jobb kezét.

Sába sercegtetett, süvítgetett az igazi rádióvevőn, azután a zsebkendővel leborított saját hangszórójukhoz fordult.

– És ezért a mai híradást nem folytatjuk, hanem kegyes emlékként, e nagy ember és nagy hazafi kedvenc dalát fogja az Operaház kórusa elénekelni, a…

Csodálatos! Rendkívüli és rettentő! És tudjuk jól, hogy ilyen rendkívüli, zseniálisan megoldott eseményeknél az utolsó pillanatban előfordul egy nyelvbotlás. Sába ezt mondta:

– …Az Operaház dalárdája elénekli a Marseillaise-t.

Gorcsev halálosan elsápadt, és Klausner úgy kapkodott kezeivel, szájával, mint akit idegroham környékez. Csak Krajovácz állott a helyzet magaslatán, és rágyújtott a “Paris, mon Paris…”-ra, s amit még Párizsról énekelhetett volna, azt Trovacsek rúgása következtében már kint a szabad természet ölén dalolta: “Paris est mond amour…”

Sába leintette őket.

– Helyesbítek…

– Az operai kórus vezetője még nem tudta, hogy közvetítünk. Most közli, hogy a Carmagnole-t énekelik, mivel az elhunyt ezt szerette a legjobban…

És most már elkezdték, boldogan és gyönyörűen, némelyik talán jobban, mint az operaházi kardalos, a Carmagnole-t…

Odafenn az alezredes mosolyogva szivarozik.

– Nahát, mit gondoltok, ki halt meg Marokkóban? Én tudom. – És sóhajt. – Én ezerszer megmondtam neki, hogy költözzön át a Riviérára.

– Várjunk! – szólt a százados. – Én úgy hiszem, hogy tévedsz, alezredes úr, tudniillik az elhalt nekem rokonom…

– Fogadjunk!

– Hohó! – szólt a joviális ezredorvos, mert az ezredes eltett közben száz frankot.

– Én is fogadok! – Szintén kitette a pénzt, és a százados is hozzájárult.

Kész szerencse volt a fogadás, mert közben Klausner felvett egy eldobott cigarettavéget, amit másvalaki elvett tőle, úgyhogy a “valakit” úgy vágta szájon dalolva, hogy az a törökülésben éneklő Donald égő pipájára zuhant, és sikoltó dallal kereste, ki ütötte pofon. Az a valaki pedig, egyik kezében a cigarettájával, másikban rohamkésével, a bejárat világosságában így dalolta a Carmagnole-t:

– “Mert ehegy Trovacseheket…
Aki megüt! Meghal, lala.”

Ezért volt szerencse, hogy a tisztek figyelmét lekötötte a fogadás, de Ditrich, aki fent a tisztiszolga feladatát látta el, mindent hallott a zuhanástól kezdve, és a Trovacsek-szövegnél halottsápadtan lehunyta a szemét.

De velük a szerencse! A tisztek neveket kiabálnak.

– Ez Moncroft, az öreg polgármester…

Mikor eljöttünk, beteg volt.

– Olyan biztos, hogy az operaigazgató, Penier, mint ahogy itt állok.

– Ez Barré… Ugyan! Az Párizsban van!… Csak Moncroft lehet! Újra mondom nektek, hogy Moncroft, az öreg polgármester… Ez biztos!

Így sikeresen befejezhették a Carmagnole-t.

Sába, mint kappanhangú bemondó jelezte, hogy befejezték a Carmagnole-t, és fél óra szünet után időjárásjelentések, majd a gyermekek félórája következik.

Ezzel megjárta!

Volt egy főhadnagy, aki civilben kedvelt meseíró volt. És Sába a mély hangú szpíker szerepében kényszerült bejelenteni a mesélő, jónevű, ifjúsági írót. És azután öblös tenorhangon elmondta az Izlandi hajósok című regényt gyermekek számára leegyszerűsítve.

Most egy óra szünetet konferált, amiért már kikeltek odafenn, hogy ez mindig így van, és közösen írnak valamelyik nagyobb napilapnak egy levelet.

Ezután az este csendes volt és nyugodt. A kis tábor, ahogy elnevezték társaságukat:

“Az Első Számú Legvegyesebb Brigád” is lepihenhetett. Rádióstul!

Trovacseknek végre sikerült mégis takarodót fújni, mire az alvók közül többen felébredtek, mivel a társaság nagy része már korábban leheveredett aludni.

Az utolsó, messzehangzó hang, amely után a sziklára és a sivatagra leszállt a csend, ez volt:

“Ilyesmit merészeltek! Egy Trovacsekkel!”

De akkorra a kürt már Klausnernél volt.

Gorcsev elment Manuelhez. Ezt mindenki tudta. Végtelen gyengédséggel ápolta, szökésük egyre veszélyesebb volta csak fokozta azt az önfeláldozó szeretetet, ami ilyenkor egy beteg öreg ápolásához szükséges.

Benguz odajött Sábához.

– Azt hiszem, ha itt valahol a cserjék közé elvonulnánk, vagy akár a sivatagba, pár lépés az egész…

– Nézd, Benguz, az biztos, hogy én egyszer, valamikor, nem is kell rá várnod egy évig, eltöröm a derekadat. És miután ez biztos, ezt te is jól tudod, bízzuk a sorsra. Egyikünk se orgyilkos. Majd sor kerül rá. Most nem teszem.

– Mivel én nem vagyok a Kismet-hívők táborából való, a sors helyett inkább bízom magam az előre meghatározható ügyekre.

– Sajnos – Sába vállat vont -, nem öllek meg. Szívesen verekszem, ha akarod, de itt a rádiónál szükség van rám, és nem hagyom cserben bajtársaimat.

4.

Nyugodtan telt el az éjszaka. Reggel a tisztek bekapcsolták a rádiót. A műsor szerint egy külföldi, de Marokkóban élő úr felolvassa művét. A kövér százados szeret ilyesmit hallgatni. Nyomban jelezték ezt fentről Sábának.

– Próba szerencse – mondta Sába. – Benguz, tudsz valamit mondani, török verset vagy tájakat, vagy bármit is törökül? Hosszan és egyfolytában?

A török legyintett, odaállt a mikrofon elé, és rágyújtott egy cigarettára.

Sába már kitűnően tudta a zsebkendőt szabályozni, hogy mi jelenti Marokkót, és mi a szomszéd állomást, vagy Colomb-Béchart. Marokkói mélységre dugta le a zsebkendőt, és így szólt:

– Halló, halló figyelem! A bemondott felolvasó úr megkezdi harminc perces felolvasását – és ez kegyetlen bosszú volt.

Benguz odaállt a mikrofon elé, és hanyag könnyedséggel belefogott, néha kacagott is, sőt végül dalolt is két sornyit, de egyfolytában beszélt, pontosan harminc percig. Majd így fejezte be:

“Alie! Alie! Marokkó, alie!

Rövid szünet után a népszámlálás eredményét közvetítjük, a statisztika megfelelő számadataival.”

Erre elzárták a rádiót.

– Te mit imádkoztál itt arabul? – kérdezte Jörgens, az egyetlen, aki érdeklődve hallgatta végig az előadást.

– Elmondtam nekik ótörök nyelven az acélgyártás történetét.

– És mit énekeltél?

– Közben eszembe jutott egy régi dal.

– És mit jelent az alie?

– Ezen magam is csodálkoztam. Lehet, hogy van ilyen valamilyen nyelven.

– És min nevettél egy percig?

– Azon, hogy te itt állsz, és hallgatod, amit én mondok.

Sába azért jól hallotta, mert azt is figyelemmel kellett kísérnie, hogy a Szahara összes rádiója ordít utánuk, mint megannyi sötétben inzultált hölgy. Helyzetük inkább szemtelen volt, mint biztos.

De nem idegesítette ezzel társait, mivel már nem mozdulhattak helyükről.

Azután rend lett, a rádió elhallgatott, már az a rádió, amit Sábának kellett helyettesíteni. Az egytagú teljes program, a végkimerülés állapotában odaszólt Klausnernak.

– Idehallgass, most eredj fel, és verd le a rádiót! Verd le, ha az életedbe kerül is, vagy akármit csinálj, amitől itt nagy üzemzavar lesz, és mégsem gyanús, mert a tiszteknél történt.

Klausner szó nélkül engedelmeskedett. Az első, akivel odafent találkozott, a boldog Szvetozár volt. A kövér ezredorvos, akinek itt annyi felszerelése volt, és semmi dolga, talált valahol egy süketnek való hangerősítőt. Boldogan ragadta meg az alkalmat, hogy három hónap múltán ismét rendelkezésére bocsássa egy rászorulónak.

Klausner érkezik, rohanva, mint egy mészáros, és megtorpan haptákba, mint egy mészáros, ha rohan.

– Akik itt fenn kiszolgálnak, azok tekintsenek el a kisebb formaságtól – mondotta az ezredorvos. – Csak álljon nyugodtan, és végezze a dolgát.

“A próféta beszélne belőle”! – gondolta Klausner, és elindult a készülék felé, bivalyerős vállával bele a hangszóróba… Szvetozár felnyomja a tölcsért, visszalöki Klausnert és vigyorog a főhadnagyra:

– Hát, ha én most nem ülök itt, akkor egy napig nincs rádió. Mert kiszakadt volna a fél fal is.

– Nagyon derék dolog – dicséri a főhadnagy.

– Nagyon derék – mondja Klausner, és fújva nézi Szvetozár derekát. – Igen derék…

– Azt hiszem – mondta vigyorogva Szvetozár -, hogy beállíthatnánk a rádiót, talán muzsika van…

– Igaza van! Kapcsolja be!

Klausner lehunyt szemmel állt az ajtóban. Hogy most nem ölheti meg ezt az embert, az már szinté melankolikus fájdalomérzetet kelt.

A hangszóróból ez hallatszott:

– Zenénket Jeanette MacDonald viaszra felvett dalával befejeztük. Öt perc múlva folytatjuk műsorunkat. Egészségügyi félóra.

A marokkói jelet ismét öt percig kellett Sábának hoznia, közben dühödten nézett körül a sátorban, és átkozta Klausnert.

Odafenn a tisztek nem nagyon törődtek az üggyel, különben észrevették volna valamilyen apróságból az ügyes csalást, de úgyszólván tisztára Szvetozárra hagyták, hogy beszéljen a hangszóró. Van ez úgy néha. Az egyik levelezőlapot ír, a másik összerakja neszesszerében a széthullott holmikat, a harmadik ásít, és szeretne már ezen az egész marhaságon túl lenni. Ha egyszer elfoglalták, minek kell itt ülni?

Lent mindenki rohant, hogy megkeresse Haagebeck füzetét, ha netán Szvetozár teljesen megölné őket a rádióhallgatással, legyen az egészségügyi félórán mit olvasni. Megérkezik lihegve a nagy orrú szanitéc. Közben Haagebecket ápolják, mert négy-öt állkapocsütés után volt csak hajlandó művét odaadni, amely szerinte csak két év múlva lehet tökéletes. Gorcsev szerint a doktor már sohasem lehet tökéletes. És végre megszólal a rádió, Sába őszinte reményével, hogy most elzárják.

“Az egészségügyi félórát doktor Haagebeck Ervin svéd katonai orvosszakértő tartja. Katonai körökben műve iránt rendkívüli érdeklődés nyilvánul meg, címe: Az egészségügyi katona mint orvos! Alcíme: Műtéti profilaxis az egészségügyi katona harctéri szolgálatában.”

Odafent következő volt a helyzet. Már Ditrich is felment, és Krajováczot, aki egyszer csak fütyörészve előtűnt a folyosón, barátságosan félrevonták, és egy lőszertárba helyezték el átmenetileg.

Ugyanekkor a kapitány nagyot kiáltott.

– Ezt a rádiót zárjátok el, mert a saját szavát nem hallja az ember.

Szvetozár haptákba felállt. – Ha méltóztatik megengedni, lehalkítom.

Persze mindent megengedtek ezeknek a legényeknek, hiszen derekasan verekedtek itt.

– Alázatosan jelentem – szólt a rokonszenves, vigyorgó tisztiszolga -, elromlott a halkító.

Klausnert kint lefogták, mert elhatározta, hogy megöli Szvetozárt, aztán önmagát. Ditrich praktikusabb volt, lement, és Sába csinált egy kis légköri zavart, ezalatt megmondta, halkítani kell.

Nem nagy ügy, kissé mélyebbre tolta a zsebkendőt, és odafent örömmel konstatálták, hogy így lehalkítva egész jó. Ezt az ezredorvos mondta, még azt is megemlítve, hogy a nagy svéd katonai szakírót ismeri egy kongresszusról, kiváló elme.

Sábának harminc percig kellett olvasni, de a rengetegnek látszó kézirat nagyrészt hatalmas anatómiai vázlatokkal volt tele, és bizonyosnak látszott, hogy az elkövetkezendő öt perc alatt kész a szöveggel. És rekedten, csapzottan, fáradtan olvasott:

– Az ilyen eseteknél sűrűn előfordul, hogy resideál.

Nagy verekedés a sátor előtt! Valaki teli tüdővel ordít: recidivál. Sába helyesbítsen! Recidivál.

Elhurcolják.

Hiába minden. Tizenhetedik percében a felolvasásnak elfogyott Haagebeck katonaorvosi szakműve. És ő, könnyelmű őrült, még tizenhárom percet mondott. Tehát beszélt. Beszélt.

– De kitérek most a menetfelszerelésre is, amelyen bizonyos esetekben döntő lehet a harcban: motorosítsuk a vöröskeresztet!

Ekkor már hozzá sem kellett nyúlni a mű szerzőjéhez. Meghallotta ezt a szót, hogy motor, és csak éjféltájban lett kissé jobban.

– Ez helyes! – mondta fent az ezredorvos, aki egyre nagyobb figyelemmel hallgatta az előadást. – Ezt vártam Haagebecktől! Végre valaki szóvá teszi, hogy bennünket is motorizáljanak. Ehelyett csak őket…

De sajnos elhallgatott, mert érdekelte az előadás.

Sába teljes tizenhárom percig magyarázta el a következőket: a különböző sérülések számára, speciális egészségügyi katonákra és gyorsan mozgó, kis egységekre volna szüksége a vöröskeresztnek. (Zsebkendő változik.) Tisztelt hallgatóim… Egy kapcsolás, egy sóhajtás, egy hörgés: Vizet!

Kilépett a sátorból…

Afrikát járt emberek mondják, hogy van ilyen. Az ember megérzi: ez az éjszaka nem olyan mint a többi. Az oroszlánvadász ilyenkor megnézi, hogy rendben vannak-e a puskái. Vagy visszafordul.

Karavánok a legelső táborhelyen megállnak.

Tudósok azt állítják, hogy bizonyos elektromos viharok lehetségesek teljes szélcsendben.

A lényeg: Sába megállt a sátor előtt, és valami a nyeldeklőjére tapadt, valamiért most szeretett volna akár “megjelölt ember” lenni La Grenelle-be…

Csak két pillanatig lehetett kétséges, azután már látott néhány suttogó árnyat a közelben, és odajött a Próféta.

– Valami van… Baj… Megölték.

– Kit?! – ordította Gorcsevre gondolva Sába.

A legváratlanabb és legmegdöbbentőbb volt a válasz:

– Donaldot!… A szegény öreg…

Sába rohant. Ha most Szvetozár véletlenül elég tolakodó lett volna ahhoz, hogy rádiózásra kérje fel a tiszteket, úgy azt kellett volna jelentenie: a világ nem válaszol. Ugyanis a sátorban egy lélek sem volt.

Az öreg Manuel kis kordéját állták körül, és benne feküdt az ősz, hatalmas katona, lábait felrakva, mellette pipája, úgy ahogy derűsen és ilyen ostobaságokra mindig hajlamosan élt, csak éppen nagyon sápadt volt, és szakadt zubbonya egy rohamkés nyomát rejtegette. Éppen válláig takarta a sok pálmalevél. Döbbenten álltak. Emberek, akiknél a halál csak tréfa, és olykor virtuskodásból belerohannak a pusztulásba, mégis döbbenten álltak öreg, daloló bajtársuk mellett, mert ez valami egészen példátlan és különféle komplikációkat jelentő esemény volt.

Ha verekedés közben meghal valaki, azért is szomorkodnak. De itt olyan nyilvánvaló orgyilkosság történt, hogy tovább is kellett menni egy lépéssel gondolatban. Ez a társaság egy benzines hordó; amely felé millió szikrát fröcskölnek. Ha egyetlen áruló egyetlen szikrát a helyes irányba juttat, ez a hordó egész kis robbanással eltűnik a föld színéről, miután már három, gépfegyverekkel és kézigránátokkal bőven ellátott csapat van a nyomukban. Legfőbb érdekük, hogy egyetlen szökevénytől se értesülhessenek arról, hogy rászedték őket. De egy áruló is lehet, aki talán már el is szökött. Fent esetleg már tudják. Megy a telefon… Hohó! Telefon nem mehet! Rögtön visszaküldenek valakit a sátorba.

Riadtan nézegetik egymást. Itt most valószínűleg van közöttük egy ember, aki ezt a Donaldot leszúrta.

Benguz karba font kézzel nézi a tetemet. Gorcsev arca mintha szürke kőből lenne.

Nem nézi Donaldot, de máshova se néz. Illetve nem lehet tudni hova néz. Sába azonban egyenesen a törökre néz.

– Valaki azt hitte, hogy Manuel van a kocsiban, és nem számított rá, hogy az öreg Donald szokása szerint belefeküdt, mert én tudom, hogy Manuel éjszaka sétálni szokott.

Érdekes, hogy Manuelt nem látták. De senki sem hitte, hogy az öreg spanyol a gyilkos.

– Tíz perce sincs, hogy Benguzzal erre jártunk – mondta a Próféta -, és úgy emlékszem, hogy akkor a lába még nem volt így kint, a kordé peremén.

Gorcsev most Sábára nézett, parancsolóan, mozdulatlanul, sokáig. Sába mély lélegzetet vett, és elfordította a fejét, mert őneki most minden kívánsága az volt: leszámolni ezzel a török csirkefogóval!

– Igen – mondta a török sóhajtva, de hűvös hangon -, csakugyan erre jártunk, én még itt megálltam néhány percre, és cigarettáztam.

…E nagy csendben rohanva jött a sátorból Trovacsek.

– Azonnal gyertek! Fentről azt kívánják, hogy kapcsoljuk tíz perc múlva a marokkói színházból Shakespeare: A zsebtolvajokat.

Mi történt? Az egyik tiszt a rádióműsort átnézte, és azt kívánta, hogy este Schillertől a Haramiákat a marokkói rádióból ne felejtsék el kapcsolni. Mit csinálhattak volna a tisztek egy ilyen unalmas, istenverte helyen, vályogfalak között, mint hogy még a legrosszabb előadást is végighallgatják?

Odalent tanácskozás folyt, körülbelül így.

– Mondd meg, hogy mit üzentek?

– Ha egy Trovacsek mondja, akkor elhiheted, hogy zsebtolvajokat mondtak. Dosztojevszkijben nem vagyok biztos.

– Az előbb Shakespeare-t mondtál.

– Hát azért nem vagyok biztos. Én csak egyet tudok biztosan…

– A rablókat – szólt idegesen a Próféta -, ezt már mondtad.

– Na látod! – mondta diadalmasan Trovacsek. – A Próféta is ismeri a darabot, ő is tudja, hogy van Rablók címen egy híres színmű.

Sába állt, és fogta a homlokát.

Végül mégiscsak kiderítették, hogy este Schiller Haramiák című darabját játsszák. És ez csőd! Ez teljes csőd! Mert ha Sába tudná is kívülről a Haramiákat, franciául, egyedül nem játszhatja. Azonban eszébe jutott egy homályos, igen veszélyes kivezető út.

5.

– No, maga rádióbarát – szólt hét órakor a százados -, kapcsolja a Haramiákat!

Szvetozár boldog vigyorral felállt a küszöb melletti székéről, és éppen csak hogy elkaphatta Schmidtnek a karját.

– Érdekes – mondta csodálkozva -, ha én nem vagyok itt, ti már régen lelöktétek volna ezt a rádiót.

Schmidt tovább ment, és véletlenül a lábára lépett a süketnek, de nagyon. Még három nap múlva is fájt.

Végül megszólalt Marokkó!

Sába ült a rádió előtt, mögötte Trovacsek, Abu ben Pullover, Jörgens és Gorcsev, azzal az egy instrukcióval, hogy ha ő feltartja a karját, lármázzanak, és ha leereszti, hagyják őt beszélni.

“Halló, halló! Figyelem! A Haramiák című darabot a vendégművésznő megbetegedése miatt elhalasztjuk. Helyette: Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című színművét közvetítjük, a következő szereposztásban…”

Mondanom sem kell, hogy teljesen méltánytalanul Sába az általa elmondott szereposztásban mind Trovacsek, mind Jörgens, mind a többi nevét mellőzte. Mentség erre, hogy saját nevét is mással helyettesítette, holott ő legalább öt szerepet játszott a darabban. Ezzel a darabbal vizsgázott a francia nyelvből a Színiakadémián.

A nagy orrú szanitéc bejött a sátorba, de nem azért, mert a szereplési vágy hajtotta.

Azt súgta Trovacseknek:

– A török nincs sehol.

Ezt két ember hallotta meg, jobban mint Trovacsek. Az egyik Sába volt, a másik Gorcsev.

A darab – ez érthető ilyen alkalmakkor – nagy ugrásokkal, különösen a női szerepeknél jutott el odáig, hogy Cyranót ki akarják dobni a színházból. Sába beszélt és felemelkedett a jobb karja. Elénk zúgás támadt és szitkozódás, azután intett, hogy csak annyi hallatszott mégis: “Becsületszavamra, te hülye!”

Gorcsev kisurrant.

A legközelebbi karlendítésnél jól ment minden, de rendkívül meglepte a tiszteket a Cyrano című darabból felmorajló szitkozódás. Midőn Cyranótól visszarettenve elhallgatnak, a nagy zúgásból ennyi hallható:

– “Ha azt a disznót elkapom, én belemegyek…!”

Ebben a pillanatban leszólt valaki.

– Menekülni!

Hogy a nagy író ezt nem érhette meg!

– Tisztelt hallgatóság – mondta Sába, és távolról két-három lövés dördült -, a mai előadásunkat a főszereplő váratlan megbetegedése következtében befejezzük, és a szomorú körülmény megakadályoz bennünket abban, hogy további közvetítéssel szolgálhassunk…

És rohant!

Mire kiért a többiekhez, már valóságos párbaj folyt. Gorcsev és a bivalyerős Benguz között. Mint később kiderült, amikor Gorcsev kiment a sétálgató Manuelt megkeresni, az utolsó pillanatban érkezett. Manuel meggondolatlanul, a gyűlölettől eltorzult arccal, szitkozódva és vádlóan Benguz után vetette magát, és a török a bajonettjével súlyosan megsebesítette az öreget.

De Gorcsevben emberére akadt a török óriás. A sziklák felé menekült, Gorcsev utána.

Utolérte a törököt. Megragadták egymást és a földre zuhantak. Hemperegtek a keskeny, meredek lejtőn. A török ugrott talpra először, és szúrásra lendült kezében a bajonett, Gorcsev megsebesült, de akaratereje nem hagyta el, előrevetette magát fektében, és egyszerre elrántotta a török mindkét lábát. Senki sem fogja elfelejteni azt az idegbe markoló sikolyt, amellyel a török a mély szakadékba zuhant.

6.

Közben a Casdában lefolytatott vizsgálat kiderítette, hogy hihetetlenül fontos volt, éppen a tizenkettedik órában leszámolni Caiddal és embereivel. Erre a Casbára támaszkodott volna a rövidesen felkelő hegyvidék és környező oázisok támadó szárnya. Modern fegyver, muníció ládaszámra, telefon, távíró, rádióadó, összeköttetés valamennyi lázadó főnökkel, és elsőrangú megfigyelések a közeli nagygyakorlatokról, pontos rajzok, adatok, kidolgozott tervek. És az elsőrangúan berendezett titkos lakrészeiben a Casbának, amelyek messze benyúltak a hegy belsejébe, nyolc lázadó törzsfőt találtak azok közül, akiket már régen keresnek. Ezek szabadon közlekedtek, a Casba oltalmát élvezve a hegyek és az oázisok lázadói között.

– Ha még egy percig tétováznak, féléves hadjárat kezdődik, mészárlással, vérveszteséggel és hihetetlen anyagi kárral – mondta az alezredes a vizsgálat végén. – Most csak meglepetésszerűen üssenek rajta Zerzen oázison, mert itt már folyamatban van a lázadó csapatok összevonása.

Nyomban érintkezésbe lépett a főhadiszállással, és megbeszélte Sábával, hogy azonnal útnak indítják a helyőrség egy részét a Casbától Zerzen felé, másik részét a foglyokkal Colomb-Bécharba küldik. Az ezredes a tisztekkel, így intézkedett Sába, tartson mindent a legnagyobb titokban, ürítse ki a Casbát, és anélkül, hogy útközben bárhol is jelentést tenne, jelentkezzék tisztjeivel egyenesen a párizsi hadügyben, ahonnan most jött értesítés, hogy a jelen volt tisztek és az alezredes sürgősen közöljenek mindent személyesen.

Gorcsev önkívületben feküdt a sebláztól. De Manuel sem bírta tovább. A vöröskeresztes szekér két beteget szállított. Az öreg spanyol már csak csont és bőr volt, fáradtan hunyódott a szeme, időnként átpillantott Gorcsevre, aki gyengéden ápolta idáig, és aki most félrebeszélt.

Észak felé haladtak. Ötvenen kísérték a beduinokat. Vagy százan teljes rendben a Caid munícióját vitték pompás felszereléssel, kocsikkal, tevékkel, fényszórókkal, élelemmel, vízzel, utánpótlással, szóval Caid raktáraiból felfrissítve alakulatukat, igazán irigylésre méltó kis hadsereget alkottak. Most már rendszeres őrjáratokkal szedték össze a szökevényeket, és nyomban szabályszerű felszereléssel látták el valamennyit. A terv az volt: Zerzen környékén a nagy sós mocsáron túl letáboroznak. Nyugodtan tehették, mivel a hatvanhármasok még mindig egy távoli oázisban várták a parancsukat, és ők a mozgóalakulat nevében szélhámoskodhattak, amíg az alezredes nem ér Párizsba, és ki nem tör a nagy botrány. Hihetőleg az öreg úr örül majd, hogy néhány napot a fővárosban tölthet rokonai és barátai körében. Hiába, Sábának van szíve. Ez kétségtelen. Hogy a fiatalabb korosztályú hadnagy és főhadnagy a derék ezredorvossal együtt valahogy csak elvegetálnak a csendes, kihalt Párizsban a Szahara szokott, lármás élete helyett, ez is valószínűnek látszott.

Addig leszállítják a kincstárnak ezeket a csirkefogókat. Sába szerez járművet, és megkísérli valahol biztonságba helyezni Gorcsevet és Manuelt. Remélhetőleg mire kitör az általános gyalázat, és megvadult osztagok futkározzák majd összevissza a sivatagot, hogy élve vagy halva, szőröstül vagy bőröstül elfogják, felfalják, lelőjék ezt a mindenre képes szélhámos alakulatot, a foglyokat leadva folytatják útjukat, szabadalmaztatható módszerükkel, mely szerint ha egész erődöket, ütegeket és vonatosztagokat lopnak el, ez kisebb feltűnést okoz, mint ha valaki egymagában elcsen 25 deka juhtúrót egy oázisban, amely esetben menthetetlenül elkapják, de odáig el sem jut, mert ha megjelenik egy magányos légionista, nyomban igazoltatja a csendőr és minden arab.

Viszont kinek jutna eszébe egy menetoszlopot megállítani, hogy legyen szíves és igazolja magát. No és mondjuk, hogy eszébe jut, hogy ezt az őrültséget a fejébe veszi valaki. Megkérik, hogy verje ki belőle. És ha lusta ehhez, kiverik a fejéből ők maguk.

Szóval ez nem gond, ilyesmikbe idővel belejön az ember. Olykor hirtelen, nekivágnak délkeletnek vagy délnyugatnak, persze üldözi őket egy egész gyarmati hadsereg, de az ilyesmit idővel úgy-ahogy megszokja az ember. Aztán majd valahol spanyol vagy angol területen megszállnak egy hajót és kész. Schmidtnek volt valami buta terve, hogy átvágják magukat a Kongó vidékén, kiverik arról a vidékről a portugálokat, és Sába lesz az autonóm katonaszökevények gyarmatbirodalmának részvénytársasági elnöke. Még forr a terv, csak hagyják őt békén, majd kialakul rövidesen. A fő, hogy átvágnak a Csád-tónál Francia-Kongóba, onnan vagy tovább jutnak az angolokon át, vagy kiverik az angolokat is, de esetleg nem is kell olyan messze menni, mert ott a Belga-Kongó, ahonnan a belgákat verik ki, és ezek legfeljebb majd Egyiptomban meghúzzák magukat átmenetileg. Szóval még nem kialakult a terv, de már érik.

Valakinek csak egy szavába került volna, és ezek megkísérlik, hogy valamiféle megszállási tervvel foglalkozzanak Brazíliát illetően, akiket esetleg kivernek megerősített állásaikból.

Most a lényeg az, hogy odacsördítsenek annak a néhány száz csirkefogónak Zerzen táján, mert itten arabok ne kezdjenek heccet, hogy sok a legionárius! Hiszen ők csupa rendes fiú, és ne tudjanak tisztességesen aludni ebéd után, amikor a meleg évszakban ehhez joguk van, hanem öldököljék őket?

Ez kis ügy. Persze a fene szeret ennyi csörömpölő vacakkal, fényszórókkal és tarackokkal és öntözőkocsikkal, ahogy a tankokat nevezték, verekedni. Az addig szép, amíg fel-alá sétálnak játszadozva, és elöl a Schmidt lovon, főhadnagyi uniformisban, de Caid aranyfogós tollas turbánjával, amit az istennek se vet le, úgy tetszik neki. És ki látja itt?

Hát véletlenül volt egy kínos eset. Egy sivatagi felderítőgép egész alacsonyan elszállt mellettük, úgy hogy látták a pilótát vagy a mechanikust látcsövezni. A gép kis híján felbillent, amikor a pilóta megpillantotta a lovas tisztet arab turbánban.

Ez a sok csörömpölő izé, ez jó, ha az ember sétálgat az oázisokban és csodálják. De Zerzen előtt ott hagyták az egész kacatot. Már úgyis mindenki unta, nem tisztogatják, nem hurcolják a háromlábú messzelátókat, fényszórókat, gázosítókat és a páncéltörővel ellátott gyorstüzelőket. Roham esetén az ember meghúzza a nadrágszíját, és nem hurcolkodik, egész berendezési tárgyakkal cepekedve… Ezek mind új dolgok. És állítólag ezek nélkül is egész jól verekedtek itt már a legionáriusok, anélkül, hogy futtában falakat, páncél és orr- és fülvédőt, kilesőt és rakétalövőt cipeltek volna magukkal. Az ember vagy rohamoz vagy hurcolkodik! Ezért a pénzért egy könyvállványt vagy egy íróasztalt is vihetnének mindjárt.

Marion mégiscsak ki akart osztani rohamsisakokat és a géppuskásoknak napszemüveget, de majdnem megverték.

Mindenki egy rumoló gépet keresett, amiből roham előtt jót húz az ember. Na, aztán kiderült, hogy szerencsére az aknavető helyett volt annyi esze a nagy orrúnak, hogy egy hordó rumot hozott a ponyva alatt. Ez igen! Ezt nevezik ők harcászatnak! Jól húztak belőle, aztán egy csomó cigaretta, majd egypár kézigránát, fel a szuronyt, és a mindenségit neki, gyerünk odasózni egyet!

Egy részük nagy ívben oldalt megkerülte az oázist. Azokat a zörgős vacakokat leszedték a gyorstüzelőről. Senki se kommandírozott, mindenki énekelt, és szép szabályosan négy állásból köpködtek a géppuskák az oázisra. Aztán egy ordítással hajrá, neki a kis helységnek! Röpködnek a kézigránátok! Lebukva, felemelkedve, tüzelve futnak a lövöldöző hordák felé. Oldalról már betörtek. Miránk se mondják, hogy nyaralunk itt – mondja Schmidt, és felemelkedik. Futnak. És a próféta büntetése nem maradt el a turbánért, mert az arabok felismerik a holmit, és szegény Schmidt sok golyót kap egyszerre a turbánba. Már három-négy helyen ég az oázis! Alig van már ellenállás.

A készülő lázadást csírájában elfojtották.

Most már senki sem énekel, nem szeretik az ilyesmit.

Az ötven katona Sábával és a szekérrel megérkezik Bumalembe. Sába átadja a foglyokat, és jelenti, hogy az alezredes majd intézkedik elszállításukról. Gorcsev és Manuel orvosi vizsgálatban részesülnek. Manuelen nem lehet segíteni. Gorcsev sebe nagyon súlyos. Sürgősen Colomb-Bécharba kell juttatni őket! Itt nincs műszer, nincs műtő… A doktor ellátja őket kötéssel, injekciót ad.

Éjszakára letáboroznak a helyőrség körül. Sába sokáig ül Manuel ágya szélén, nézi a másik ágyon Gorcsevet, aki félrebeszél. Kártyáról.

– Mindig kártyáról – súgta Manuel, és egy nevet említ… – Nehéz nekem… Szegény Bradieux… és szegény… Pojác… Te!…

– Ne erőltesd a beszédet…

– Muszáj… Veled… most muszáj beszélni… téged küldött a sors. Írd majd fel, amit mondok. Sok embernek fontos lehet.

Gorcsev félhangosan suttogott, jobbra-balra dobta a fejét, lihegett, és Sába ott ült közöttük, ebben az afrikai erődben, szomorúan. Ő is állandóan haldoklott Balázs Anna miatt, de nem volt esélye rá, hogy valóban meghaljon.

– Jegyezd fel… amit mondok…

Most megszólalt Gorcsev, majdnem érthetően, tisztán és nyitott szemmel, csak az üveges tekintet, amellyel a mennyezetre bámult, jelezte, hogy önkívületben van:

– Az apámat is megölte az ötödik flösch!

Manuel felült.

– Hát mégis az apja… Oh, Istenem… Én uram Istenem…

Sába döbbenten és tehetetlenül ült egy titokzatos, idegen, távoli tragédia közepén. De újra ez az ötödik flösch… Benguz is erre halványodott el… és emberhalál lett. Mi ez?

– Igen… Az ő apja… akkor írd… Gyorsan írd Sába!

Volt egy piros füzet nála, leltárszerű feljegyzések részére, amit zsebre tett a műszakiaknál, és feljegyzett mindent, ami eddig történt. Majd Almási megírja. Visszájára fordította a füzetet, és az utolsó lapnál kezdte jegyezni Manuel vallomását…

Hajnalban a spanyol erősen megszorította a kezét, és ez a kéz lassan, érezhetően kihűlt…

Egy óra múlva úton voltak, a műút felé meneteltek, a szekéren vitték Gorcsevet. Már feltűnt a hosszú, fehér kígyó amikor Sába megállította őket.

– Ide hallgassatok fiúk – mondta. – Észak felé úgysem tudunk kijutni a körből.

Azt ajánlom tehát, hogy kanyarodjatok el, és a sós mocsár mögött, a völgyben várjatok ránk! Megkísérlem kórházba juttatni a Pojácot.

– Majd mi is megyünk! – mondta a kövér Trovacsek. – Nevetséges! Miért mennél te egyedül a katonáktól hemzsegő veszélyes vidéken.

– Mert akkor van remény, hogy eljutok valahogy Colomb-Bécharba, és talán szerzek egy autót is, mert ez a rázás a szekéren megöli. Viszont ehhez így túl sokan vagyunk. Egy embernek sikerülhet valami csellel keresztüljutni a gyakorlatozó katonákon, de egy egész század szökevény nem masírozhat be Colomb-Bécharba.

Nehéz szívvel indultak el. Az egész hecc nem ér semmit, ha ezek ketten nincsenek itt. Gorcsev meg a Sába. Csuda pofák. Miket kitalálnak! És az ember úgy érzi, hogy ezekkel a pokolba is el lehet menni.

No, oda előbb-utóbb mindenképpen eljuthatunk.

VI. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.