Vanek úr Párizsban

Rejtő Jenő

Vanek úr Párizsban

TARTALOM

Első rész

I. FEJEZET
Előjáték a Szaharában

II. FEJEZET
Szökevények a Szaharában

III. FEJEZET
Az Első számú Legvegyesebb Brigád

IV. FEJEZET
A Szaharából jelentik

V. FEJEZET
Rádióműsor a Szaharában

VI. FEJEZET
Nagygyakorlat a Szaharában

Második rész

I. FEJEZET
Párizsban

II. FEJEZET
A barokk villa

III. FEJEZET
Galachadi kaszinó

IV. Fejezet
Botrány a kaszinóban

V. Fejezet
A rejtélyek kulcsa

Első rész

I. FEJEZET
Előjáték a Szaharában

1.

Sába Királynője az asztalnál ült, és borotválkozott. De szokott káromkodni és pipázni is, ami királynőknél igazán ritkaság.

Káromkodásra feltétlenül okot szolgáltatott a zsilettje. Ugyanis ez az egyetlen fegyver a világon, amely akkor veszélyes igazán, amikor elkopott az éle. Ilyenkor roncsolja, töri a bőrt, mindössze a szőr iránt nyilvánít némi kíméletet.

A fentiek után bizonyára minden olvasó előtt kétségtelen, hogy Sába Királynője férfi.

Hogyan lehet egy királynő férfi?

Mondjuk, ha úgy hívják, hogy Sába István, és a Sába név eszébe juttatja csúfolódó ismerőseinek a róla elnevezett királynőt.

Erről az ókori hölgyről még La Grenelle erődjében is hallottak.

Sábának nem kellett volna a csúfolódást tűrnie, mert mindenki tudta, hogy tavaly Marokkóban megverte a kantinost, akit előtte még soha senki nem tudott megverni, csak az Úristen, mert a fél szemére hályogossá tette.

Sába tehát alaposan rácáfolt a csúfnevére. Azonban kerülte a kötekedést, és egy gúnynév miatt nem mászott bajtársai képére. Valaha Sába István a kecskeméti színtársulattól érkezett egyenesen Brestbe, anélkül, hogy a “Vízkereszt” című előadást lemondta volna.

Színész volt.

Nagy csontú, mély hangú, jó kiállású fiatalember.

Valamikor nagy jövőt jósoltak neki a pályáján. És most itt ül az idegenlégió egyik helyőrségében, a legénységi hálóterem hosszú asztala mellett, ahol néhányán borotválkoznak.

Reggel bizottság érkezett Marokkóból Collidon kapitány vezetésével, hogy vizsgálatot tartson a tragikusan elhunyt Bradieux nevű közlegény ügyében. Ezért borotválkozott Sába. Ő is tanú, és még hárman.

Nem nagy öröm.

– Ezek is micsoda újmódi dolgok – mondja az egyik őrvezető a másiknak. – Hogy egy ilyen Bradieux kölyök meghal ebben az istenverte garnizonban.

– Mindenkinek lesz annyi esze – felelte elég hangosan a másik altiszt -, hogy nem mártja be az őrmesterét. Közlegény sose jártassa a száját felettesére. Aki bajba keveri az altisztet, annak nem kell egy évig várnia itt a légióban, hogy valami nehéz szolgálatot sózzanak rá.

Ezt jó hangosan mondták, nehogy a borotválkozó tanúk figyelmét elkerülje.

…Sába csak húzogatta a régi pengét, és torzképekkel igyekezett megfelelően feszült állapotban rögzíteni az arcbőrét.

Ott ül a közelben Manuel is. Ő nem tanú. Inkább áldozat. Öreg spanyol, az arca igen finom. Szinte régi festménynek tűnik, az előkelő, hosszú keskeny kecskeszakállal, kétfelé hegyesedő bajusszal. A szenvedés a Szaharában, a légió nehéz szolgálata mintha csak fokozták volna külsejének főúri finomságát. Elefántcsontszínű magas homloka, beesett halántéka, de még az is, amikor verejték gyöngyözik az arcán, ha fáradtan lehunyja – a lovagkorral kihalt öreg várurakra emlékeztetettek.

Nagyon szerette ezt a kölyöknyi Bradieuxt, aki meghalt.

Most ugráló léptek kopognak a folyosó kőkockáin!

A Pojác!

És máris ledobban az illető, pontosan a lábhegyére, mint valami híres balettáncosnő, ha befejezi a szólóját.

És azt mondja: “Hopp!”

A következő pillanatban, fütyülve és dzsiggelve eldobja magáról a derékszíjat, a sapkát, és egy ugrással követi a holmikat!… Máris az ágyán van, és zubbonyát gombolja.

Közben csak úgy hasít a fütyülése!

Örökké vidám, táncol és ugrál.

Ez a Pojác!

Ő is díszruhába öltözik, mivel szintén tanúkihallgatásra megy.

Elszakíthatatlan jókedvével ő tartja a lelket itt az emberekben, mert időnként akkorát nevet, hogy belerezdül valamennyi ablaküveg.

Többen is vele nevetnek. Mintha kis szellő fújna a sivatag felől, élénkség röppent a Pojáccal a fülledt helyiségbe.

Másodpercek, alatt öltözik! Feldobja a sapkát, és elkapja fejjel, magára szedi a díszruhát, és villámgyors, roppant ugrással máris Sába mellé ül. Ezzel nem viccel. Voltaképpen Manuel egészítette ki hármassá Sába és a Pojác barátságát. Különböző nemzetiségű, természetű és korú emberek barátkoznak itt össze a távoli La Grenelle helyőrségben, a Szahara fészkes közepén. A Pojác orosz volt, és Gorcsev Ivánnak hívták. Manuel spanyol, és Sába, a Királynő, magyar.

– Ide hallgass – súgta Manuelnek a Pojác -, szedd össze magad egy kicsit. Lehet, hogy rövidesen szükséged lesz minden erődre, öreg Manuel. És az ilyen vén lovag mutassa meg a légiónak, hogy nem könnyű kibabrálni vele…

– Nem érdekel… Mi közöm a légióhoz? Bradieux-t nem adja vissza senki!

Sába a szemével az ajtó felé intett.

Kezdődik! Egy őrvezető megáll az ajtóban, és nagyot rikkant:

– Vigyázz! Kihallgatásra! Sába! Previente! Maturek! Gorcsev! Utánam!

A négy tanú elindult az őrvezető mögött.

A két másik altiszt egykedvűen ott állt az ajtóban.

– Végre is – mondta az egyik káplár a másiknak – semmi sem történt. Nem az első eset, hogy valaki Afrikában hőgutát kap.

– Én csak aszondom – válaszolta a másik -, hogy aki itt Afrikában bemártja az őrmesterét, hát az megütheti a bokáját.

Csak most érkezett díszruhában a vizsgálat főszereplője. Borodin őrmester! A két altiszt, némán tisztelgett, az őrmester visszaköszönt és továbbment.

Lassú, visszhangzó kongásokkal elnyelte lépteit a hosszú folyosó.

2.

…Bizottság!

A kapitány, aki időnként egy láncról függő aranyceruzával játszik, és két-két alacsonyabb rangú tiszt ül mellette. Előttük zöld asztal.

Háttérben szuronyos őr.

Az asztal előtt egy sorban, feszesen állnak: Previente, Maturek, Sába és Gorcsev.

Jobb oldalt, külön Borodin őrmester. A zöld asztal oldala mellett, díszruhájában, mereven, sápadtan:

A vádlott!

Szörnyű hőség! Mindenki siet. A kapitány egymásra dobál néhány iratot, egyikből olvasgat, végül száraz hangon odaszól a felsorakozott legényeknek.

– Ti Bradieux-vel együtt voltatok a zárkában, amikor meghalt! Kihallgatlak benneteket, mert az a gyanú, hogy ez a közlegény szabálytalanság áldozata lett. Previente!

– Parancs!

– Lépj ki!

Dobbanás.

– Mondott neked valamit Bradieux a halála előtt, ami az ügy kivizsgálása szempontjából fontos lehet?

– Nem nagyon… társalgott az… halódás közben… – felelte habozva Previente.

– Hirtelen halt meg?

– Hát… – vállat vont. – Panaszkodott, hogy görcse van, azután hátracsapta a fejit, meg hörgött és… így történt…

A kapitány rácsapott az asztalra:

– Világosan beszélj! Tudod, hogy miért volt rosszul? Igen vagy nem!?

– Mit tudhassam én?… Délután behozták… és este már… meghalt.

– Úgy… no jó. Gyerünk tovább. Maturek. Gyere csak egészen ide elém! Hallottad, amit a bajtársad mondott?

– Igen.

– És te is ezt tapasztaltad?… Ne gondolkozz, te bitang, mert kiköttetlek!…

– Hát… az is volt, hogy a Kir… a Sába kopogott, és bejött Gorcsev az őrségről… és…

– Sába! Hallottad az előző vallomásokat és megértetted?

– Igenis.

– Igazat vallottak eddig?

– Nem, kapitány úr. Amit ezek vallottak, az az első szótól az utolsóig hazugság.

– Szerinted mi történt Bradieux-vel?

– Borodin őrmester eljárása okozta Bradieux halálát.

A kapitány szeme lassan összefonódott, és a hangja kemény suttogással csapott le.

– Previente és Maturek közlegényeket fegyelmi úton szigorúan megbüntetni. Erről jelentést kérek. Sába! Szerinted miért lett rosszul Bradieux?

– A büntetése miatt. Sergeant Borodin parancsára negyvenötször körülfutotta az erőd udvarát, esősévszakszerű, teljes menetfelszerelésben!

Moraj!

A kapitány ismét összehúzta egyik szemét. A többi tiszt is hüledezve nézte a festői díszruhában halotthalvánnyá vált Borodint.

– Folytasd!

– Bradieux a futás után hozzánk került a zárkába, és nyomban látszott, hogy napszúrása van. Eleinte saját vízadagjainkkal mostuk, Maturek, Previente és én. Később az őrségnek zörgettem, mert Bradieux önkívületben énekelt, és lázas piros volt…

Gorcsev benézett, majd elment, és visszatért azzal, hogy Borodin őrmester úr nem adott utasítást a beteg Bradieux-re nézve.

– Azt állítod – kérdezte halkan a kapitány -, hogy az őrmester eljárása okozta a Bradieux közlegény halálát?

– Igen, mert ez az igazság!

– Jól van, fiam… Gorcsev!

A Pojác kilépett.

– Parancs.

– Szerinted is Borodin őrmester idézte elő Bradieux halálát? – kérdezte a kapitány.

– Nahát! – Csodálkozva körülnézett. – Dehogy kérem! Szó sincs róla!

– Nem tudsz arról, hogy Bradieux körbefutott az udvaron?

– Dehogynem. Azonban éppen Borodin őrmester volt az, aki váltig intette, hogy tartózkodjék az ilyen gyerekes futkosástól a rekkenő hőségben.

– Vigyázz arra, amit mondasz!

– Kérem, kapitány úr – szólt mentegetőző mosollyal -, én így láttam. Az is igaz, hogy amikor kopogtattak értem, én is láttam, hogy Bradieux-nak fényes a szeme, de azt hittem azért, mert állandóan lelkesen felhevül, ha szeretett őrmesterünkre gondol. Nálam is így van.

– Hallod! Ha itt egy szót elferdítesz, hát nagyon megütöd a bokádat!

– A káplár meg ugyanezt mondja a bokámra, ha nem teszem… Így az ember nem tudja, mi a helyes eljárás, ha félti a bokáját.

A kapitány megértette. Felugrott és csapkodta az asztalt:

– Gerol hadnagy! Ezt a káplárt huszonnégy órán belül egy sivatagi büntetőszázadhoz vezényelni!… Hallgasson! – rivallt most Borodin őrmesterre, aki szólásra jelentkezve kilépett. – Majd idejében módja lesz rá, hogy védekezzék! Gorcsev! Beszélj komolyan, mert megjárod! Szóval, Sába vallomása helytálló?

– Hamisan vallott, kérem. Én elmondtam neki később a továbbiakat, Borodin, szeretett felettesünk azt is megtiltotta, hogy vizet vigyek Bradieux-nek, amikor meglátott a kulaccsal.

A kapitány felállt.

– Őrmester! Maga Oranban, a haditörvényszék előtt előadhatja majd a védekezését. Most csak arra feleljen: gyűlöli-e valamelyik tanú magát?

– Igen! – mondta Borodin. – Sábát kurtavassal büntettem, mert kiállt a sorból és feleselt!

A kapitány feltette a sapkáját, és hóna alá csapva az írásait, odaállt Sába elé. Keményen nézte.

– Miért kaptál büntetést?

– Sergeant Borodin azt mondta gyakorlatozás közben a szakasznak, hogy ostobák vagyunk, és még az apáink közt sem volt olyan katona, mint amilyen ő. Erre jelentettem az őrmester úrnak, hogy az én apámnál különb katona senki sem lehet.

A kapitány felkapta a fejét.

– Úgy… És mit tett a te apád, ami szerinted felülmúlhatatlan katonai teljesítmény?

– Elesett!

Hökkent, kissé ünnepélyes csend lett…

– Ca va – bólintott tűnődve a kapitány.

– Ez a teljesítmény nem ritka, de csakugyan felülmúlhatatlan.

És kezet nyújtott Sábának.

Ezzel befejeződött a vizsgálat.

Borodintól később a haditörvényszék megvont két rangfokozatot. A káplárt büntetőtáborba vitték, és a bizottság rendületlenül folytatta az útját, és…

És amerre a bizottság útja vezetett, mindenfelé sokan elszöktek.

3.

Donald, az angol veterán, aki tizedik évét szolgálja a légióban, és mindenféléről alaposan tájékozott, arról mesélt a kantinban, hogy mit akar ez a Pipettin őrmester, aki Borodin helyett jött Gorcsevvel, Sábával sőt Manuellel is, azért, mert ez a barátjuk?!

– No, majd értitek ti ezt mindjárt – szól Donald, és előrekönyököl pipázva. – Csak az a kérdés, hogy van-e köztetek olyan, ki már megverte a feleségét?

Sokan jelentkeztek.

– Én már az öcsém feleségét is megvertem – mondta a kantinos szerényen, mert sohasem volt hetvenkedő természetű. Donald megszámolta őket:

– Egy, kettő, három, négy, öt… te meg kettőt számítsz a sógornőddel, az hét. Ti vörös bort fizettek, mert az okai vagytok mindennek, ami Gorcsevvel, Manuellel meg a Királynővel történik. – A felháborodás vihara zúdult Donaldra. Különösen a kantinos részéről.

– Nem szórakozásból verem én a nőket, hogy fizessek érte! – kiáltotta idegesen.

– Ha nem, hát nem! – mondta Donald, és vállat vonva állta a vihart.

Végül is a megbélyegzett egyének fizettek. Rajtuk ne maradjon ez a csúfság!

Az ősz harcos előbb ivott, azután kétfelé törölte a bajuszát, végül lenyomkodta pipájában a lazán parázsló dohányt, azután komótosan kezdte.

– Hát ez a folytonos vizsgálat, meg inspiciálás, ami itt van mostanában az altisztek miatt, amint hallottátok még a sivatagiaknál is, nem egyéb mint ama találmány, hogy te elvered olykor az asszonyt, pedig szereted.

– De mennyire szeretem – mondta a kantinos.

– És mégis elvered.

– De mennyire elverem – bólogatott őszinte részvéttel.

– Nohát, ez az eset mostan Afrikában a tiszt meg az altiszt között… A ménkű csapjon ebbe a szódásüvegbe… Tehát egyszóval… Egészségetekre! Itten arról van szó, hogy az altisztek, az idegenlégió fennállása óta, a legfontosabb katonák Afrikában. No, de mér? Mert az volt a szokásban, még akkor is, amikor én idekerültem, hogy tisztnek csak büntetésből vezényeltek katonát a sivatagba fiatal hadnagyokat, ha női botrányuk volt, sok adósságuk, ittak meg más effélét csináltak. Akkor áthelyezték őket Afrikába. Itten boldogan adták át minden szolgálatukat az altisztnek. A légiós őrmester elsőrendű katona! Mindenhez ért, elszámolástól a beduinok elleni harcokig… Nohát! Így lett az egész világon a legionárius őrmester valóságos fogalom. Vele kellett jóban lenni, ha Afrikában valamit akartál. No… azután jöttek ezek a modern idők, a rádióval, repüléssel, meg hogy nem lehet ütni a legionáriust, szóval: Edison megtette a magáét!… Itt is egyszerre divatja lett, hogy mennél nehezebb a szolgálat, annál jobb tiszt kell hozzá. Ide a légióba nem fiatal, párizsi hadnagyocskák jöttek táskagramofonnal meg alkoholizmussal, hanem olyanfajták, hogy túltettek mindenféle bennszülött nyelvben, stratégiában és szervezésben az altiszten. Harcban meg is értik egymást a legionárius tiszt meg altiszt! Csak ez a “hagyomány” van közöttük elmérgesedve. A régi időket fenntartó legionárius őrmester, aki korlátlan úr a legénységen és az alárendelt légiós altiszteken. Ez meg a mai tisztnek nem tetszik.

Itt elhallgatott, és elgondolkozva markába verte a pipáját.

– Hát aztán? – kérdezi a kantinos.

– Hát… aztán… Ez olyan, mint amikor te elmész bevásárolni, de előzőleg odasózol a feleségednek, ő azután mérgiben összetör egy tányért.

– Igazad lehet! De ha egyszer meglátom… Tudomisten, Megemlegeti!

– Tisztára dettó eset. Mert a tiszt elviszi Borodint. De helyette jön Pipettin, meg marad a többi altiszt, és összetörik azt, aki bemártotta az őrmestert. Mehet a Szahara másik végibe, oda is követi a hír: “Árulkodott a légió őrmesterére!” És már első napon huszonnégy órás szolgálatot sóznak rá.

– De mi haszna van az egésznek, ha a bizottság elmegy, és folytatódik a kibabrálás?

– Hát, nézd! Te egyszer rajtakapod a feleségedet tányértörésen, és egyszer pofonütöd, nem használ. Ha másodszor is pofonütöd, akkor tán elunja.

– Igazad van, megpróbálom – bólintott a kantinos. Hihetetlen, hogy mi fogy itt tányérba!

…Gorcsev és Sába bejöttek a kantinba. Nyakig sárosan. A teveistállót tisztogatták.

– Nesztek – mondta Donald halkan a körötte üldögélőknek. – Ehol a törött tányérok.

4.

A végzet Borodin ügyével indult el csodálatos útjára. Amikor elkezdődött a kibabrálás, Borodinról nem esett szó.

Csak épphogy jön Pipettin, és természetesen szemlét tart. Kötelessége!

Na, most feltűnik neki ez meg az.

– Milyen ez a gomb? Négy nap salle de police.

– Maga nem tudja, hogy munkaruhához is kell derékszíj? Háromheti kimenő- és postaelvonás!

– Hé! Öreg spanyol! Elejtette a gépfegyverállványát?! Ezért estig őrségen van a sivatagi kútnál!

És így tovább. Ki szólhat ellene? Csupa szabálytalanság a légióban. De az altiszt csak akkor látja, ha akarja.

…A híres kaland pontosan ama délutánnal kezdődött, amikor a Királynő befejezte szolgálatát az istállók tisztogatásával, azután Gorcsevvel együtt bejöttek a kantinba. Piszkosan, elkeseredetten. Egyszóval komor hangulatban voltak. A legkegyetlenebb fájdalmat a sokféle nehéz szolgálat, vagy lesújtó büntetéseken túl, az állandó postaelvonás okozta.

Levél érkezik Afrikába a La Grenelle erődbe! És két hete hever az irodában, a címzett nem kapja kézhez!

– Mit gondolkodol? – förmedt Gorcsev a barátjára, és odatelepedett: – Elszökünk. Különben megölnek.

– Sajnos, nem tehetem – felelte a Királynő. – Mit csináljak? Nem vagyok jó szökevénynek. De te kíséreld meg. Végre is nekem nincs senkim, és mindegy… Neked csak van valakid.

– No, feleség, gyerek meg ilyesmi – felelte könnyedén. De ebbe a tréfába mégis belekomorodott az arca, és otthagyta Sábát. Később lement a gyakorlótérre, megkereste az ezredírnokot, szorosan mögéje állt, és a fülébe súgta:

– Öngyilkosság készül az erődben!

– Mi?!… Hallja, ha bolondozik velem… hát megjárja!

– Pszt… Láttam magát éjjel a kantin mögött. Csakis az ablakból vagy a Holdból léphetett az útra. Ha szólok a kantinosnak, ebéd után megöli magát. Mérget vehet rá. És ez jobb is. Aránylag gyorsabb és enyhébb halál, mert a kantinos a söröscsappal öl. Kínos. Leghelyesebb, ha főbelövi magát. Jobb üzlet. Mert ez a söröscsap dolog!… – És búsan legyintett. – Még akkor is rossz erre gondolni, ha maga az áldozat.

– Meg… megmondja – hebegte – a kantinosnak, hogy én?

– Nem vitás. A postaelvonás nagyon dühít… Az is lehet, hogy a kantinos egy trancsírozóbárddal jön.

– Menjen a mosoda mögé, maga csirkefogó – sziszegte a tizedes -, hozom a leveleit. De maga titokban tartja, hogy kilesett!

– Tudja mit, hogy ne kelljen sokszor fáradnia, hozza mindjárt a Királynő és Manuel leveleit is. Ez esetben aludjon ebéd után a kantinos. No, fel a fejjel, öregem! Képzelje mennyivel rosszabb a levélhordónak!

Öt perc múlva nála volt mindhármuk postája! Gorcsev két levelet kapott, Manuel és Sába egyet-egyet. Először a magáét, azt bontotta fel, amit a húga írt. Most senki sem nevezte volna Pojácnak, amilyen komoly volt.

“Drága Iván!

Beköltöztem a Bl. St. Honoré szomorú házába. Ahogy már a múlt hónapban jeleztem, szó sem lehet arról, hogy visszatérjek a nénihez Londonba. Csodálom, hogy gondnokod, ez a Vanek úr, érdeklődésedre nem írta meg a helyzetet. Pedig tőle bérelem a szobát. Azt hiszem, Te eltúlzod a nizzai esetet, de szót fogadok, és kívánságodra még Őelőtte is titkolom, hogy a húgod vagyok. Nedda Harloff néven élek Párizsban, és Vanek úr nem sejti, hogy valaha halottam a Gorcsev nevet. Nem értem türelmetlenségedet, amiért Vanek úrtól nem kapsz értesítést. Vanek úrnak elhinnéd, hogy jól vagyok, és semmiben sincs hiányom? Nekem is elhiheted! De Te, Iván! Komolyan írjál nyomban, ha nélkülözöl! Tudom, hogy nem rendelkezhetsz most a pénzed felett. Nadjuska tegnap átutalt Londonból pénzt, és mellékelek kétszáz frankot. Vigyázz magadra, és kérlek nagyon, ne rohanj vele minden eszeveszettségbe őrülten, ahogy szoktad. Csak ezért az egyért aggódom. Nagyon sokszor csókollak:

Nedda”

5.

Szegény, szegény Nedda!

Most már Harloff néven él. Őmiatta! Ő kavarta fel Nizzában a szörnyűséget.

Megnézte a másik levelet.

Vanek úr írta!

Ez az ember kis híján sírba vitte a leveleivel!

A jó öreg Vanek úr!

Nizzában talált rá, két éve, amikor még földönfutó volt Vanek úr! De ő éppen gazdag lett, tehát Vanek urat örökre megtartotta.

A titkára volt, de inkább úgy látszott, mintha ő volna a gazdája Gorcsevnek. Mert megkívánta a feltétlen tiszteletet, és nem tűrt konfidenciát.

És Gorcsev, ki tudja miért – sokan így voltak vele -, megadta ezt a tiszteletet Vanek úrnak, aki gazdájára olykor rápirított, de különben nem végzett semmiféle munkát.

Ezt azonban méltóságteljesen és fennkölten tette!

Vanek úr nyárspolgár volt, és úgy érezte, hogy a társadalmat ez kötelezi vele szemben. Lássuk hát, hogy végre is ki ez a Vanek úr?

Volt a légióban. Véletlenül.

Kitüntették a becsületrenddel. Nem tehetett róla. Életek, szerelmek és kisebb nemzetek sorsa intéződött úgy, hogy Vanek úrnak végzetesen döntő szerep jutott ezekben az ügyekben.

Neki azonban sejtelme sem volt erről. Ha elmeséli neki valaki, hát nem hiszi!

Ő, mint a vaksors járt a polgári erényekbe vetett hitével, kevélyen, buzgón, fidélis vidámsággal és öntelten.

Hogy kicsoda ez a Gorcsev, akinek több éve titkára, és most házmestere? Azt nem tudja. A rokonairól sem tud. Gyanús ember, az biztos. Korát, nemzetiségét, foglalkozását nem is sejtette. A neve orosz, Párizsban született, viszont az apósával angolul beszél. Ki lát ebben a zavarosban tisztán, kérdi ő.

Gorcsev, feleségével és gyermekével az apósánál lakott Nizzában. Itt egy különös botrányba keveredett. Valami klubban. A lapok is megírták. Mindenki tudta. Csak Vanek úr nem!

Ki olvas manapság lapokat? “Mindegyik csak ugyanazt írja” – mondta számtalanszor és hitte is.

Gorcsevné a gyerekkel és az apjával, váratlanul elutazik Svájcba.

“Biztosan reumás az öreg” – vélte a titkár.

A szomszédos ház kertészét jól ismerte. Ez, úgy estefelé azt mondta:

– Szép alak a maga gazdája.

– Igen. Jó kiállású fiatalember. Az ő korában én is ilyen voltam.

Gorcsev végül, egy hét múlva ezt mondja neki:

– Párizsba megyünk, öregem.

– Vanek a nevem! – jelzi kevélyen.

– Igen, igen… Vanek úr!… Persze!

Volt egy foghíjas, vén oroszlánjuk is. A szomszéd gyerekek átjártak hozzá játszani. A főtt húst is alig bírta puszta ínye. Valami afrikai csődtömegből hozta Gorcsev. Idomítója után nevezték el, és ketrecén megmaradt mindvégig az eredeti tábla:

Wendriner Aladár
artista és ragadozó

Vénebb volt, mint Matuzsálem. Csak azért tartották zárva a ketrecét, mert a szomszéd kölykök halálra ijesztgették, ha körötte ugráltak.

Párizsban a Bl. St. Honorén, egy ódon barokkvilágban búcsúzott Gorcsev Vanek úrtól anélkül, hogy ő maga egy napig is ott maradt volna. A holmiját lerakta itt, egy porlepte, levendulaszagú, régi szobában.

– Kié a bútor? – kérdezte Vanek úr.

– Az enyém. Magánál lesznek a kulcsok. Tehát vigyázzon jól.

– Ha rám bízta a holmiját, hát felelek érte.

Vanek úr máris elhatározta, hogy megtudja, kié a ház, ismernie kell a tulajdonost.

Gorcsev Párizsba érkezése napján megírta Svájcba a családjának, hogy jelentkezik legionáriusnak. Azután fütyülve felnézett a párizsi égre, amely voltaképpen szülőege volt. Vanek úrra természetesen nem tartozik az olyasmi, hogy ő belép a légióba. Vanek úr legyen házmester!

Nagyszerű!

– Vanek úr! – szólt a titkárjához. – Én ma elutazom oroszlánvadászatra.

– Minek akkor ez a ház?

– A falak megfelelőek ahhoz, hogy szép állatbőröket aggassak rájuk. Ön itt marad. Vigyáz a bútorokra, és egy külön szobában lakik. Remélem, amilyen elsőrangú titkár volt, olyan lesz házfelügyelőnek is.

– Nem fog csalódni bennem!

– Magam is azt hiszem – felelte szomorú előérzettel Gorcsev.

De Vanek úr máris lelkesen, új megbízatásának élt:

– Mit szólna – vetette fel Vanek úr -, ha az egyes lakrészeket kiadnám? Természetesen csakis ötven éven felüli, magányos hölgyekről lehet szó.

– Nem akarok most üzlettel foglalkozni. Mellesleg azonban csodálom, hogy ilyen kifejezett vonzalommal viseltetik ötven éven felüli, magányos hölgyek iránt.

– Uram! Én azért ajánlottam ezt, mivel az érettebb korban erkölcsi garanciát látok.

– Amióta tudom, hogy ön ötvenegy éves, azóta ilyen garanciában nem hiszek – felelte Gorcsev. – Wendriner urat helyezze el a párizsi állatkertbe, és látogasson el néha az öreg oroszlánhoz.

Búcsúzás közben Vanek úr figyelmeztette Gorcsevet, hogy a pénzt meg kell becsülni. Vasúti ismeretségekkel szemben óvatos legyen, és ha meghűl, akkor azonnal ágyba, aszpirint, teát és izzadni, izzadni!

– Mi történjék – kérdezte Gorcsev, mivel Vanek úr kifelejtette műsorából e jótanácsot -, ha megszomjazom egy állomáson, és lemennék a restibe sört inni?

– Óva intem! – kiáltotta rémülten. – Ne szálljon le soha útközben a vonatról! De ha mégis megtenné, akkor előbb számolja össze valamennyi bőröndjét, különben a végállomáson észreveszi, hogy hiányzik valamije.

– Van még valami hasznos jótanácsa?

– A legfontosabb: pénzt ne kérjen, és ne adjon!

– Köszönöm – felelte Gorcsev. – Hát minden jót!

És ment…

Vanek úr riadtan topogott, egy helyben forgolódva, majd utána szólt:

– Halló! Nem adott pénzt!

– “Pénzt nem kérek, és nem adok!” Az ön szava szentírás előttem!

És ment…

– Uram! – kiáltotta ijedten. – Jól tudja, hogy kivétel erősíti a szabályt!

Gorcsev látszólag csalódottan visszajött, vállat vont, és átadott egy csomó pénzt, meg egy évre előre, havi lejárattal kitöltött csekkeket.

– Elismerem, hogy igaza van, de így lehetséges, hogy szabályerősítés céljából vasúti ismeretséget kötök, vagy kidugom a kezemet, amikor izzadnom kellene…

Így búcsúztak el. És Gorcsev beállt a légióba.

Hogy s mint történt ez, mi volt a régi ügye Nizzában, hogy került éppen az istenverte La Grenelle erődbe, senki sem tudta, de nem is törődtek vele.

Most itt áll egy lámpa mellett az udvaron, kezében a levéllel és a kétszáz frankkal, elgondolkozva.

Hirtelen zajt hall az udvar felől… Hát ez mi?

Egy szaharián ugrik le a tevéről. Gyorsküldönc!

– Kimondták a Tuareg-földre a vesztegzárat! – kiáltja az őrmester felé. Úgy látszik, hogy nyomban viszi tovább a hírt, mert nem engedi a tevét elvezetni. – Kolera van! Minden erőd hat embert kiküld járőrbe a rend fenntartására. Menetfelszerelésükön felül öt napi ivóvizet és élelmet kap mindegyik.

A szaharián nyomban elvágtatott. Nagy izgalom…

Pipettin őrmester később azt mondja az őrvezetőnek, hogy ez a Donald sokat járatja a száját a kantinban.

Félóra múlva sorakozót fújnak. Robin káplár tűnődve járkál a katonák előtt…

Mint aki csak úgy találomra válogat.

– Hat ember Tuareg-földre indul, és ott marad további parancsig, mert járvány van… hát majd ez a Gorcsev is, meg a Sába és… No, mondjuk a Manuel is, azután hogy ne lógassák a fejüket útközben, velük megy negyediknek Donald legionárius is, aki vidám beszélgető. Kettőt még mindjárt találunk. Öt napi élelemmel és ivóvízzel, menetkészen, egy órán belül jelentkeznek az őrmesternél… Oszolj!

…Mindenki némán megy a dolgára. Donald nyugodtan mormolja:

– Most már olyan mérgesek, hogy az öreg tányért is a földhöz vágják…

6.

Sötét este van. Egykedvűen indul útnak a hat katona.

– Szökünk? – súgja Gorcsev.

– Szökjetek – súgta Sába. – Én majd jelentkezem egyedül a paranccsal.

– Akkor mi is maradunk – feleli Gorcsev. A másik kettő nem szól. Így mennek apró zörrenések ritmusára, egyenesen a kavicsos, rögtönzött műúton.

…Mire felkel a hold, addigra a sivatagba ér ez az emlékezetes őrjárat, amellyel e hat ember eltávozott La Grenelle erődjéből.

Örökre.

A járőr vezetésével az őrmester Gorcsevet bízta meg. Kapott egy részletes Szahara-térképet, amelyen a legközelebbi oázis a La Grenelle erődtől egy napi járásnyira volt feltüntetve.

Afrika térképei a Szaharát illetően nem éppen megbízhatóak. Olykor valamelyik oázist elviszi az ördög. Felhőkarcolónyi porral belepi a homokvihar, de azért akadnak elegen, akik menetelnek az oázis jeltelen sírja felé, olyanok, akik szentírásnak veszik a térképet. És bizonyos azonosság a sivatagi térkép és a szentírás között csakugyan előfordulhat. Az oázisnak jelzett ponton, a régóta áhított hely vár rájuk, ahonnan nem kell már tovább vonszolniuk magukat, ha hinni lehet a szentírás térképének, és odaát a túlvilágon, békében megpihenhet mindenki.

– Azt ajánlom – szólt Gorcsev -, hogy élményeinkről készítsünk feljegyzéseket, és ha tíz év múlva kigyalogoltunk a Szaharából, a mű révén milliomosok leszünk.

– Az én barátaim között – monda Sába – író is akad. Ezért nem is olyan üres tréfa, amit mondasz. Így végre egy igazi, élethű leírás is megjelenne a légióról.

– Ne hidd, öregem! Az emberek azt akarják olvasni, amit szívesen elképzelnek, és nem szeretik, ha a valóság ellentmond ennek. A te barátaid Párizsban, Londonban vagy egyebütt csak azt írhatják, hogy a Szahara tele van fel s alá szaladgáló porfátylakkal, és eme örökmozgó porfátylak alatt halad a menetoszlop, melyből időnként kipotyog néhány közlegény, akiket fekve hagynak a sivatagban, úgy hogy mire a menetoszlop a legközelebbi oázisba ér, már egyetlenegy emberből sem áll.

– Marhaság – vélte Sába.

– Nagyon jó megállapítás – szólt az ősz Donald. – Az emberek olvasmányaikban… legszívesebben saját eszüket csodálják…

Az ördögbe! Manuel felbukott.

Már régen vérszínű foltokban kavargott előtte minden, mert szemét kikezdte a sivatagi vakság.

– No, ezt sem a jó sorsa hozta ide – dünnyögte Donald. Elosztották a felszerelését, így képes volt arra, hogy tovább vánszorogjon.

– Eh, bien! Miért cipeltek? Nem jutok el én Európába, de nem is akarok… Ti fiatalok vagytok, hát menjetek… Minek tovább élni?… Szegény Bradieux is itt maradt… – Nem sírt, nem gyászolt, nem jajveszékelt, és mégis megérződött a lényén, mélységesen megtörte Bradieux halála.

A térkép nem hazudott. Este elérték az oázist. Eléggé lakott helynek látszott, sok pálmával, duárokkal.

– Uram – mondta a törzselöljáró, aki nyomban odament -, kaptok mindent, hálóhelyet, élelmet, de beszélnetek kell a csendőrrel.

Semmi baj. Járőrök. Csak akkor lennének szökevények, ha letérnek az előírt útvonalról. Jött a csendőr, tisztelegve adta vissza az őrjárat papírjait.

– Zirzin felé ne induljanak – mondta -, az utat arrafelé, egy szakasz szpáhi elzárja. Északnak menjenek, Tuareg-földre, és csak forralt vizet igyanak útközben, és ha valakit látnak a Tuareg-föld irányából jönni, jelentsék a csendőrnek.

– Ha egy napnál tovább tart az előadása, hozasson ki padokat – mondta Gorcsev -, mert fárasztó állva hallgatni. Tudja, hogy úgyse hiszünk az ilyen forralt ivóvízi babonában, és nem fogunk, mint a bolondok, csendőrt keresni a Szaharában, ha szembe jön valaki Tuareg felől.

Azután egy vályogkunyhóba kísérte őket a törzselöljáró. Manuel kissé erőre kapott, evett is valamit. Nyomott hangulatban ültek ott, ez tagadhatatlan. Csak Donald morgott valami komor, angol dalt. Sába amúgy is hallgatag természetű volt. De itt van Gorcsev! Váratlanul nagyot üt a combjára.

– A mindenségit! Hát én bebizonyítom, hogy lesz itt hangulat. – Hirtelen mozdulattal benyúlt a zsebébe, és elővett két zárt borítékot. – Mindenki, aki jót röhög, kaphat egy levelet hazulról. – Ez felvillanyozta Sábát és az öreg Manuelt is! Levél otthonról! A Szahara közepén!

– Külön elrejtettem rossz hangulat ellen!

Manuel kezében rezgett a papír, és fél bajusza időnként megrándult.

– Szegény… szegény asszony… – súgta töredező hangon.

– Kiről beszélsz?

– Bradieux édesanyja írt… – mormolta a spanyol. – Nem tudja még, hogy a fiú meghalt.

– Ismered az édesanyját? – kérdezte Sába.

– A feleségem…

– Szóval Bradieux a mostohafiad volt?

A spanyol szomorúan rázta a fejét és könnyek hullottak a szeméből.

– A fiam volt… Az édes… egyetlen fiam volt…

Szótlanul ültek ott abban a gömbölyű kis duárban, amit az arab kiürített számukra. Ő a kunyhó előtt hált. Féltett lakótársait a szomszédos mimózasövényhez kötötte. Az egyik lakótárs kecske volt, a másik teve.

Bizony ez nagy szó. A fia volt és ott… szinte előtte… Manuel lehunyt szemmel a falnak támaszkodott. Lefeküdni itt senkinek sem ajánlatos…

– Meséld el pajtás, hogy mi sors hozott a légióba? – kérdezte Gorcsev.

A spanyol halántékán finom kék erek lüktettek.

– Per dios magam sem tudom – suttogta -, artista voltam, később vendéglős, és tönkrementem… Ez minden.

Elhallgatott. Látszott, hogy nem szívesen beszél erről.

– Én – kezdte Gorcsev – szerencsétlen orosz emigráns családból származom. Apám, a könnyelmű atya, ügyvéd és háztulajdonos volt, Pétervárott. A gondos orosz atya még idejében a gárdatiszti pályát választotta, vagy legalábbis részt vett Raszputyin megölésében, hogy később, az emigrációban ne kelljen szégyenkeznie, amikor egyszerű párizsi rikkancsokkal, Juszipaszov és hasonló csodálatos nevű grófokkal érintkeznek a szakmában. Az ő gyermekei meg lesütött szemmel járják az elemi iskola osztályait, ahol a gárdáról és a Téli Palotáról regélő atya meséire kíváncsiak az iskolatársaik. De, mert unokanővérem könyvei között csak a Tadzs Mahal nevű hindu sírbolt leírását találtam megfelelőnek, hát ezt tanulgattam, hogy osztálytársaimnak elmeséljem Carszkoje Szelo helyett. Többen ezek közül talán ma is csodálkoznak a Téli Palota szalonjában nyugvó, bebalzsamozott úrinő esetén. Később sok csapás ért bennünket. Húgom Londonba került rokonokhoz, én matróznak mentem, végül vagyonom és pozícióm Lett, sőt házfelügyelőm…

Sábának egy művészbarátja írt Párizsból, hogy ott van valami a levegőben, ne lógassa az orrát Afrikában!

Gorcsev, aki még nem bontotta fel Vanek úr levelét, most végre elővette ezt a világ legnagyobb misztériumát, amelynek megoldása logikailag és számtanilag egyaránt lehetetlen.

Vanek úr szinte egyidőben, illetve alig valamivel későbben többféle fontos üggyel kapcsolatban (apró szögek, a padlás deszkái, átkódorgó, szomszédos macskák stb.) közölte, hogy a házban valamennyi szobát lezárta, kivéve az ő lakószobáját.

Ebbe bele lehet őrülni. Egyrészt Vanek úr sohasem hazudik. Másrészt a húga átveszi az ő Bl. St. Honoré 27. alá címzett leveleit. Mit lehet itt tenni?

Nem írhatja meg, hogy Nedda Harloffot ismeri, viszont mégis szeretné Vanek úrtól tudni, hogy a húga ott lakik-e. Hogy érdeklődhetne egy mérvadó, elfogulatlan személytől felőle?

Erre nézve, bútorai és holmijai iránt aggódva, igyekszik körmönfont módon rájönni, hogy húga valóban ott lakik-e a Bl. St. Honorén.

Legutóbb ezt írta Vanek úrnak:

“Mb. soraimmal érdeklődve van szerencsém szíves figyelmét felhívni, hogy t. feleletei, sajnálatos módon, a köntörfalról elnevezett, kevéssé szabatos mondatokat tartalmazzák, cca. elég sűrűn. Szolgálataitól egyébként elkápráztatva írok, mivel valamennyi kérésemnek eleget tett. Csak nem írta le elég pontosan, hogyan él ön a szobájában. Egyebekben a küldeményt megkaptam, és köszönöm. A nyolc év előtti vasúti menetrend elég izgalmas olvasmány, de a távolsági telefon előfizetőinek betűrendes névsora kissé egyhangú. Viszont örömmel vettem a »Hegyek alján« című dalmű zongorakivonatát.

Kívánságára, étkezés előtt, asztalkendőmmel megtörlöm az evőeszközöket, hogy a dörzspapír szennyező nyomait eltávolítsam. Szíves érdeklődésére nb. tudomására hozom, hogy háromheti működés után szaldómon két lelőtt oroszlán fungál, az alábbi részletezés szerint:

1 db nőstény

2 méter

1 db hím (vagy udvarló)

2,5 méter

Összesen:

4,5 méter

A hotelokat, tanácsa szerint kerülöm, amint látja, egy kaszárnyában, barátomnál, az alezredesnél lakom, Afrika fővárosában, La Grenelle festői kikötőjében.

Ismételten bátor vagyok felkérni, hogy postafordultával, a legapróbb részletekig menő felvilágosítást adjon:

1. Lakik-e teremtett lélek a házban Vanek úron kívül?

2. Írja le pontosan mindazt, amit reggeltől estig tesz, és mindent, ami a házban történik.

3. Továbbá levelem vételének elismerését kérem, azon reményben, hogy érdeklődésére a jövőben is számíthatok.

4. Zárom soraimat és vagyok

kiváló tisztelettel
Gorcsev Iván”

A válasz pontos és kimerítő. Vanek úr Gorcsev kérésére felsorolta a nap eseményeit. Elsősorban közölte, hogy reggel, de legkésőbben amikor felébred, teát és pirítóst eszik. Ámbár az is megtörtént már, hogy gyűszűnyi konyakot reggelizett (hacsak egy csöppel is többet inna, már naphosszat álmos lenne). Megírta azt is, hogy négykor ebédel, és megemlítette, hogy a lépcsőházból eltűnt egy lábtörlő. Praktikus lenne ezeket odaláncolni. A volt házmester elvitt a szuterénból néhány szerszámot, azt állítja, hogy az övé. Ami azt a kifejezett kérdését illeti, hogy nincsen-e más lakó a házban, csak azt feleli, hogy nem adott okot eddigi szolgálataival bizalmatlankodásra. A kérdésre tehát, hogy megszegte-e Gorcsev parancsát, és van-e rajta kívül lakó a házban, kereken és egyszerűen azt válaszolja, hogy:

Van! Igenis van!

És ezen nincs mit mosolyogni. Ő most nem írja meg a lakó nevét, aki a mosókonyha lakója, igen szerény körülmények között tengődik ott, s az alperes szívéhez rendkívül közel áll. De majd csak akkor írja meg a nevét, ha Gorcsev úr kellőképpen elgallopírozza magát válaszában, mert azt hiszi, hogy ez a lakó Vanek úr jellemén szárad. Addig ő hallgat a nagyobb hatás kedvéért. Csütörtökön délelőtt itt volt a kéményseprő. Mondta, hogy ne használják az etázsfűtést, ugyanis a kivezetőcső könyökénél hiányzik egy rész. Érdekes, hogy neki is, az iskolában minden kabát kiszakadt a könyökénél. A mai postával feladta a kért könyveket, és úgy érzi, hogy jól kiválogatta azokat, amelyek egy oroszlánvadászt érdekelhetnek:

Maculay: A keresztes hadjáratok és Oroszlánszívű Richárd. Tanine: Az ifjú Dickens oroszlánkörmei. Oszendovszkij: Kié a világ nyersanyagának oroszlánrésze? Kuprin: Cári tisztek, orosz lányok (Színmű). Asztronómiai Évkönyvek: Földünk a Vízöntő és az Oroszlán jegyében. (Külön értekezés a Fiastyúkról).

Nem hiszem, hogy Ön baromfira is vadászik, de kár lett volna ezért megcsonkítani a szép könyvet.

Sajnos pénz dolgában kissé szűken van, azért így végzi levelét:

Mielőbbi válaszát, különösen kínos pénzügyeim rendezésére nézve, roppant sürgősen várom, mert elzálogosítottam már a pecsétgyűrűmet. Amennyiben pénzt küld, úgy nem kell nélkülöznöm e kedvelt ékszeremet, mert kiváltom,

tisztelettel
Vanek B. Eduard
házfelügyelő és magántitkár

Hát ez már több a soknál!

Most már kezdi érteni… Szegény lány beköltözött a mosókonyhába.

Megöli Vaneket, hogy ezt a lányt hagyja ott lakni.

Csak írhatna neki már! De ki tudja, mikor lehet?!

Az öreg Donald, aki már régen nem várt és nem írt levelet, elnézte Gorcsevet, amint térdére csapott az összegyűrt levéllel.

– Nem érdemes dühösködni! – mondja. – Ilyen a nő!

– Majd beverem a pipát a szádba! Itt nem olyanfajta nőről van szó, amilyent te hiszel – üvölti Gorcsev.

– Hát te, Királynő? Úgy szokás, hogy akik együtt mennek meghalni, tudjanak valamit egymásról. Rólam mindenki tudja, hogy tíz év előtt odasóztam valakinek egy vendéglőben, és azt hittem, hogy itt jobb lesz – mondta a vén pipás. – Ha már elkezdtük az imént, mondjuk tovább!

– Mellettem mindenkit felfedeznek – dünnyögte Sába. – A menyasszonyomat is felfedezték. Nagy sztár lett, én meg… de hagyjuk… Azt hittem, itt sem lesz rosszabb nélküle. – Látszott rajta, hogy többet nem bír mondani.

A vén arab dúdolt kint, és egy madár is belerikoltozott néha… Az oázis valószínűtlenül fehér izzása mentén dermedt pálmák között feszült az éjszakai sötét.

– Én – mondta Gorcsev, megtörve a csendet, mintha a falon szaladgáló százlábúakra terelődne a figyelme, holott valami különös, belső feszültség miatt lett ilyen -, énbelőlem kiütött… az ősi vér…

Elhallgatott. Mutatóujjával megpöckölte a vacsoráról maradt kuszkusz morzsáit. Néhány kabóca szólalt meg váratlanul, mintha eddig némán figyeltek volna, de most már ők is belefognak éjszakai dalukba.

– Mint hamiskártyás végeztem elég biztató pályafutásomat. Egy hármas pókerjátszma után, a detektívek lefoglalták a kártyacsomagot. Én mesés összeget nyertem előzőleg. Nem bizonyult rám, de kaszinókban a suttogás is elég. Hamiskártyás vagyok. Az apám is az volt és… főbe lőtte magát… Mi az?

Mindhárman felugrottak.

A hatalmas Donald, aki talán idősebb volt Manuelnél, könnyedén felkapta a spanyolt, és kivitte a karjaiban.

– Ez meg fog halni – mondta csendesen Gorcsev. – Talán, még nem végzetes az állapota, ha megmentjük… Észak felé, Mars el Kebirnél esetleg átjuthatunk spanyol területre.

– Nem szököm – mondta Sába komoran.

– És azt gondolod, hogy én elszököm onnan, ahol te tovább szolgálsz?

– Nem szököm.

Csend volt. Azután lánczörgés hallatszott, mintha rabok volnának a közelben. Pedig csak a nyugtalankodó teve szerszáma okozta a zajt.

– Tán két hétig bírja még – jött vissza az ősz, óriás pipás. – Letettem egy pálma mellé. Én elszöknék vele, de egyedül nem bírom vinni az öreget.

– Barátai meg nincsenek – mondta gúnyosan Gorcsev.

– De a kutyamindenségedet! – ordította Sába, ahogy életében tán háromszor tette, és olyan néma csend támadt ettől a dörgő hangtól, hogy hiéna, kabóca, kakadu percekre elnémultak odakint a sivatagban. – Engem te ne ugrass! A Lisztes vesse ki “fej vagy írással”!

Lisztesnek, sűrű hátrafésült, ősz haja miatt, a veterán Donaldot hívták.

– Fej – mondta Gorcsev.

Donald feldobta a pénzt. Ahogy leesett, Gorcsev villámgyorsan föléje hajolt, aztán odamutatta Sábának. Hogy nem fordult-e meg közben az ötsous, az a Szahara örök titka marad.

– Na! Látod, hogy fej!

Sába elgondolkozott. Végre is ártatlanul halálba üldözik, és ez a Gorcsev sem olyan legény, akinél ő különb. Itt arról van szó, hogy az öreg Manuelt megölik miattuk, hát az is kötelesség, hogy elvigyék.

– Jól van hát. Szökjünk! – Ezzel befejeződött a “Fej vagy Írás” és kezdődött egy más játék. “Életre Halálra!”

Délben már letértek a parancsban előírt útvonalról…

…És ekkor (a sors bonyolult működésének ellenőrizhető mozzanata volt) sok ember, továbbá félholtak, élők, de általában élhetetlenek, elindultak a Szahara legkülönbözőbb pontjairól azonos cél irányába, és sejtelmük sem volt arról, hogy visszavonhatatlanul, végérvényesen beteljesedett jövendőjük elé masíroznak, amely egy középpontban vár rájuk.

Egy magányos párizsi házban.

És sok-sok ijesztő, zavaros, vidám és halálosan veszélyes esemény káosza is útra kelt, egy időben ezen emberekkel…

II. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.