Vanek úr Párizsban

Botrány a kaszinóban

1.

Most kivárni a reggelt!

Elsősorban együtt uzsonnáztunk Neddával fák és virágok között, Párizs egy gyönyörű cukrászdájában.

De semmi sem akadályozhatott meg bennünket abban, különösen egy ilyen pompás délutánon, hogy veszekedjünk, ha éppen kedvünk van.

– Nem mondhatok többet. Amit eddig tettem, az is szinte újságírói bűntény, hogy vezércikk, amely másnap megjelenik, előző délután szóbeszéd tárgya itt.

– Péter… – és simogatta a kezemet.

Ezek után sírt egy kissé, de helyes ösztönével érezte, hogy minden további kísérlet hiábavaló, tehát azt ajánlotta, hogy sétáljunk a Luxembourg kertben.

A Luxembourg kertben, mivel Neddának valamilyen sürgős dolga volt, hamar búcsúzkodnunk kellett. Magamhoz vontam, megcsókoltam, és ő elsietett.

Azután egyedül álltam ott, és arra gondoltam, hogy mit csináljak reggelig?

Illetve hajnalig. Amíg az első rikkancs, a diadal első heroldja, a győzelem voltaképpeni eredményét hozza: A Vezércikkemet, azon a helyen, ahol Bourin húsz éve ír!

A én vezércikkemet!

De mit tegyen az ember ezzel a nyomorult, leküzdhetetlen, egy éjszakányi idővel? Tízezer frankom van holott százezer vagy százmillió frank is hiábavaló volna: Az idő pénz, de a pénz nem idő. Az idő legyőzhetetlen. Megvásárolhatatlan, elmulaszthatatlan. Múlását az egész világ összefoglaló ereje sem tudná befolyásolni.

A huszonhárom esztendős Almási diákos félelemmel ment egy bárba. A bár az a hely, ahol a magamfajta emberen a legkirívóbban meglátszik a gyakorlatlan, félszeg vendég.

No jó! Itt van a La Poule! Nézzük!

Forrt körülöttem minden! Huszonhárom éves voltam! Vezércikket írtam! Újabb ünnepi pillanat volt, amikor először életemben, minden különösebb anyagi megfontolás nélkül, nyilvános helyen, kezembe vettem egy étlapot! És természetesen nyomban pezsgőt rendeltem. A vacsorára azután már kellemesebb környezetbe kerültem e szokatlan helyen, mert jöttek a bátorítók, a segítőtársak, akik többet tudtak rólam, mint magam már amikor beléptem: a kedves kis párizsi nők!

Körülfogtak és ittunk és…

Aztán színesen forgott a fény, sok volt a pezsgő, azonfelül a pálinkát jobban szeretem, tehát az egész mulatság, mezítelen vállak, ékszerek, halk zene, itt-ott egy hangos nevetés, ez mind-mind összekavarodott valami zavaros, szédült állapotba.

És egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy megszabadultam a diadalmas hajnal sürgető nyomásától.

Aztán eszembe jutottak a fiúk. Fizettem, és beszálltam egy taxiba.

– Frusy a Boit! A Pigalle-on! – kiáltom szédülten.

A sofőr nekivágott. Nem árt, ha meglátogatom Kárpát Renét. Ha szükséges, most segíteni is tudok nekik, és ők talán tudnak valamit Sábáról. Sába szereplése Párizsban titokzatos. Állandóan eltűnik. Továbbá van egy kincstári tárgya, a légió hétlángú jelzésével, ami annyi komplikációt okozott…

Kiszállok a Pigalle-on. Megnyugtat a jó öreg Place Pigalle, ahol az igazi Párizs szórakozik. Az igazi párizsi, aki csak napközben fordul meg a Champs Élysées vagy az Opéra idegenektől nyüzsgő vidékén, szívből nem szereti ezt a környéket. És az idegeneket dettó! Itt a Pigalle az más! Olcsó varietékben jóízűen nevet és szívből rémüldözik vaskosan borzalmas grandguignolokon. Ide evakuálták a külföldiektől megszállott városrészekből magánéletük számára tartogatott vidámságukat. Mert a turistákat tisztelni kell, a fene egye meg őket! Azok hozzák a pénzt, és ez mindennél fontosabb, hát legyen övék az a méregdrága belváros. Itt a jó, egyszerű Pigalle-on, itt vannak ők otthon. A járókelők nem rongyosak és nem elegánsak, csak amolyan párizsiasan kopottak, mivel okos ember csak a nőjét öltözteti. Itt azután sört iszik, vicceket ordít, hencegés nélkül bemegy munka után bármelyik lokálba az utcai ruhájában, és a legnagyobb hecc, hogy fütyül, ha tetszik valami, és minden hamis hangra visszaköveteli a pénzét.

Megtalálom a Frusy a Boit helyiséget. Előtte tábla, amely Kárpát Colonelt hirdeti, a volt cári gárda kapitányát, aki eredeti orosz és kaukázusi népdalokat énekel. Hol tanult Kárpát eredeti orosz népdalokat?

Nem szólva a kaukázusiakról?

A helyiségbe lépve döbbenten meg kellett állnom. Ijesztően idegen és mégis jól ismert alak közeledett felém, nem is alak, hanem jelenés, szőke nagy szakállal, tarkóig érő hosszú hajjal, egy szent vagy őrült, furcsa orosz ingben, amelynek derekán lazára kötött zsinórzat lógott le bojtos véggel. Te jó Isten, Kárpát René? De hogy nézett ki! Mint Tolsztoj Leó gróf, a Jasznaja Poljana-i remete, vagy még inkább mint Ripp van Winkle az opera III-ik felvonásában…

Kért, hogy ne csináljak feltűnést, az orosz zenekar vezetője és a szerződése szerint így kell járnia. Tangóénekes és ukulelén játszik, ibolya színű fényszóróhatás mellett refréneket ad elő, tölcséren keresztül, de azért operát komponál… Hallotta, hogy nekem is állásom van. Üljek le és hallgassam meg a műsort.

– Kérlek – szólt zavartan a füle tövéig elvörösödve -, Pataki Mária is itt van… Egy duettet szoktunk esténként énekelni. De ha téged ez bánt, csak szólj, és én mindent visszacsinálok.

– Ugyan, öregem – és nevetve ütögettem a vállát -, már régen vége mindennek. Csak örülni tudok ennek.

A füstös, lármás, állott, borszagú helyiségben lökdösünk és lökdösnek bennünket. Békés, jókedvű áradatban sodródtunk előre.

– Péter!

Pataki Mária állított meg.

Mint Kárpát René vendége szokott itt énekelni, azon megállapodás alapján, hogy esetleg vacsorázhat is. Ez egy cipésztől függött. És csakugyan rövidesen belépett egy harcsabajuszú, részint szvetterbe öltözött cipész, teljesen részegen. Hatalmas kézelők lógtak kabátja alól az ujja hegyéig, és barna művésznyakkendőt viselt. Mikor Kárpátit megpillantotta, odaszólt Máriának:

– Itt a vacsorád.

Mária megrendelte a vacsorát, és az illető az asztalt csapkodva nyomban ordított, hogy Volga-dalokat akar.

Beszélgettünk Máriával. Elfogulatlanul, barátian. Egyszerű rokonszenv maradt csak a szerelemből.

…Itt működött Zombori Schalk Rudolf is, mint gyorsrajzoló. Tény, hogy rendkívül gyorsan rajzolt, viszont alig helyezett súlyt arra, hogy a kép hasonlítson is a modellhez. Ezt a csekélységet gyengéd udvariassággal helyettesítette, és mindenkit szépnek, fiatalnak örökített meg, olyan eredménnyel, amely valósággal forradalmat jelentett volna, ha a kozmetika terén produkálja. De ha engedett is művészi elveiből, monoklija most is dölyfösen feszült a szemén.

– Mi van Sábával? – kérdeztem Zomborit.

– Amióta eltűnt, nem láttam. Pedig tudja jól, hogy szükségem van a sálamra. Könnyen meghűlök.

Nem lehetett tovább beszélgetni, mert eloltották a lámpákat. Taps hallatszott…

A karmester a közönség felé fordult, övig érő szakállal, ünnepélyes arccal. Egyszerű jámbor “Zdravsztvujtyé”-vel üdvözli a közönséget. És halkan bemondja a címet:

Zarusnya, ó Zarusnya.

Honnan tud ez oroszul?

Úgy látszik, ezt az orosz dalt szerethetik, mert összesúgnak izgatottan. De már azon nyomban Kárpát René, legnagyobb meglepetésemre a következő dalt adta elő:

Csak egy zarusnya van a világon
Volga, Volga gyönyörű párom…

– Szent atyám! – súgom Zomborinak. – Hisz ez a Csak egy kislány van a világon.

– Pszt… Ez itt a Pigalle-on a Zarusnya! – súgja Zombori.

És elhűlve hallottam, égnek állt a hajam tőle, amint folytatta.

A jó Dnyeszter, jaj, de szeret engemet
Ó, Zarusnya nékem tégedet…

És szomorúan nyekereg hozzá az ukulele és siralmas orosz dalhoz illően tremolózik Kárpát Colonel hangja. Viharos taps! A Colonel ráadásnak, jobb kezének tenyerét a tarkóján elhelyezve, párhuzamosan lengedező térdekkel énekli, hogy:

Szevasztopolba kéne meni,
Pulykakakast kéne venni,
Lassan, trojka, lyukas a kas,
Kiesik a Volga-kakas.

És tapsol és toppant, azt mondja, hej, karbafont kézzel körbefordul, és a jókedve maximumával két tenyerével a földet csapkodva, befejezésül elrikkantja egy gyors dalban, hogy “sej, haj, Lina, Vlagyivosztokban olcsóbb lett a liba! Hej!”

És ledobban.

Ez különösen tetszett a közönségnek, bár volt egy, aki a Hullámzó Volga tetején-t többre tartotta.

Kárpát Colonel szereplése eleinte igen meglepett, azonban később megszoktam, mint ahogy Párizsban, de főleg a Pigalle-on a legszokatlanabb körülményekhez is idővel hozzászokik az ember.

Közben megérkezik a világhírű, magyar származású filmfőrendező törzskarával, és vele a mindenható vezérigazgató, egy kis kecskeszakállas. Durrog a pezsgő, röpül a hólabda és a szerpentin. Fehér szakállas, idős urak turbánt vagy kétcentiméteres szalmakalapokat viselnek, és a rendező az asztalt csapkodva követeli, hogy Kárpát Colonel énekelje el a Szibéria fent az égen hazafelé szálldogál című dalt, továbbá a főrendező kedvencét, azt: Orosházán nincsen Volga, csak kettő. Különösen ezért a dalért járt ide a főrendező, sokszor előkelő budapesti ismerőseivel. Mielőtt belépnek, apró tűket oszt ki a társaságának, és ezek kötelesek előadás közben szurkálni magukat, nehogy nevetésük Kárpáti René karrierjét tönkretegye. Kárpát már holtfáradt, de végre az újabb szereplést is befejezi, szokása szerint egy gyors kozák számmal, karba tett kézzel guggolgatva és kurjantva, hogy “Ritka Dnyeszter, ritka muzsik, ritka cár.”

A vad kaukázusi dal mozgalmas vége felé Ribári elismerőleg így szólt Zomborinak, a Colonelről.

– Szép teljesítmény a kapitánytól. Nálunk éhen halhatna a francia, amíg a nagyapámat ilyesmire rávennénk. Holott az öreg két évvel fiatalabb, mint Kárpát.

És ekkor megáll valaki és a vállamra teszi a kezét:

– Téged kereslek, Péter…

Sába!

– Én is kereslek már régóta! – mondtam izgatottan.

– Hol beszélhetnénk?

– Nyugodtan itt maradhattok – mondta Ribári -, mert nekem tárgyalmon kell segédeimmel a párbajról.

Nyomban félrevonta Kárpát Colonelt és Zomborit.

Másnap értesültem a párbaj kimeneteléről. Így történt:

A felek egymással szemben álltak éles karddal. Vanek úr elszántan és sápadtan.

Ezután jött Ribári. Nagyon idegesen viselkedett. Egyik cigarettát a másik után szívta, és folyton húzta az időt, hogy leért a kardja, fertőtlenítsék, és állandóan nézegette Vanek urat, aki mereven állt, mint egy szobor, egyik kezében a kardja, másikban a nadrágja.

És mikor elhangzott a “rajta” kiáltás, és Vanek úr állásba toppant, Ribári hátralépett, leeresztette a kardját, és mondta, hogy szívdobogása van, várjanak egy kicsit. A házfelügyelők kara megvetően mosolygott. Adtak egy kis vizet Ribárinak, leültették, azután újra felálltak… De Ribári eldobta a kardot, és azt kiáltotta, hogy a segédek gazemberek, ő özvegy édesanyját tartja el, fiatal még a halálra, nem hagyja egy ilyen dúvadtól lemészároltatni magát… B. Eduard! – kiáltotta – a véremet akarod?!… Hát ölj meg, döfd belém a kardodat, légy gyilkosa legjobb barátodnak…

Vanek urat szemlátomást megrendítette Ribári magatartása, és azt mondta, hajlandó beérni az ifjú bocsánatkérésével. Ribári megköszönte ezt, és ünnepélyesen bocsánatot kért, és a kint várakozó Madame Tourtelette “én hősöm” felkiáltással borult Vanek úr nyakába.

Szóval kettesben maradtunk Sábával.

– Kérlek, én tudom, hogy te valami tárgyat hagytál nálam a poggyászodból, amit kerestek nálam. Erről akartam beszélni veled.

– Igen, de sajnos eltűnt. Egy sebesült barátomat illette…

– Nedda bátyját.

– Már tudod, annál jobb. Engem hívatott a fiú, amikor megérkezett, és beköltözött a villa földszintjére sebesülten…

– Várj csak! Én egyszer a riadókészültséget hívtam…

– Ott voltam fél lépésre tőled – mondta mosolyogva. – Az a szegény elmeháborodott, akit Nedda bátyja magával cipelt, és segített is átkötözni Ivánt, váratlanul a nyakamra hozott téged. Az ajtó mögül láttam, amint elrohansz a rendőrségre, és erre gyorsan felvittem Ivánt, meg a bolondot Nedda szobájába.

– Akkor újra láttam a pasát az ablaknál… És a barátod meghalt?

– Nem, csak rosszul lett, kórházba kellett vinni, és akkor éjjel halt meg ott Grey ezredes öccse.

Nem bírtam tovább a füstös, zajos helyiség hangulatát. Elbúcsúztunk. Nedda és a vezércikk járt az eszembe. Becsípve, szédelegve elhagytam a helyiséget, és elmentem megnézni a barokk villát. Az öreg barokk misztériumot.

Nézem a mosókonyhát, Nedda ablakát és az emeleten az ablakokat. Egyszer csak látom, hogy villany világít az emeleten…

Hát én már sohasem láthatom úgy ezt az épületet, hogy ne csillanjon fel valamelyik lakatlan szobájának ablaka mögött ez a furcsa fény?!… És ahogy a szomorú fák között ebben a szürke megvilágításban nézem az ablakot és a többi ablakot, valami újabb furcsa érzés fog el…

Az ötödik ablak! Itt lett öngyilkos Alex Gorcsev.

Kezeimmel és homlokommal a rácshoz ragadva állok, és most a rikkancsokat várom, pedig én jól tudom… A barokk ház most azt mondja, önző vagyok. A magam pályáján elértem vele mindent, de a Titok, amiért annyiszor húzott magához, a titok nincs sehol. Az én vezércikkem semmi abból, amit ő követelt.

Most elsötétedik az ablak. Hűlő érzéssel múlik a részegség. Fejem, lábam nehezül és zsibbad, és e pillanatban ez a zsibbadás a halál mozdulatlanságáig megmerevített.

…A középső ajtó hirtelen kinyílik, és valaki csikorgó, kemény, csizmás léptekkel, úgy hogy Neddának vélem, elindul a kapu felé.

Amint kinyitja a rácsos kaput, az utcai lámpa fénye rávetül.

Az öreg Alex Gorcsev lép ki. A halott dr. Alex Gorcsev!! Igen! A prémes kabátja, robusztus alakja; vastag bajusza, ferde szemöldöke… Ezt én láttam, tisztán így, fényképen…

Ez így most igaz, illetve nem igaz…

A léptek elhalnak valamerre. Itt most az történt, hogy rájöttem a barokk ház titkára. Halottak járnak benne.

…Mozdulatra képtelen tapadok a rácshoz, amíg eldöngenek a hatalmas ember csizmás léptei. Hogy tíz percig vagy fél óráig álltam-e ott, nem tudom.

Megkíséreltem azután követni ezt a Gorcsevet, akiről úgy tudom, hogy rég halott, de már réges-rég eltűnt valamerre a hajnalban, és amint egyre világosodott az ég, úgy éreztem, hogy a párizsi rikkancsok ma tudják, hogy várom őket, és tréfálkoznak…

Ilyen ólomsúllyal múlt az idő.

A háznak igaza volt! Önzőn fogom fel ezt az ügyet. Nem megyek már az iménti szellem után, nem kutatok semmit, csak várom a vezércikkemet.

Végre! Végre! Özönlenek a rikkancsok a reggeli lapokkal. Azt hiszem, ezen a napon én voltam az első újságvásárló Párizsban. Izgatottan veszem kézbe, azután mintha az egész barokk ház zuhant volna rám, szinte szétesett a világ körülöttem. A vezércikk helyén ez volt:

SÍR LAJOS BANKRABLÓ
a montparnassé-i bankrablás tettese.
A rendőrség már a nyomában van.

Kiejtettem a lapot, kissé a falhoz tántorogtam, minden gondolat, érzés és értelem nélkül.

2.

Az első érzésem nem ijedtség volt. Úgy éreztem, hogy nevetni kell. Harsányan és gurulva! Elképzeltem a kis, gyereknyi Sír Lajost pálca karjával, holdvilágfehér arcával, amint félbehagyja egy rímnél Jean Ricturs fordítását, és berohan egy kicsit két pisztollyal valamelyik bankba rabolni! Zsebében természetesen egy Virág Benedek nevű nyájas papköltő valamennyi verse, hogy végszükség esetén ne jöjjön zavarba.

Na nem! Ez álom. És újra megnézem a lapot. Hiba: valóság. Kétségkívül Sír Lajosról van szó. Utolsó címe, előző lakása Rue Roi Sicilie 54. Honnan tudták? Hiszen Sír Lajos nem volt bejelentve. Előző lakása másfél év előtt a Hotel Portugais, ahol egy részeges, könnyelmű portás bejelentette, mivel nem tudta, mit cselekszik.

A hír különben aránylag rövid, csak roppant vastag betűvel szedve. Mint Sír Lajos kampósbotja. Mindenki emlékszik még – írja a lap – arra a vakmerő tettesre, aki fényes délelőtt, két pisztollyal behatolt a Banque de France billancourt-i fiókhelyiségébe, agyonlőtte a pénztárost és egy altisztet, kifosztotta a kézipénztárat, azután elmenekült.

Egy másodpercnyi aggodalomra sem adott okot a hír. Csak valami szörnyűséges és őrült tévedés lehet.

Sír Lajos bankrablása nem nagy veszély. De az én cikkem elmaradása mögött lehet valami…

Virrad. Most bizonyára Nedda is várja valahol a lapot. A vezércikkemmel. Felhívom egyenesen Bourint a lakásán. Köztudomású, hogy korán kelő ember.

– Jó reggelt, itt Almási…

– Kicsoda? – kérdezte rekedten.

– Almási – feleltem, és máris éreztem, hogy baj van. – Az az Almási, akinek megígérte, hogy egy cikkét a mai lap vezércikknek hozza.

– Valami tévedés lesz – felelte Bourin tétován, és nem kétséges, az ő hangja volt. – Én mindig megtartom az ígéretemet, ha másra nem kényszerít valami inkorrektség. Ön szóval cikket adott le a lapnak?

– Önnek adtam, Monsieur Bourin!

– Valami tévedés lesz… nem tudok róla, hogy cikket adott nekem. Ez tévedés lesz…

Én még beszéltem.

De ő letette a hallgatót! Nem hallott tőlem egy szót sem.

De adott egy fonalat. Tehát valami történt tegnap óta… De én csak Neddának beszéltem… Nedda! Ő mesélhetett valamit! Mégis kalandornő volt?

Rohanok a lakására.

Nedda nem volt otthon. Vanek úr napok óta nem látta.

Rohantam tovább. A Globe-ban megtaláltam Ribárit. Egy kör közepén. Valami bridzsvitában mondott szakértői véleményt, és néma figyelemmel hallgatták, mint a legfelsőbb fórumot.

– Mi történt? – kérdeztem, izgatottan félrevontam.

– Valaki belicitált öt kárót.

– Ember, Sír Lajosról van szó!

– Ja, a bankrablás! – legyintett és ásított.

– Sokat röhögtem. Nem jössz reggelizni valahová?

– No, de valamit tenni kell!

– Reggeli előtt?

– Szívtelen szélhámos vagy…

– Ez már másoknak is feltűnt. Nézd, ha annyi eszed volna, mint egy beteg csirkének, akkor most örülnél, amiért egy barátod megcsinálta a szerencséjét. De te irigy vagy.

– Ha tovább hülyéskedsz, egy dákóval leütlek!

– No jó, hát megmagyarázom. Garcon! Két mentholt! Iszol, nem ? Hát ide figyelj! Ha még három vagy négy napig sikerül Sír Lajos nevét a lapok első oldalán tartani, úgy beérkezett ember.

Lassan megértettem. Ez a Ribári épp olyan biztos benne, hogy Sír Lajos szóba sem jöhet az esettel kapcsolatban, mint én. No, de ha ez kiderül majd, micsoda rehabilitáció lesz!

– Már beszéltem Kárpát Renével – folytatta Ribári. – A fiúk is belátták, hogy jól ítélem meg a helyzetet. Tanácsomra elhatározták, hogy Sír Lajos érdekében nem bolygatjuk ezt a hatalmas reklámot. – Sóhajtott. – Hogy ki tudnám én használni, ha velem történne!

– Örülök, hogy nem veled történt.

– Mégis irigy vagy?

– Sőt aggódnék! Nem tudnám biztosan, hogy ártatlan vagy!

Mentem tovább. Hová? Hová?

Megkezdődött a hajsza. A laphoz mentem, ahol közölték, hogy Bourin holnap reggel nyolc órára kéret. Nem tudják, hova ment. A cikkemről senki nem tud semmit.

A szemüveges szerkesztőnek elmondtam Sír Lajos tragikomikus esetét, és kértem, próbáljon utánanézni, mert nagyon nyugtalanít az eset.

Figyelmesen meghallgatott. Azután legyintett, amikor leírtam Sír Lajost. Még nevetett is.

Valami slendriánság lesz a dologban. Egy hasonló nevű magyar származású bűnöző adataival összecserélte Sír Lajos nacionáléját az Idegenellenőrző. Átment egy másik szobába és telefonált.

Nagyon hamar és komolyan tért vissza.

– Nem tehetek semmit. És ne ártsa bele magát, fiam, az ügybe… Nem tudom, miről lehet szó, de hivatalos helyen ilyen röviden még sohasem beszéltek velem…

Aztán újra Neddához. Semmi eredmény. Vanek úr megnyugtat, hogy tíz órakor itthon volt, de aztán sietve újra elment. Nem, üzenetet nem hagyott.

– Mi van Wendriner úrral? – kérdeztem.

– Wendriner úr most igazán jól él!… Napi száz frankot kiutalt neki a gazdám…

Mondom, tiszta őrült, mire költsön egy oroszlán napi száz frankot Párizsban? De nem vitatkozhatom, ahogy megparancsolta, naponta reggelit hozatok a kávéházból, egy csomag cigarettát, és a legfinomabb kölnit a fürdőszobába, azzal az utasítással, hogy ha elfogy, vegyek újat. De nem fogy. Fel se bontotta az a dög… Mindenki úgy bánik az ilyen bestiával, ahogy akar. Kávéházba is viheti. De hogy egy elaggott oroszlánnak miért kellett előfizetnem a Matinre, ez megfoghatatlan… Ha nem láttam volna a gazdámat, amint Nizzában autótaxit vezetett szmokingban és szalmakalapban, azt hinném, hogy váratlanul megőrült. Így tudom, hogy már régen az… Nézze, ezt ma kaptam. Vigyázzon, mert álmodni fog róla…

Egy levél volt, amelyben a Matin értesíti Wendriner úr nevű előfizetőjét, hogy a legutóbbi sorsoláson nyert egy valódi elsőrangú gumi nadrágtartót. Viselje szerencsével. Vanek úr sóhajtva legyintett.

– Nem hiszem, hogy rá lehet venni… Hát képzelheti!

Sietve elbúcsúztam Vanek úrtól. Most Sábát akartam megkeresni. Bl. de la Vilette 9. Ide írtam a lapot.

Azonnal autóba ültem, és tíz perc múlva ott álltam a ház előtt.

A kapu előtt fegyveres poszt: párizsi politikai rendőrség.

Estefelé újra visszamentem a szerkesztőségbe. Beszélgettünk Bourinról. A közelgő választásokon biztosan bekerül a parlamentbe. És egyike a legesélyesebb miniszterjelölteknek. Rengeteg ellensége van, mert a legkisebb tisztátlanságot sem tűri el. Készül is ellene valami. Ezt mondják sokan. Annyi tisztességtelen ember fél tőle, tudják, hogy nem remélhetnek kegyelmet semmiféle korrupció számára, ha Bourin miniszter lesz. De Bourin nem hallgat az óvatosokra, akik figyelmeztetik, hogy sok hatalmas ember, aki csak kicsit is korrupt, joggal fél a miniszterségétől.

Éreztem, hogy ez az ember nagyon-nagyon közel áll hozzám, és úgy szerettem volna megvédeni. De mivel és kitől?

Ott ültem a szerkesztőségben, és aggódtam Bourinért. Rossz előérzetem volt. Később jött valaki a Tiszti Kaszinóból, mondta, hogy az öreg kártyázik.

– Szokott játszani?

– Hogyne – felelte -, és még sosem játszott ilyen szerencsével. Háromszor volt flösche egymás után… Mi baja?

Nevetséges. Mi bajom? Szinte hisztérikus állapotba kerültem. Kitámolyogtam a szerkesztőségből. Mi fojtogat és zsibbaszt a rémülettől?

Szerencséje volt… A nagy szerencse pedig halál. Milyen ostobaság…

Nem tudtam, hogy mivel töltsem az időt.

Hazamegyek a szállodába és lefekszem. Holnap mindent megtudok.

Amikor hazaérek és vetkőzni kezdek, látom, hogy nyitva az éjjeliszekrény fiókja. Egy csomó irat van benne. Az első lapon egy levél:

“Ne aggódj, te marha! Nincs semmi baj. Itt küldöm az utolsó folytatásokat, és ölellek. Lajos.”

Sír Lajos írt!

Nem vagyok álmos. Előveszem Sír Lajos regényét, és elkezdem olvasni. Éjfélre járt, mikor a végére értem.

Eszembe jutott, hogy a politikai rendőrség talán azért kereste a vörös füzetet, mert abban valamilyen katonai titok is lehet. Megindult tehát a hajsza a vörös füzetért. És nem közölhették talán még Sábával sem, hogy a füzet fontos.

Mint a villám, úgy fénylett előttem a rejtély!

Sír Lajost kézre akarták keríteni a füzet miatt, de ezt nem hozhatják nyilvánosságra, hát előszedtek valami világra szóló bűnügyet, rákenték, hogy huszonnégy óra alatt meglegyen.

De hol az ördögben mászkál?

És hogy a csodába jött hozzám ez az írás?

Ni! Hiszen még két különálló oldal is van a fiókban. Kiveszem. Elkezdem olvasni. Elsápadok, lefut minden vér az arcomból, és összeszorul a torkom izgalmamban. Oh, uram! Itt van!

Negyed egykor, mint valami ámokfutó rohantam fel és alá taxiért, és azt mondtam a sofőrnek:

– Tiszti Kaszinó! Ezer frankot kap, ha nem törődik büntetéssel és semmivel.

Itt a Kaszinó. Felrohanok. Valami bál van. Az előcsarnokban eláll a lélegzetem. Megőrültem. Mi ez?

Egy angol uniformisban áll ott… szíjjal és kitüntetéssel.

Vanek úr!?

Mi?!… Nem merem megszólítani… De most semmi kétség, magasra emeli a tenyerét felséges mozdulattal:

– How do you do, my sweethart? Ön is idejár hozzánk?

Megdörzsölöm a szemem. Lehet, hogy a sofőr a házfelügyelők jelmezes összejövetelére hozott? Be akarok menni a terembe. Egy gyerekes arcú, kissé pisze fiatalember mellém lép, és megfogja a karomat. Szent Isten! Eltöri.

– Ne mozdulj, ne csinálj semmit, mert összetörlek!

– De…

– Gorcsev Iván vagyok… Szép lassan bemehetsz. – Vanek úrral együtt bemegyünk! Bourin mikor észrevesz, csodálkozva néz rám. Sokan figyelik ennél az asztalnál a játékosokat. Hirtelen nagyban megy a játék, és Bourin szerencséjétől zúg a helyiség. Most egyszerre közeledik valaki az asztalhoz, magas, polgári ruhás ember a sok estélyi ruha és uniformis között. Gorcsev megfogja Vanek úr karját, mint egy starter, ha indít és azt mondja: “Most!”

Vanek úr az asztalhoz lép, ugyanakkor a polgári ruhás egyén leül:

– Bocsánat… Igen, azt hiszem, bocsánat – mondja és Gorcsevre néz, és miután az elzöldül mérgében, azt mondja még halkan. – Jó, jó… kérdezni se lehet? – Az asztalnál mindenki feléje fordul, és ő így szól: – Én, ha jól emlékszem Grey ezredes vagyok, és egy hasonló parti után a fivérem főbe lőtte magát Kairóban… Igen, azt hiszem, hogy Kairó az rendben van…

Vlaszta – ő volt a polgári ruhás férfi, valamit hebeg.

De most már engem nem lehet visszatartani, felmarkoltam egy halom kártyát:

– Ezzel szoktál gyilkolni, te bitang!

És a kártyákkal együtt teljes erőből az arcába csaptam.

Felborult a rend, Vlaszta egy ugrással az üvegajtónál volt.

De megáll! Azután a torkához kap, és felsikolt! És úgy áll, mint akinek bomlik az agya:

Az ajtón belépett Alex Gorcsev!

Mefisztói szemöldökével, szakállával, sebhelyével, hatalmasan, amilyen a valóságban volt.

Én is valami egész hideg dermedtséget érzek. Vlaszta hátrál…

Úgy látszik, elveszti az eszét. Felsikolt és… Szörnyű csörömpölés döbbenetében nekiugrik fejjel a nyitott ablaknak, és kizuhan az utcára…

Két hölgy elájul, és többen viaszra váltan állnak, akik ismerték az öreg Gorcsevet, és ekkor Gorcsev Iván végre harsányan elkiáltja magát:

– Kérem, ez az ember Sába István nevű barátom, színész, az apám maszkjában.

…Megroggyannak a térdeim, és leülök. Akik ott voltak ennél a jelenetnél, soha sem fogják elfelejteni…

Az ablak alatt, pedig ott feküdt holtan Vlaszta.

– Hát csoda, ha az ember ideges lesz? – mondta Vanek úr mellettem csendesen.

V. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.