Vanek úr Párizsban

A Szaharából jelentik

1.

Ilyet még nem pipált a világ! A Szaharából jelentik: Elkeseredett harcosok népvándorlása a Szaharában!

Marokkói katonai körökből jelentik: A nagyméretű szökések okát kutatják, azonfelül megerősített szakaszokat vontak el délen, a távoli Csád-tó helyőrségeiből, északon és keleten hadgyakorlatok századaiból, hogy bekerítsék a menekülőket.

Halló! Halló! Figyelem! A múlt heti jelentésünk alapján közöljük, hogy a Csád-tó felől és az Atlasz vidékéről útnak indított csapatok találkoztak egymással, sajnos anélkül, hogy a körülbelül hetven vagy száz főből álló szökevény bandát, amelyekhez érthetetlen okból egy síjárőr(!) is csatlakozott, elfogták volna.

A Szaharából jelentik: Ez fizikai képtelenség! A szökevényeknek ott kellett volna lenni az Atlasz és Aîn Szefra között a sivatag térségében. Érthetetlen, hogy miközben őket senki nem látta, mégis elfoglalták Raghib oázist. Kézitusával behatoltak a helységbe, megsarcolták a lakosokat, és észak felé távoztak. A szökevények csapatának öt mérfölddel Mars el Kebiren túl találkozni kellett volna a bekerítő csapatokkal.

Halló! Halló!

A szökevények, úgy látszik, nem ismerték a bekerítő mozdulatokat. A csapatokkal nem találkoztak!

Figyelmeztetünk mindenkit, hogy aki a szökevényeket látja, kerüljön ki az útjukból, de jelentse a legközelebbi erődben. Őrjáratok kiküldése felesleges, mert ezeket a szökevények magukkal viszik.

A Szaharából jelentik: A szökevények északkeleten tűntek fel! Nurrah oázisból túszul akarták vinni a törzs elöljáróját, ha nem ad élelem-utánpótlást és vizet.

A Szaharából jelentik: A szökevények csapata úgy látszik, tovább növekedett. Jobbára legionáriusokból áll, van, aki azt állítja, hogy arab csendőr is akad közöttük, de feltűnőbb ismertető jelük két tűzoltó és egy síjárőr, továbbá két egyén gézbe pólyálva a menetoszlop végén.

Utoljára Benszuf helység környékén látták őket, ugyanakkor több birka eltűnéséről érkezett jelentés.

Halló! Halló! Figyelem! A vöröskeresztesek két zsák élelmiszere eltűnt!

A Szaharából jelentik:

Mit? Már minden helyőrség bejelentette, hogy kiküldött járőrei eltűnnek.

A kisebb mozgó egységek, amelyek hatékonyak ilyen fajta szökevények ellen, azok itt is, ott is feltűnnek. Itt is, ott is találkoznak a szökevények nyomával. De itt is, ott is bottal üthetik a nyomukat.

Csak a Szaharából jelentik állandóan, erődök és szapőrök és rádióalakulatok.

2.

Mégis hogyan tűnhet el nyomtalanul egy ilyen vegyes társaság? Miután az oázison túl egynapi fárasztó menetelés után lepihent a század, Gorcsev elnyargalt északnyugatnak. Erre van az Atlasz felé vezető út első nagy oázisa, nyolcvan lakossal. Előhívatta a főnököt.

– Hogy hívnak téged, sejk? – kérdezte.

– Abu ben Ikbár…

– Hallgass meg, Abu ben Ikbár. Ha felmégy a dombra, láthatod, hogy száz katonával vagyok itt. Őrjáratba kell mennünk az Atlaszig. Ez rendes vidék, minek mennénk oázisról oázisra táborozni? Szépen pihenünk. Megkapjátok ajándékba azt a pénzt, amit az őrjárat útközben takarmányra költene. Így nekünk nem kell kutyagolni ebben a melegben, míg neked és a többi oázis főnöknek kifizetik a nyugtáinkért a takarmány árát, mintha valóban vettük volna. Itt a nyugta, aláírok vagy tízet. Ülj lóra, és nyargalj végig valamennyi oázison az Atlaszig, mindenhol adj át egyet. De minden sejknek odaadd, mert nem váltják be, csak attól a sejktől, amelyiknek a nevét és oázisát ide felírtam. Ha egyet nem adsz át, mindannyian bajba kerültök. Az elsőn áll a tied, negyven frank. Megértetted? Hogy hívják a második oázist északra?

– Muherzin… utána Jof el Szafra….

És bemondta az oázisokat, Gorcsev sorban kitöltötte a nyugtákat. Utolsónak a Bisztra törzset diktálta be a sejk. Ilyen üzlet nem ritka a sivatagban. Olykor az őrmester és a sejk az ilyen zab-, takarmány- és egyéb üzleteket felesbe bonyolítják le. Végre is sok őrjáratot küldenek, ami csak tessék-lássék látja el feladatát. Ilyenkor a katonák pihennek valahol két napot, alig kell takarmány, és az őrmester egy sejkkel meg egy nyugtával elintézi a dolgot. Két ember keres, és senki sem fizet rá.

– De egyet mondok, sejk. Lóhalálában nyargalj végig ezeken az oázisokon, és meg ne tudják a később erre járó katonák, hogy nem voltunk itt, mert akkor engem, téged és a többi főnököket is elvisznek követ törni, sok évre!

Miután a katona elment, a sejk észak felé nyargalt. Minden oázisban hagyott egy nyugtát, és valamennyi sejk eskü alatt tanította meg a népét, hogy erre egy század rumi járt.

A szpáhik és a vadászok, akik erre üldözték a századot, minden oázisban nyomról nyomra követték a nyugtát, mely egy szál katona nélkül futott előttük. Minden oázisban valamennyi arab eskü alatt vallotta, hogy a század erre járt.

A zászlóaljparancsnokság, a vezérkar, sőt a hadügyminisztérium legtapasztaltabb tisztjei sem értették a csodát.

De hogy mi történt Malbur oázisnál, amerre nem járt a nyugtát vivő sejk, és hogy került később egy kincstári jegy Insallah helységbe, ezt a szökevények sem értették. Pedig világos volt. Malbur oázisban a törzsfő Abu ben Ikmárnak apósa volt. És a sejk úgy vélte, hogy ez ne kapjon egy vasat sem. Az örüljön, ha nem keresi fel Abu ben Ikmár néhány jelentős kardcsapása. Nemhogy még hasznot jelentsen neki a rokonság!

Szépen megkerülte éjszaka, kúszva az oázist, és tovább sietett az ösvényen Insallahba, ahol az öccse, egy derék fiú volt a törzsfőnök. És ennek is elmagyarázta, töviről hegyire, mi az, amit a prófétára esküdve kell állítani, ha nem akarnak hosszú ideig követ törni, ami egyrészt felesleges, másrészt fárasztó. Így hát még részletes leírást is adott az “arra járókról” a derék törzsfőnök. Mondják, hogy egy sárgás autó ment elöl, abban ült egy magas rangú rumi úr, akinek a sapkáján falevéldíszek láthatók, és jól tudjuk, hogy ezzel jelzik a rumi kutya urak, ha egy katona öreg lesz, ideges, kiabálós és köhögős. Ezért az ilyen beteg katona mindig lovon jár, vagy automobilon, és sok kitüntetést adnak neki, hogy ne legyen mindig mérges, de ez, úgy látszik, teljesen hiábavaló.

Mondják, hogy mellette ült egy kis kövér, egyenruhás, akinek két hegyes fa díszítette a vállát, valószínűleg azért, hogy ha az autó felborul, akkor az belefúródjon a homokba, és állva maradjon az egész. Volt azután egy jóképű szpáhi tiszt is egy másik magas, vállas, csontos, akinek olyan mély hangja van, mint a távoli mennydörgés, és valaki a törzsből segédkezni akart a poggyászok megszámolásánál, akit ez a mélyhangú pofon ütött úgy, hogy sokáig beteg volt. A poggyászok körül fellépő gyengélkedés előidézése ennek a mélyhangúnak biztos ismertetőjele.

Így aztán egyszerű a rejtély nyitja, hogy a Malbur táján köddé vált és felszívódott csapat hogyan tűnt fel ismét, mintha keresztüljutott volna az Atlaszon, Marokkó felé a túlsó hegygerincen.

Külön kedves epizód, hogy az Insallahnál is délebbre fekvő Lugir főnök két hétig a fia menyegzőjén vendégeskedett, a távoli Barakezi hegyi rablóknál, és midőn hazatért, ott találta a kincstári utalványt, mellyel gyámoltalan helyettese az ő megkérdezése nélkül nem merte becsapni a rumi kutya urakat. Pedig ennél nincs kedvesebb, szebb, vidámabb és üdvösebb napi elfoglaltság. A törzsfő borzasztóan lehordta helyettesét megbízhatatlanságáért és lustaságáért, nyomban kezébe vette az ügyet, illetve a cédulát, és távollétének két hetét levonta az időből, jelenlegi dátummal jelentette a katonák átvonulását, kérve a kincstári utalványért járó pénzt, mivel sajnos ők hegyi lakók, szegény egyszerű emberek, arcuk verejtékéből, két kezük munkájából élnek, s bármennyire is csodálják, szeretik és tisztelik a rumi katona urakat, keserves dolog, de nekik nincs miből hitelezni.

Így aztán nyilvánvaló lett, hogy a csapatok, melyek a Csád-tó mellett küzdöttek, gyorsabban értek ide az Atlaszról, alig három és fél óra alatt átvágva leghosszabb átlójánál a teljes Szaharát. Majdnem másfél órával gyorsabban, mint egy legújabb típusú, világrekord felállítására készült vadászrepülőgép. Ez kétségtelenül a világ fennállása óta a legpazarabb katonai menetteljesítmény. Különösen gépfegyverekkel, golyószórókkal, páncélkocsikkal, sítalpakkal, és úgyszólván állandóan teljesen részegen. Hogy a francia gyarmati hadsereg annaleseiben még sincs arany betűkkel felírva, mint mondjuk a dicsőséges napok Mexikóban, Miksa császár oldalán, ennek oka többek előtt is kézenfekvő lehet.

Mondják, hogy egy nyugdíjazott hadtápparancsnok, táborszernagy, aki az oráni katonai üdülőben éppen örökös nyugállományba készült végelgyengülése folytán, arra kérte az orvost, hogy csak azt segítse megélni, amikor ezeket az elvetemedett szélhámosokat kézre kerítik.

Az orvos később négyszemközt, búsan mondta kollégájának, hogy bár elodázhatná a kívánt néhány esztendővel a végelgyengülés utolsó stádiumát, akkor nem dolgozna itt ezerötszáz frankért, mert a Nobel-díj összegéből kényelmesen élhetne nagynénje Párizs környéki szőlőjében, meghitt rokonsága körében, állatkísérletekkel bíbelődve.

Ez az Első Számú Legvegyesebb Brigád történetének hiteles adatokra támaszkodó tömör krónikája, és az Atlasz hegység törzsei között még ma is tartja magát a babona, hogy amikor a hóvidék felől fúvó különös szél fejfájást és bágyadtságot okoz, és tudják jól, hogy ilyenkor egy gonosz Ghut suhan a sziklák között, egy-egy zörrenésre fától fához kapaszkodik a ritkás koronák között, távolról menetelő lábak zörgése, foszlányos trombitahangok, elvesző kerékcsikorgás vegyül a szél zajába, és aki elég vakmerő Allahhal szemben, hogy kitekintsen az ablakon, az a mennydörgést előző cikázásban villogó merőleges nagy felfénylő esőcseppek csíkjain át látja is olykor a páncélt fényleni. Feltűnik egy villámlásnyi időre a sok szurony acélja, és láthatja, amint fél méterrel a föld felett, markukba szorított puskaaggyal menetelnek nehéz páncéltörő ravaszságukkal és könnyű nyugtavető alakulataikkal. Elöl szárnyakon egy vöröskeresztes kocsi, és hallani, amint távolodik a robogás, és az Első Számú Legvegyesebb Brigád (mely halott rumik hazajáró különítménye), titokzatos nyílt parancs szerint, erőltetett menetben tart a célja felé, hogy sürgősen elérje a Semmit és nyomban visszaforduljon…

A völgyben lakók mindenféle fantasztikus meséket tudnak szökevényekről, nyugtákról, csirkefogókról és arab törzsfők cinkosairól, de hát mindig voltak lázas agyú babonás egyének. Végre is az ember azt hiszi, amit lát! És amikor a hóvidékről a beteg szél búgni kezd, a hegyi falu eltűnik a leereszkedő felhőkben, villámlik és éjszaka van, ilyenkor minden villámlásnál jól látja még a vak is. Sőt! A vak még jobban látja!

Semmi kétség, ott mennek, és rövid, harsány, ellentmondást nem tűrő hazugságokat kiáltanak egymásnak. Ezt mindenki jól érti, világos és megmagyarázható. A többit még a legtartósabb köhögést jelentő sűrű tölgyfalevéllel ellátott beteg katonák sem tudják megmagyarázni. De azért mégis mindenfélét beszélnek, ezt is, azt is.

De hát babonás emberek mindig voltak és lesznek, mert Allah úgy akarta, hogy némely ember ne azt lássa, amit lát, és ne azt hallja, amit hall, hanem külön igazságot keressen magának, és ha ezt megtalálta, akkor hinni tudja, hogy okosabb, mint a többi. Allah nagy és Mohamed az ő prófétája bizonyára megmagyarázzák az érdeklődőknek, hogy ez miért kell.

Világrejtély!

Kétségtelen megállapítást nyert, hogy a közben legalább kétszáz főre szaporodott nagyon vegyes járkáló dandár nehéz páncéltörő portyázói felszívódtak a melegben. Elpárologtak, mint talaj hajszálcsöveiben a nedvesség. És párolgott a nedvesség magas rangú tényezők hajszálain is, és őszültek is kissé, továbbá támolyogtak és szédültek, mivel kétségtelen volt, hogy a szökevények teljes felszereléssel, rendes menettempóban, két páncélkocsival, valami titkos föld feletti kijáraton keresztül az űr valamelyik előretolt kisebb bolygójára távoztak.

Pedig az üldözők egy nap hátránnyal a szökevények sarkában voltak. A kincstári utalványok nyomán üldözték őket, és faggatták az egyes törzseket.

Az arabok, akik utalvány ellenében ellátták őket, pontosan leírták a járműveket, a páncélkocsikat, továbbá a szpáhi tisztnek öltözött vezetőt, a vajszínű autóban utazó alezredest, aki mellett egy adjutáns ül teljes sífelszerelésével.

Gorcsev rájött egy elsőrangú dologra.

Senki sem tudja pontosan a gyarmaton, hogy hol, merről és hová menetel éppen egy század. Hol az a csendőr, amelyik megállít egy jól felszerelt menetoszlopot (minden eshetőségre sítalppal is ellátva), hogy igazoltassa? És melyik szembejövő csapat tudja pontosan, hogy az ellenkező irányból éppen most és éppen ezek nem jöhetnek? Afrikában nagy a jövés-menés.

A rádiók türelmetlenül bömbölik mindenfelé, hogy ennyi meg ennyi légionista megszökött. Színüket se látták. Rejtély!

Ezután sokáig tartotta magát a babona, hogy van valahol a sivatag kellős közepén egy föld alatti város, amiről már filmet is írtak Hollywoodban, és itt egy nagyon gazdag és nagyon szép hölgy menedéket ad a szökött idegenlégiósoknak, gyűjti őket, jó fizetést kapnak, gramofonoznak, kitűnő szivarokat szívnak, de aki megérinti a hölgyet, az halál fia. Azt senki sem tudta, hogy mi oka lenne ilyen szökevények gyűjtésére a Szahara közepén a föld alatt egy igen gazdag nőnek, pláne ha szép is. És azt sem lehet tudni, hogy miért van az, hogy aki hozzáér, az halál fia.

Senki sem értette, éppen ezért erősen tartotta magát a hír, hogy ez igaz. Annyira ment a dolog, hogy még a hadvezetőség is elhatározta, hogy utánanéz. Hiszen az bizonyos, hogy igen sok legionárius megszökött, és egyet sem találnak.

3.

Ekkor azután végre hurokra kerültek. Illetve hurokba, amit csak össze kell húzni. Hihetetlenül egyszerű a megoldás.

Ez a teljesen elvetemedett, kétségbeejtően züllött és rémületesen pimasz, válogatott briganti társaság nem csak páncélkocsit lopott, ami már magában véve is elég súlyos bűncselekmény, és nem mentheti szórakozottság vagy kleptománia, mondom kiderült, hogy ezek a mindenre kész szélhámosok kincstári utalványokkal is rendelkeznek egy lopott zubbony jóvoltából. Egyszer csak érkeztek sorra a törzsfők az Atlasz vidékéről, hogy beváltsák utalványaikat, amiért zabot, pálinkát, szállást, élelmet adtak, mint a blanketta alján az alakulat neme rubrikában olvasható, mindezen szolgáltatásokat felvette “az Első Számú Legvegyesebb Brigád”: Az út célja és iránya, mint a megjelölés mondja, portyázás, azonban bizonyára a nagy sietségben a rumi úr elírta, és így “potyázás” lett a szóból. A városparancsnokságon biztosították a sejket igen dühösen, hogy ez az egyetlen valóságnak megfelelő szó az elismervény szövegében.

És pontos megállapítást nyert az is, hogy az utalványon szereplő írás a La Grenelle erődből dezertált Pojác csúfnevű legionárius keze vonása. Dühösen fizettek, no, de legalább megvan a züllött banda. Azonnal nyugatról, keletről, bekerítő mozdulattal, könnyűmotoros és tevés osztagok, valamint egy század csendőr erőltetett iramban induljanak az elismervények után, egyenesen az Atlasz jobbra és balra kikerülhetetlen útja felé, és órákon belül megvannak!

Rádióérintkezést kell létesíteni egy felderítő vadászrepülő rajjal, amely nyomban parancsot kap. Ha a repülők felfedezik a szökevényeket, és nem adják meg magukat, nyissanak gépfegyvertüzet, s lekaszálni mindet!

Néhány óra, és megvannak.

Követték nyomukat az Atlasz keskeny hágóján. Nincs menekvés! És Malbur helységben, néhány száz méterrel a csúcs előtt a berber lakosság nem látta már őket.

Ostobaság! A katonák parancsnoka sorra kihallgatta a lakosokat, fenyegette őket, hiába… Esküsznek, hogy ezen a tájon két hónapja nem járt katona. Debun és Malbur között nyoma veszett a csapatnak! Jobbra és balra lapos, járhatatlan vulkanikus sziklák. Ember nem értheti! Kénytelenek voltak elismerni a lehetetlent: nyomtalanul eltűnt több mint száz ember. Az üldözők most már végigmentek a hágón, fel a hegy csúcsáig, és a túlsó oldalon tovább haladtak Marokkó felé. A következő helységben azonban nem tudták, hogy előre menjenek-e vagy hátra, sírjanak, nevessenek vagy imádkozzanak. Ugyanis a helység vak elöljárója felkérte őket, hogy ha lehet, váltsák be egy század utalványát, mely tegnapelőtt áthaladt erre. És kiderült, hogy az írás ugyanaz. Az Első Számú Legvegyesebb Brigád potyázott erre is!

És pontosan leírták a páncélkocsikat, az alezredest, az adjutánsát a sítalpakkal, és egy különleges alakulatot, mely felfújható gumicsónakot is hozott ide, a hegyre, készen minden eshetőségre. Hátha feljön egy folyó! A katonák a parancsuk szerint állandó összeköttetésben álltak a pilótákkal, a pilóták velük, és szabályos időközökben rádión értesítették egymást – itt megáll az ember esze. A pilóták nem láttak sehol egy teremtett lelket sem.

Végképp betetőzte a felfordulást, amikor egy szökött rab jelentkezett a Szahara másik határán egy csendőrőrsnél – valamikor őrmester volt és Borodin néven szolgált -, hogy vissza akar térni követ törni, mert nem tudta mit cselekszik, mikor azt a kényelmes, úri életet otthagyta. A két méter magas őrmester érthetetlen módon pontosan negyvenkét kiló és harminckét deka volt, alig élő súlyban. Kínzásnak nyoma sem látszott rajta, egyetlen karcolás, egy ütés helye nem látszott. Alig lehet kivenni szavaiból, hogy mi történt vele, mert valamitől dadogó lett, rezgeti a fejét, pislog és kissé meghülyült. De felmutatott egy csomó kitöltetlen, kincstári utalványt az ellopottak közül, és felismerte a századnál, amely szembejött, a Pojác csúfnevű és a Királynő csúfnevű két főelvetemedettet, akik a La Grenelle-ben szolgáltak, és vezetői a “felszívódott” brigádnak.

Most aztán hajrá! Meg kell tudni mi van itt! Gyerünk a vadászrajjal, motorral, tevére, lóra és gépkocsira, körbe mindenfelé, aki csak él és mozog a gyarmati hadseregből! Húszezren űzték élet-halál iramban ezeket a világszégyeneit, és egy végelgyengülésben pihenő altábornagy ismét említette orvosának, hogy szeretné megérni, amikor ezeket elfogják.

Az orvosnak este már nem is kellett volna bemenni az injekcióval, mert délután világgá röpítették a hírt: megvannak az aljasok! Két páncélkocsival és mindennel egyetemben, harc nélkül kézre kerültek, és hozzák őket!

Na, megálljatok! Most azután nincs olyan csoda, hogy megmeneküljenek. Nincs? De hiszen a csodának az a lényege, hogy érzékelhető valóság a nincs!

Az altábornagy este még ivott egy korty húslevest, és közölte leányával, hogy nem adja beleegyezését a házasságához. Éjféltájban csendben elszunnyadt nyolcvankét éves korában a hadtápnál eltöltött teljes negyvenöt év szolgálati idő után, végelgyengülésben, és íme kiderült, hogy a jó öreg korán költözött el.

A rádióleadók másnap úgy sikongtak, sírtak, szitkozódtak, mint megannyi sötétben inzultált védtelen hölgy. A foglyul ejtett kétszázadnyi katonáról, amelyet diadalmasan hurcoltak Aîn-Szefra várába, kiderült, hogy reguláris, tisztes katonai csapat. Nem a szökevények! De mi ez a két páncélkocsival? Hát kérem! Ők parancsuk szerint meneteltek a Csád-tó felé főhadnagyukkal, mivel azt hallották, hogy lázadók támadtak a telepre, és a végszükségben szorongatott európaiakat kell megmenteni. Útközben szembejött a keresett csapat, élén vajszínű autóban egy alezredes, akinek jelentették – előírásszerűen – létszámukat, rendeltetésüket és menetirányukat. Az ősz katonatiszt, veszélyeztetett honfitársai miatt érzett aggodalmában megparancsolta, hogy nyomban vegyék át a két páncélkocsit, és amint Bar el Gazar felé alkalmasabb terepre érnek, két osztag siessen előre!

Átvették a páncélkocsikat, de fél napi járásra sem lehettek, amikor a szélrózsa minden irányából megérkezett a gyarmati hadsereg. Körülvették őket gépfegyverekkel, puskákkal, lángszórókkal, közölték velük, hogy egyetlen szót sem beszélhetnek, tegyék le a fegyvert, és kövessék a csapatokat. Nem értették az esetet, most sem értik, de engedelmeskedtek.

A zord katonai ügyészek és nyomozók arca sárga, halványzöld, májszínű és teljesen bíborpiros lett. Hát nem lehet… Ezeket nem lehet egyszerűen csak agyonlövetni, ha majd kézrekerülnek! Nem büntetés a történtekért! Egy tiszt a homlokára ütött.

– Szent atyám! Mi van a Csád-tó melletti olajkutatókkal?!

Rohantak.

Rövidhullámon hívták az előző napon vészjelekkel jelentkező telep leadóját. A telep jelentkezett. Tehát élnek! De mennyire élnek! Köszönik a segítséget. Utolsó pillanatban itt teremtek a katonák egy alezredessel és egy szpáhi főhadnaggyal. Elszántan érkezett a kis csapat, készen arra, hogy ha kell, a Ruvenzori csúcsáig üldözik a lázadókat, bizonyára azért hozták magukkal a síelő járőrt. Rövid tűzharc, utána szuronyroham, és megsemmisítették a rablók zömét. A többi elfutott. Csodálatos katonák önök!

A tiszt erre azt szerette volna felelni, hogy ha nem muszáj, ne általánosítson itt, ne vegyen mindenkit egy kalap alá. De azután mégsem mondta.

A Csád-tói állomás megemlíti, hogy természetesen boldogan rendelkezésére álltak a felmentő csapatnak mindenféle utánpótlással. Különösen sok szivart és egészen finom likőröket vásároltak. Most arra kéri az érdeklődő tisztet, hogy adjon tanácsot, mit csináljon az utalványokkal? Errefelé messze környéken nincsen helyőrség. A tiszt azt felelte, örül, hogy jól vannak, és igazán nem mondhatja meg, hogy mit csináljanak ezekkel a kincstárjegyekkel.

Ekkor jelentkezett a már egyszer átkutatott Atlasz Marokkóhoz közeli lejtőjéről Insallah község elöljárója, hogy öt napja egy szpáhi tiszt, egy alezredes vajszínű kocsin, aki mellett síelő adjutánsa ült, egy századot szállásolt be náluk, és ezt a kincstári utalványt adták. A helység lakossága apróra leírta a katonákat, és esküdtek, hogy itt háltak és pihentek egy napot.

Most már csak bágyadtan ültek a tanácskozókban. Meggyőződés nélkül suttogtak módszerekről és teendőkről, megviselten és lesoványodva, sok vihart megélt, sok pokoli csatában keményen helytállt öreg katonák, tábornokok és vezérezredesek, sőt közöttük egy marsall is, aki egy év előtt szürke köpenyben, éjszaka maga vizsgálta a posztokat egy felkelők elleni döntő ütközetben, és miközben cigarettára gyújtott, egy golyó elvitte a sapkáját, de ő még sokáig pöfékelt, és mondta, hogy nedves a dohány. Ez a marsall most tanácskozás közben zsebkendőjét egy pohár vízbe mártotta, homlokára kötötte, és fehér fiolából valami nyugtató port vett be.

Mintegy hallgatólagosan megállapodtak abban, hogy nem foglalkoznak az üggyel. De mit tehetnek róla, ha az ügy foglalkozott velük?

Egy hét múlva Luango szabad bantu nemzetközi garancia alatt álló semleges föld királya követe útján közölte a főhadiszállással, hogy fegyveres ellenállást nem fejtett ki, de a francia erők megjelenését jogtalannak tartja, tiltakozik ellene. Provokációra nem hivatkozhatnak, békés, és a franciákkal szemben barátságos magatartást tanúsító népével szemben. Ő megadta a kért összeget a megszálló csapat élelmezésére, sőt kívánságukra az élelmezésükről is gondoskodik, tudomásul vette, hogy éppen a francia hadsereg számára szállított mahagóni, gumi és copra árát foglalták le. Tiltakozott, de nem tehetett semmit az ellen, hogy első tanácsadóját és miniszterét – mivel az vonakodott számukra nemzeti táncokat eljárni – állásától megfosztották, sőt két fogától is, és kijelentették, hogy országának francia helytartója egy Abu ben Pullover nevű rejtélyes egyén, ki sötét, viharos éjszakában eltűnt baromfikat süt az erdőben. Ő elsősorban kifizette (és erről kincstári utalványa van) a megszálló csapatok teljes adóját, nehogy ezzel ürügyet szolgáltasson a provokációra. Az egész lakosság dolgozik nekik, mert himlőoltással, kötelező népoktatással, féregirtással és más életveszélyes fenyegetésekkel terrorizálják hűséges és becsületes népét. Ez az eljárás az égre kiált! Különösen a himlőoltás méltatlan pressziója. Tiltakozásukat egy példányban eljuttatták Rangezibe, Morton úrhoz, aki valamiféle kereskedelmi konzul, olasz vagy amerikai vagy török, biztosan nem is tudja, de legutóbb, amikor nála járt, közölte, hogy a nemzetközi vitás kérdésekben legtöbbször az ő döntése irányadó, és ezért ő már akkoriban hat gyönyörű elefántagyarat adott ennek az úrnak. Miután közölte álláspontját és tiltakozását a francia kormánnyal, nyugodtan tekint Morton úr döntése elé, mely úgy véli, hogy csak a tisztelt köztársaságnak lesz kínos, kellemetlen és sok tekintetben káros, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyesült amerikai, olasz és portugál haderők Luango segítségére sietnek, amit különben Morton úr szükség esetére fix ígéretben biztosított.

Mire az első vadászgépek megjelentek Luango országban, már nyomuk sem volt. Utóbb kiderült, hogy két hétig Argentin Kongó melletti erődben éltek valami homályos történet alapján, hogy Luango fenyegető magatartása arra az elhatározásra juttatta a katonai parancsnokot, hogy velük megerősítse az itteni helyőrséget. Mivel a hadtápnak a kettős létszámról nem volt fogalma, és így megfelelő utánpótlásról gondoskodás nem történt, a különleges segédcsapat megevett és megivott mindent az erődben, majd dalolva elvonultak, és a vészjeleket leadó, éhínségbe jutott erődnek három motoros bombavető gépről, zuhanóbombázókról, négy egymás után következő hullámban minden bázisról felszálló rajok kenyeret és szárított húst dobtak le.

Ekkor már a gyarmati hadsereg harmadik hadügy-főparancsnoka vonult nyugállományba az ügyből kifolyólag. A negyedik deréktáji fájdalmaira hivatkozva, közvetlenül kinevezése előtt kérte, hogy helyezzék nyugállományba.

Majd sürgönyileg közölték a francia köztársasági elnökkel, hogy gratulálnak neki, amiért őt éltetve megalapították itt az autonóm francia legionáriusok független, de franciabarát erődjét, és mindaddig, amíg megfelelő mennyiségű élelemmel, szivarral, pálinkával és napilapokkal ellátja őket a hadtáp, biztosítják Franciaországot támogatásukról.

V. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.