Vanek úr Párizsban

Nagygyakorlat a Szaharában

1.

Mikor az Első Számú Legvegyesebb Brigád elérte a sós mocsarat, körülbelül százötvenen voltak, köztük egy különlegesen képzett síelő járőr is.

Volt golyószóró, gépfegyver, sőt egy háromállványos távcső is háromszögeléshez. És az öszvértaliga! Ez az alantas állat a heveder körül szorgoskodó ideges feltalálót (mintha értette volna régebbi célzásait, és mostanáig tartogatta volna bosszúját) felrúgta.

Ezután megkezdődött a haditanács, amely végül is úgy döntött, hogy egy Gubov nevű, hajdan lefokozott őrmester, Klausner és Marion vegyék át az irányítást. Nyilvánvaló volt, hogy át kell vágniok, akárhogy is a sotton. Csúnya mulatság lesz… A sós mocsáron túl elérik a műutat, és ott kieszelnek valamit. Lesz, ami lesz.

Megalkudtak az arab vezetővel, aki óva intette őket az úttól. Megbízható átjáró nincs, csak valószínű ösvények. Ditrich a szenegáli vadászok hadnagyának uniformisában, és a csendőrjárőr korbácsát suhogtatva közölte az arabbal, hogy ez említett körülmény számukra közömbös.

Előre!

Kegyetlen út volt. Egy ló és az utászok tüskésdrót szerelvénye, amit a büntetés csökkentése miatt hurcoltak magukkal, elmerült. Pullover próféta vitatkozott a vezetővel, hogy jobbra, egy másik út alkalmasabb, rálépett és mutatta, hogy milyen kemény a sóréteg, azután nyakig elmerült. Kötelekkel és hevenyészett gerendaszerkezettel sikerült a fulladás elől megmenteni.

Rettenetes köhögésre ingerelte őket a szélvihartól kerekedő portölcsér. Szitkozódva, jajgatva, botladozva és csörömpölve, de mentek, és hajnalra elérték a sivatagot. Sohasem hitték volna, hogy egyszer még valamennyien azt kiáltják: “Végre újra a sivatagban vagyunk!”

– Egy homoktorlaszon keresztül majd elérnek nyugat felé, és nincs semmi baj – magyarázta az arab vezető, és elindult visszafelé a borzalmas úton.

Ditrich és Gubov indultak fel elsőnek az előttük meredező magas dombra.

Előzőleg valaki már integetett fentről. Ezen jót röhögtek, mert bal kézzel telefonkagylót tartott a füléhez, jobb karját a magasba emelte, mintha hátrafelé intene…

Jól van öregem! Elhisszük! Ezredírnok voltál, és elhoztad a telefonkagylót, hogy ne büntessenek szigorúan. Ez fog csodálkozni, ha vasra veretés helyett kiröhögtetése következik. Legalább négyen lehetnek az istenadták, mert a harmadik dombról is feltűnik egy pasas, valami póznával. Erre viccből ráirányítanak egy golyószórót.

Ditrich és Gubov felérnek a dombra.

Azután kis híján leesnek róla.

Messze, amíg a szem ellát, véges-végig a Szaharának ebben a mély völgyszerű deflációjában egy egész hadsereg, ezer meg ezer katona táborozik. Tevék, sátrak, szekerek, nyüzsgés, és már nem lehet elkerülni; néhány lépésnyire előttük egy tiszt és néhány altiszt közeledik.

Mindenfelől trombitálnak. Megelevenedik a roppant tábor. Mindenki áll, sehol egy szurony, és a tiszt most a domb alján meglengeti a fehér zsebkendőjét. Azután felkiált.

– Megadjuk magunkat!

Állnak. Gubov azt mondja Ditrichnek.

– A homokviharban eldugult az egyik fülem – és esetlenül vigyorog -, úgy hallottam, mintha azt kiabálták volna, hogy megadják magukat.

– Azt mondja… – rebegi döbbenten Ditrich.

Most ér oda Pullover próféta és Delvette, a sítalpakkal.

– Mi van? – kérdezi Delvette.

– Azt mondja – feleli kissé pislogva -, hogy megadják magukat.

Pullover végignéz a völgyön, elismeréssel és csodálattal, azután ezt súgja maga elé bólogatva:

– Ez igen… Ennyi szökevény!

Közben a tiszt visszament, mindenfelől trombitálnak, a katonák fehér zászlókat tűznek ki, és magasba emelik a kezüket; egyszer, kétszer, háromszor. Trovacsek megcsípte a karját, lidércnyomásszerű érzés szorítja a mellét.

– Nem értem – kérdezi idegesen -, ezek azt akarják, hogy mi bekísérjük őket valahová?

Közben többen is odaértek, míg végül azt mondja az egyik.

– Hülyék! Nagygyakorlat van!

Velük azután már nem törődnek. Közben a marsall lefújatta a gyakorlatot, leszerelték a tábort és elvonulnak.

2.

Percival őrnagy a sátrában ült, és adjutánsával beszélgetett. Rosszkedvű volt. A hadgyakorlat sem jelentett több szerencsét számára, mint ami eddig akadályozta a pályafutását. Nem bírta úgy kitüntetni magát soha, mint a kevésbé tehetséges, de régi rutiniék. Neki igazi harc kellett volna, ahol tűzzel, lánggal, jól kiválasztott vakmerő kis csapattal, merész, modern ötletekkel bizonyíthatja rátermettségét. Kérte, hogy adjanak egy hadosztályt, bízzák meg a szenegáli lázadók ellen indítandó hadjárattal. Majd ha ezredes lesz, és akkor is előbb a vezérkarhoz kell kerülnie. Dehát semmiféle pereputtya nem tud a táborszernagy lányaival teniszezni, és a kormányzói teákon feltűnni holmi vidám pletykákkal. Igaz, hogy írt két könyvet a modern harcászatról, amit Európa, sőt Dél-Amerika katonai körei is nagyszerűnek találtak, és átvették a módszereit, de Franciaországban csak legyintettek.

Mit irkál ez az őrnagy? Tudjátok, melyik? Az a hosszú, sovány, aki mindig olyan ünnepélyesen és drámaian járkál. Az írni szokott. Te hitted volna?

Ki volt már próféta a saját hazájában?!

Mohamed. De az Törökország.

Európa és Dél-Amerika Percival elgondolásait meghonosította, Franciaország nem.

A prófétának lehet mindenfelé hazája. De ő a saját hazájában kíván az lenni. A próféta már ilyen!

Mehet Brazíliába vagy Spanyolországba, ha megértő bajtársakat keres tragédiájához. Az ördög tudja, hogy van az ember vele. Mégis mindig itt döngeti az előítélet ércfalát puszta koponyájával, mivel őt nem érdekli csak ez a konok és gunyoros nép.

A kedvetlen őrnagy búsan ült. Maga sem tudta, hol csinálta a hibát. Korrekt viszonyban volt feletteseivel, klubtársaival, és mégis…

Miféle láthatatlan akadály áll előtte? Miért halkulnak el a nevetve beszélgetők, ha közeledik, miért fogadják kissé kedvetlenül és már eleve kevés jóindulattal az ötleteit?

Egy szpáhi tiszt érkezett és jelentette:

– Gerson alezredes úr váratlanul rosszul lett, öszvértaligán hozták idáig, tisztelettel kérünk egy gépkocsit, hogy beszállítsuk Colomb-Bécharba.

Az őrnagy nyomban kisietett. A vidám, csinos szpáhi kapitány nevetett.

– Kint végighallgattam szegény Percival keserveit. Nem akartam megzavarni közben.

– Akarsz konyakot?

– Nagyon.

Először látták egymást életükben, és máris megbarátkoztak. Percival puszta jelenléte ezt lehetetlenné tette volna.

– A cigarettám is elfogyott, a mindenit… – mondta a szpáhi tiszt, és a másik készséggel ment a sátor hátterébe egy dobozért.

– Megbocsáss, de egyedül hagytam a sebesültet – mondta Sába. És visszasietett Gorcsevhez. Levette a zubbonyát, és odaadta egy legénynek. Ez kiakasztotta a sátor elé tisztítani a szép, vérfoltos, alezredesi zubbonyt.

Most Sába a Pojáctól egy lezárt ötpecsétes borítékot vesz át, amelyen ceruzával ez áll: “Sába! Halálom esetén felbontani!”

De már nincs ideje. Belép az őrnagy.

– Milyen minőségben jártak erre az alezredessel, mielőtt megsebesült?

– Egy igen fontos… – Sába nagyon elpirult. Nem tud szemtől szembe hazudni. Eszébe jut, hogy az aktatáskájában Haagebeck Ervin művét őrzi. – Egy lényeges egészségügyi reform bevezetéséről van szó… azt tanulmányoztuk… a háborús profilaxis terén… a vöröskereszt…

– Letartóztatom – mondta az őrnagy. – A kardját!

Sába egy pillanatig döbbenten állt.

– Nem hallotta?! Azt mondtam, hogy adja ide a kardját.

Szó nélkül átadta a kardját. Az őrnagy kinéz. Mivel Sába főhadnagyi uniformisban volt, intézkedett, hogy a tábori csendőrség századosa jöjjön ide egy tiszti járőrrel.

– Mi van az aktatáskában?!

– Haagebeck Ervin doktor katonai műve, amelynek tanulmányozását említettem…

– Lefoglalom… – Az őrnagy elvette a táskát. – Kicsoda a sebesült és kicsoda maga?

– Szökött legionáriusok vagyunk. Különváltunk attól a nagy csoporttól, amelyet már régen köröznek.

– Miért jöttek maguk ketten erre?

– Annak ellenére, hogy szökevények vagyunk, lázadó arabokat tettünk ártalmatlanná, és átadtuk őket Bumalemben. Ott az orvos közölte, hogy a cimborám meghal, ha nem részesül megfelelő kezelésben, ezért különváltunk, míg a többiek más menetirányt választottak.

Az őrnagy nézte.

– Maga csak azért jött erre, hogy belefusson a hatóságok sűrű hálójába, mert ez a cimborája megsebesült, és ápolásra van szüksége?

– Ezért jöttem, de ez természetes, őrnagy úr.

– Igen… – bólogatott és előhúzta a cigarettatárcáját. Miért szöknek meg az ilyen látszólag egyenes és derék fickók, mint maga?

– Mivel a tiszti bizottságok eltávozása után más eljárásra nincs lehetősége azoknak, akik igazat vallottak, mint megszökni az altiszti szigor elől, vagy belehalni a huszonnégy órás szolgálatba, sivatagi felderítésbe, istálló- és börtöntisztításba…

– Szóval… Igen, erről hallottam… Tehát maguk…

Nem fejezte be, gondolkozott. Azután kinyitotta a tárcáját, és adott egy marék cigarettát Sábának.

– Köszönöm, őrnagy úr.

– Szeretném, ha a hadbíróság betudná ítéletébe ezt a feltétlenül figyelembe veendő enyhítő körülményt, amely inkább igazi katonához, mint szökevényhez méltó: a bajtársiasságát. Gondom lesz rá, hogy ez a tette ne maradjon titokban az illetékesek előtt.

– Köszönöm, őrnagy úr.

– Mit tett ön Larmantier ezredes úrral?

– Ha valamit tettünk neki, az csak tisztelgés lehetett, őrnagy úr. A nevét most hallom először.

– Oktatóira jellemző. Larmantier ezredes az egyetlen katona, aki a világháború alatt Gallipolinál, francia tiszt létére egy haditénye miatt elsőosztályú török érdemrendet kapott. Ez van a zubbonyon itt a sátor előtt. Ez a zubbony tehát Larmantier ezredesé.

– Valami hasonló kitüntetés ezt is megilleti. Annyira beteg szegény, hogy szerintem nyugodtan rátűzhetik az Elsőosztályú Félholt kitüntetést.

Az őrnagy kinézett a sátor elé, hogy jön-e már a csendőrszázados.

Helyette futva érkezett a telefonos tiszt.

– Őrnagy úr! Gratulálok!… A nagygyakorlatot lefújták… Ruff marsall személyesen érkezik, hogy kezet szorítson önnel! Boldog vagyok, hogy elsőnek gratulálhatok.

– Mi van?!

Az őrnagy szédelgett, de máris jött, félig borotváltan és lihegve egy ezredes.

– Ember! Hogy történt?! Gratulálok!… Nem kétséges, hogy karriert csinálsz! Vezényleted alatt, őrnagy úr, bennünket indítanak a szenegáliak ellen…

Odakint zaj, trombita, zörgés… Az őrnagy áll, és nem érti, és szédül, és egyszercsak egy különösen recsegő, ijedten felharsanó trombita fegyverbe szólít mindenkit. Három jéghideg vezényszó harsog, és dermedt csend… törzskarával megjelenik az ősz marsall személyesen.

– Gratulálok! Önt eddig érthetetlen módon mellőzték. A könyveit még ma elolvasom. Érthetetlen, hogy eddig nem olvastam. – És ünnepélyesen folytatja, jól megnyomva ezt a szót. – Alezredes úr, az ön áthelyezése a vezérkarhoz, befejezett tény, és megbízatása a szenegáli hadjárat vezetésére nem kétséges!

– Csodálatos elgondolás és páratlan teljesítmény – tódítja az egyik tábornok -, hogy a jobbszárny látszólagos támadása közben előredobott egy csapatot a sós mocsáron keresztül, és így három hadosztálynak a hátába került. Lefújattuk a gyakorlatot. Háború esetén nem kétséges, ahogy ezt remekművében különben is írta, hogy az aránylag kis egységekkel, akár egy teljes hadsereg utánpótlását megbéníthatja, ha a hátukba kerül! Ha most háború van, úgy ön három hadosztályt megsemmisített, és visszavonulásra kényszerítette az ellenfél csonka szárnyát. Ez a megállapításunk hadműveletéről. Én is gratulálok!

Elvonultak. Az őrnagy kettesben maradt Sábával.

– Érthetetlen… érthetetlen… – hebegte. – Őrnagy úr, engedelmével rosszul emlékszik, ha nem tudja miről van szó. Egy álcázott különítmény átvágott a sós mocsáron, hogy tartsa a sott túlsó oldalán az állást, amíg nagyobb kötelékek követik. Az őrnagy úr könyvében ez előfordul.

– Én ezt nem írtam… – hebegte az őrnagy.

– Az a fő, hogy én olvastam – felelte Sába. – Mindenesetre jó lesz megírni. És mivel százötven emberem remélem megszabadult időközben, az én helyzetem pedig reménytelen, kérem elvezetésemet!

Az őrnagy töprengett.

Ez ugyan homályos ezzel a sós mocsáron átvágó alakulattal, tüzérségi fedezet, légvédelem és minden egyebek nélkül, kitéve az ellenfél megsemmisítő fölényének, de egy tehetséges ember szóhoz jut most, és nem hullik annyi vér Szenegáliában, ha rábízzák…

– Beszéljen világosan! – kiáltott Sábára.

– Szökevények vagyunk vagy kétszázan.

Én a sebesült bajtársamat kórházba akartam juttatni, és a többi átvágott a sós mocsáron. A Monsieur le Maréchal ezeket reguláris csapatnak vélte, és lefújatta a gyakorlatot. Ha őrnagy úr intézkedik, ezt a bűnt még levehetné a nyakunkról, és a gyakorlatot folytathatják.

Álltak. Az őrnagy nézve az aktatáskát, a sebesült halkan nyögött, és belépett a csendőrszázados.

– Parancsolsz kérlek?

Az őrnagy egyikről a másikra nézett, és csendesen ezt mondta.

– Szeretném, ha intézkednél, hogy a főhadnagy úr a sebesülttel kórházi autón nyomban elinduljon Colomb-Béchar felé.

És elsietett.

3.

Sába délután elolvasta Pojác rendelkezéseit, írásait, hogy teljesítse, amit lehet. Nyomban tevét szerzett, és eszeveszett galoppban nekivágott, hogy elérje társait.

Este érkezett meg.

– Fiúk – kezdte -, most valamennyien megadjátok magatokat.

Óriási zaj támadt. “Megőrültél? Ezért jöttünk idáig?”

– Igen! Hallgassatok meg! A Pojác nem volt közlegény. A titkosszolgálat embere. Most tudtam meg csak a kórházban, hogy főhadnagy… Csendet kérek! Az volt a megbízása, hogy összeterelje a szökevényeket egy csapatba, bebizonyítsa, hogy jó katonák, és együtt legyenek azok, akiknek közös vallomása letörheti az altisztek önkényét. Most valamennyien megadjuk magunkat, haditörvényszék elé kerülünk, és úgy tudom, a szökésért, mivel feletteseink ezt előre látták, nem kapunk szigorú büntetést. De ennek a csapatnak a vallomása világosságot fog deríteni arra, hogy a tiszti küldöttségek előtt őszintén beszélő katonák ellen az altisztek hatalmaskodnak…

…És este a győztes csapat, amely foglyul ejtette a gyarmati hadsereget, mégiscsak megadta magát.

Büntetésük enyhe volt, és azt is felfüggesztették. Mondják, hogy Gorcsev akciója a Casba ellen szintén nem volt egyéni… És “valahogy úgy történt”, hogy Sábát kiszuperálta a légió.

Az őrnagy – aki időközben áttanulmányozta a jegyzőkönyveket – a vezérkara élén érdeklődéssel vizsgálta az Első Számú Legvegyesebb Brigádot, amint az hadirendben – elöl a vasutasok és levélhordók, hátrább a vöröskeresztesek, sebesültek, tűzoltók, valamint a műszakiak a síjárőrrel – felsorakozott.

Az őrnagy az alakulat elé lépett.

– Kérem, meggyőződtem róla, hogy maguk egytől-egyig derék katonák, és a maguk magatartása meg fogja akadályozni, hogy éppen az ilyen katonák a jövőben szökevények legyenek. Néhány gazember szabályzatellenes magatartása csak az önök szökése és bukása alapján volt leleplezhető.

Nem lehet tudni, hogy most még mi következett volna, mert megjelent a Casbában vizsgálatot “folyósító” ezredorvos, két ujjával megigazította csíptetőjét, és így szólt:

– Haagebeck Ervin! Lépjen ki! – Az ezredorvos kis híján hanyatt esett, midőn igen feszesen és előírásszerűen kilépett eléje egy levélhordó.

– Ön, kérem szépen… – mondta végül, és egész közelről nézte, mint valami csodabogarat. – Ön, kérem levélhordó?

– Nem vagyok levélhordó. Ebben a jelmezben kellett szöknünk, és azt sajnos egy postáról raboltuk el, de semmiféle kézbesítés részünkről nem történt!

– Ön orvos?

– Igenis…

– Hát kérem… az ön munkáját a háborús sebészet vöröskeresztes profilaxisáról az én ajánlatomra a hadügyminisztérium elfogadta, és organizálás céljaira önt is igénybe fogjuk venni… Ez azt jelenti, hogy leszerelhet, és igen szép pénzösszeghez jut. Ugyanis hallottam ezt a művet felolvasni…

Pullover próféta még a sós mocsaraknál lelépett, és áthajózott Európába.

A Pojác még sokáig feküdt élet-halál között, és amikor magához tért, megtalálta Sába levelét:

“Iván! Párizsba megyek! Manuel vallomását a vörös füzet végén a jegyzeteim közé írtam, megőrzöm a számodra. Sába.”

Gorcsevet előléptették és kitüntették, majd felgyógyulása után – saját kérelmére – szabadságolták, és ő a legrövidebb úton sietett Párizsba.

Második rész

I. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.