Vanek úr Párizsban

Párizsban

1.

Már csak egy ajánlólevél maradt a zsebemben, és tovább róttam eredménytelenül a párizsi utcákat. Megtanultam azt, hogy az ajánlólevelek tartalma fordított arányban áll azok hasznosságával. Mint ágyrajáró, albérlő vagy mint megtűrt vendég igyekeztem eddig helyet szerezni ebben a minden fiatal művész titkolt vagy bevallott vágyálmait megtestesítő városban. De hát tulajdonképpen miért is utaztam én Párizsba?

Talán, ha tudom, hogy miféle őrületbe visz ez a vonat, leugrom róla valahol a külső pályán. Budapesten én még azt hittem, hogy azért utazom Párizsba, mert huszonhárom éves vagyok, író, vőlegény és megszállott. Hogy miért kell ehhez Párizsba menni? Ez – remélem – végtelenül egyszerű.

Szakítottam menyasszonyommal, Pataki Máriával.

Illetve, menyasszonyommal, Pataki Máriával és velem, szakított az élet. Valami, tagadhatatlanul elárusítónőszerű állásba lépett. Természetes, hogy a hosszú esti beszélgetéseinknek befellegzett, mert Mária naponta korán kelt.

Korán kelni: fél árulás!

Aki korán kel, az aranyat akar lelni. Nem? Aki aranyat lelne, az gyanús, mert szívesen válna tőkepénzessé. De kire lehet az ilyesmit rábizonyítani? Ne vádaskodjunk vaktában. Annyi bizonyos, hogy egy napon Mária így szólt hozzám:

– Mondd, Péter… Te hogy képzeled a mi dolgunkat? Azt hiszem… te jól fényképezel… Talán egy lapnál… fotóriporter…

Mert te nem vagy hírlapíró…

– Értelek, Mária – feleltem, nyers kacagás helyett, melodrámai egyszerűséggel.

– Mit értesz? Hát élni csak kell valamiből? Lakni is kell és enni is… Azért még lehet írni…

Mit feleljek erre? Lakni is, enni is, írni is? A hölgy nem tájékozatlan annyira, hogy ezt az állítását jóhiszemű tévedésnek tekinthessem. Párizsban időző barátaim egyike, Kárpát René megírta nekem közben, hogy itt most valami van a levegőben.

“A csendes Mikádó Hotelben lakom – írta – és komponálok. A te helyed itt van!”

Most itt vagyok Párizsban. És Kárpát szerint valami van a levegőben.

De őt nem sikerült megtalálni. A Mikádó szálló portása kissé idegesen közölte, hogy Monsieur Kárpát már nem lakik itt. Hát hol lakik? – kérdem. Azt nem tudom – feleli, de őt is érdekelné.

Mivel ez még a húszas évek Párizsa volt, amikor a bohémok és a szállodaportások feszült viszonya természetes kapcsolatot jelentett, kissé fejbeütött az ügy. Hová menjek?

Most, amikor tevékenységemre nézve, utolsó ruhadarabjaim eladásával foglalkoztam, megláttam Bükk Ivánt. A műtörténészt! Kollégám! Ugyanabban az ifjúsági csapatban jobbszélsőt játszott, ahol én balhalf voltam.

– Halló! – kiáltom vidoran.

– Szervusz – feleli részvéttel. – Van lakásod?

– Mai nappal bezárólag – feleltem. – Hát te mit csinálsz?

– Beszélgetek veled – feleli örökké egyforma, vontatott hangján.

– Hülyéskedsz?

– Vele jár néha a beszélgetéssel. Különben egy művészettörténelmi munkán dolgozom fél éve.

– Elkészültél?

– Teljesen. Egy vasam sincs.

Szép fiú a Bükk, csak nem illik a mi lelkes társaságunkba, Sajna kissé cinikus. Valami fanyar tréfálkozás váltakozik benne a hallgatag természettel. Húszéves, de még csak kínnal borotválkozik, másnaponként. Inkább presztízs parancsolja ezt, mint szükség. Mégis, mintha egy vén árkádiai szatír volna.

– Nekem – mutatom az árumat – már csak ez a régi zöld kabátom van eladó.

– Jó lesz, majd eszünk belőle – felel bólogatva. – Én a molyok szövetségéhez tartozom, akik hosszú ideig képesek ruhából élni.

– Tehát ebédelünk? – kérdeztem.

– Tudod jól, hogy a jobb körök délben nem ebédelnek. És én jobbszélső voltam.

Mindezt egyforma, blazírt orrhangján mondta, és közben mentünk.

– És neked van lakásod? – kérdeztem.

– Egy nyolcadrész főbérleti jóváhagyást még nélkülöző albérletem van – válaszolta.

– Sír Lajossal, Kárpáttal, Zomborival és társaikkal lakom a Rue Roi Sicilie 54. alatt.

Megdobbant a szívem régi pesti bohém barátaim neve hallatára. Hát rájuk találtam!

– És be tudtok még fogadni engem néhány éjszakára, amíg lakást találok? – kérdeztem.

– Közelharc kérdése az egész, de azt a bizonyos néhány napot elhagyhatod. Mi is így kezdtük egy évvel ezelőtt. És azóta egyre szaporodunk.

– Sába Pista is közöttetek van? – kérdeztem, reménykedve, mert Sába a legjobb barátom volt, s eszembe jutott Balázs Anna, a menyasszonya, aki utána jött ide Párizsba, s akivel néhány napja futottam össze. Épp alig álltam a lábamon, s egy taxinak intettem, mikor valaki zokogva a nyakamba borult. Beszálltunk a kocsiba. Nyomban Sába felől kérdezősködött, nem hitte, hogy semmit nem tudok róla.

– Írd meg neki, hogy jöjjön haza!

És bőgött.

– Nincs okod rá… izé… bőgésre – mondtam amennyire berúgott állapotomtól tellett. – Egészen biztos, hogy Sába szeret…

Tudtam, hogy hülyeségeket mondok. De ilyen helyzetben még az is szép tőlem. Mért ez az őrült sofőr nem látja, hogy két ház jön szembe!… Micsoda karambol… valahogy féloldalt a negyedik emeletig siklunk, és lehet, hogy abba a nagy csillagba megkapaszkodom… De most egy helyben forog a kocsi, és szerencsére az Invalidusok komor épülete, szabálytalanul ugyan, de előz bennünket, és így valahogy visszaszökkenünk az úttestre, ahol a fékcsikorgás újra eszembe juttatta Anna hangját. Mert Anna állandóan beszélt. Az sem zavarta ebben, hogy ott vagyok. Az sem, hogy hozzám beszél. De most hallom véletlenül…

– Az az igazság – zokogta -, hogy Sába mellől mindenkit felfedeznek… Ez rémes. Jó barátja, egy kezdő kritikus, hogy kiemelje őt a többi közül, a legszebb jelzőit, a legkitűnőbb sorait ontotta Sába vizsgaelőadásáról… Valahol, egy kis hetilap legvégén. Másnap az ország legelső újságkonszernje leszerződtette, mint hírlapírót. Olyan szépet írt Sábáról. Sábát viszont a kecskeméti társulat szerződtette velem együtt. Engem Sába erőszakolt a direktorra. Hogy nem szerződik nélkülem. – És bőgve rámhullott. – Te tudod, hogy én milyen tehetségtelen voltam…

Ezt még részegen is tudtam, tehát bólintottam. A zseniális, az eljövendő nagy színész, Sába szerelmesét Balázs Annát, mint szürke kis verebet hozta közénk. Balázs Anna színésznövendék volt, de valami hetedrangú mesternél tanult. Olykor igen tehetségtelenül előadott valamit ott, ahol Sába kedvéért egy-egy alkalmi előadáson felléphetett. Sába ilyenkor rémülten súgott neki a függöny mögül, mert ő, és ez volt életének legnagyobb teljesítménye, amit valaha nőért megtett: megtanulta a Hoppla hó című kis slágert!

Sába!

Csak azért, hogy Annának súghassa! Megtanulta aznap, amikor a János király vagy a Faust egy részét is meg kellett tanulnia, és egyben meggyaláznia legszentebb klasszikusait ezen slágerrel való kapcsolata révén.

Sába azonban szerelmes volt. És Anna is. Az ilyesmi nem tehetség kérdése. Sába nem szerződött le Anna nélkül. Viszont olyan elsőrangú drámai hőst látott benne a direktor, hogy kedvéért leszerződtette Balázs Annát.

Társaságunk, amely “Égenfutók” néven sose alakult meg, sose működött, de állandóan együtt volt, kizárólag azon az alapon fogadta be Balázs Annát, mint a kecskeméti direktor. Sába kedvéért. Sábával, Sír Lajossal, Kárpáttal, Zomborival, sőt a csúfondároskodó Bükk Ivánnal és Ribárival, aki akkor még filmrendezőnek készült, Pataki Máriával és velem. Szenvedélyes viták folytak a művészetről és egyes művekről, a művészet maradiságáról és haladásáról, és Anna közben aludt Sába vállán.

Ez most, lassanként felrémlett józanodó fejemben, miközben Balázs Anna a szerelmes nők nemzetközi bőgésével mesélte a kecskeméti titkot.

– Tehetek én róla, hogy közben híres újságíró lett a Röppentyű? Ő volt az első, akit Sába miatt felfedeztek. A kritika tette… És Röppentyűnek (mert így csúfoltuk, mióta kidobták a kávéházból) sürgős volt a hála, és leráncigált vidékre egy híres budapesti igazgatót. Az igazgató megnézte Sábát, és azt mondta az a szörnyeteg, hogy még forrnia kell. Másnap játszottuk a Mimi lovagja című operettet, ahol én, a második szubrett, a fináléban botrányt csinálok. Összevesztem az öltözőben Sábával, aki elrohant a kávéházba, én pedig fejembe csaptam a kalapot, és véletlenül elmázoltam a számon a rúzst. De erről nem tudtam, és dühömben olyan botrányt csináltam Harlovitz főhercegnek az anatóliai udvari bálon, hogy kettétört kezemben az esernyő, és leesett a félrecsapott kalap. Ezt még dühösebben újra a fejembe csaptam, és csak az Úristen tudja, mi történt. Én csodálkoztam a legjobban a kimenetelnél, mikor olyan dübörgő taps kísért, hogy rezgett bele a színház. És véletlenül ott volt a pesti direktor. Lekéste a vonatát, és bejött tíz perc múlva az öltözőbe, hogy hajlandó vagyok-e leszerződni elsőrangú szerepkörre. Én zokogtam. Gondolkodási időt kértem… És rohantam a kávéházba Sábához. Nem is hallgatott meg! Te tudod, hogy ő milyen! Ragaszkodott ahhoz, hogy nyomban aláírjam a szerződést. Sába erős, Sába akarta, hát elszerződtem világhírűnek… Sába pedig másnap búcsú nélkül a Vízkereszt előadása előtt elutazott Párizsba… pedig nekem a Sába köll!

És Anna kivette zsebemből a zsebkendőmet. A sajátját már telesírta.

– Írd meg neki! Jöjjön haza! Neki kellett volna lebeszélni! De ő nagyképűsködött… Jöjjön haza! Írd meg neki…

És úgy bőgött, mint a záporeső.

Ez a jelenet elevenedett fel emlékezetemben, mikor Sábáról kérdeztem.

– Sába is közöttünk volt, de már vagy egy fél éve, hogy hirtelen beállt az idegenlégióba.

– De miért? – kérdeztem megdöbbenve.

– Egyik nap kint statisztáltunk a filmgyárban, és megjelent a főszereplő, a királyné, Balázs Anna! Ellépett az alabárdosok előtt, észrevette Sábát, a statisztát, ő, a sztár, és mosolyogva megállt előtte. És Sába eldobta az alabárdot, eldobta a sisakot, elrohant a gyárból, két napig étlen-szomjan bolyongott Párizs kültelkein. Aztán beállt a légióba, és csak azért maradt élve, mert még meg akarja mutatni…

Lassan odaértünk a Rue Roi Sicilie 54-hez. Felmentünk a harmadik emeletre. Bükk nyitott be az ajtón, hogy aztán diadalmasan rám mutatva elordítsa magát:

– Nézzétek, megjött Almási!

A kis szoba a csekély számú bútortól és rengeteg albérlőtől igen zsúfoltnak tűnt fel. Habár később megnyugtattak, hogy a lakók közül még néhányan hiányoznak.

A szobában egy gázláng világított és sziszegett, mint valami dühös vipera, mert az egyik úgynevezett harisnya hiányzott róla.

Kárpát zeneszerző megölelt, sírt, és hisztérikusan tördelte a kezét. Kárpát sovány volt és buzgó, és vérszegénység ellen állandóan pirulákat szedett. Nyomban lesújtotta vagy lelkesítette, amit hallott. E két intenzív megnyilvánulás jellemezte.

– Kárpát! – szóltam vádlón. – Te azt írtad, hogy itt valami van a levegőben.

Kárpát lesütötte a szemét.

– Igazat írt sajnos – szólt az ágyból Ribári, akinek saját hálóinge volt. – Amióta Bükk ellopta az egyik wolframharisnyát, állandó gázömlés van.

– Mert nem vagy hazárdőr – felelte a jobbszélső műtörténész diadalmasan. – Nem mertél a székről a lámpatartóra függeszkedni, és átmentél a szomszédhoz egy lexikont kölcsönkérni, hogy a székre helyezd. Addig én feltornásztam magamat!

– Mi lett a harisnyából? – tudakolta Saroltai Rezső, a szobrász.

– Nyakkendő – felelte Bükk. – Abból vettem a kék-sárgát. Ez az ifjúsági csapatom színe.

– No mindegy – legyintett Ribári. – Négy frankot a lexikonokért is adtak.

Ribári volt a legelőkelőbb lakótársaim között. Ribári István, az emigráns. Különös tisztelet jár neki, mert mint a húszas évek korszerű regényhősét csodáltatta magát Párizsban. Nem bolygatta senki a múlt fájó sebeit, és ő elzárkózott előlünk azzal a felhős szomorúsággal, amely az emigránsokat annyira jellemzi. Csak sokára tudtuk meg, hogy Ribári a Hazai Forgalmi Bankból kényszerült emigrálni egy rovancsolás alkalmával.

Ribári egyetlen ruháját, általában minden holmiját úgy tudta óvni, nyakkendőit vasalni és cipőit fényesíteni, sőt talpaltatni is, hogy gazdag gardrób tulajdonosának látszott a kávéházban, különösen aktatáskája miatt, amellyel szerinte diplomáciái ügyekben járt el. Főleg ez a táska tette olyan előkelővé. Foglalkozására nézve elsősorban minden kártyajátékot kitűnően játszik, biliárdozik, magyaráz, vitákat dönt el és tapasztalatlan külföldieket üzleti lehetőségekről tájékoztat, és ezek később hosszú ideig mindenfelé tudakozódnak utána. De ami egészen egyéni csúcsteljesítmény volt nála: az az ugratás. Újonnan érkezőket például, akik szállást keresnek, vagy a temetőbe vagy a vágóhídra irányítja szemrebbenés nélkül.

És itt volt Sír Lajos barátom, az alanyi költő, aki Virág Benedek papköltő összes költeményének legutolsó kiadásával a zsebében egy hosszú kampósbottal, roppant kevés pénzzel és fehérneművel érkezett Párizsba, azzal a kimondott céllal, hogy az eddigi világirodalom lírai költészetének felfogását alaposan megreformálja.

Zombori Schalk Rudolf festőművész volt, de ezt egyelőre csak legszűkebb környezete és szívességből modellt álló barátnői ismerték el. Művészetének irányvonalát nemes egyszerűséggel “neoromantikus expresszionizmusnak” nevezte, és szintén rengeteg reformáló törekvéssel és igen szerény anyagi fedezettel érkezett Párizsba.

És itt van Saroltai Rezső, a szobrász, aki egy gyárban egy Mike nevű ásványból Mária-üveget vág kilóra.

Ki hitte volna? Hát mi van itt a levegőben más, ami jellemző, mint az, hogy úgy nézegetik a karomra vetett zöld kabátomat, mint egy nyomban trancsírozásra kerülő libacombot. Saroltai olyat nyel, hogy szinte csörög.

– Kárpát – szóltam vádlón.

Kárpát ismét lesütötte a szemét.

– Igaza volt – védte Ribári, az özvegy gázlángot nézve. – Még nem forr, csak sziszeg és sistereg valami a levegőben állandóan. Sajnos lehet, hogy egyszer csak forrni kezd, és akkor szétesik a harisnya.

– Mondd, Kárpát! – kiáltja dühösen Saroltai -, miért van az, hogy állandóan megírod mindenhova ennek a nyomorult gázcsapnak a pillanatnyi állapotát?

– Azt mondom neked, Almási – biztatott az áldott Bükk -, hogy itt sem rosszabb, mint máshol, az esetben, ha máshol nagyon rossz.

Egy orvosnövendék, bizonyos Tulai, aki a földön aludt, de néhány letakart kötettel fejealját készített a mosdó lábánál, most kifakadt.

– Hát lesz itt csend, vagy nem? Én végre is kora hajnalban kosarat hordok a csarnoknál! Ha nem tetszik itt ennek az almási szürkének, menjen a Ritzbe vagy a Claridge-be. És pássz!

– Nem magától fogom kérdezni – felelem harciasan -, hogy hová menjek!

– Nahát jobb is… – dünnyögte és átkarolva a köteleket, mint valami kapricot, elaludt.

Mindenki röhögött az “Almási-szürkén”. Bükk Iván cigarettát pödör. És már nem érzem olyan ridegnek a szobát. Kárpátnak igaza volt. Én idetartozom.

2.

Sír Lajos tintával feketére változtatja cipőjében a spárgát, hogy távolról valóságos fűző benyomását keltse a piktúrai hatással. Zombori tanácstalanul forgatja jobb és bal felébe a gallérját, de nem tudja eldönteni, hogy melyik a kevésbé piszkos rész. Arról van szó, hogy filmfelvétel van a Pt. de Lillas-nál, és már előző délután a Boulevard Strasbourgon egy művészkávéházban átvettük azt a piros papírdarabkát, amellyel statisztálhatunk, és így közel nyolcvan frankot keresünk személyenként, ami elképesztő mennyiség.

Ki tudja az elmondottak alapján, hogy miért írtunk Sábának? Talán, mert a statisztálás jövedelme következtében vacsorázhatunk, és ez a szokatlan esemény, izgatottá tett valamennyiünket.

– Meg kell írni Sábának a légióba, hogy itt mozog valami!

– Úgy van! Szükségünk van rá!

Nem volt egészen világos, hogy mi szükség van rá, ha már így is vagy kilencen haldoklunk az éhségtől lépten-nyomon egy kis szobában. Azonban valamennyien átéreztük, hogy Sábára igenis szükségünk van. Megírtuk tehát neki is, hogy itt forr valami. Érdekes dolgokat beszélnek az új kor művészei a Dome-ban és a Rotonde-ban, és ha csak teheti, jöjjön ide, mi várjuk, és ami nekünk van, az az övé is lesz… Hát, az az övé lehetett!

Hogy ez milyen keveset jelentett akkoriban, azt nem kell, hogy külön elmondjam. De ez mámoros este volt. És mert pénzem is volt, örültem is ezen a napon, tehát ittam. Sorra jártam az előkelő éttermeket és mulatókat. Benéztem, kik vannak ott, és már imbolyogtam is tovább.

Kissé kóvályogva indultam el, töprengve, hogy merre.

És hajnalban, amikor ismét találkoztam önmagammal, a Bois de Bolugne felett valami márványerkélyen ültem, nagy társalgásban elmerülve egy úrral. Az illető éppen mondja:

– Igazán örülök, hogy meghívott magához uram, mert hajléktalanságomnál csak egy borzasztóbb, a rossz társaság. Nem lesz sok baja velem, és ha örülök is, hogy inasai vannak, perzsaszőnyegei, részvényei és csempefalú fürdőszobája, nem kívánom igénybe venni mindezt.

És meghívtam volna ezt az illetőt? Lehetséges, hogy csempefalú fürdőszobám van, csak annyira berúgtam, hogy nem tudok róla? Elhatároztam, hogy megnézem ismerősömet. Úgy-ahogy sikerült is. Előreugró fekete bajusza volt, krokodilszerű orra, szemüvege. Hajléktalanságához mérten feltűnően jól öltözött, alsókarján esernyő csüng, szinte temetőien makulátlan fekete nemezkalapja úgy helyezkedik el a feje közepén, hogy karimája mélyen lehajlik az arca felé, vízszínű, kimeredő, sárgás szemeire. Éppen mondja, hogy mélabúsan kiálló tekintete pajzsmirigyeivel függ össze, de két év előtt sérve volt, és napon sem szabad időznie. Sárga kesztyűjét időnként elsimítja ujjai felett, ha ráncot vet.

– Gyermekkoromban, tisztelt uram – mondja sóhajtva -, mindenki azt jósolta, hogy fogtechnikus leszek, mivel nagy szónok voltam. De a sors útjai kifürkészhetetlenek. Egyszer fenn, egyszer lenn. Így mégsem lettem fogtechnikus.

– Bocsánat… régen ülünk itt?

– Ön kissé becsípett ma, és figyelmeztetem, hogy az alkoholos italok élvezete káros. Egy unokafivérem elitta a földszintes házát. Ön is költekező volt. Meghívott vacsorára. Közben rosszul lettem, és így kerültünk ide. – Lemutatott az erkélyről a fákra. – Kellemes táj, habár zavar kissé, hogy amikor autóba ültetett, önnek még szakálla volt és szemüvege, amitől időközben, bizonyára az ellenségei, megfosztották. Aha! Szóval valaki egymás mellé helyezett bennünket. Ez az illető rendelkezik lakájjal, perzsaszőnyegekkel és csempével.

– És ki ez a harmadik úr itt mellettünk? – kérdeztem.

– E talpazat főbérlője a szobor. Ugyanis talpazaton vagyunk jelenleg.

– Nem mászunk le?

– Tudunk?

Mindenesetre pihentünk még kissé. Utána sikerült lemásznunk, és megindultunk a hajnalban.

– Figyelmeztetem önt – közöltem -, hogy ellenségeim szakállammal és szemüvegemmel együtt szobáimat, csempéimet és perzsáimat is eltávolították. Hetedmagammal lakom egy nyomortanyán.

– Mindegy. Nem fognak zavarni. Nekem ugyanis muszáj önnél aludnom. Nem vitás. Három napja nem aludtam, és ma valahogyan ettem. Szóval önt nem Henry Brisonnak hívják?

És miután megmondtam a nevemet, az előkelő hajléktalan úr átnyújtott egy kartonlapot. Elegáns kis kártya volt:

Névjegy

VANEK B. EDUÁRD
magántitkár és házfelügyelő
leszerelt legionárius, a Becsületrend tulajdonosa
és nyugalmazott levelező

27. Bl. St. Honoré Cselédeknek és kihordóknak
Főlépcsőház bal, a melléklépcsőn

– Jöjjön most előbb oda!

Egy rácsos kapu elé értünk. Nagyon régimódi, finom barokk stílusban épített úriház látszott a dús park mögött. Vanek úr kulcsot húzott elő a zsebéből, és kizárta a rácsos kaput.

– Lesz szíves megvárni! Hozom a hálóingemet.

– Azt hittem, kedves Skvarek úr…

– Vanek vagyok – feleli kissé dölyfösen.

– Kedves Vanek barátom…

– Vanek úr vagyok.

– Ha reggelig nem tanít meg, hogy kell beszélni magával, itthagyom.

– Nem mondta, hogy a szállásért cserébe sérelmeket kell eltűrnöm.

– Nem is kell – feleltem, és amennyire lehet, visszafojtottam a nevetést, mivel új ismerősöm méltóságteljessége és polgári önérzete a komikum ellenállhatatlan erejével hatott. – De nem értem, hogy ön most bemegy a hálóingéért a házba, holott azt hittem, nincs lakása.

– Lakásom nincs – felelte előkelően -, de hálóingem van. Borotvakészletem és bizonyos fokig gardróbom is van. Egy úr nemcsak a pokolban, hanem hajléktalanul is úr.

– Ne vegye rossz néven, szívesen látom önt a népgyűlésszerűen zsúfolt baráti társaságból álló albérletünkben, barátaim között, de miért nem tűrhetik meg ott, ahol a holmijai vannak.

– Lakik már valaki azon a helyen, amely amúgy is kényelmetlen.

– Tisztelt uram – figyelmeztettem kissé aggódva -, mégis úgy látszik, illúziói vannak albérletünk felől, ahová szerénységem meghívta. Annál kényelmetlenebb hely csak a fakíroknál létezik, és kizárólag mutatványaik közben, midőn szögekkel kivert derékaljon hálnak.

– Még mindig jobb. Hát várjon, fiatalember! Vagy ahogy mondják: juventus ventus! Türelem rózsát terem!

Egyedül maradtam a kapu előtt. A csendes ház egyik földszinti ablakán most kigyúlt egy másodpercre a villany. Aztán sötét lett. Majd egy másik szobában gyúlt ki a villany, mintha járkálna valaki a szobákon keresztül.

Végül az emeleten lett világos egy másodpercre, majd ott is elsötétedett. Egy távoli kocsmából citeraszó hallatszott, nagyon halkan, talán csak addig, amíg az ajtót kinyitotta valaki. Most léptek csikorogtak a kerti úton, és megjelent Vanek úr, akit végül szemtől szembe láthattam az utcalámpa fényében. Igen zilált volt, de még így is meglátszott, hogy sokat ad a külsejére, és mostani állapota csupán a mulatozó nyárspolgár pillanatnyi hanyagsága, melyért másnap bizonyára megrója önmagát. Ezt bizonyította a karjára vetett esernyő, mely rendesen bele volt szorítva huzatjába. Jobb kezében most kis táska is volt. Ismét bezárta a kaput, és csatlakozott hozzám.

– Mehetünk, fiatalúr.

Mire a néptelen Concorde-ra értünk, már reggel volt.

– Mondja, Vanek úr – kérdeztem, csak, épp hogy érdeklődjem -, ki lakik abban a házban, ahová bement az imént?

– Senki. Két éve lakatlan. Egy szoba kivételével az összes szoba lezárva, a kulcsok nálam letétben vannak.

Nem is tudom, miért hatott ez rám olyan kísértetiesen. Mi közöm ehhez a házhoz? Semmi. De az bizonyos, hogy nagyon furcsa egy lakatlan villában ez a szobáról szobára bolygó fény…

– Miért nem laknak most benne a tulajdonosok?

– A tulajdonos Afrikába utazott, de ő nem is lakott itt, csak az apja. Annak pedig jó oka van, hogy nem lakik itt! Meghalt. Négy év előtt főbe lőtte magát.

Nem kérdeztem többet semmit, hideg émelygés szorította össze a torkomat.

Szótlanul imbolyogtunk hazafelé. Nem kérdeztem kísérőmet a furcsa fényről. Tud róla és titkolja, avagy tájékozatlan? Később már én is tudtam, hogy Vanek úr semmit sem tud, és a világot egy ártalmatlan, kedélyes bolygónak képzeli.

Így történt, hogy hajnalban megjelentem a lakásban, és mellettem bezuhant Vanek úr.

Vanek úr, aki már éjjel némi rosszallással látta, hogy nincs gardróbszekrény a ruhájának, meglepődött, hogy itt nem pucolnak cipőt, és annyira ideges volt, hogy megevett egy fél palacsintát valahonnan. Az asztalon nem akart aludni, ezt a legerélyesebben kikérte magának. Szerencsére az egyik ágyban még volt hely, mivel itt csak hárman aludtak, tehát befeküdt Ribári mellé, aki felmordult.

– Na!

– Bocsánat, nevem Vanek B. Eduard.

– Örvendek! – mondta dühösen, és Sír Lajost Bükk Ivánhoz sajtolva továbbaludt. Még ennyit hallottam Vanek úr éjszakai szerepléséből.

– Maguk nagyon ideges emberek. Ez a neuraszténiától lehet. Volt egy nagybácsim, az abba halt meg, hogy zsábája lett. Sírba vitte a sok kiadás. Ja! Manapság villanyoztatni… jó éjszakát.

– Ki ez a marha? – kérdezte egy bágyadt hang, mire Vanek úr már hortyogásával válaszolt.

3.

Vanek úr lassan nélkülözhetetlen lett. Senki sem tudta, hogy miben és miért, de az volt. És tiszteletet parancsolt a személye, amely metszően utasított vissza minden bizalmaskodást. Reggel derekára kötötte a hálóingét, és roppant mosdásával valamilyen rejtélyes módon mindent lefröcskölt, még a szekrény tetején lévő holmikat is. Azután olyan hangon gargarizált, hogy a szomszéd közlekedési alkalmazott mindig úgy említette: “az az operaénekes úr”.

Mikor a mosdással elkészült, levetette és összegöngyölte hajlekötőjét, és teljes két percig bajuszkeféjével időzött a tükör megmaradt szilánkjai előtt, azután a lepedő alól elővette nadrágját, amely miatt hálótársaival sűrű nézeteltérése volt, mivel ezek illetményt követelnek, hogy álmukban is dolgoztatja őket a nadrágvasalás folytán.

Vanek úr mindenhez hozzászólt, igen megfontoltan, általában figyelmeztetően, mint aki előre látja, hogy elhamarkodjuk a dolgot, ilyenkor felemelte kezét, hátrahúzta a vállához, és komor ráncok képződtek orrtövében.

– Maguk még nagyon tapasztalatlanok.

A művészet komoly dolog, de szerintem mellékfoglalkozás. Nem járja, hogy a színészek délig alszanak, és úgy hallottam egyes íróktól, hogy többször is megnősülnek. Rossz szokás, és a maguk viselkedése ilyesmire enged következtetni.

Az érdekes az volt, hogy Vanek urat, aki bizonyos fensőbbséggel élt közöttünk, mégis tisztelni kellett. Hogy miből öltözködik, rejtély volt. Sohasem beszélt magánügyeiről, tudtuk róla, hogy házfelügyelő, és naponta felkeresi hivatalát, láttuk is bemenni a Bl. St. Honoré 27. számú házába, mert ha lakását el is vesztette időközben, állása megmaradt. Erről azonban sohasem beszélt velünk. Ha nem volt pénzünk, napokig nem evett, de kétes tisztaságú vagy gyűrött ingben nem látta senki. Egyszer két napig betegen feküdt, mert elveszítette esernyőjének huzatát.

Minden este menetrendszerű pontossággal zajlott Vanek úr lefekvés előtti szertartása.

Elsősorban letette a kabátját. Azután háta mögé dobta a nadrágtartó szárait, leült az ágy szélére, ásított, meghúzta a cipőzsinórját, majd így szólt:

– Nézd csak! Szinte elfelejtettem!

És felhúzta az óráját. Utána a füléhez tette, onnan az ágyhoz készített székre és bólintott. Az óra mellé elhelyezte zsebkendőjét, csavarirónját és egyéb tárgyait.

Most felállt, és folytatta a vetkőzést. Levetett ruhadarabjaival is ugyanúgy tett nap mint nap. Kabátját, mellényét a szék támlájára borította. Nadrágjának összeillesztette alsó felhajtását, állcsontjával mellkasára szorította, hatujjal kétoldalt összecsíptette közepén a négy vasalást, azután felemelte az állát, amitől a ruhadarab kétrét zuhant.

Azt is a támlára helyezte.

Ekkor – szintén menetrendszerű pontossággal – kihullott Vanek úr egyik kézelőgombja, vetkőzésének első számú közellensége, és gúnyos gördüléssel az ágy alá távozott.

Vanek úr búsan megfogta az üres gomblyukakat, feje félkörben fel és alá cirkált a padló felett, majd ezt mondta:

– No, most jól nézek ki…

És körülbelül negyedórára elkallódott az ágyak alatt, amíg végre meglett a gomb. Most Vanek úr befeküdt a dunyha alá, jól elhelyezkedett, lehunyta a szemét, azután nyomban kiszállt az ágyból, és a következő megjegyzést tette.

– Ez a bajuszkötő a sírba visz…

Feltette a bajuszkötőt, ami egyben fültágító is volt, mivel két oldalt a zsinórja Vanek úr fülét negyvenöt fokos síkban feszítette a töve iránt merőlegesen.

Most azután lefeküdt végre, visszavonhatatlanul, karjaival megveregette a dunyhát, kétszer csámcsogott is, és mert nézete szerint minden tökéletes rendben volt végre, e szókkal fejezte be misztikus szertartását:

– Nna!… és most tegyük el magunkat holnapra!

4.

Egy este azután váratlanul megjelent közöttünk egy rendkívül szép, fiatal hölggyel, aki kosztümöt hordott, lovaglócsizmát, diáksapkát és kutyakorbácsot. Karonfogva vezette Vanek úr, mint valami vőfély.

– Miután kiismertem magukat, és nagyjában tisztességes egyéneknek látszanak, mert az ember ne adjon manapság rögtön a látszatra, bemutatom önöknek a háznak, melyben felügyelő vagyok, egyetlen lakóját, Nedda Harloffot, ki orvosnövendék és sajnos hisztérikus. Ez az éjszakai tanulástól jön.

Esténként már várt ránk Macskaláb című törzsvendéglőnk, ahol hazamenetel előtt váltakozó anyagi helyzetünkhöz képest egyesek közülünk köretet vagy sört szoktak fogyasztani.

Ezen az estén velünk jött Nedda is!

Valamennyien bemutatkoztunk, és természetesen beleszerettünk. De ezt nem lehetett közölni vele. Nyomban látszott, hogy krakéler hajlandóságok szunnyadoznak benne, és a kutyakorbácsot nem csak nőies hiúságból, mint díszt hordja magával. Párizsban ez a műszer bizonyos jelentőséget kap egy hölgy kezében. Különösen, ha suhogtatja, mihelyt valaki szépen ránéz.

Különben elszánt, harcias, bűbájos szabadgondolkozó volt, különösen ha komor ráncokat vont a homlokára, és nagyképű kijelentéseket tett. És sűrűn tett ilyeneket.

Úgy látszott, hogy nem volt társasága, és most végre elszánta magát, hogy mégiscsak felveszi a társas érintkezést emberekkel. Már ezen az első estén szinte Vanek jogait sértő módon elnökölt közöttünk.

– Maguk – mondta – szentimentálisan érzékenyek, és dühösek az emberiségre, mivel nem veszik tekintetbe hiúságukat. Holott ez egy harctér.

– Mennyire igaz – bólogatott Vanek úr, aki időnként megszólalt, holott sohasem hallotta, amit beszélünk, de leplezni akarta ezt, tehát ha felriadt a merengésből, tagadott vagy állított valamit, ivott a söréből vagy másnak a söréből, és tovább merengett a pajzsmirigyeinek jellemző mélabújával tekintetében.

– Mademoiselle író?

– Nem vagyok mademoiselle, hanem Nedda, és nem vagyok író, csak írok.

Kárpát Renét annyira felvillanyozta a nő jelenléte, hogy felugrott, és azt ajánlotta: rendezzünk szerzői estet.

– Nem érdekel senkit! – Ezt Zombori Schalk Rudolf mondta, aki szintén beleszeretett Neddába, tehát rossznéven vette a Valpurgis éj című balett szerzőjének kezdeményezését. – Rendezzetek ötórai teát, vagy Miss Európa választást, az talán érdekel valakit.

Kárpát René kérte, hogy ne haragudjon, amiért tömören lónak fogja nevezni, de az elmondottak tökéletesen kimerítik e bús igavonóból képzett melléknévnek, a lóságnak ismertetőit.

– Mert hová jutnánk, ha művészek a divat és a különb anyagi lehetőség miatt, állandóan korunk felszínén mozognának.

– Ez nagyon helyes megállapítás – bólintott Vanek úr.

– Tekintsenek engem úgy, mint művésztársukat, aki szintén küzd Párizsban, tanul és ír, és ha azt akarják, hogy eljárjak ide, fogadják meg, hogy egyikük sem lesz szerelmes belém.

Ezt valamennyien ünnepélyesen megfogadtuk. Nyugodtan tehettük, ugyanis ekkor már – mint említettem – valamennyien szerelmesek voltunk, viszont a hölgy jövő időben vette ki a fogadalmunkat.

Ekkor azonban váratlan dolog történt! Hirtelen kicsapódott az ajtó, és egy hatalmas, csontos állú, jóképű fiatalember lépett be, akit társaságunk kirobbanó, meglepett lelkesedéssel üdvözölt:

– Sába! Itt a Sába!

A viszontlátás boldog percei voltak ezek. Általános ölelés, hátveregetés és kartapogatás következett.

– Sába István. Nagyon tehetséges színművész. Nemrég a Szahara Színpadon egy rémdrámában az egyik legionárius közlegényt alakította – mutatta be barátunkat Saroltai Rezső, a kitűnő színművész.

– Én is voltam a légióban – szólt Vanek úr. – Ez egy jó hely. Nem is értem, miért szöknek sokan onnan el. Nekem nagyon jó dolgom volt, leszámítva egy Mehár nevű törököt, akinek egyszer azt mondtam: “szép idő van ma”, és attól fogva minden étkezés után felrázott és megpofozott, mintha kanalas orvosság lennék. De úgy különben kellemes, gyakorlatozni alig kell, harc sosincs, csak az a kínos, ha az ember megszökik, és egy művésznő szekrényébe bújik el, mert ezek énekelnek.

Valahogy egyszerre feszült lett a hangulat. Sába nem beszélhetett arról, hogy honnan jött. Nedda idegesen mozgolódott, és Kárpát René a noteszben kottafejeket írt, bizonyára a jelenlévő medikáról egy titkos kompozíciót, amit a kutyakorbács következtében nem lehetett közölni.

– Fizetni!

Elkísértük Neddát. Mikor elbúcsúzott tőlünk, megígérte, hogy máskor is eljön, mert jól érezte magát. Sába csodálkozott, amikor Vanek úr elővette a kapukulcsot, kizárt, köszönt a lánynak, azután velünk jött tovább.

– Vanek úr itt a házmester, aki lakását elvesztette, de állását nem – közöltük a Szaharából érkezett fiatalemberrel, akinek ez szemmel láthatólag sok volt egy estére.

– Azonfelül – mondta Vanek úr -, közölnöm kell önökkel, hogy amatőr házmester vagyok.

– Kedvtelésből űzi?

– Akkor bolond lennék, és nem amatőr. Amatőr szerintem annyit jelent, hogy egy házmester előre megkapja az évi fizetését, eljátssza ruletten, de tudja, hogy mi a becsület, és továbbra is használja ezt a címet, amely itt tiszteletbelivé vált, mint egy konzulátus.

– A definíció – szólt elgondolkodva az örökké flegmatikus Nagy Mogul – kissé pongyola. De ha meggondoljuk, hogy éjszaka van, és a házmestereknél ez a viselet nem ritkaság, úgy belenyugodhatunk.

– Ön szakképzett ember, – bólintott Vanek úr, és pedánsan alsókarjára tette esernyőjét. Sába bevallotta, hogy az afrikai katonáskodás alatt rájött, hogy semmitől sem fél, itt azonban úgy érezte, hogy tévedett, mivel félt tőlünk e társalgás közben. Amikor megpillantotta “főhadiszállás” nevű albérletünket, kissé meghökkent.

– Almási! Te azt állítottad, hogy itt forr valami! Hogy itt van még lehetőség!

Hallgattam. Sír Lajos felelt helyettem:

– Mit akarsz? Ha nem is forr valami, a fejünk az fő egész nap, és bőven van rá lehetőség, hogy ne táplálkozzunk.

Most már Sába, különösen miután Vanek úr elaludt, jobban feloldódott, és mesélte hihetetlennek tűnő élményeit.

Csodáltuk Sábát. Éreztük, hogy férfi lett! Hogy valamivel erősebb, szomorúbb, okosabb, hogy valamiben fölöttünk áll, tatárszemével, bronz színű arcával, szűkszavú nyugalmával.

Mit tesz a légió az emberekkel? Bükk Iván vagy én, vajon hogy állnánk most itt, Sába helyében?

Csillogó szemekkel hallgattuk! Micsoda élmények! Veszélyek! Kalandok! Szahara… szökés… Nincs víz!

– Van valami terved? – kérdezte Ribári, aki az ágyból hallgatta Sába elbeszéléseit.

– Szeretnék megélni valamiből – mondta Sába csendesen.

– Nézd, itt nem megy egyszerre a siker. Jól meg kell ragadni, amihez hozzákezdel…

– Ti mit csináltok? – kérdezte hirtelen.

Mivel Tulai már aludt, senki sem tudott válaszolni. Az, hogy a Rotonde-ba és a Dome-ba járunk, sokszor csak úgy átmenőben, ezt nem nevezhettük valaminek, amihez hozzáfogtunk.

– Én például – kiáltott most harciasan Bükk – máris tudok valamit, ami egyedül Sábának jelenti a sikert, Párizst és mindent. Te megírod élményeidet a Szaharáról. Almási könyvet csinál belőle.

– Az élményeket már leírtam – mondta Sába. – Itt vannak ebben a piros füzetben – és átnyújtott nekem egy vaskos piros füzetet, amelyről lekaparta a kincstári jelzést. Ilyen pedáns volt. Feljegyzései nem hivatalosak, tehát levakarta.

Közösen elhatároztuk, hogy folytatásos regény formájában – mert ezt most keresik Párizsban – feldolgozom az élményeket, és rövidesen valamennyien meggazdagodunk belőle.

Elmeséltem Sábának Annával való találkozásomat.

– Mikor utazott el Anna? – kérdezte Sába hirtelen, és látszólag közömbösen, de valamiért tűzvörös lett.

– Talán két héttel ezelőtt – válaszoltam. – Bolondul szeret az a nő. Istenem, ha engem valaha úgy szeretne egy asszony, hogy hajlandó lenne otthagyni a karrierjét, az ünneplést, és eljönne velem a szegénységbe, amiről épp olyan nyugodtan írnak a regényekben, mint a Szahara borzalmairól. Pedig az életben még sohasem hallottam világhírű színésznőt, aki ilyet tett volna.

– Azt hiszed, hogy komolyan otthagyna mindent értem? – kérdezte Sába.

– Utánad szaladna a világ végére.

– Lehet… – mondta vállát vonva. – De ha én nem tudok utána szaladni az érvényesülés útján, akkor mégsem… Nem lehet az, hogy az ember mindig alázattal és bűntudattal nézzen egy asszonyra. Hogy mit hagyott ott érte… Ha volt szíve elszerződni mellőlem…

– Ha rábeszélted!

– Te mit csináltál volna?

Hallgattam. Természetes, hogy az ember rábeszéli, és menjen, ha akar. És akarjon, ha mehet. De ne tudjon menni, akkor sem, ha akar, különben kell a kutyának az egész…

– Fiúk – szólt hirtelen Sába -, nekem még egy sürgős elintéznivalóm van, ami néhány napot igénybe vesz, aztán jövök közétek. Ne nagyon emlegessétek, hogy találkoztunk, mert az is lehet, hogy egyesek kutatnak majd utánam.

Sába ezután eltűnt a szemem elől, és már csak igen különös körülmények között találkoztam újra vele.

Nedda pedig valóban sűrűn eljárt közénk, és én egyre jobban beleszerettem. Már izgatottan vártam, mikor jelenik meg újra közöttünk. Egyik este nagyon idegesen érkezett. Mialatt beszélgetett, többször is rám nézett zavartan. Talán érzi, hogy tudok valamit, vagy talán feltűnik, mert úgy látszik, jó megfigyelő, hogy egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem.

– Ha nem csalódom – szólt hozzám -, maga kolléga?

– Úgy van – felelte Bükk Iván -, szintén kollégája, akárcsak mi. Neki sincs egy vasa sem.

– Hol szokott szórakozni Párizsban? – kérdeztem.

– Nem szoktam szórakozni – mondta és ajkbiggyesztve vállat vont. Azután horpadt pléhdobozból egy cigarettát vett elő, odaütögette a fedélhez és rágyújtott. – Szóval leszögezhetjük, hogy ez a maguk társasága csupa elsőrangúnak minősített kezdő művészből áll?

– Úgy van – felelte Sír Lajos fél száján örök fanyar iróniáinak egyik jellegzetes mosolyával -, mégis lehet, hogy akad közöttünk egy igazi is.

– Emelem poharát! – szólt hozzám lelkesítően Vanek úr, és sajnos már emelte is, mielőtt megragadhattam volna. – Fel a fejjel, fiatal barátaim! Az élet olyan, mint az asszony: ingatag!

– Úgy van – kiáltott fel Ribári. – Vanek úr ért a filozófiához, valaha nagyon imbecillis lehetett!

– Meghiszem azt! – vállalta a megjegyzést Vanek úr azon hitben, hogy Ribári nagy tisztelője, és túlértékelte őt e megjegyzéssel.

Neddát figyeltem. Végre is lehet, hogy Ribári pimaszsága idős férfirokonával szemben sérteni fogja. De nem. Elfojtott mosoly vonaglott át a száján, és ő is ivott egy korty sört.

– És most valamennyien együtt vannak?

– Kivéve Pataki Máriát – szólt Kárpát René -, Almási Péter méltatlan menyasszonya az illető, aki jelenleg körünkből egy polgári, tehát jobb létre szenderül. De nemcsak szenderül, hanem kereskedik és táplálkozik is, amiért illően meggyászoltuk.

Kétségtelen, hogy Nedda egy futó pillantást váltott Vanek úrral. Miért? Lehet, hogy most már a felizgatott képzeletem gyanakvással reagál mindenre.

De valamennyiünket rendkívül izgalomba hozott a szenzációs esemény: nő van! Nő van közöttünk! Hátha még tudnák a rejtélyes ház, a vándorló világítás rejtélyét!

Akkoriban szerencsére izgalmas mellékkörülmények nélkül is alkalmas volt a társaság lelkileg arra, hogy kissé megőrüljön egy nőért! Nő nélkül sem volt itt sok normális ember, így azonban csupa lázas, inkább lelki élményre, mint szellemi kalandra kiéhezett tekintet tapadt Neddára.

A Boul’ Mich’ -nek rövidített St. Michelen álltunk, rosszkedvűen.

– Ne kísérjenek haza – mondta Nedda röviden. – Megalázó udvariaskodás.

– No de most… egyedül…

– Nem vagyok egyedül. Korbáccsal járok. Jó éjszakát.

És elsietett. Visszhangosan kopogtak léptei. Amikor a társaság befordult a sarkon, lemaradtam és… Csúf dolog, de be kell vallanom: Nedda után osontam.

Ütött-kopott utcákon át, zegzugos sikátorok között sietett. Talán egy óráig is eltartott, hogy így, egyenletes, de gyors léptekkel ment. Egyszer sem nézett hátra. Pedig hol jár!

Beileville-ben!

Ez volt hajdan Párizs hírneves apacsnegyede. És ma sem polgáriasodott el nagy mértékben.

Nem.

Szó sincs róla. Így éjfél után, amikor lezajlott az esti turistaforgalom, legkevésbé sem biztonságos ez a környék.

De Nedda megy. Határozottan, céltudatosan, kopogó léptekkel egy pincehelyiséghez. Amolyan romantikusan piszkos és félelmetes vendéglő, illetve lebuj. Harmonika nyekereg benne búsan. Most odaér! Csak az ajtót nyitja ki, és megáll a lépcső előtt.

Mit keres itt?

A szomszédos kapumélyedésben állok, amikor ismét megjelenik egy rongyos, ősz egyénnel, köpcös, züllött külsejű emberrel. A legfeltűnőbb ezen az emberen a homloka. Görbe. Mintha behorpasztották volna, olyan a formája. Elvétve egy-egy szót hallok abból, amit beszélnek.

– Ne törődjön a pénzzel… – súgja izgatottan Nedda.

– Két évet ülhetek ezért… – hallom a bizonytalan feleletet. Ez a görbe homlokú, toprongyos, püffedt jassz, olyan a lány mellett, hogy megfájdul az ember szíve. Suttognak. A férfi ezt mondja: “Miről tudom…?” És Nedda válaszának csak a töredékét hallom: “A robbanó gránát… Ez a jel…!” “Nem török így be…” hallatszik tisztán, amint a férfi suttog.

Gránát!… Betörés.

Mi ez? Merénylet? Anarchisták? Ki ez a nő?

És megy, megy, ismét messzi, hosszú útvonalakon, sietve, öntudatosan, erélyes, csizmás léptekkel. És már a Bl. de Sébastopolt rója, átcsap a Rivolira, egyre nagyobb sietséggel. Valahol a Madeleine templom környékén befordul, és megáll egy kapu előtt. Kulcsot vesz elő, kizárja a kaput, bemegy.

Tehát itt is lakik, Rue Forbin 18.

Állok, fújom a Caporal rossz szagú füstjét, és az ember úgy megérti egyszerre, hogy milyen az, amikor egy nőért valaki cserbenhagy barátot, testvért, sőt olykor még a gyermekeit is.

Lassanként elindulok hazafelé.

Most mintha roppant denevérszárny kavarná fel a levegőt, finom nesz keletkezik, és befordul a sarkon egy impozáns, csillogó, fekete túrakocsi, előkelően, szinte vattázott motorral, és odagördül a Rue Forbin 18. elé. Megáll, de járatja a motort…

Már nem is ér váratlanul, hogy Nedda kilép a kapun, és beszáll az autóba. És attól sem haltam meg, hogy káprázatos estélyi ruhában van, belépőjéről derékig lógnak a legértékesebb cobolyszőrmék.

És az elzúgó túrakocsiban ott ült mellette egy nagyon előkelő ősz férfi. És ez mindenekfelett a legborzasztóbb volt. Ha egy nő hazudik, csal, bűnöző, gyilkos, tébolyult, züllött, még nem a legrosszabb.

Hát akkor mi a legrosszabb?

Ha mást szeret! Az a legrosszabb!

Azt nem lehet kibírni. Az elviselhetetlen. Az befejezett kín, mint a halál. Nincs kiengesztelés! Mert mást szeretni nem bűn, tehát megbocsáthatatlan.

II. fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.