A barokk villa
1.
Megindult a rajzás a Szajna-parton!
Párizsban tavasz lett! Szép, zöld, boldog tavasz!
A manzárdok népe boldogan élvezte a hirtelen támadt ragyogást! A Bl. Mich’ , a St. Germain és a Pantheon környéki kis szállók népe elözönlötte a Szajna-partját, és a korlátokon üldögélve lógázták lábaikat a víz felett. Tanultak és verekedtek és vitatkoztak vagy fütyörésztek, míg a folyó menti lépcsőn félvállukra dobott kabáttal, orrukra húzott sapkájuk alatt szundítottak a hajósok. Némelyik szájharmonikázott.
Igaz, még eléggé hűvös a tavasz, de már csillagokat bontogat fenn az alkony, ahogy szépia színekbe süpped a nappali fény, és a szél jóízű szagokkal járja be a várost!
A sok nyilvános kert és valahány hosszú, ódon utca most mind benépesedik nyüzsgő, zsibongó, százféle nyelven hadaró, rongyos, elegáns, rikító és fantasztikus külsejű egyénekkel. Valószínűtlenül sovány művészek rohannak itt karonfogva elmebajos medikákkal, lázbeteg feltalálók sietnek lelkendezve és cél nélkül, modellek, apostolok, anarchisták és közelebbről meghatározhatatlan egzisztenciák zagyva masszája, mint hosszú télből szabaduló méhraj, óriási tettvággyal elözönli a környéket, izgatottan, hisztériásan, hadarva és gesztikulálva.
Ekkor történt a katasztrófa…
A háziasszonyunk az egyik tavaszi reggelen kopogtatás nélkül nyitott be hozzánk, és megállt az ajtóban, mint az eleven végzet. Bizonyos, hogy Augias istállója sokkal rendesebb hely lehetett, mint ezen a reggelen a mi szobánk, ahol mindentől eltekintve, kétszer annyian voltunk, mint ahány ember ennyi légköbméternyi területen józan számítás szerint elfér. A háziasszony álláspontja röviden ez volt: szemet hunyt afölött, hogy öt ősbérlő felhozta két barátját, nem szólt semmit, amikor a két barát idehozta újabb cimboráját, miután azonban most már nyilvánvaló előtte, hogy züllött alakok menhelyévé óhajtjuk alakítani a lakást, a következő alternatíva elé állít bennünket: vagy kiürítjük a bérletet délután két óráig, vagy elmegy a rendőrségre és bejelenti, hogy lakásában foglalkozásnélküli és pénztelen külföldi állampolgárok garázdálkodnak, akik nagyrészt bejelentési kötelezettségüket is elmulasztották.
Ismerve a rendőrség rideg magatartását ilyen minősítésű külföldiekkel szemben, kénytelenek voltunk elhagyni a lakást. Délben a nyomorkülönítmény tagjai férfias, de megható búcsú után távoztak a szélrózsa minden irányába. Kárpát René, régi hálótársam, együtt maradt velem, és kettesben haladtunk szegényes cókmókjainkkal a Bastille irányába.
Hogy miért pont arra? Nem tudom. Célunk nem volt, tehát minden irány a mienk! Itt megpihentünk, hogy haditanácsot tartsunk, míg körülöttünk leírhatatlan sokféleséggel morajlott a déli forgalom. A Walpurgis éj című balett komponistája kétségbeesetten állt ott a siketítő lárma közepén, olyan tanácstalanságban, olyan keservessé törpülten a hatalmas emlékoszlop alatt, szőkeségével, túlérzékenységével, energiátlanul és remegő térdekkel, mint aki halni készül. Azután tétován rám nézett…
– Azt… gondolom… a menhely…
A menhely! Először nem bírtam szólni, de erőt vettem magamon.
– Igazad van – feleltem szinte közömbösen. – Aludj a menhelyen! Lehet, hogy holnap már én is ott leszek.
Ezt természetesen csak megnyugtatásul mondtam. A menhely szörnyű és félelmetes valami volt a szemünkben.
Csak tudná az ember, hogy miért? Talán a magánélet teljes, megdöbbentő hiánya?
Vagy mert este annyi ember üldögél hozzátartozói között szegényes otthonban vagy fényes palotában, oly mindegy, de éppen ilyenkor aránylag kitaszítottabbnak érzi magát az ember.
Most azonban bátorítani akartam Kárpátot. De látom, hiába. Ő tudja jól, gyáva dolgot művel. Letört a küzdelemben, leghamarabb mindnyájunk között.
– Ne haragudj… – motyogta és ment, lecsüggedt fővel ingatagon, életének e világosi haditénye után roskadozva a menhely felé. Én ottmaradtam közepén a nagy térnek, ahol hajdan az előkelő és világhírű börtönintézmény állt egy földalatti villamos helyén, az emlékoszlop alatt, a járdaszigeten, mely akkor az egész körülöttem zajló élettől határolt el, mintha puszta sziget lenne.
A Rue Royal végén összetalálkoztam Sír Lajossal. Utolsó frankunkkal betértünk egy bisztróba.
– Mennyire vagy a regénnyel? – kérdezte Sír Lajos, a melegtől nyomban bóbiskoló fejjel. Sajnos a meleg helyiségek morfiumként hatottak rá.
– Vagy két fejezetet megírtam. Nagyon érdekes.
– Régen gondolom – mondja úgyszólván álmában -, hogy nekem a regényírás valahogy jobban menne, mint a költészet.
Istenem! Mit ülök én itt?!
Gyerünk! Hová? Mindegy! El a bohémiából!
Valami rettenetes életszomjúság fogott el! El innen! Kihúztam zsebemből a vörös füzetet, amelybe még bele se pillantottam, és ezt írtam a fedelére.
“Lajos! Írd tovább a regényt, és juttasd el a folytatásokat hozzám. Megpróbálom elhelyezni. Én most valami máshoz kezdek!”
Élni! Pénzt keresni! El ebből a poshadt, szegényszaggal, pózokkal és titkos szomorúságokkal teli világból!
Sába feljegyzéseit, a piros füzetet Sír Lajos zsebébe tettem. És kifizettem két Viandox-t. Sír Lajos már aludt.
A bisztró megtelt füsttel, zajjal, csörgéssel, ahogy érkeztek a kofák, és a hangzavarból néha kirikoltott az ellenőrző pénztár csengése.
És Sír Lajos, a költő, aludt. Halálosan sápadt arca, sírásra görbülő ajkainak gyerekes kifejezése, és a felső zsebéből kikandikáló fogkefe szőrös vége jelképes látványnak rémlett előttem. Szája szögletében egy ottragadt Gauloise-Bleu vége füstöltött, és olyan volt így, mintha tréfás emberek illesztették volna, ezt az elhamvadt cigarettavéget egy alvó gyerek szájába…
2.
A Concorde-on álltam, mikor valaki nagyot csapott a vállamra. Hátrafordultam. Vanek úr állt mellettem, mosolyogva, rövid, szürke felöltőben és olyan vakító, sárga cipőben, hogy káprázott az ember szeme. És a cipő, ragyogásán felül Párizs forgalmi lármájával versenyt csikorgott. Levette alsó karjáról az esernyő fogantyúját, maga elé rakta jó messzire, és elindult.
– Nincs lakása? Mi? – kérdezi egy tőkepénzes pártfogó hangján.
– Csakugyan nincs.
– Semmi az egész! Velem fog hálni!
– Vanek úr hol alszik?
– Még nem tudom.
– Jó. Este ott leszek – és búcsút intek.
– Halló! Ne szaladjon! – felel és visszahúz. – Maguk fiatalemberek úgy belerohannak a világba, türelmetlenül és idegesen, mint a rakéta. Úgy áll a helyzet, hogy van lakásom, de kérdés, hogy megfelel-e magának.
– Máris menjünk oda. Érdekel, hogy milyen hely lehet az, ami e pillanatban nekem nem felel meg.
Hová vezet? A barokk villához!
– Én itt végre is házfelügyelő vagyok – mondja, és tudok egy zugot, ahol, ha megfelel önnek egy szerény ágy, de igazán nagyon szerény ágy…
– Mégis, milyen szerény?
– Egy teknő. Nincs benne mosott ruha, vagy ha van, akkor megkísérelheti a mángorlóval…
Közben odaértünk egy kis ajtó elé, amelyen ez áll egy táblára írva:
MOSÓKONYHA
VIGYÁZAT!
Ne ingereljük a bestiát!
– Ön itt egy közveszélyesen ingerlékeny mosónőt tart rabságban?
– Még ez esetben sem neveznék bestiának egy hölgyet. Nekem volt gyerekszobám – felelte önérzetesen, és máris fölényes tréfálkozásával vállon veregetve. – Jöjjön, fiatalúr.
Benyitott.
És most megéltem a legfélelmetesebb csodák egyikét.
A mosókonyha sötét mélyéről halk morgás hallatszott. Egy bizonytalan, lomha árnyék mozdult, és vontatott egyforma járással előtűnt a sötét homályból… Nem! Ez álom!
Egy oroszlán nyújtózott el, két mellső talpára lapulva, roppant száját ásításra tátva, majd fölegyenesedett, megnyalta gyorsan az orrát, és nagyot tüsszentett.
Egy élő oroszlán!
Lassan odajött egész elénk, és kíváncsian rám nézett, majd kérdően Vanek úrra. Úgy festett, mint aki nyomban vállat von, és így szól: “Miféle pasasokat cipel maga haza?”
– Ez az ifjú velünk fog lakni – csevegett a nesztorunk a dúvaddal. – Legyen hozzá barátságos Wendriner úr. Úrifiú.
Nem dicsekedhetem hősi tettekkel, de a gyávaság nem tartozik egyébként számos emberi gyarlóságom közé. Most mégis a meglepetéstől, de az is lehet, hogy a rémülettől dermedten álltam ott. Teljesen egyedül, a mosókonyha küszöbén egy oroszlán és egy őrült társaságában. Önkéntelenül hátraléptem. Valamibe beleakadt a lábam és hanyatt estem.
Vanek úr mosolyogva hátrafordult, és nem értette a dolgot.
– Ennyire csodálkozik? Nagyon ártalmatlan lény ez a Wendriner ragadozó, és rendkívül koros. Se foga, se körme, az izma teljesen elsorvadt. Megjárta kétszer Európát, megjárta Afrikát, de legjobban megjárta a gazdámmal, aki rám bízta… Ha továbbra is fekve marad a földön, kihozok egy párnát.
Meg sem mertem moccanni. Minden ember tudja, legalábbis ösztönösen érzi, hogy nyugodtan kell maradnia, ha vadállat tartózkodik szabadon a közelében. Jóllakott bestiától nincs mit tartani, ha nem ingerli egyetlen mozdulattal sem az ember. És Wendriner úr kicammogott a mosókonyhából, lassan odaléptetett hozzám, körüljárt, megszagolgatta a kezemet, az arcomat, végighúzta nyelvét a homlokomon, a fülembe szusszantott egy csomó port, azután mintha jó ötletemet utánozná e hellyel kapcsolatban, szépen odasüppedt mellém, úgy, hogy roppant feje pontosan a hónom alá került. Igyekeztem szemmel jelezni Vanek úrnak, hogy megnyugtatása ellenére helyzetemet tűrhetetlennek tartom, de árnyékban volt a fejem.
Vanek úr, úgy látszik, nem sejtette, hogy milyen tragikusan fogom fel a dolgot, mert kihozott egy párnát a mosókonyhából és odadobta. Azután az ajtó mellett egy felfordított hombárra ült, és mintha csak úgy békésen hevernénk ott az oroszlánnal, derűs csevegésbe kezdett.
– Gazdám az állatkertbe adta Wendriner urat, de közben tönkrementem. Ugyanis a saját fenntartásomra szánt összeget egy véletlen szerencsétlenség elvitte. Véletlenül mindig egy másik szám jött ki a ruletten, mint amire én tettem. Napokig. Vártam, hogy a rulett megunja. De nem. Elvesztettem mindenem hazárdjátékon. Hát hallott már ilyet? Mit tegyek! Saját emeleti szobámat kiadtam Neddának, Wendriner urat pedig elhoztam az állatkertből. A bestia ott úgyis hisztérikus lett, mert a frászt kapja, ha a pávák rikoltoznak. És azt a régebbi ötletemet, hogy az oroszlán nyugalma érdekében a pávákat szájkosárral lássák el, az állatkert ridegen elutasította. Ez jó ok volt arra, hogy kivegyem Wendriner urat, és az ellátására folyósított összegből magamat is fenntartsam. Természetesen a mosónő azóta nem jár ide, mert a ragadozó fél tőle. Csapkod a ruhákkal, meg kiabál.
Mindezek ellenére nem mertem moccanni. Végül is Vanek úr véleménye nem száz százalékig megnyugtató.
Vanek úr azonban azt hitte, hogy esti beszélgetésünkhöz helyezkedtem el ilyen közvetlen módon egy virágágyban, mert a nedves tavaszi föld jót tesz a hűlésemnek.
Az a szörnyű érzésem támadt, hogy nyomban köhögnöm kell. És nem merek. Feszül a tüdőm, szinte szétrobban, és ott fekszem a földön mozdulatlanul az oroszlán mellett.
Vanek úr előhúz a zsebéből egy szivart, megnyalja oldalt, hogy visszatapadjon egy elváló barna levél, rágyújt és füstölve mondja.
– Gazdámnak jó, oroszlánvadászaton van. Igazi globe-trotter. Csak roppant rigolyás. Úgy félti a bútorait, meg a holmijait, állandóan azt követeli, hogy minden szobát, minden ajtó zárját ellenőrizzem, mintha megenné valaki a holmiját… Jól fekszik ott?… Tudja a nagyanyám volt ilyen. Ha nem volt vendég nálunk, csak állni szabadott a szalonban, hogy ne rongáljuk a székre alkalmazott védőhuzatot. Reszket, hogy én esetleg lakót engedek ide, vagy nyitva felejtek valahol egy ajtót, nem zárom jól az ablakot, és ezért állandóan hosszú leveleket irkál, és vallat és faggat, meg ilyesmi… Most kérdem én önt, mint okos embert, hiszen író: mi az érdekes számára abban, ha a mosónő fia – elismerem, hogy ez egy gengszter, nem vitás – beveri az ablakot valahol! Erre tüzetesen ír és faggat, hogy melyik ablak tört be, tán nyitva volt valamelyik emeleti ablak, pedig ott ugye, csak én lakom. Hát megírom neki, hogy olyankor csak kinyithatják az ablakot, ha meleg van?! Erre visszaír, hogy kinek van melege, és miért? Én azt felelem, hogy ilyenkor mindenkinek melege van, mert kitavaszodik. Erre roppant dühöseket ír, hogy biztosan nem értesítem alaposan! Azonnal menjek végig a ház valamennyi szobáján, és mindenről írjak pontos, részletes jelentést. Erre küldtem neki egy leltárt. Képzelheti, hogy ehhez értek. Pontos, jó leltár volt. Beállítottam a patkányokat is, kérdőjellel, mert nem lehet megszámolni őket. Azt hiszi, örült a leltárnak? Fenéket! Pattogó választ írt, hogy ha csak egy szobát is kinyitok, vagy valakit a házba engedek, azonnal értesítsem, különben így meg úgy. Erre nem nyitok ki egy szobát sem! Talapzatokon alszom. Mert ezek sisteregnek és pukkadnak ott a Szaharában, mint a bolondok.
Megdühödnek, mint a rakéta. Közben én itt a saját emeleti szobámat, amihez igazán senkinek semmi köze, kénytelen vagyok kiadni, mert nincs betevő falatom. De nem merek kinyitni egy szobát magamnak, mert ez, mint az őrült ír, hogy ha csak egyetlen szobát is kinyitok, azonnal írjam meg…
Kénytelen vagyok talapzatokon aludni, szobrok és kétes egyének társaságában. Züllött alakok menhelyén. De szobát nem nyitok ki… Csakugyan olyan jól fekszik? Igazán örülök, hogy ennyire otthon van…
A köhögés szörnyen préselte a tüdőmet, és ilyen félelmet még nem éreztem, mint amivel ott feküdtem, egy kétméteres szuszogó oroszlán mellett, egyedül Vanek úr kétes értékű tájékoztatására bízva. Csak a fejem ne volna árnyékban, hogy pisloghatnék a beszélő felé…
De Vanek úr a szivarja füstjébe merengve valahová a távolba néz, és meglazít a mellényén két gombot…
– Ha egy fiatalember ennyire odavan a bútoraiért, hát rendben van. Még azt is írta, hogy a rám bízott lakrészekbe, ha csak egy órára is befogadok valakit, írjam meg. Nekem végre is csak az én szobám áll rendelkezésemre, tehát tisztességem úgy diktálta, hogy a tilalom alá tartozó mosókonyháról tájékoztassam, még Wendriner urat illetően is… Mert ebben nem ismerek tréfát. Egy embert a becsületéről ismerünk meg!
Megírtam hát, hogy igenis a mosókonyhában van egy lakó – és ravaszul mosolygott. – Gondoltam, most majd a holmiját félti, s a házigazda dühével követeli, hogy azonnal rúgjam ki az illetőt, hogy mertem tilalma ellenére befogadni valakit, aki esetleg rongálja a teknőt… Amint mondtam, legutóbb nevek említése nélkül megírtam, hogy tartózkodik valaki a mosókonyhában, aki nagyon a szívéhez nőtt… Gondoltam, ha szemrehányást tesz… megírom a nevet és jól blamálja magát… És én mint egy Galilei, kivágom neki a magas cét: Wendriner úr volt! Voilá! Íme az állat!…
…És a tarkóm alatt egy kavics kis híján megőrjített. Az ember ilyen szörnyű fájást csak akkor érez, ha már huzamosabban fekszik, és az enyhe nyomás tűrhetetlen erőszakká fokozódik… És a köhögés!… Mi van, ha téved Vanek úr? Ha köhögök, és a bestia rám csap a talpával könnyedén, és nincs minden izma elsorvadva, csak mondjuk összes izmának a fele? És Vanek úr azt fogja mondani a temetésemen: “Ki hitte volna erről a bestiáról… Természetesen az oroszlánt említem és nem a megboldogultat!” Csak arcomra sütne a hold, hogy inthetnék!…
– De képzelje! Két héttel ezelőtt jött egy levél tőle… Tajtékzik! Ne is írjak nevet!
Nem kíváncsi a névre! Ő jól tudja, kiről van szó! Megírták?!… Biztos a kertész áskálódott… Szeretne házmester lenni. Azt hiszi, az csak úgy megy! Szóval gazdám tajtékzott. Sose hittem volna, hogy ennyire bolondul ezért a bestiáért. Képzelje, rám parancsol, hogy minden további levelezés, kérdezősködés nélkül azon percben, ahogy levelet kapok, nyissam ki a bal szárnyát a villának, és költöztessem oda a mosókonyha lakóját! Hát én hallottam már állatbarátról, nekem is van szívem, jól tudja, milyen barátjuk voltam… De hogy valaki így zabálja ezt a bestiát, hogy beköltözteti éppen a legfinomabb szobákba… Megjegyzem, ennek az embernek mindig voltak hóbortjai, de nekem semmi közöm hozzá… Én itt alkalmazott vagyok. Teljesítem a kötelességemet. De ez a dög… már illetve az oroszlán, ez vagy nem kulturált állat, vagy nem olvasta a gazdám levelét… az istennek nem akart beköltözni a három szobába könyvtárral, fürdőszobával és napozóterasszal…
Volt itt hecc! Amíg én ezt bevonszoltam… egy ilyen oroszlánt… És állandóan rettegtem, hogy megijed, szívdobogást kap, és az állatorvos húsz frank, nem szólva, hogy mindig kezet mos, és az egy tiszta törülköző… Már ajánlottam neki, hogy vizsgálat előtt megfürdetem azt a dögöt… De ezek az állatorvosok amétában dolgoznak a gőzmosodákkal. És ez még semmi!
Ilyesmiket ír a gazdám: zsebpénz, reggeli, újság! Hallott már ilyent?!
– Ahogy így kényelmesen csevegünk az estében – folytatta Vanek úr, és szivarja végét megnyálazva, egy borostyánszipkába szorította azt -, el sem hinné valaki, hogy akad egy olyan rosszhiszemű, gyanakvó őrült, mint az én gazdám. Mit félt ezen a nyugalmas, békés házon, az úri polgárok negyedében?… Jegyezze meg jól ezt a mondásomat: senki ne akarjon többet tudni mindenkinél!
Diadalmasan körülnézett. Ásított.
– Az egyetlen, amit elhallgatok előtte, hogy saját szobámat, amelyhez semmi köze, egy finom hölgylakó rendelkezésére bocsátottam. De hát merem én ezt megírni, ha valaki ilyen mániákusa a bútoroknak és a szőnyegeknek? Ön okos ember, pedig író, mondja meg őszintén, hát merhettem én ezt megírni? Pedig igazán semmi köze hozzá. Megkímélem hát az idegességtől, mert a jó titkár kitalálja gazdája legrejtettebb gondolatait is. És mi ennek az ifjú fiatalembernek a legrejtettebb gondolata? Világos: “csak ez a Vanek úr, ha még olyan alapos, tisztességes és ügyes titkár is, ne fogadjon be valakit bútoraim rovására”. – Ásított. – Na, tegyük el… illetve holnap is lesz egy nap. De mert látom, hogy milyen kellemes itt heverészni önnek, cseveghetünk még.
Elég érdekes élménynek voltam részese, amiből az ifjak okulhatnak.
Szemérmes mosollyal húzogatta bajuszát: – Valamikor nagy nőbarát voltam. Sokat csaptam a szelet, és tudtam a nőkkel bánni… Ha ráér néhány órát, elmondanám önnek egy kalandomat. Igazi, pikáns, érdekes kaland. Amikor én a bécsi gyorssal jöttem Passau felé… Hol vannak ezek a régi szép idők? Mikor én még… Szívesebben lefeküdnék, de hát legyen meg az akarata, ezt még elmesélem. Hosszú história, de érdemes meghallgatni… Innsbruckig nem történt semmi. Az úgy kezdődött, hogy a határon kértem a kalauzt, keltsen fel a legközelebbi állomáson, mert elfogyott a szivarom. Akkor én ezeket a gyűrűs, sötét szivarokat szerettem, és nem minden állomáson lehetett kapni. Most képzelje el magát a helyemben Innsbrucknál… Nem, várjon… Ez nem Innsbrucknál volt még, hanem előbb, amikor azt a kutyás vidéki nőt leszállították. Szóval Feldkirchen előtt azt mondja egy utas… Nem, várjon, ez mégis Innsbrucknál volt már, mert hozták a szivart…
Ebben a pillanatban, mielőtt megfulladtam volna, kirobbant belőlem a köhögés, és egyben végigbizsergetett a rémület, de már nem bántam, harsogva köhögtem, és…
Az állat riadtan elugrott, és vadul zihálva lesunyt fejjel beügetett a mosókonyhába.
Te jó Isten! Milyen lazán csügg róla bőre és húsa! Úgy imbolyog az egész állat, mint egy halom rongy, és én fuldokolva köhögök.
– No mi az? Torkán akadt az elbeszélés? Ne féljen, Wendriner úr, mondom, hogy ez úrifiú. – És hozzám fordul. – Akar egy kis vizet?
Rettenetesen elszégyelltem magam. Vanek úr tévedett. Az oroszlán nem árnyéka önmagának, ez az oroszlán egy fenevad árnyékának az árnyéka.
– Jól fekszik ott? – kérdezte Vanek úr.
– Igen… – feleltem halkan – nagyon kellemes itt heverészni a rózsákon.
Most már dehogy mondom meg neki az igazat. Hogy dermedten, mozdulatlanul feküdtem. Pedig egész átnedvesedett a ruhám. Nyugodtam visszafekszem.
– Hol is hagytam el? Szóval Buchsnál… nem, ez mégis Innsbrucknál volt, illetve Feldkirchennél, mert emlékszem, felhúztam az ablakot…
A nedves kertszag, a csillagos égbolt és Vanek úr egyhangú előadása lassan álomba ringatott.
Felnyitottam a szememet. Jó sokáig alhattam, mert lenyugodott a hold. Néhány óra is eltelhetett, és Vanek úr hangja változatlanul duruzsol. Mi? Még azóta beszél?
– Már Bécs közelében jártunk, amikor ilyen előzmények után a nő azt mondja, hogy a férje esetleg eléje jön Semmeringig.
Képzelheti, ezek után, amiket elmondtam. De, ha azt hiszi, hogy ez volt a legizgalmasabb, akkor téved!
És megint elaludtam.
…Mikor újra kinyitottam a szememet, már halványodtak a csillagok, és néhány madár csicsergett. Teljesen átáztam a harmatos fűben.
– Én nem tudtam, miért kapom a pofont – mesélte hévvel Vanek úr -, a bajuszos elment, és azóta is egyre töröm a fejemet, hogy mi volt az. Maga érti?
– Legalábbis sejtem – feleltem és sejtelmem sem volt az átaludt históriáról. – Ha egyszer éjfél után tudta, hogy a nő férje Semmeringig jön, mért várta meg a pofont?
– Nagyon örülök, hogy ennyire odafigyelt… A tévedésnek Gieshubler volt az oka.
– Ezt gondoltam…
– Miből?… – kérdezte csodálkozva.
– Hát, amikor… a szivart hozatta…
– De hiszen a Safranek akkor még aludt.
Én is. De nem szólhattam, mert Vanek úr csodálkozó hangsúlya szerint Safranekről tudnom kéne. Úgy éreztem, lázas vagyok. Kitérően ásítottam. De úgy maradt a szám félig nyitva. Vanek úr mögött a távolabb álló barokk épület lakatlan szárnyának egyik ablakából fény szűrődött ki a zsalu hasadékán. És nyomban kihunyt.
– Senki sem fordul meg Neddán kívül ebben a házban? – kérdeztem, és lassan feltápászkodtam. Már láz borzongatott, annyira átfáztam.
– Hát persze, hogy senki. Elhagyatott ház, mióta a tulajdonos, gazdám édesapja, főbe lőtte magát. Olyan nyugodt hely ez kérem, itt hétszámra nincs semmi izgalom… Legfeljebb a tejessel, mert ez mindig a kerítésnek támasztja a kannát, pedig ezerszer megmondtam, hogy leveri a festéket. De hát ezeknek beszélhet…
És kioldozta nyakkendőjét és ásított. És mögötte a sötét ház ablakai, mintha figyelnének bennünket, mozdulatlan sötét zsaluikkal. Kettőt csámcsogva gombolta kézelőit, és újra ásított…
– Hát ha jól kiheverészte magát itt, fiatalember, jöjjön be hozzám aludni, van ott egy baldachinos teknő, csak ne lépjen rá Wendriner úrra. Ez az egyetlen, ami nagyon veszélyes. A pék kisfia rálépett a múltkor, és hetekig járt ide az állatorvos, olyan szívdobogása volt a bestiának… Na, most jól nézek ki…
És az üres gomblyukat fogva cirkált tekintete a virágok felett.
Bement. Lázasan, köhögve és átnedvesedve álltam ott a kertben.
3.
Nézem a hatalmas fák mögött meghúzódó finom barokk ház oszlopdíszes ablakait. Az erkélyablakban hirtelen világosságot látok. Óvatosan megkerülöm az épületet. A hátsó kapu nyitva volt.
Elcsigázva, idegesen állok az ajtó előtt. Most valaki kotorászik belülről, az ajtón. Az első pillanatban ijedten hátralépek.
A bordó függöny elhúzódik, és egy bajuszos, szomorú, közönyös arc jelenik meg az üveg mögött. Piros fezt visel a titokzatos lakó.
Egy török!
Nézzük egymást. A török ravasz pislogással hátranéz, azután kinyitja az ajtót, és ott áll előttem, földig érő hálókabátban.
– Jó estét, uram.
És ugyanolyan nyugodt, közönyös arccal néz. Elöl két platinafoga van, és elővillan, amikor mosolyog. Mosolyog, liheg, és a vállamra teszi a kezét.
– Jó estét – mondom én is. – Almási Péter vagyok.
– Tudom – feleli szomorúan. – Magát meg fogják ölni. Baj?
– Kínos volna, ha megölnének, de hogy határozottan baj volna, azt nem állítom.
– Ön bolond? – kérdezte buzgó érdeklődéssel. – Nem tesz semmit, mert azért éppúgy megölik, mintha esze volna. Ezek itt, kérem, mindenkit megölnek – fejezte be csüggedt részvéttel.
Ezután leült a kapu lépcsőjére, és szép, hosszú szálú, török dohányból cigarettát csavart.
– Különben Emin pasa vagyok. És ötször egymás után flöschöm volt. Érti? Ötször! És ha valakinek ötször flösche van, akkor vége. Ezt jegyezze meg, uram! – Izgatott és suttogó lett a hangja. – Ha valaha életében háromszor flösche lesz, hagyja abba! Abbahagyni, mert az a jeladás, hogy jöhet a halál. Az ötödik flöschre biztosan megkondul a halálharang! És ölnek! Muszáj meghalni.
Elmebeteg, ez látszott. De ahogy hátrafelé mutatott, kimeredt szemmel, nekivörösödött arccal, valami szörnyűt éreztem. A nyitott ajtó mögött tátongó sötét felől…
Nyugodtan fújta a füstöt, és valamerre, az ég alján kirajzolódó Eiffel karcsú, fekete sávja felé nézett.
Most megláttam, hogy valami nedvesen csillog a tenyerén, valami… vöröses…! Ez vér!
– Valaki meghalt bent?
– Hát persze – bólintott élénken, és kezét a falhoz törölte. – Csak ezt kell még eldobni valahová – mondta, és előhúzott egy csomó véráztatta holmit.
Egy ugrással az erkélyes szobában voltam, azután a másikban, és ott feküdt… a derengésben jól látszott… egy mozdulatlan emberi test körvonala.
Félrelököm a bolond Emin pasát, és rohanok, ki az utcára.
Sehol egy rendőr. Rohanva elérem, két utcával lejjebb, a kerületi kapitányságot.
Ott állok az ügyeletes előtt, zihálva…
Néhány másodpercig nem tudok szólni. Álmos arccal, nyitott, hamus zubbonyban ül a kapitány, egy bőrszagú, dohos helyiségben. Elmondom, amit láttam. Figyelmesen végighallgat. Azután feláll, lenyom egy gombot, és halkan beledünnyögi a telefonba:
– Alarm…
Mire kiérünk, már ott áll a riadóautó, és rajta a legénység. Felszállunk mi is.
Néhány perc és ott vagyunk.
A kapunál leugrálunk. Vezetem a kapitányt. Csodálkozva állok ott…
Emin pasa, a véres rongyok… Sehol. Érdekes… A véres rongyokat idedobta. Nyoma sincs.
A hall zárva! Álkulccsal könnyen nyitják. Gyerünk tovább! Mindenütt felgyújtják a villanyt.
Csak ámulok. Az áldozat nincs… nincs sehol!
Letérdel. Sem a szőnyegen, sem a padlón nem talál vérnyomot.
Átvizsgálják az erkélyes lakrészt! Senki!
Fullasztóan köhögök. Tüzel az arcom. A kapitány rám néz.
Az őrmester is.
– Hiszen maga lázas!
Alaposan körülnéztek, és nyoma sem volt mindannak, amit én állítólag láttam. Nem erősködtem. Úgy sem hinnék, és mi közöm? Emberi kötelességem volt a rendőrséget értesíteni.
A többi az ő dolguk! És a barokk villáé.
– Maga lázas, barátom, és ivott is tán.
A rendőrök nem dühösek. Pedig azt hiszik, hogy csak idebolondítottam őket. Nagyon köhögök.
– Maga kicsoda? – kérdezte a kapitány.
– Író.
– Hm… szóval nincs lakása, persze… és influenzás.
– Egy barátomnál lakom a… izé… ugyanis…
– Ismerem azt a barátját – bólogatott a kapitány komor grimasszal -, annál sokan laknak. Adok magának húsz frankot, és menjen el a barátjától, valahová, ahol fedél alatt hálhat.
…Az autó elrobogott.
Ott álltam a rácsos kapunál, és néztem a villa sötét ablakait.
Derengett.
A halott üvegtáblákon kemény, fehér foltok csillognak. Az erkély ajtaja csukva, ahogy a kapitány betette maga mögött.
Most világos lesz az erkély.
És megjelenik az egyik ablakában Emin pasa arca.
Ő az! Mosolyogva kinéz, bólogat felém. Azután két másik kéz becsukja a zsalut… és sötét lesz.
4.
Visszabotorkáltam a mosókonyhába. Vanek úr és a Wendriner úr aludtak. Lefeküdtem a teknőbe, amelyben egy párna is volt.
Magas lázam lehetett, bágyadt voltam, és mélyen elaludtam.
Zakatol, robog, rohan a vonat, hirtelen Innsbruckot kiáltanak… Most Emin pasa rohan hálókabátban, és ezer rendőr üldözi. Az egész nagy, elmosódott robogásban időnként Wendriner úr feje, a mosókonyha teteje is feltűnik, havasok, erdők és kalauzok zavaros csoportja mögött. Két kezemmel a teknő peremén befutok a Déli pályaudvarra, de a vonat tovább megy a Vérmezőn át… Nini, a Ferenciek tere, ahol a galambok tipegnek, és ismerős hangon duruzsol a villamos kereke… A Kossuth Lajos utca aszfaltján kopog a lábam, régi ismerősök jönnek szembe, vidáman kiáltozunk, nevetgélünk, és mégis olyan nyomasztóan, rettenetesen fáj valami… talán a teknő széle, ahogy időnként a markomban érzem, mint valóságot, vagy Wendriner úr itt maradt illata, amely tizedmásodpercekre belekeveri ebbe a gyönyörű álomba a valóságot. De a vonat rázása most már állandó. Kinyitom a szememet…
– …Nem érti, Péter! Péter!… Mióta fekszik itt? …Szent Isten, hiszen maga lázas!
Valami káoszból visszadöccenek a valóságra.
Neddát látom. Ott térdel mellettem.
– Jöjjön – mondja a lány. – Vanek úr mondta, hogy beteg. Feküdjön le az én szobámban…
– Köszönöm… Az messze van, és nem is biztos, hogy… hogy… én…
– Most velem jön és iszik egy teát… Ne beszéljen! Nem akarok udvarias ostobaságokat hallani! Fel tud kelni?
Arra emlékszem, hogy karom a nyaka körül volt, és az nagyszerű lett volna, de végül kiderült, hogy csak vezet… És valahol ledőlök, és újra visz a vonat. Alagútba értünk, vagy éjszaka lett, a titokzatos ház kertjében, és köhögve fuldokolva forrón rohanok, fújtatok és zakatolok, mert én vagyok a mozdony, és röpülök a rám kapcsolt kupékkal hegyen, völgyön.
…Kinyitottam a szemem. Sokáig alhattam. Este volt. Rózsaszín lámpa barátságos fénye világított, az asztalnál egy lány ült, és olvasott. Lassan megismertem Neddát. Ólmos fáradtság sajgott a tagjaimban. Csak nagy erőfeszítéssel tudtam felkelni.
– Jobban van ?
– Teljesen. Azt hiszem, hogy csak álmos voltam.
A kalapomért nyúltam.
– Most hová megy? – kérdezte. – Hová készül? Nem, nem kószálhat megint reggelig – mondta erélyesen. – Ostobaság lenne, ha maga most etikettkérdések miatt betegen kimenne a semmibe, a hűvös éjszakába, holott… holott itt a meleg szobában van egy üres kanapé, amin hálhat!
Érthető volt. És mégis… megdöbbentünk mind a ketten…
Együtt maradni éjszakára?
Minden kapcsolat nélkül, pusztán kényszerhelyzetben, mint barátok… Egy férfi és egy nő?
– Két ember becsületét nem döntheti el egy szituáció, melybe kerültek. Ha jellemesek, akkor úgysem történhet semmi. Ha nincs bennük erkölcsi tisztaság, akkor ennyi kísértés sem kell. Kérem, maradjon itt, nálam, hiszen beteg.
Mit felelhettem? Maradtam!
Zavartan ültünk ott, miután megittunk egy teát…
Őrülten szerelmes voltam.
– Ahhoz, hogy jó barátok lehessünk – szól Nedda -, ígérje meg, hogy soha nem lesz szerelmes belém. Ez fontos!
– Kérem – feleltem könnyedén -, ez ne okozzon önnek gondot.
Magasra felfutott a két szemöldöke, és idegesen döfködte ceruzájával az asztal oldalát:
– Kizártnak tartja tán, hogy belém szeressen valaki?
– Kizártnak nem tartom, de úgy érzem, hogy magáért még a lehetetlenre is habozás nélkül képes lennék, tehát habozás nélkül feleltem.
Amikor ismét felém fordult, ünnepélyesen megszólaltam.
– Kérem, Nedda, magának is meg kell ígérnie, hogy soha sem lesz szerelmes belém… Várjon, hová megy?! Ugyanis, ha ez az elemi csapás bekövetkezne, aminél sokkal jobb ízlésűnek tartom, én nem tudnék ünnepélyes ígéretemnek megfelelni, és visszavonnám.
– Maga nagyon léha ember… És most… – közömbösen körülnézett a szobában, mint aki jelentéktelen mondanivalói közben mással is törődik -, most majd lefekszünk aludni. Késő van.
– No igen – szóltam én is olyan elfogulatlanul, mint egy tehetségtelen színész. Ez szörnyen buta volt. Nedda eloltotta a villanyt. A sötétben mindketten elfoglaltuk hálóhelyeinket, ő az ágyban, én a szoba túlsó oldalán egy szófán.
Rövid csend.
Egész távoli autókürtök hallatszottak figyelmeztetően.
Egy gyufa lobbant Nedda ágya felől. Rágyújtott.
– Magának élnek a szülei? – kérdezi.
– Igen… És nagyon szívesen elvinném magát hozzájuk.
Rövid szünet.
– Én árva vagyok. Eddig Londonban éltem a nénémmel.
Sokat forgolódtunk, amíg elaludtunk.
…Hajnaltájt felébredtem.
És most!
Világosan hallom, az alattunk lévő szobában valaki jár. Nem is túl óvatosan. Egyforma lépésekkel fel és alá.
Azután csend. Mit nem adnék érte, ha tudnám, hogy ki az?
Mi történik itt, rejtély, bűn?
Valaki jön fel a lépcsőn!
Megáll az ajtónál. Fülel? Hármat koppant, és valami zizeg a küszöb alatt. Nedda felugrik, odasiet, magához veszi a levelet, mert ezt adták be az ajtó hasadékán. Az illető távozik. Nedda tétován néz a dívány felé, de nem láthatja, hogy félig nyitva van a szemem. Visszasiet az ágyhoz, cigarettára gyújt, és a gyufát addig tartja a levél fölött, míg átfutja.
Azután gyorsan felöltözik, és lábujjhegyen elmegy. Most utána!
Nem…!
Kövessem és leskelődjem, miután befogadott igaz részvéttel, gyengéd jószívvel?
Befordulok a fal felé, és erőszakkal lecsukom a szememet. Nem akarok tudni erről…
Nem akarok semmi rosszat megtudni Neddáról, nem akarok semmit sem tudni, egyáltalán semmit…
Odamegyek az ablakhoz. Egy kis levegőért. Fülledt ez a szoba.
Kinézek.
…Krétaszínű fehérségben dús fák között fekszik a néma kert. Nagyon halkan kavicsok zörgése… Most megjelenik a fák között egy árny… Két ujját a szájába teszi, és halkan füttyent.
És egy félelmetes, kísérteties menet közeledik a kert felől, a keramitos úton. Két ember egy hordággyal, amit lepel borít, és a takarón egy mozdulatlan test nehéz körvonalai, a hátracsukott fej, a púposodó mellkas. Elmegy a kísérteties menet.
5.
Hajnalban visszaköltözöm újra a mosókonyhába. Sem Vanek úr, sem Wendriner úr nincs otthon. Izgatott a barokk villa titka. Biztos, hogy összefügg Neddával. Végére kell járnom. Talán, ha betörnék a villába. Úgy látszik, ez másnak is eszébe jutott. Az egyik redőnyt valaki félig felhúzta.
Ezt csak betörő tehette.
Odamegyek, felágaskodom, és felugrottam a párkányra. Amit láttam, az olyan volt, hogy minden groteszk és különleges eltörpül mellette. Olyan amilyet százévben, ha egyszer lát valaki. Eltátottam a számat!
Nagy ég!
A szobában két személy tartózkodott.
Wendriner úr, az oroszlán – akit Vanek úrnak végre sikerült végleg új szállásra költöztetnie -, és az a horpadt homlokú csavargó, aki Neddával beszélt a gránátról.
Az ablak mellett, a földön ült a horpadt homlokú jassz, szánalmas állapotban. Mint aki megtébolyodott, úgy guggolt a sarokban. Kimeredt szemei egy pontra irányulnak, halottsápadt, reszket és… milyen furcsa: Ez galambősz! Megőszült valamitől: És úgy fest az egész, mintha most élte volna át a borzalmat, amitől ilyen lett.
Rám néz, de szólni nem tud, mint aki megnémult rémületében. Csak hápog, csak a szeme jelez valamit. Követem tekintetét…
Szemben vele, kényelmesen, elnyúlva, egy perzsaszőnyegen… Wendriner úr!
Igen. Ő az! Érdeklődve pislogott a horpadt homlokúra, nyugalmasan, mélyeket hunyorítva, és ahogy tudomásul veszi jelenlétemet az ablakpárkányon, bágyadtan megbillentette a farka végén kihullott bojt helyét, mintegy szórakozottan kalapot emelve, azután ásít, és másfelé fordul, mert egy kocsi zörög kint.
A csavargó kinyitotta a száját, de hang most sem jött ki a torkán. Szép kis hecc! Ez itt betört, azután szembetalálkozott Wendriner úrral, és nem mert többé moccanni. Majd a rémülettől megőszült reggelig! Hallja ezt, Wendriner úr?! Bravó! A tragikomikumnak olyan ellenállhatatlan felső határa volt a képtelen látvány, hogy nem bírtam magammal: akkorát nevettem, hogy lebuktam az ablakból. Wendriner úr riadtan felugrott, és a szoba sarkába vonult…
A csavargó erre fejrezgésben nyilvánuló tünettel reagál rémületében, és csuklana, de nem mer, csak a fejét emelgeti, és a mellkasa rándul.
– Hogy került maga ide?! Ne féljen, nem bántja az állat, ha itt vagyok.
Nem árt, gondoltam, ha fél egy kicsit tőlem.
– Be… behe… törtem… – felel vacogva.
– Mióta ül itt?
– Ehe… eheste… tíz… óta… ha…
Ez az ember kis híján megőrült! Mert azt hitte, hogy egy grand guignol főszereplője. Holott egy világhírű bohózatot játszott.
– Ha… maga… itt van… nem bánt? – kérdezte bátortalanul vacogva, és felemelkedett kissé, mire Wendriner úr egy lassú fejmozdulattal megszemlélte a változást.
A betörő visszaült. Éppoly kevéssé bízott az én biztatásomban, mint én Vanekében. És úgy ült, mint egy viaszbábu.
Wendriner úr rám nézett, szinte vállat vont, mintha azt mondaná: “Ki érti ezt a pasast?”
Szomorú, roppant, élő, de teljesen elhordott komótcipő az öreg Wendriner. Ez faktum, mint a nap!
– Mindenesetre maradjon nyugodtan – mondtam fölényesen -, mert ebben az alattomos dögben sosem lehet biztos az ember. Arra figyelmeztetem, hogy ha csettintek az ujjammal, úgy nyomban széttépi. A csettintés ellenállhatatlan uszító hatással van rá.
– És… elenged? – kérdezte könyörgő szemmel.
– Attól függ. Elengedem, ha megmondja, miféle gránátról tárgyalt a hölggyel, akihez betört.
– Nézze…, jön…
Wendriner úr e puszta megjegyzésre visszafordult. De újabb rémület érte.
Mi ez?… Érdekes.
Az udvar felé néző ablak redőnyhasadékán bedobtak egy Matint. Az oroszlán számára! Egy Matint! Riadtan elugrott, és odajött hozzám. Szegény már egész hisztérikus lett a sok zaklatástól. Megveregettem a fejét, és a horpadt homlokú kékült, reszkető ajakkal kuporodott a közelben.
– Ne féljen. Amíg én itt vagyok, addig nem bántja. De ha nem felel arra, hogy mi dolga volt a hölggyel és a gránáttal, akkor csettintek, és a fenevad önt készséggel megrohanja.
Feltettem összeszorított mutató és hüvelykujjamat.
– Vá… hár… jon – mondta rekedt súgással, és ibolyaszínű lett. – A robbanó gránát… az idegenlégió jelzése… Minden… kincstári holmiban… benne van…
– És miért nem teljesítette, amit a nő kért?
– Mert… akkor… még… – Kimeredt a szeme és szinte elájult. Wendriner úr ugyanis némi érdeklődéssel megszagolgatta, nyájasan az arcába tüsszentett, majd felém fordította fejét, megnyalta a száját, azután odabaktatott a sarokba, mint valami öreg, sánta mosónő, leheveredett, állát a Matinra helyezte, és gyanakodva nézte a vezércikket. Minden pillanatban várható volt, hogy rágyújt egy szivarra, vagy felteszi a szemüvegét.
– Álljon fel, és ne féljen, amíg nem csettintek.
Megjegyzem, bárki zavarba jött volna, ha azt kívánja Wendriner úrtól, hogy akár csak az előtte fekvő Matin példányát széttépje.
Wendriner úr kíváncsian, idegesen felemeli a fejét, és a horpadt homlokú kis híján a frászt kapja. Lépések! Most valaki a kerti ablaknál azt kiabálja: – Hoppla, Wendriner! – És szerencsétlenségemre nagyot csettint két ujjával. Wendriner úr felugrik és a betörő nyomban ájultan terül el.
Tehetek én erről? Wendriner úr feláll, és mellső talpaira lapulva megropogtatja elhasznált csontozatát. Ez az állatoknál várakozást jelent. Gyorsan behúzom a zsalut és lebújok. Rövidesen nyílik az ajtó, és belép a szobába Vanek úr egy kosárral. Szemeinek a szoba félhomálya még sötét, de nem gyújt villanyt. Leguggol az állathoz. És mit tesz Vanek úr?
Előhúz a kosárból, fémtálcán…
Egy csörgőkígyót? Lehetséges.
Egy szakállas törpe varázslatát nem is említeném!
Mi lehet az, amit ebben a szituációban egy oroszlán előtt, kizárólag Vanek úr vehet elő az egész világon, soha és senki más?!
Megfogódzkodtak?
Egy úgynevezett komplett kávéházi reggelit.
Na! Becsületszavamra!
Szédültem! Ilyen nem létezhet.
Szép, fényes fémtálcán: kávé, dzsem, vaj, tojás, sonka és apró nikkeltartályban néhány kockacukor! Ez volt a kosárban. Nem álom!
Kitölti a kávét egy tálra, megkavarja kávéskanállal, leteszi Wendriner úrnak a dzsemet, a habot, és felkeni a vajat, két zsömlére! Szabályszerű szendvicset készít.
Azután letesz az oroszlán elé egy csomag cigarettát!
Látom, hogy mellettem, a horpadt homlokú, aki közben magához tért, keresztet vet az asztal alatt. Lehet, hogy Wendriner úr mégiscsak Franciaországban nyomorgó artista, aki állatbőrben lakik? Úgy nyomban kidugja kezét a száján keresztül, behúzza a cigarettát, a gyufát és rágyújt. Amely esetben a horpadt homlokú itt, mellettem, meghal! Szerencsére ettől a látványtól megkímélt a sors. Wendriner úr megszagolja a cigarettákat, és azzal a kérdő, unatkozó pillantással néz Vanek úrra, amelytől olykor az ember azt hiszi, hogy a bestia azonnal vállat von.
– Nézze – magyarázza a ragadozónak Vanek úr, és lelökdösi a cigarettáról -, magának nem kell ezt elszívni, de azért széttiporni is felesleges. Nekem kötelességem ezt idehozni, de magának nem kell elszívni. Ha sétálni akar, ott van magának a perzsaszőnyeg. És tessék, itt a száz frankja.
– Ez nem vicc! Letesz az állatnak száz frankot. Most látom csak, hogy Wendriner úrnak még szépecskén van megtakarított pénze. Legalább háromezer franknyi bankjegy tornyosul a sarokban egy nehezék alatt. Ebből már kezdhet valamit a bestia öreg napjaira!
Ezután a házfelügyelő távozik, becsukja az ablakot, és én kissé kinyitom a másikat. Wendriner úr a komplettjét habzsolja.
Az ügy misztikus, de végre is apróság ama titokzatos eseményekhez képest, amelyeket nem értek. A Matin is az övé. Kész kávéház. Nem volnék meglepve, ha váratlanul kopognának az ajtón, hogy Wendriner urat telefonhoz kérik.
Közben a horpadt homlokú rángatja fél vállát, mint aki gránátnyomást kapott. Most retteg csak igazán, amióta Vanek urat látta. Ha a nagy férfiú valamilyen véletlen folytán bajuszkötőben jön a komplett reggelivel, akkor ez a betörő már nem él. A helyzetnek mindenesetre megvannak a maga előnyei, ezeket használjuk ki:
– Hát beszél vagy nem?! Mi van azzal a gránátjelzésű holmival? – förmedtem rá zordonan. Nyelt, és nagy nehezen megszólalt.
– Fél éve szabadultam… A kisasszony jött, és egy munkát ajánlott. Sokszor jött, de kevés pénzt ajánlott. Egyszer a kapuig kísértem, és így megjegyeztem a házszámot.
– Mondja meg, milyen munkát kellett volna elvégeznie?
– Betörésről volt szó. Egy tárgyat kellett volna ellopni, amibe hétlángú gránát van bepréselve.
– Kihez kellett volna betörnie?
– Egy Almási Péter nevű íróhoz.
Mintha fejbe vágtak volna, ott álltam megdermedten. A horpadt homlokúnak bőségesen volt ideje ezt kihasználni, és menekülni. Az oroszlán felé is fedeztem.
Wendriner úrra nézek. Ő rám. Talán tudja, hogy most milyen nagyon fáj a szívem?
Hát ezért volt a barátság. A plátói mese?
Valamit szeretne megszerezni, ami a birtokomban van.
Kábán néztem körül a szobában. A falon egy kép, hatalmas, tiszta portré. Idősebb ember okos homlokú, roppant bajusszal, amely vastagon jön le a száj mentén, két oldalt maroknyi elágazással. Különös, hogy a két bozontos szemöldök egyike ferdén felível, amíg a másik, mintha lehunyná, szinte rálapul a szemre. Jobb arcán hosszú forradás. Ügyvédben, katonatisztben, általában intellektuális vagy polgári egyénnél csak Oroszországban láttam ilyen bajuszt, bozontos szemöldököt. Az arc különben városias, okos, intelligens, magas homlokú, nyílt szemű. Érdekes, okos öreg úr arca volt, aki egyszer látta, nem felejtette el. A kereten ez áll: Alexander Gorcsevnek – barátai.
Alatta ugyanennek az arcnak a halotti maszkja, azután egy kisebb kép: orosz stílusú síremlék, amelyen előbb cirill, majd francia betűkkel olvasható:
Alex Jermin Gorcsev
Élt 58 évet
Ez volt az egyik rejtélyes szereplője az évtizedes kísérteties pókertragédiának, ami itt utánam lopódzik Párizsban, és állandóan ijesztget, ösztökél, mintha valami tennivalóm volna az ügyben, amit nem ismerek.
Sorra járom a szobákat. Tanácstalanul bolyongok a porlepte házban. Két szobán látszik, hogy laknak benne. Az egyik az a bizonyos erkélyes. Itt láttam kinézni Emin pasát.
Tovább!
Minden lépéstől olyant reccsent a szúette falépcső, mint egy-egy puskalövés. A tágas ebédlő belső karzatra vezet. Itt, úgy látszik, évek óta nem járt senki. Bizonyára vendégszobák nyílnak innen.
Felérek. Úgy van, ahogy hittem. Sorban vendégszobák, egymás mellett. A falon festmény, amely madártávlatból a tenger habjaiból kiemelkedő szigetet ábrázol, előterében fehér kastély, gyönyörű pálmákkal, az alján rézlapon odaírva: Galachad. Ennek a kicsinyített mását Nedda szobájában már láttam. A karzat közepéről egy széles szárnyú ajtó nyílik.
Egy szerencsétlen, idegen család legbelsőbb szentélye előtt álltam! Az ajtón keretben felirat:
Ember! Ismerős vagy Betörő!
(Ha van lelked)
Ne nyisd ki ezt az ajtót
Itt
Dr. ALEXANDER GORCSEV
megölte magát.
Ő volt a legjobb, a legkellemesebb ember a világon
AZ IGAZSÁGOT OLYKOR
ELTEMETIK
DE A HAZUGSÁG MINDIG
KIDERÜL.
Addig maradjon zárva a legszörnyűbb hazugság ajtaja
Visszatérek!
Gorcsev Iván
Itt volt talán a barokk villa titkának a megoldása.
Mellettem. Csak a kezemet kellett volna kinyújtani… De ez a tábla! Mintha őrt állt volna mellette az idegen családfő.
Elrohantam!
III. fejezet—>>>