Az Első számú Legvegyesebb Brigád
1.
A Szahara kétféle útrendszere, a megépített utak és az úttalan utak megteltek vándormadarakkal. Ennyi szökevény még sohasem barangolt mindenfelé.
Már vagy hetvenen lehettek. És azt is jól tudták, hogy hetven mindenre elszánt és felfegyverzett legionárius nagy meglepetéseket okozhat.
Ragun oázist elfoglalták. Délelőtt feltűnt a domboknál néhány szanitéc, és az elébük siető beduin főnökét felszólították, hogy adjon élelmiszert nekik. A főnök okos ember volt, és értesülhetett arról, hogy vöröskeresztesek nem hordanak golyószórót magukkal. Vagy ha igen, akkor nem lehetnek olyan részegek, hogy az egyikük ott hátul, amelyik énekel, a felszereléséhez és egyenruhájához zöld turbánt viseljen.
Viszont sajnos Donald valóban annyira részeg volt, hogy ezt tette. A szekér sötét mélyén Abu ben Pullover hajdani marabu ékét próbálta magára, amíg a próféta aludt.
Így aztán Gorcsevnek, Sábának kemény hangot kellett megütni. Az esetből vita lett, a beduint egy négytagú rögtönítélő csapat nyomban felpofozta, aki kísérőivel hazavágtatott, és kezdődött a hadművelet.
A szökevényeket nem olyan fából faragták, hogy egy kis összecsapástól idegeskedjenek, tehát szépen felfejlődtek, és dombhajlástól dombhajlásig futva, szökellve, vetődve, annak rendje-módja szerint, félreérthetetlenül egy kézitusa szándékával közeledtek az oázishoz.
Egy ősz beduin már csata közben keserves szemrehányásokat tett vezérüknek, hogy minek csinálja ezeket a dolgokat. Szökevények vagy nem szökevények, ha kettőnél többen jönnek, már nem jó kikezdeni velük.
A beduin főnök rávicsorított az öregre, hogy mindig ő befolyásolja itt a harcosokat, pedig már rég megszabadultak volna az átkozott rumiktól, ha bátran szembeszállnak. Pusztuljon, mert fejbe üti. Hajrá! Előre!
Most jól megjárják majd ezek… És ekkor kilőtték kilenc fogát, úgy hogy a golyó a jobb pofacsont alatt srégen a fül mellett jött ki, de ha már ott volt, elvitte a cimpát is, úgy rohant tovább.
A harcot azonban nem a rajvonal döntötte el, mert a beduinok szakadatlan tüze úgy fröcskölt a sivatagban, hogy rövid ideig lehetetlen volt előrejutni.
Ekkor, az oázis mögül betörve, megszállta a centrumot egy szakasz állig felfegyverzett, marcona és elszánt levélhordó!
Itt vannak a postások! Revolverrel, bicskával és olyan szélvész gyorsasággal, amilyet még nem láttak az oázisban…
Nagy lett a pánik, mert ilyen alakulatot még sosem vetettek harcba a franciák! Hát sajnálhatják! Valamennyi postás nyomban a frontra!
Mert amit Haagebeck Ervin és társai másodpercek alatt műveltek, az a levélhordók katonai szellemét a csúcsteljesítmények közé emelte. Mert ahogy ezek a puskát és az automata revolvert a foguk között, később a jobb kezükben tartották, ahogy a szíjat a bal kezükre csavarták, miközben egyfolytában tüzeltek, jobbra-balra úgy csapkodtak vele, mintha minden ember egy-egy légy volna, és félelmetes harci eszközzé avatva a bőrtáskát, másodpercek alatt kiverték a kocsmából a megerősített állásukból tüzelő bennszülötteket, akiktől puskát is szereztek, hát ez csoda volt!
A törzsfő öccsét, aki késsel a szájában, két puskával tüzelt szüntelenül, úgy fejbe vágták egy bőrtáskával, hogy elájult, és e rövid szünet elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az elszórt sivatagi rajvonal kétméteres ugrásokkal betörjön az első állásokba.
Ordítás, káromkodás, recsegés, ropogás, és megérkezik az egész rohamosztag az oázis központjába, ahol két postás tizenöt percig nyolcvan arab ellen tartotta a kocsma épületét. És vagy harminc támadó hiába rohamozza még mindig két postás ellen a teveistállót.
Az egyik sátorban az átlőtt szájú beduin főnök ebédjét Klausner tartja megszállva, és bölcs intelmeket közöl a földön fekvő sebesülttel, aki erre nem tud felelni, mert egy teljes burnuszból készült priznic van a száján.
A bennszülöttek leteszik a fegyvert, és mindent adnak.
Ditrichnek átlőtték a vállát. Marion is kaphatott egyet valamivel a fél arcára, mert egész kék. Az ősz szanitéc, aki Theofilt gyászolja, éppen pipára gyújt, amikor a sebesült odajön hozzá, és az arcát mutatja aggódva:
– Nézd ezt meg…
A nagy orrú kiveszi a pipáját, műértő szemmel, kissé eltartja a fejét, azután bólint.
– Egész jó. Csak nagyon elüt a másik oldaltól. Dehát errefelé úgysem járnak hölgyek.
Többet mint szanitéc nem foglalkozik az üggyel. Úgy látszik, a verekedéshez jobban ért.
A kiadós étkezés után ellátják a sebesülteket és tanácskoznak.
– Így nem jutunk tovább… – mondja Sába. – Nem kezdhetünk rablóhadjáratot végig a Szaharán. – Ezzel tisztában voltak.
– Igaza van Sábának – bólintott Gorcsev. – Így tehát másféle eljáráshoz kell folyamodnunk. Azt mondom, végezzük el szabályszerűen a dolgunkat. Vöröskeresztesek vagyunk, tehát feltűnést kelt, amikor hordágy helyett géppuskával jelenünk meg, és hogy ne járjunk hiába, ellátjuk a környéket sebesültekkel. Vöröskereszteseknek ez a reszortja. Ápoljanak beteget, és ha nincs beteg, gondoskodjanak róla, hogy legyen. A világhírű Haagebeck Ervin megírta korszakalkotóan unalmas művének címében, hogy a profilaxis fontos a vöröskeresztnél. Mi tehát ezentúl megelőzzük a bajt. Ahol szükséges, ott megjelenik a Vöröskereszt, és ápolja a sérülteket.
– És ahol nem szükséges? – kérdi Trovacsek. – Ha nincs sebesült?
– Épp ebben van a profilaxis. Megelőzzük a bajt, és lesz sebesült. Csak sokat okoskodjanak! A két mezítelen bajtársat pedig felöltöztetjük gézbe, ez ellen ők sem tiltakozhatnak, hiszen ez orvosi kezelés. Így elkerüljük a közszeméremben sértett gyarmat egyhangú és kétségbeesett tiltakozását menetünk ellen. Van csendőr, legionárius, és a postás az doktor is! Majd meglátjátok!
Pullover próféta feje tetején a széles, vörös mezővel közbeszólt.
– És miért vagyok én itt?
– Ez az – felelte vállat vonva Gorcsev -, amire eddig én sem tudtam a választ.
Letáboroztak.
Holdas, nyugalmas este volt a sivatagban. Néhány pálma. Távol, végig és végig mindenütt csak a Szahara halvány, fehér, holdfényszínű homokhullámai.
És egy-két, egészen apró pont: sakálok vagy hiénák, ahogy magányosan ügetnek…
A beduinok parancs szerint az oázis túlsó végén, egy csoportban gyűltek össze, és a katonák közölték velük, ha egy is elmozdul, valamennyit halomra lövik. Csak bort és ennivalót hozhattak.
2.
Távolról, mindenfelől megérkeznek a hiénák. Mindig tudják, hogy hol van valami népünnepély, szokatlanul nagymérvű húsfőzés-sütés… A beduinok búsan ültek a sötétben, egy rakáson, összehajolva, titokzatosan és villogó szemmel.
Ahogy már ezek a beduinok ülnek, ha alattomos bosszú teljesülését várják. Egy trachomás, félig megvakult, ősz szakállú cipőfoltozó, a helység bölcse, nádból készült pipáját szívja.
– Kinél volt a méreg? – kérdi valaki.
– Nálam – felelt egy ifjú arab -, ezért tudom, hogy halál vár a rumi katonákra. Két pohárral öntöttem a hordóba. Rafit és Szelim is látták, a híres méregkeverők.
– Igazat beszél – erősítették meg az említett tanúk, mivel az ifjú bennszülött hiányos tisztessége rászorult arra, hogy méregkeverését mások is igazolják.
– Azt gurítottuk eléjük, más hordónk nincs is.
– Mire a hold első fehér üzenete megjelenik a legmagasabb pálma felett, a rumi kutyák valamennyien halottak – szól az ősz szakállú. – Egyetlen pohár is elég ahhoz a hordóba, hogy meghaljanak.
– És én két pohárral öntöttem bele. Mert sötét volt, a hordó szélét is megfogtam, nehogy mellé loccsanjon. Azután ráhelyeztem a tetejét és odagurítottuk…
Néhány szluginak nevezett csontvázsovány, sebhelyes, sivatagi kutya szaladgált közöttük, undokabbak és mohóbbak a sakáloknál.
Mert a sakálok és a hiénák szép rendben, félkaréjban, leültek az oázis elé, és orrukat magasba tartva, rekedten üvöltöztek, úgy festett az egész, mint valami vándordalárda produkciója, amint szép rendben összeállnak, és előadják a “Hörögj, hörögj csendes Szahara” című dalukat. Teljesen stílszerű lett volna, ha később egy idősebb hiéna megjelenik tányérozni.
A beduinok hajlott háttal, behúzott vállal egymáshoz hajolva ültek csendben, és várakoztak a pislogó tábortűznél.
– Allah elküldi értük a halált… – súgta az egyik.
– És pénzt kapunk… – kiáltott élénken egy fiatal. – Szökevényeket “élve vagy halva” lehet a légiós erődbe vinni…
És vártak…
A katonák énekeltek, vitatkoztak, veszekedtek, sőt verekedtek is, azután egyik-másik lefeküdt a köpenyére, majd lassanként a többi is így tett. És végül elcsendesedett minden…
Először csak úgy érezték, álmosak, amikor leheveredtek aludni, azután a lassan ható méreg útján bizonyára, odasüppedtek a Morhut lángjába, ahol a sejtán örök kínja fogadja őket.
Allah nagy!
Minden csendes… Az egyik suhanc ránéz az öregre. Ez bólint… A fiatal bennszülött lassan elkúszik…
Az oázis túlsó feléhez ér… Most megpillant két fa között a tisztáson egy halottat!
Mozdulatlan.
De a nyakán szép fényes hüvelyben, ami átlátszó, mint az üveg, és mégis papír, gondosan megóvva, a térkép nevű varázslat lóg. Ilyesmit nem árt idejében ellopni, mert osztozkodásnál, ifjú korára való tekintettel, kéréseit nem méltányolják majd az idősebb és kiérdemesült hullarablók. Ő tehát felemeli a halott rumi katona fejét…
Ugyanakkor a halott rumi katona felemeli a kezét…
…Allah nagy, de ez a pofon még nagyobb volt. A halott rumi él! De mennyire!
A suhanc röptében még utoléri a turbánját! Pedig ez másfél másodperc előnnyel kezdte a versenyt egy pofon röppályán.
A suhanc visszarohan, hogy elmondja kísérteties élményét, de teljesen bedagadt a szája.
Tehát van még élet bennük?! A suhanc sűrű igent bólogat. Odateszi eléjük három fogát. Az ősz bölcs megnézi a fogakat… Allah! Ez csoda! Ismét körbeülnek, behúzzák a vállukat, és lehajtott fővel várnak.
Pokoli erős szervezetük van az ilyen kutyáknak. A suhanc másodszor nem indult el. Tudta jól, hogy ennyi idő múltán egy rinocérosz is meghal a pálmaborba kevert méregtől, de mégsem indult el. Hamsud kikacagta!
Ezt később megbánta…
Hamsud rövidesen visszatért, és az orra már csak nyomokban látszott az arcán. A próféta kezei hosszúak, de az semmi. Ennek a ruminak a kezei szélesek és csontosak voltak. És úgy oldalról visszájára, ferdén, kissé elcsúszottan, félálmában, szájon kapta Hamsudot. Aki az imént kacagott.
– Hogyan – kérdezte az egyik -, még pofoznak?
– Ez csoda… – ámuldoztak. – Ez nagy csoda!
– Én – mondta Bahumir a nyeregjavító – egyszer éjszaka, láttam az égen Allah unokaöccsét, zöld lovon. Az sokkal nagyobb csoda volt, mint hogy a rumi katonák pofoznak. Ilyen eset már máskor is előfordult… Szerintem még velem is.
Ez mégis csak őrület.
Nem értették. Ennyi méreg, és ezek megitták. Széttörték az üres hordót is, és még mozdítják a kezüket. Nem is lomhán és nem is gyöngén. Hajnalban, amikor az öreg már személyesen akarta megszemlélni a tényállást, feleútról rémülten visszatért.
Allah!
A katonák készülődtek! Sőt, fütyültek is, miközben felszerelték a szekeret! Frissen és pihenten! Az egyik, akit Allah a feje közepén megjelölt egy piros országúttal, éppen iszik a kancsóban maradt pálmaborból.
És daloltak és kalapáltak, szerszámot egyenesítettek, és beverték a szekéragyat taktusra, serényen, mintha egy opera első felvonását kezdenék. Az öreg reszketve visszament társai közé. Óvatosan kihozták a mérget, és a legnagyobb szlugi elé odadobtak egy darab szárított húst, néhány cseppel ízesítve. A kutya felhabzsolta… Fél perc múlva lekushadt, aztán a hátára dőlt, és úgy megdöglött, mint akit villám sújtott. Most jön ide a beduinokhoz titokzatos arccal az az istenverte, táncolva pofozó, akit a többi Pojácnak nevez, és meglátja az arab kezében az üveget!
Végre! Leölik őket! De mégsem. Odalép az öreghez és azt súgta a fülébe:
– Add el nekem az egész üveg mérget! Elsőrangú ital, s ki tudja, hol kapok még ilyen elsőrangút.
És átad az arabnak tíz frankot!
Elviszi a mérget és ni… Ott a fák mögött megáll, és úgy látszik, hogy nagyot húz belőle, egész hanyatt dőlve, szájában az üveg végével.
Az arabok sátraikba menekültek, arcra borultak, és imádkoztak, amíg csak az utolsó, sátánnal cimboráló rumi kutya eltűnt a távoli dombok között.
Ali Benguz két nap előtt költözött be egy hordó pálmaborba. Déltájban elhagyta a fürdőt, mivel a hordó szinte szétesett már a szokatlan súlyú és mozgolódó tartalmától. A megrongált lakást odébb gurította a sötét pincébe, és egy üreset hozott a helyére a lejáró mellé, nehogy feltűnjön a hiány. Gondolta ebben meghúzza magát itt, mert tán mégis alkalom nyílna, hogy amúgy is elázott egyenruháját, amely az alkoholmérgezés utolsó stádiumában elrongyolódott, felcserélje egy burnusszal, egyen valamit, és elszökjön.
Ali Benguz azt mondta magáról, hogy messziről szökött, és félt mutatkozni a beduinok előtt, ezért osont az oázis pálmáinak árnyékában a pincébe. Így vándorolt egyik hordóból a másikba, illetve így került az egyetlen ép hordóba, a lejáró mellé. Itt talán lophat valami élelmet, és arab ruhában, ha akad egy arab, akinek kitekeri a nyakát, tovább ügethet, amíg rátalál a szökevények nagyobb csoportjára, akikről már hallott.
Éppen ezen tűnődött, amikor felemelték a hordó fedelét, a fejére öntöttek két pohár folyadékot, és újra rátették a fedelet.
Az eljáráson csodálkozott.
Ezek a sötétben nem látták, hogy ő van a hordóban, és ez a nyúlós valami a pálmabornak szólt. Később azután felgurították, és ekkor tudta, hogy mindennek vége. Itt valami arab lagzi van, és azt hiszik, hogy ő pálmabor.
Aztán kinyílt a hordó teteje, és marcona egyének előreszegzett pohárral megrohanták.
– Uraim! – kiáltotta a török. – Nagyon kérem, ne igyanak ki meghallgatás nélkül. Nem vagyok pálmabor. Nevem Ali Benguz.
– Ne röhögtessen – szólt rá nyersen a bikanyakú Schmidt -, nekem akarja bebeszélni, hogy maga nem pálmabor? Gyereknek néz?!
– Ha pálmabor volnék is – szólt a nekiszegezett poharakkal bátran szembenézve Ali Benguz -, még mindig óva intem önöket attól, hogy megigyanak! Ugyanis, a sötét pincében a fejemre öntöttek valamit, és nincs kizárva, hogy a beduinok nem vérképző chinalport vagy skorbutot elhárító C-vitamint akartak csempészni az önök szervezetébe, a pálmabor útján, amely én voltam.
A törökről kiderült, hogy jó pofa, bár a ruháját már nem tudja használni. A pálmabor örökre beadott neki. És amikor később a katonák saját készletükből vidáman ittak, Ali Benguz gúnyos mosollyal közölte, hogy ő teljesen józan, ne tévesszen meg senkit ez a támolygó, lezüllött öltözék, amelyben – szerencsétlenségére – ő is benne van.
3.
Másnap pihenten és jól ellátva a szükséges készletekkel, úton voltak, hogy elérjék Mars el Kebirt.
– Meglátjátok, kiröhögnek és letartóztatnak bennünket – mondta Klausner, amint feltűnt a távolból a hatalmas oázis.
Gorcsev kiadta a parancsot: táborozni, felszerelni a vöröskeresztes kocsit. Beosztotta az akcióban résztvevőket, és indulás Mars el Kebir felé.
Hogy ott mi volt!
Délután megérkezik a vöröskeresztes osztag Mars el Kebirhez. Gorcsev frissen leugrik egy kannával és egy pumpával…
Ni csak!
Tisztára őrült! Megáll és fröcsköl, tevékre, emberekre, asszonyokra, sátrakra, hogy megrettenve fut mindenki, amerre lát. Azután hátrakiált:
– Na, mozogjatok lajhárok! Gyerünk! Fertőtleníteni!
Most érkezik a hatalmas szál arab csendőr, akiért sebes galoppban rohant a lakosság!
– Hallja, mit csinálnak itt maguk? – kérdezi a karszalagos katonáktól.
– Látja, ha van szeme! Nem tud valahol egy kis pálinkát szerezni nekünk? Te eredj a póznákhoz, mossad le azt is…
– Miért nem felel? – kérdezi kissé halkabban a csendőr, és már nem káromkodik. – Minek találták ki ezt az új csúfságot békés oázisok ellen? Múlt hónapban itt voltak az oltással, meg az állatok fogait vizsgálták, és lebunkóztak egy csomót…
Na tessék!
Sejthette volna! Ez a suhancképű katona átad egy írást: “A Vöröskereszt csak a katonai parancsnokság intézkedéseit hajtja végre! Mindenki köteles támogatni őket! Aki a fertőtlenítésnek ellenszegül, bűncselekményt követ el!”
Gorcsev egyre gorombább a csendőrrel.
– Ahelyett, hogy itt bámészkodna – mondja -, gondoskodjék ellátásról, mert ebédelni is akarunk. Majd kapnak kincstári blankettát. A hadsereg semmit sem kér ingyen, de mindent olcsón.
A csendőr nagyon ideges.
– Hát én már sok mindent hallottam életemben…
– Mondja csak öregem, nős maga?
– Igen.
– Akkor tegye meg nekem azt a szívességet, hogy rövidre fogott életrajzát neje őnagyságának mondja el. Bennünket ugyanis nem érdekelnek a maga élményei. A véleménye még kevésbé.
Hiába! Nincs szebb, mint vöröskeresztesnek lenni. Ez a fogalom tevékenységük folytán most alapos változáson ment át. Mert mit jelentett ez a szolgálat a szökevények szerint? Íme: a vöröskeresztes járművön közlekedik, mindig részeg, mindig van pénze, nincs semmi dolga, és olyan goromba, mint a pokróc.
Sabumirnál néhány tudatlan bennszülöttet, mert ezek nem helyeselték eljárásukat, úgy megvertek a vöröskeresztesek, hogy a csendőrség részesítette őket elsősegélyben.
De hát ne akadékoskodjanak, amikor az egészségükről van szó.
Most már akarva nem akarva, folytatni kellett az oázisok fertőtlenítését.
Bekenték karbollal a fákat, a sátrakat, az ételeket és a nőket; lefröcskölték pumpával a tevéket, a csendőröket, a kutyákat, egymást és a söntéspolcot a vendéglőben. Amikor már minden olyan büdös volt, hogy csak a csendőrök erélyes közbelépése akadályozta meg egészségügyi osztaguk lincselését, elkezdték letörölni a karbolt. Valamelyik rosszkedvű csendőr, aki legtöbbször szóba elegyedett velük, megkérdezte, hogy nem tudnak-e valakit a Vöröskeresztnél, aki egy elsőrangú orvosságos szekrényt vásárolna? Sába azt felelte, hogy ilyet nem tud, de ha már társalognak, megemlíti, hogy segíthetne a fertőtlenítésben néhány ráérő, bámészkodó alak. Amikor a csendőr összeráncolt homlokkal tudakolta, hogy vajon kire gondol a legionárius, Sábának személy szerint nem jutott ilyen az eszébe, de szerinte világot járt emberek állítják, hogy még nem tört le a keze senkinek sem ilyesmitől. A csendőr ugyan nem állt kötélnek, de néhány arabot kivezényelt ilyenkor a kóterból, hogy elvégezzék a fertőtlenítést. Addig a katona aludt.
A bíró, aki nagy stréber volt, pálinkát adott nekik, és így félrecsapott sapkával érkeztek Mangurba.
Ez az oázis teljesen üres volt. A fertőtlenítésnek ugyanis híre ment, a lakosság a hegyek közé menekült, és csak egyetlen, kenderszívástól elhülyült, ősz kávéfőző arab dalolt a kunyhója előtt. Vállvonogatva fogadta a katonákat. Ő már nyolcvanéves, neki minden mindegy: ha akarnak, ám fertőtlenítsenek!
Komolyan hallgatták a vallomást, majd a falhoz állították az öreget. Gorcsev megkérdezte, hogy utoljára üzen-e valakinek, mert ehhez joga van. Az arab üzent valamit a francia Vöröskeresztnek, azonban az üzenetet nem adják át, mivel nem lett volna sem helyénvaló, sem ildomos az intézménnyel szemben. Azután Sába bekötözte a szemét, és a kövér Trovacsek vezényszavára a hidegre töltött fecskendőikkel lefröcskölték az arabot, aki kis híján meghalt, mivel életében először érte víz a testét. A drámai esemény után elhagyták az oázist.
4.
A szökevények száma útközben egyre szaporodott. Az újabbak között a legcsudálatosabb volt a két Delivette testvér, akik sítalpakkal jelentek meg a Szaharában azzal, hogy ők szökevények.
Végül be kellett látni a sítalpak jogosságát, tekintve, hogy a két járőr az Atlasz legmagasabb csúcsáról menekült, és nem volt bolond felszerelését otthagyni, mert akkor egy évvel többet sóznak rájuk.
Sába káromkodott.
– Nem elég ez a két meztelen ember gézbe csavarva, most még jön hozzá két síelő! Száz lépésről mindenki látja, hogy szökevények vagyunk.
– Úgy van! – mondta Klausner. – Mert hogy a légköri viszonyok annyira nem változhatnak egymillió éven belül, hogy síelőket küldjenek a Szaharába.
Ezután szerencsére megjelent a műszaki osztag, teljes apparátusával, sátorral, rádióval, telefonnal.
Vegyük azonban sorjába a csodálatos történetet! Az Első Számú Legvegyesebb Brigád, ahogy a szökevények alakulatukat elnevezték, a Szaharának azon szélmarta, kisebb tányérjában vesztegelt, amit legionáriusok gyakran használnak táborozásra, mivel a szél – ő tudja, miért teszi – tányér alakú mélyedést ver a földbe, amit nem temet be soha, amelyet sziklás föld határol, és földrajztudósok által a Szahara “mélyebb deflációjának” neveztetik. Ide csak egy őrt kell állítani, az úgynevezett “tányér” szélére, és kész a tábor.
Erre jelenti Trovacsek az őrségről, hogy a nagyon sötét éjszakában, mivel a hold már eltávozott, közelednek távolról egyének, és lőhet-e? Gorcsev, Ditrich és Schmidt járőrbe csúsznak, és az őrséget megerősítik Donalddal és Jörgenssel, akik előzőleg becsületszavukat adják, hogy nem énekelnek. Hogy pipázni lehet, ez valahogy elviselhetőbbé teszi a dolgot.
Egy távoli dombnál várnak. Közben hajnalodik, és látják, hogy távolról műszakiak közelednek. Ez már csak a régi világból való, kettes, hármas szökevényeknek számít valamit, mert ők két gépfegyverükkel legalább őt műszaki alakulatot lőhetnek halomra, ha azok idegeskednének.
De megelőzi a csoportot két rosszkedvű ember. Az egyik széles állkapcsú legionárius, benyomott orral és robbanástól roncsolt arccal, ez a leselkedők legnagyobb megdöbbenésére zsebre dugott kézzel jön.
– Egy zseb az éjszakában!
A katonanadrágnak nincs zsebe. Ez tehát megszökött, és nyomban két zsebet csináltatott magának. Már jó!
És álldogálnak, várják a műszakiakat.
Aki a zsebre dugott kezű mellett áll, annak egészen kicsi, piros orra van, mint a télire eltett paprikák legapróbb fajtája. Pirossága vetekedik a hajnalpírral.
Köröttük, csak most látszik, három-négy katona áll. Nem vitás! Végre lesz rádiójuk, telefonjuk. A katona egykedvűen hallgatja a sebhelyes arcú, zsebre dugott kezű és hihetetlenül sovány, apró paprikaorrú ember beszédét. A paprikaorrú egész vékony, nőiesen sikítozó hangon beszél, a nyomott orrú zsebre dugott keze felett himbálja a felsőtestét, és kissé dallamosan, mély hangon társalog.
– Ha én mondom magának, hogy eltévedtünk, Krajovácz – mondja a mélyhangú -, arra mérget vehet.
Krajovácz vigyorgott.
– Hát férges lehet attól is, ha a földön hált. Énrólam nem ment magára féreg. Elhiheti Szvetozár.
– De ember, hát szembesüt a nap! Hol lehet már innen Omar, amikor az nyugatnak van, és nem oázis, hanem város!
– Maga örökké ezzel van elfoglalva. Én örülök, hogy élünk egyáltalán.
– Azt hiszi, süket vagyok?! És ha igen!? Úgy még hallok, mint maga!
– Ha nem jutunk haza, hát nem jutunk haza! – sivított a paprikaorrú. – Maga azt hiszi, hogy félek?
– Most még adok, de máskor ne kérjen! – Átadott egy szivart, azután továbbment.
A körülálló katonák nyugodtan társalogtak. Gorcsev járőrével nyomban visszacsúszott a “tányérhoz” és beszólt:
– Fegyverbe!
– Kik jönnek?
– A huszonkettes bolondok vannak itt.
Nem lehet tudni, mi lesz.
A műszaki alakulat örömmel csatlakozott hozzájuk, mert amint elmesélték, napi 24 órás menetelésen a Tuareg-földre küldte őket az őrmester a kolerások hogyléte felőli pontos tájékoztatás céljából.
Kiderült, hogy Szvetozárral és Krajovácz-cal egy határon találkozott a szökevény műszaki csoport. Az éhen- vagy a szomjanhalás határáig. Magukhoz vették a két furcsa embert, és akármelyiket kérdezték bármiről is, jó hangosan, hát világosan felelt. Csak egymással nem beszélhettek, mert a süketség határáig nagyothallók voltak. Ők kizárólag egymással beszélgettek. Olykor verekedtek is. A műszakiak ezt megszokták. Históriájuk egyszerű. Valamiféle ügyben felrohantak Marokkóban a századparancsnokhoz, eléje tették azt a csajka ételt, amit az őrmester a konyhapénzből, nehéz menetelések után etet velük, és az őrmester röpült a távoli Szaharába. A két embernek – akiket sorshúzás útján jelöltek ki erre a feladatra, és akik feláldozták magukat – az egész század hálás volt, mert a koszt hirtelen megjavult. Azután hat hét múlva elkerültek egy hegyre alagutat építeni, de kevés volt az ember Tuareg-földre, egy lázadó sivatagi törzs ellen, hát odavezényeltek néhányat, majd egy tizenöt főből álló aknaszedő csoport kellett a tűzvonal elé. Aztán két embert fegyveresen felderítésre küldött az altiszt, így Krajovácz és Szvetozár, aki ezt a nevét használta, mert a Blitz előnevét csúnyának tartotta, szembekerültek három altiszt kezén is a halállal.
Ezt úgy értsük, hogy Szvetozár és Krajovácz szívesen mentek volna Marokkóba, ha éppen rájuk esik a választás, hogy ketten felderítsék a Szaharát, pedig ehhez sokkal több ember kell.
De mikor Marokkóból az új altiszt rögtön elküldi őket a vasútépítéshez, ahova mint “megjelölt emberek” érkeznek, és onnan elküldik őket a tűzvonalba, és onnan éjszakai járőrbe a tűzvonalon túl, akkor ők megszöknek. És a tűzvonalon túl kezdődő szökésnél valamelyik felvett egy doboz cigarettát, ami egy akna időzítője volt. Szerencsére nem francia, hanem sivatagi törzs aknája, és így ha süketen is és sebzetten is, de élve maradtak. Hogy mi szüksége van a sorsnak B. Szvetozár és Krajovácz szabó kisebbfajta süketségére, ez azt hiszem akkor is felderíthetetlen kérdés lesz, amikor régen elkészült a Marsba vezető műút.
A fő, hogy most már száznál is többen voltak, és ami a legfontosabb, nemcsak gépfegyverük, hanem tevés alakulatuk is volt, továbbá van annak jó oldala is, hogy az ember elhozza a felszerelését: rádió- és telefonosztag is van, ami éppen jókor jött…
Ki hinné, hogy olyan modern szökevények léteznek, akiknek adó-vevő állomásuk van? Nyomban veszik az egész Szaharát és a környező vidéket.
Aki felveszi a jelzéseket, halkan füttyent.
Kétszáz szpáhi a Csád-tó vidékéről keresi az Atlasz felől, a nagygyakorlatokról ellenük kiküldött háromszáz embert kézigránáttal és golyószóróval.
És ők közben itt vannak.
Hívják Gorcsevet.
– Feleld azt, hogy itt táborozunk a “tányérban”, mi vagyunk a legnagyobb motoros előőrs.
Felzúdultak.
– Megőrültél? Akkor itt fog találkozni a két csapat!
– Nem. Akkor még két csapat valahol északon, Mars el Kebir fölött, az Atlasznál fog találkozni, mert nem egymást akarják látni, hanem bennünket.
– És ha mégis idejönnek?
Gorcsev vállat vont. Az ilyesmire minek felelni? Ki mondta, hogy aki velük jár, az életbiztosítást kötött? A rádiós máris mondja, csak úgy vaktában:
– Kilences motorosított előőrs, ötven emberrel a “tányér” nevű deflációban táborozik. Az Atlasztól jött Mars el Kebiren át, szökevényeket nem látott:
– Halló! Halló!
A szökevényeknek nyoma veszett!
5.
De hogyan veszett nyomuk?! Hiszen még nagyban fertőtlenítettek!
A műszakiak, akik egy szekér mélyén vették a rémhíreket (és adtak is néhányat), közölték, hogy valamennyi oázis figyelmét felhívták a vöröskeresztes különítményre. Bárhol megjelennek, fogadják az őket megillető üdvözlő sortűzzel, mivel élve vagy halva jelentős összeget érne az alakulat. Ez egyben azt is jelentette, hogy az “üdvözlő” csapatok is keresik őket.
Kiváló személyleírással körözik az alakulatukat.
Sába javasolta, hogy Donald vágassa le a haját, Trovacsek növesszen szakállt és Ditrichet öltöztessék fel nőnek. A kézitusát idejében sikerült megakadályozni.
Gorcsev Benguzzal beszélgetett. Ezek itt nem olyan emberek voltak, akik bármitől is megijednek.
– Te honnan szöktél?
– Asszir-Marut erődjéből. Szintén altiszti kibabrálás.
Gorcsev gondolkozott.
– Onnan elérni ezt az oázist, nagy teljesítmény. Kemény fickó vagy. Nem hagytál magaddal sokáig kibabrálni.
– Nem. Mert amikor az őrmester másodszorra akart kiállítani a napra, én már ott sem voltam.
Gorcsev körülnézett, Sábát kereste.
– Ide hallgass. A törököt tartsd szemmel. Egyikünk állandóan maradjon a többivel!
– Hm… miért?
– Nem tetszik nekem. Azt mondja, Asszir-Marutból jött. Nem igaz.
– Onnan ember nem ér ide.
– Na látod.
– De hát… karavántól szökött?
– Lehetetlen. A Szahara most tilos karavánok számára. Ezt repülőgépen letették valahol.
– Te! – Sába a homlokára ütött. – Ez nem úgy fogja a puskát, mint a legionáriusok… Tegnap megfigyeltem.
– Érted most már? Ez itt akar valamit…
Keményen mondta Gorcsev, és ez volt a hangsúlyában: “Légy a barátom, és ne kérd a titkomat.”
– Értelek – felelt Sába, és minden további szó nélkül keményen megszorították egymás kezét.
Most hirtelen feltűnt Benguz, és odajött hozzájuk, mintha tudná, hogy róla beszélnek. És szája szélén lógott a cigarettája. Nem dolgozott a többivel, ami azt jelentette voltaképpen, hogy nem ismeri el sem Sábát, sem Gorcsevet vezetőnek. Ő is az!
– Hallom – mondta -, hogy egy beteg is van köztetek, aki kordélyon követi a csapatot. Én elég jó orvos voltam valamikor. A keleti orvosok tudnak egyet-mást, amihez az európaiak nem értenek.
– Ez fordítva is így van – felelte Gorcsev.
– Én is orvos vagyok, és szintén tudok egyet-mást, amit te nem.
Hallgattak. Gorcsev hangjából bárki tudhatta, hogy nem orvos.
– Kérlek… csak gondoltam, megvizsgálom – mondta a török közömbösen. – Én a nevét nem tudakolom senkinek.
– A betegnek sokféle neve van. Vedd úgy, hogy Arthur vagy Manfréd. De semmi esetre se tudakold tőle.
A török vállat vont, mint aki nem érti a célzást, és elment.
– Kötözködés volt? – kérdezte Sába.
– Nem. Ez volt az első összecsapás.
Sürgős tanácskozást tartott a Brigád, mert nyilvánvaló volt, hogy a vidék fertőtlenítését most már véglegesen be kell szüntetniük, és valamilyen új lehetőséget kell sürgősen keresni. Észak felé menni ostobaság. Egyre nagyobb számú helyőrség őrködik a civilizált vidéken. Nyugatnak, keletnek és délnek indulni sincs különösebb értelme. Világos, hogy nincs számukra hely a földünkön.
– Ha kelet felől előbb érünk az Atlaszhoz, mint a bekerítő csapat, mert erre bizonyára elvágják az utunkat, akkor lehetne valamit csinálni – mondja Gorcsev.
– Ez esetben ne sokat tanakodjunk – vélte Sába -, hanem vágjunk neki teljes iramban! De mit akarsz ott az Atlasznál?
– Remeket gondoltam – felelte Gorcsev és a térképre mutatott. – Itt van Taurirt del Uarsatz, és jobbra a Giuri út vágja át, de egész alacsonyan, talán négy-ötszáz méterrel a hófödte Tiz’ n Tizka alatt. Itt a hammadasi vár kőbányái fölött épült Amur Caid vára. Ez egy úgynevezett Casba. Kiugró teraszok egymás mellett a Tiz’ n Tizka félmagasságáig. Hosszába épített falu. Olyan messziről, mint valami felhőkarcoló…
– Mit mesélsz annyit, már láttuk a Casbát – mondta Schmidt.
– Szóval – magyarázta Gorcsev, és helyeslően bólogatott Baumgarten felé, mintha fején találta volna a szöget -, ha elérjük a hegyvidéket, és sikerül eljutnunk a Casbához, akkor átmenetileg biztonságban lennénk.
– No, de beenged a Caid hordája bennünket a Casbába?
– Ahogy a társaságot ismerem – legyintett Gorcsev -, teljesen hatodrangú kérdés. Vagy beenged, vagy elfoglaljuk. Nem probléma.
És a jelentős katonai alakulat lovaival, tevéivel, sítalpas felderítőjével, vöröskereszteseivel, utász, csendőr, rádiós és postás osztagával, valamint két összepólyált “súlyos sérültjével”, mivel ezek még most sem voltak hajlandók felöltözni, nekivágott az izzó sivatag alkonyi sugárzásában sötét ibolyaszínben ködlő porának, mely egyre szűkebb körbe húzódott a látóhatártól, amint a nap lassanként leszállt.
IV. fejezet—>>>