Minden jó, ha vége van

Mr. Rockstein nem nevet utoljára

Reggel minden bejelentés nélkül magas vendég érkezett, a sivatag korlátlan ura és parancsolója: a láz. Szó sem lehetett arról, hogy tevére üljön a bélyegkereskedő. Önkívületben feküdt, mozdulatlanul, összeráncolt homlokkal, csukott szemmel. Ez a lázroham eltarthat egy napig, de eltarthat két hétig is. Múltak az órák. A lány kétségbeesetten ült Benjamin ágya mellett és gondolkozott. Akik bélyegrablással foglalkoznak, azok bizonyára értenek is hozzá. Ha értenek hozzá, akkor hamar rájönnek, hogy hamis bélyegeket loptak. Valószínű, hogy ebbe nem fognak belenyugodni és utánuk erednek. Lehet, hogy holnapra ideérnek. Az oázisban csak a két detektívre lehet számítani. A bennszülött kísérőktől megölhetik őket. Reggel, ha eszméletlenül is, felteszik egy tevére Rocksteint. Tovább nem szabad várni.

Idáig ért gondolataiban, mikor kopogtak az ajtón. Beduin küldönc lépett be és csomagot adott át Marynek, amelyhez levél volt mellékelve. A csomagból aktatáska hullott ki, az aktatáskából egy világosszürke tok, hamis bélyegekkel.

A levélben ez állt: “Jó tréfa volt. De most kérjük a valódi sorozatot, vagy érte jöjjünk?”

Dermedten ült. Repülőgépen jöttek?

Nem találta el. Pedig egyszerű volt az eset. Timbuktu felől a kedvező terepviszonyok szerint kanyargó karavánutat átlóvonalban egy ösvény szelte, amit a bennszülöttek és rablók használtak, mert a hatalmas schotton vezetett keresztül és jól kellett ismerni a sós ingoványt annak, aki itt vágott át. Még így sem érhették volna a rablók utol Rocksteint, ha nem pihen Arauanban és itt, Mahrukban is egy teljes napot. Mary az ablakhoz lépett. Sebhelyes arcú, tömzsi ember állt szemben és mereven, ridegen nézett rá. Mary tudta, hogy a kezükben vannak. Legokosabb lenne egyszerűen átadni nekik a bélyegeket. Úgy látszik, ők is szeretnék elkerülni a lövöldözést, ezért küldték az ultimátumot. Némi humorérzékkel, viszontbosszantásul, felszerelve a hamisítvánnyal. Igazuk van. Itt nem zavarhatják meg őket. Ráérnek tréfálni. Ráérnek a támadással várni estig. De ha kedvük van, ráérnek holnapig is.

– Ráérünk akár holnapig is – mondta Verhagen a társának. – Ha valamelyikük megpróbálja elhagyni a házat, leütjük. És miért ne menjen símán a dolog. Nem szeretnék újabb emberéleteket a számlámon. Remélem, van annyi eszük, hogy nem provokálnak. Az estét mindenesetre megvárjuk. Az az egy óra már nem számít. Ha addig nem jön meg az eszük, rajtukütünk. Az emberek a ház körül tartsák nyitva a szemüket.

Az oázis nem vett semmit észre a marcona új jövevények szándékából. Arab suhanc öszvértaligán zöldséget hozott a vendéglősnek, a vendéglős éppen egy hordót gurított át az úton a posta felé és két kisgyerek kergetőzött a banditák körül. Egy teljes óráig vártak. Mikor besötétedett, minden oldalról behatoltak a házba. A két detektív még mindig kártyázott. Épp olyan ártatlan, jóhiszemű lények voltak, mint a kergetődző gyermekek. Az egyik bemondott, a másik kontrázott, de a játékot egy időre megakasztotta az a körülmény, hogy néhány irtózatos csapás zúdult a fejükre, amitől eszméletlenül zuhantak az asztal alá. Johnson három banditával az ivóban maradt és revolverrel tartották sakkban az ottlevőket. Verhagen és Paulsen lövésre kész pisztollyal behatoltak a fülkékbe. Az eszméletlen bélyegkereskedő ott feküdt az ágyon. A nyitott aktatáska és a szürke tok a hamis sorozattal a földön hevert úgy, ahogy Mary leejtette. Kikutatták az eszméletlen embert, a ruhákat, a málhákat, a másik fülkét, de a fekete toknak nyoma veszett. Paulsen gyapjas haját tépte dühében, Verhagen káromkodott.

– Te! Hová tünt a nő?! – kérdezte hirtelen a nagyorrú. Egy pillanatig összenéztek.

– Mikor körülfogtuk az épületet, itt állt az ablaknál!

Le az ivóba! Nem is kellett sokáig vallatni a kocsmárost. Ő nem tudta, miről van szó, csak annyit tudott, hogy a hölgy ötven frankot adott neki, hogy gurítsa át hordóba zárva az úton. Ennek egy órája lehet. Ő átgurította. Ötven frankért neki ez nem munka. Verhagen üvöltött! Ez a nő egyszerűen megvárta a kedvező pillanatot és kivette szájukból a megsült pecsenyét. Utána!

…Másnap reggel Rockstein magához tért lázrohamából. Első tekintetével Maryt kereste. Azután a zsebébe nyult, ahol a fekete tokot őrizte. Ernyedten hullott le a keze és üres szemekkel bámult maga elé. Kirabolták. És e pillanatban talán legkevésbé az fájt neki, hogy minden fáradsága, szenvedése és igyekvése hiába volt. Mondom, ennek az ostoba embernek most legkevésbé ez fájt, amit legjobban az bizonyít, hogy döbbenten és nagyon szomorúan ezt suttogta: Mary…

Azután megjelent a szobájában a két bekötött fejű, megnyúltarcú ember, a detektívek. Ezek közben kinyomoztak mindent. “Rekonstruálták a bűntényt.” És mikor a beteg csodálkozó pillantása a földön heverő aktatáskára és a szürke tokra hullott, elmagyarázták a beduin szolga vallomása alapján, hogy ezt egy sebhelyes arcú úr küldte vissza és Mary Baker hordóban távozott, banditák rohanták meg a házat. A bölcs detektívek szerint a nő valószínűleg a cinkosa volt a banditáknak és kijátszotta őket, de az is lehet, hogy a saját szakállára dolgozott, vagy más bandákhoz tartozó bűntársai lehettek a közelben… Rockstein már régen nem figyelt oda. A detektív felvette az aktatáskát és a szürke tokot nyolcpennys értékével átnyújtotta Rocksteinnek, aki lassan öltözködött. Nem érdekelte a bélyeg. Úgy érezte magát, mint akit nagyobb kár ért, mint 50.000 font sterling.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.