Minden jó, ha vége van

A bélyegkereskedőnek még jobban tetszik a nő

Doktor Morbiczer már huszonnégy órával előbb útrakelt az autóján, amelyhez ez alkalommal pótkocsi is volt kapcsolva. Előbb kellett odaérnie Talugiba, mint a vásárlónak. Társaságában volt egy göndörhajú, horgas orrú úr is, Paulsen nevű egyén, akivel Morbiczer őexcellenciája ujabban szaporította Talugi köztisztviselőinek számát. Taurirtig a gyönyörűen kiépített új afrikai műút vezet egy magas töltésen a Szahara homokdünnái között. Itt váratlanul véget ér a bitumen, autó már csak tiprólánccal folytathatná az útját, mert futóhomok következik. Taurirt oázisában éppen ezért gyönyörű garázs volt, ahol az autókat leállították és hatalmas tevepark is találtatott, hogy a további úthoz karavánt lehessen szervezni. Taurirt mozgalmas és jól jövedelmező oázis volt. Doktor Morbiczer is összeállította háromtagú karavánját, a pótkocsi tartalmát teherhordó öszvérekre rakatta és tevén folytatta útját. Taurirtból elindulva alig néhány órányi ügetés után egy sor homokpad mögött, hat emberből álló karavánt pillantottak meg.

– Ha nem csalódom, az ott doktor Roheim expediciója! – mondta Morbiczer doktor a vezetőjének. És nem csalódott. Ördöge volt. Valóban doktor Roheim személyesen vezette a társaságot, amint ez a találkozásnál kiderült. A doktor tömzsi ember volt, szája széléig egy sebhely vonult végig és valami külföldi egyetemen majomszakos tanár volt. Legalábbis ő így mondotta. Morbiczer doktor barátságosan üdvözölte, jól ismerte Roheimet, hiszen ő adott engedélyt rá, hogy Talugiban is kutathasson céljainak megfelelő majom után. A két uriember barátságos eszmecserét folytatott, de nem sokáig maradt együtt az expedició és a követségi karaván, mert Roheimék letáboroztak, mig Morbiczer doktor folytatta az útját.

*

Mister Rockstein hatalmas Maybach-kocsin indult útnak. A hallban két polgáriruhás rendőr várta, akik Talugibe fogják kisérni. A két detektiv legnagyobb meglepetésére mister Rockstein egy fantasztikusan magas, valószínűtlenül vöröshajú ember társaságában jelent meg, akivel eddig még nem mutatkozott Marokkóban. A vörös ember szeplős volt és állandóan bután vigyorgott.

– A titkárom, Mr. Brown – mutatta be óriási kisérőjét Rockstein a detektiveknek. A titkár közömbösen vigyorgott rájuk, kabátja belső zsebéből egy sonkászsemlyét vett elő és beleharapott. Ezután mind a négyen kimentek a Maybach-kocsihoz, amely megindult a városon át és keserves tülköléssel, félórai csigalassú csuszkálással keresztülvergődött a Suq gomolygó embertömkelegén, míg kiértek a városból. Innen indult el szelídvonalú szőlődombok között a Szaharában folytatódó műút. A magas töltés széles fehér sávján szikrázó afrikai napfényben repült az autó és a lehullott nagy szőlőlevelek sokasága bronz- és rőtszínű borongással vonta be a lágyvonalú szőlődombokat, amelyek Ain-Sallah előtt belepusztultak a Szahara végtelen homokhullámaiba. Rockstein már megtanulta a trópusi viseletet és ő is abban az egy szál lenge vászonban volt, könnyű parafával a fején, mint a detektivek. Még így is úgy érezte, hogy ízzik a teste a harminchatfokos délelőttben. Brown úr nem vett tudomást a melegről, nyugodtan izzadt és nyugodtan evett, később pedig arcára borította a Daily Heraldot és úgy aludt, hogy horkolása elnyomta a motorbúgást.

– Nyugodt ember – jegyezte meg az egyik detektiv.

– Sajnos – felelte Rockstein úr, aki nem szerette, ha egy angol gentleman társaságában hangosan alszik.

– Tulajdonképpen hány bélyegből áll ez a sorozat – kérdezte az egyik polgári rendőr.

– Huszonnégyből – adta meg a felvilágosítást Mr. Rockstein. – Tíz belföldi, nyolc külföldi és hat repülőpostacímlet.

– Ön már bizonyára látta fényképen.

– Láttam? Igazán szép hamisítványok vannak forgalomban belőle. Hoztam magammal kuriozitásból egy aránylag tökéletes hamisítványt, amit a londoni Dietke et Co. készített, utánzatokat gyüjtő amatőrök részére. – Kihúzott a zsebéből egy levéltárcához hasonló fehér bélyegtokot és szétnyitotta. Különböző élénkszínű bélyegek voltak sorbanrakva benne és a detektívek szájtátva nézték.

– Mennyit ér ez a sorozat?

– Ez? – Rockstein úr elgondolkozott. – Megérhet 8 pennyt.

– Hm… És az eredeti sokkal szebb?

– Annyira nem szebb, hogy ön meg sem tudná különböztetni ettől.

– Mégis, mi a különbség a valódi és a hamis sorozat között?

– Negyvenkilencezer kilencszázkilencven font, tizenkilenc shilling, négy penny.

És nyugodtan rágyujtott egy cigarettára.

*

A kanyarban feltünt Ain-Sallah üde pálmacsoportja, amelynek bejáratánál hatalmas benzinkút állt. Várniok kellett, mert egy krémsárga színű kocsi tankolt éppen és ők is benzint akartak felvenni. Mikor a beduin suhanc magasratartva rázogatta a gummicsövet, hogy minden csepp a tartályba menjen, előkerült valahonnan egy bricsessznadrágos, rendkivül szőke nő, homlokára tolt autószemüveggel és fizetett.

– Good bye Mr. Rockstein!

Mary Baker volt. A bélyegkereskedő szertartásosan bólintott.

– Szép kocsit bérelt, kisasszony.

– Sajátom.

Benjámin tűzpiros lett. Tegnap azt hazudta őnagysága, hogy a bérautó költségei miatt szeretne együtt utazni.

– Ha nem történik defekt, holnapra Taurirtban lehetünk – csevegett tovább őnagysága. – Utazott már tevén Mr. Rockstein?

– Sajnos, a londoni Cityben, különösen ami a bélyegszakmát illeti, ritkán nyílik alkalom ilyesmire – felelte.

– Akkor sok kellemetlen élménye lesz – mondta Mary. – A tevét azért is nevezik a sivatag hajójának, mert olykor tengeri betegséget okoz. És úgy láttam, ön nem jól bírja a tengert.

– No igen… – zavarban volt. Ugratja ez a nő? – Az embernek ilyen kirándulásnál számolnia kell a nehézségekkel, bár nem lehet olyan veszélyes ez az út, ha ön egyedülálló hölgy létére vállalkozik rá.

– Engem jó lesz, ha megkülönböztet a többi nőtől.

– Megtörtént – mondta szomorúan Benjamin.

…Később, midőn kilencven kilométerrel mentek az országúton és a krémsárga kocsi úgy vágott el hirtelen mellettük, mintha taligába sem venné a hatalmas Maybachot, Mr. Rockstein tisztán hallotta, hogy Mary autójában szól a rádió.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.