Minden jó, ha vége van

Egy expedició vágtatásba kezd, egy másik elindul

Reggel volt. A bélyegkereskedő tábora szedelőzködött. Felmálházták az öszvéreket, itatták a tevéket, botok puffantak, emberek szitkozódtak, állatok bőgtek. Mary Baker egy kunyhónak dőlt és rúzsozta magát.

– Nos? – kérdezte Mr. Rockstein, – vett valamit a királytól?

– Nem. Meggondoltam magam. Abbahagyom a bélyegkereskedést.

– Azt hiszem, okosan teszi – mondta némi maliciával Mr. Rockstein.

Ezalatt Paulsen nyugtalanul járt össze-vissza a táborban. Hol az a bamba vörös? Hová tünhetett? Gyanuja nőtt, midőn Rockstein semmiféle elővigyázati intézkedést nem tett a csomagolásnál. Nyugodtan társalog azzal a nővel, aki érthetetlen módon beleüti az orrát ebbe a dologba. Hol az aktatáska? A Niger sebes sodrába bámult. Gyanuja határozottabb formát öltött. Elvegyült a parti bennszülöttek között. Hogy? Ndasa bárkája eltünt?… Többet nem kérdez. Tevét még úgy nem rugdostak a bordáján két sarokkal és nem verték úgy a fejét revolvercsővel, mint azt a szerencsétlent, amelyiken Paulsen galoppozott egy bizonyos expedició táborhelyéhez, ahol állitólag majmokat fognak mérni.

*

Ezalatt Rockstein kis karavánja nyugodtan haladt Arauan felé. A karaván elején a bélyegkereskedő ügetett Mary Bakerrel élénk társalgásba merülve.

Váratlanul, abból az irányból, amerre tegnap a sátrakat látták, tevés alakok vágtattak el mellettük a legőrültebb galoppban, élükön egy köpcös, sebhelyes arcú emberrel. Csak két pillanatig kerültek egymás mellé, de Rocksteinnek a hátgerincén végigfutott a hideg attól a tekintettől, amellyel a sebhelyes ügetés közben ránézett. Azután elnyelte az expediciót egy hatalmas porfelhő.

Arauanban ismét megpihentek. Mikor Rockstein a tükörbe nézett, megdöbbent attól, hogy milyen markáns lett az arca. Legalább két kilót fogyott. A közérzete rossz volt és úgy érezte, hogy egy falatot sem lenne képes lenyelni.

– Itt maradunk éjszakára – mondta a két detektívnek.

– Ne tegye – kérlelte a lány. – Erőltesse meg magát, hogy minél hamarabb kiérjünk erről a civilizálatlan vidékről a maga vagyontérő bélyegeivel.

Mr. Rockstein hosszan nézett a lány arcába:

– Mondja, nem tünt fel önnek, hogy az én vörös titkárom nincs közöttünk?

– Csakugyan! Hová lett? – Egyedül voltak a vendéglő sarkában egy asztalnál.

– Már Marokkóban megmondtam önnek, hogy el voltam készülve bizonyos veszélyekre, tehát kész tervvel jöttem. Az aktatáskát még tegnap éjjel magához vette ez a Brown, aki valamikor vezérevezős volt és elindult a Nigeren lefelé Timbuktuba, ahol biztos kezekbe adja le a táskát. Mahrukba kábelezni fog nekem az eredményről. Miután minden gazember velem foglalkozott, Mr. Brown biztosan kicsúszott a figyelmükből. – A lány arca felragyogott. Úgylátszik a lány mégsem színészkedik. De akkor miért hazudott annyit?

– Gratulálok! Zseniálisan csinálta!… De… ma reggel feltétlenül észrevették azok, akik magát figyelték, hogy Brown eltűnt.

– Tegnap este óta egérutat nyert. Ezekután láthatja, hogy nem sietős az útunk.

Másnap reggel Rockstein nem érezte jobban magát, de azért útrakeltek. Miután a bélyegügy lezárult, mintha valami felengedett volna Benjamin és Mary között.

– Lehet, hogy a láz leveri két napra a lábáról, jó lenne, ha addig Taurirtba érnénk.

– Talán elérjük. De ha beteg leszek – fűzte hozzá féltréfával -, remélem, ápol?

– Remélheti.

Piszkos, lilaszínű alkony fogadta őket Mahrukban, amelyet a harmattan zord, sűrű porfátylai még sivárabbá tettek. Mr. Rocksteinnek le kellett feküdni. Egy napja már csak chinint evett. Bágyadt volt és fájt a feje. A kis fogadó férges, piszkos fülkéjében csináltak fekhelyet a számára és függönnyel elválasztott szomszédságba került Mary. A harmadik férőhely a két detektív számára volt fenntartva, de ezek lementek az ivóba kártyázni. Mary egészséges volt, de izgatott, Rockstein beteg volt és nyugodt.

– Ha szerencsésen Timbuktuba ért Brown, már itt lehetne a sürgönye – mondta idegesen Mary.

– Én nem aggódom – nyugtatta meg Rockstein.

Ebben a percben kopogtak. Beduin suhanc lépett be:

– Sürgöny Mr. Rocksteinnek.

– Na látja – szólt a beteg. Miután a küldönc kiment, átadta a sürgönyt Marynek:

– Legyen szíves, vigye az ablakhoz és olvassa el. – Már sötét volt a szobában. Mary az ablakhoz sietett, reszkető kézzel feltépte a sürgönyt és hangosan olvasta. Ez állt benne: “Timbuktu előtt megtámadtak, aktatáskát elrabolták, vezetőjük sebhelyes arcú ember, szerencsésen megérkeztem: Brown.”

Finom zörrenéssel esett a sürgöny a földre. A lány rémülten meredt Rocksteinre. Megdöbbenve látta, hogy ez nyugodtan babrál egy chinin-kapszulával, lenyeli, vizet iszik rá és azt mondja: Brrr… Szent Isten! Ez megőrült! – gondolta.

– Mr. Rockstein! Nem érti?! Az aktatáskát elrabolták!

– Vége. Mit csináljak?

– Azonnal lemegyek és szólok a detektíveknek… Sürgönyzünk…

– Ne menjen, kérem, sehova. Fenntartom magamnak a jogot, hogy ügyeimben magam intézkedjem. Ha jónak látom.

– Dehát minden perc távolabbra viszi őket a bélyegekkel…

– Jöjjön közelebb és üljön le, kérem. Szeretném, ha bízhatnék magában Mary. Beszélgessünk.

– Ön most beszélgetni akar? Közben, Isten tudja, hol van az ötvenezer font sterlinget érő sorozat?

– Az említett sorozat itt van – mondta és kihúzta zsebéből a fekete tokot és szétnyitotta. – Csak nem képzeli, hogy azt kiadom a kezemből? Jól tudtam, hogy ha Brown eltűnik az aktatáskával, minden gazember utána ered és akkor én így a kabátom zsebében nyugodtan vihetem az igazi sorozatot. Az aktatáskában egy világos tok volt a hamisítvánnyal. – Mary nevetni kezdett és nevetett, nevetett, úgy, hogy a könnyei potyogtak belé, úgyhogy észre sem vette, mit csinál ezalatt Rockstein. Rockstein ezalatt megcsókolta a lány alsókarját.

– De most azután igazán sietnünk kell, hogy elérjük Marokkót, legalább is Taurirtot – mondta Mary.

– Legyen nyugodt – felelte Rockstein – két napnál előbb nem lehetnek itt és mi holnap reggel megyünk tovább.

A sors nem így akarta.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.