Svéd ulánusok tünnek fel
Óráról-órára elviselhetetlenebb lett a meleg. A bélyegkereskedő úgy érezte, hogy tüdejét belülről perzseli a forróság és ha becsukta a száját, porszemek csikordultak meg a fogai között. Láthatatlan tűhegyek cirkáltak itt a levegőben milliószámra és lerakódva a szemöldökre, szőkére festették ezt a homlokdíszt. Ahogy délebbre értek, a meleg óráról-órára növekedett. A kereskedő végtelenül szomorúnak érezte testi állapotát.
Az alkonyi légáramlás spirálisban szállongó porfüggönyein át vörösen izzott a barátságtalan afrikai nap hanyatló korongja, sugarai haránt özönlöttek a sivatagra, apró árnyékot vetítve a homokhullámok mellé és ettől a Szahara olyan lett, mint egy végtelen sakktábla.
Miután este értek Taurirtba, nem pihentek – csak amíg a vacsora tartott. Ez a hatalmas, mozgalmas oázis a műút végén és a timbuktui karavánút kezdetén fekszik. Azonnal kaptak tevét és vezetőt, az autót már beállíttatták a garázsba és a felkelő hold már útban találta őket Arauran felé. A garázsban feltünt nekik egy porlepte krémsárga kocsi.
Taurirt körül szakariánok, trópusi katonák gyakorlatoztak.
A Marokkóból vezető bitumenfolyam, Taurirt után, minden átmenet nélkül a homoktengerbe torkolt és az útat csak fehér cölöpök jelezték a Szaharán. Mister Rockstein őszintén sajnálta, hogy a londoni Cityben a bélyegkereskedés sohasem kívánja meg, hogy az üzletemberek olykor tevehátra üljenek. Ebben az esetben most kevesebbet szenvedett volna, mert némi gyakorlat elviselhetőbbé teszi a szokatlan dolgokat. Még talán azt az érzést is enyhítené a rutin, amit a teve szőrzetéből az emberi testre emigráló bolhák tömege okoz. De még ennél is kellemetlenebb a bólogató teve hullámzó járásával, emelkedő és süllyedő hátával, amitől az utas elhagyott sajkának érzi magát a viharos óceánon és ezerszer megbán minden falatot, amit aznap lenyelt. Közvetlen előttük magányos beduin lépegetett tevéjén, burnuszát szorosan összefogva magán, a rohamosan hülő éjszaka ellen védekezve. Hátra sem nézett, pedig hallania kellett a karaván közeledését. Mister Rockstein enyhe borzongással nézett körül. A Szahara! Micsoda ember lehet itt előtte a beduin, micsoda félelmetes mithikus idegenfajú trópusi hős, aki ilyen nyugodtan üget éjszaka egyedül ezen a roppant, félelmetes részén a földnek. Mikor ideért gondolatban, a félelmetes, mithikus, idegenfajú trópusi hős visszafordult és így szólt:
– Hallo Mister Rockstein! How are you!
Mary Baker volt! Benjamin görcsösen ragadta meg a teve mindkét púpját. Állandó émelygése váratlan szédülésekkel párosult és úgy érezte, hogy nyomban lezuhan ebből az ijesztően magas és állandóan viszkető poziciójából.
– Ön imponál nekem, mister Rockstein. Bármelyik citybeli kollegája már régen hazaszökött volna.
– Meglep, hogy itt látom, kisasszony…
Mr. Rockstein gondolkozott. A nő természetesen tudta, hogy mögötte jön a karaván, ezért nem gondoskodott kíséretről. Kár, gondolta a kereskedő, hogy ez a nagyszerű nő szélhámos.
És mit gondolt ezalatt a nő? Azt gondolta, hogy kár. Végre egy férfi, aki más, mint a többi. Kellemes arcú, halk modorú és valószínűleg igen finomlelkű, szóval, amilyen végre megfelelne neki, Mary Bakernek. És ez a férfi bizonyára sértő dolgokat gondol róla. És joggal. Milyen egyszerű lenne néha az élet, ha az emberek becsületesen közölnék egymással gondolataikat. De ehelyett mindenféle hülyeségeket beszélnek. Például ilyeneket.
– Ön egyedül megy Talugiba… kedves Mary?
– Azt reméltem, megengedi, hogy kíséretének védelme alá helyezzem magam.
– Nem hiszem, hogy lenne becsületes angol állampolgár, aki ezt a kérést megtagadná egy hölgytől.
Előtünt a hold. A karaván tagjai dideregve burkolóztak köpenyeikbe, burnuszaikba, a hőmérséklet minusz alá szállt, ugyhogy a körülöttük kezdődő alfafű-szteppén dérlerakódás csillant meg itt is, ott is.
– Átkozott vidék – mormogta Rockstein. – Egyszer nappal megsül az utas, másszor éjjel megfagy. Az ember nem tudja, mitől óvakodjon jobban: a déltől, vagy az éjféltől.
– Én megmondhatom önnek, mitől óvakodjon legjobban a furcsa klima alatt.
– Nos?
– Morbiczertől.
Hajnalra Mahrukba értek, úgy átfázva és olyan rekedten, hogy szibériai utasoknak is beillettek volna.
*
Milyen más egy oázis, ha nem vezet rajta műút keresztül! A kis liget gócpontjában három vályogház állt: a csendőrlaktanya, amelyben a kéttagú helyőrség lakott, a posta és a távíróhivatal, mellette a vendéglő. Ezenkívül három, négy piszkos rongyokból sátorrá vert arab duár és egy baromfiól tartoztak a helységhez. Néhány, kenderszívástól elhülyült arab heverészett a fűben és a legyeknek elképzelhetetlen tömege zsongott mindenfelé. Az ivóban a konyha kihűlt olajos ételeinek a szaga összekeveredett a borszeszlámpa illatával. Ez a pihenés egyáltalán nem volt üdítő. Azért mégis itt kellett tölteni a legforróbb nappali órákat. Három függönnyel elválasztott helyiség állt rendelkezésre. Mr. Rocksteinnek úgy rémlett, mintha több éve utazna már minden cél nélkül.
Alkonyatkor folytatták útjukat.
És hajnalban a vezető néhány távoli, elszórt paratölgyre mutatva, így szólt:
– Az már ott Talugi kezdete. Még nem a határ, de azok a fák azt jelentik, hogy a Niger közelébe értünk.
Itt-ott bozótok is feltűntek, a laza port vöröses agyagos talaj váltotta fel és egy dombra érve, megpillantották a távolból Arauan oázist, amely már Tondolos király uralma alá tartozott és a Niger egyik holt ága mentén feküdt. Mielőtt azonban ezt az oázist elérhették volna, néhány sátrat fedeztek fel, kipányvázott tevékkel a háttérben. A lehorgonyzott sivatagi hajók teleszkópszerűen imbolygó fejeikkel szelíden kérőztek. Bizonyos doktor Roheim expediciója volt ez, azért jöttek ide, hogy afrikai majomfajtákon méréseket végezzenek.
*
Arauan közelében megdöbbentő dolog történt. A szaharai oázisból váratlanul egy szakasz svéd ulánus tört ki rohamléptekben és kezükben kivont dobverőkkel rohantak az érkező karaván felé. A tevék vadul rángatni kezdték zablájukat és rémülten kirugtak. A karaván tagjai döbbenten néztek sorsuk elé. Az ulánusnak öltözött négerek azonban nem támadtak, hanem felfejlődtek az érkezők előtt és soraikból egy horgasorrú, gyapjashajú úr vált ki, akiről csak nehezen lehetett megállapítani, hogy európai-e, vagy bennszülött. Nagyon elegánsan volt öltözve: dohányszínű hálóköntösbe, amelyhez stílszerűen fekete keménykalapot vett fel. Mélyen meghajolt hadai élén és Rocksteinhez fordulva így szólt:
– Paulsen vagyok, belügyminiszteri titkár. Őfelsége dísztestőrezredének az élén van szerencsém üdvözölni önöket Talugi földjén. Háromszoros hurrá önökre!
Paulsen sajátmaga választotta ki az öltözékét Morbiczer szakszerű útmutatása alapján. A négerek ruháit Marokkóban vásárolta a konzul egy színtársulat csődtömegéből. A színtársulat a Stockholmi Lány című operettbe bukott bele, így kerültek a kékszínű svéd lovasuniformisok Talugi egyszerű népére. Hogy fegyver is legyen náluk, Morbiczer néhány dobverőt is kiosztott közöttük a felvásárolt csődtömegből. A konzul egyenesen azért utazott előre, hogy Talugi némi fényt nyerjen az előkelő idegen látogatása alkalmából. Ezt a király kívánta így és Morbiczer doktor úgy érezte, hogy neve Potemkin mellett fog szerepelni a világtörténelemben.
És másnap délelőtt tizenegy órakor (Talugi-i időszámítás szerint) Rockstein karavánja megérkezett a fővárosba. Őfelsége barátságosan integetett feléjük a Stamis-Watson gyártmányú vekkerrel és lábán ott díszlett az ünnepélyes alkalmakra szóló félcsizma. Üdvözlőbeszéde rövid volt:
– M’Shamba el Glaua óvjon benneteket Talugiban. Én is óvni foglak benneteket, ha ajándékokat hoztatok nekem. Beszélhettek.
Azonban hiába beszéltek volna, mert őfelsége hátatfordított és megindult vissza a falu felé. Az egész népség követte. Az idegenek számára néhány gyönyörűen kitakarított kunyhót bocsájtottak rendelkezésre, de ezek egy pillantást vetve a kunyhók belsejébe, nyomban sátrakat vertek. Minden eddigi kínszenvedés eltörpült Rockstein szemében, miután öt percet időzött Talugiban. A szemétdombok, a vedlettszőrű, csontvázszerű, vak kutyák, a harcosok testén megavasodott kókuszolaj párolgó bűze a forróságban és a Niger felől özönlő szunyograjok elviselhetetlenül fokozták a szenvedését.
Délután a főnök kunyhójában létrejött az adásvétel. Mister Rockstein magával vitt egy aktatáskát, egy nagyítót és egy csekket. A nagyítóval megnézte a király által eléberakott sorozatot és konstatálta, hogy valódi. Azután a belső zsebéből, ahol bélyegutánzatait tartotta a világos tokban, előhúzott egy sötét tokot. A sötét tokba betette a valódi sorozatot és a vagyontérő bélyegeket tokostól együtt az aktatáskába csúsztatta, az aktatáskát lezárta és a csekket átadta őfelségének.
– M’Shamba áldása legyen a papíron – és még hozzátette lehunyt szemmel: – Apropos, hogy áll most a font?
Morbiczer doktor közölte az árfolyamot őfelségével. A király megveregette Mr. Rockstein vállát:
– Az ország vendége vagy egy hétig, jólszituált idegen.
– Minden vágyam teljesülne ezzel – felelte Rockstein, – de sajnos, már reggel vissza kell fordulnom.
– Nos, annyi baj legyen – nyugodott bele a király.
…Este lett. Mr. Brown nyitott szájjal aludt és így tátott ajkainak hatalmas öblébe egy meggondolatlan dongó repült bele. A roppant fogazat összecsapódott és a dongónak vége lett. A vörös óriás kedvetlenül krákogott és már folytatta volna az alvást, ha nem nehezedik egy kéz a vállára. De egy kéz nehezedett a vállára. Rocksteiné volt.
– Elérkezett a maga ideje, Mr. Brown – mondta suttogva. – Itt az aktatáska. Ebben egy fekete tok van ötvenezer font értékű sorozattal. Maga húsz éve van a Rocksteinek szolgálatában és többször bizonyította be, hogy ennél többet is magára lehet bízni. Most idehallgasson: a kunyhó hátsó lapján kicsúszik. Senkise fogja észrevenni. Leoson a folyón, elköt egy csónakot és észrevétlenül elszökik. Maga cambridgei vezérevezős volt Brown. De a Nigeren lefelé, negyvennyolc óra mulva még egy kocaevezős is Timbuktuban van. Ott átadja ezt az aktatáskát az angol katonai attasénak és sürgönyöz nekem Mahruk oázisba, hogy minden rendben ment-e. Ott várom az értesítést.
– Mr. Rockstein! Büszkévé tett!
Még sokáig suttogtak. Jóval éjfél után sikerült csak Rocksteinnek a férgek, az atmoszféra és egy szőke nővel kapcsolatos gondolatai miatt elaludni.
És harminc perc múlva Brown úr, a cambridgei aranyidőkre emlékeztető buzgalommal evezett lefelé a Nigeren.