A főkonzulátus megalakul, de a posta leég
Talugi főkonzulja akkor lett osztatlanul népszerű Marokkó diplomáciai köreiben, midőn egy jegyzékben közölte Japánnal, hogy Talugi figyelemmel kíséri a távolkeleti eseményeket és barátságos közeledésnek venné Japán részéről, ha a további ellenségeskedés folyamán nem használna a kínaiakkal szemben harci gázokat. Ebben az ügyben doktor Morbiczer fogadta is a japán ügyvivőt és biztosította, hogy Tondolos őfelsége minden japánellenes mozgalmat leszerel Talugiban. Mindamellett fokozottabb óvatosságra intette a mikádót. Az angol, francia és orosz ügyvivők közölték doktor Morbiczerrel, hogy ha együttes fellépésükhöz Talugi is csatlakozik, minden remény megvan arra, hogy a világbékét megóvhatják. Doktor Morbiczer csatlakozott.
Így álltak a dolgok 1937 nyarán. Ekkor történt az a váratlan eset, amely a világ bélyeggyüjtőit lázba hozta. A Talugi «centennárium» sorozatot, amelyből, tudja Isten, miért csak a húsz centestől negyven centesig terjedő címletek kerültek forgalomba, őfelsége kivonta a rendes postaforgalomból. Ennek egyik oka az volt, hogy a klisék súlyosan megsérültek és így tanuk jelenlétében megsemmisítették. A teljes sorozatot mindamellett árulták az egész világon, természetesen egyszerű hamisítványokat, nem is rossz szándékkal, csak álmodozó gyüjtők számára, akik bizonyos üres bélyeghelyeket hamisítványokkal szoktak lefedni. Teljes sorozat “centennárium” azonban seholsem volt, tehát az ára ugrásszerűen emelkedett. Őfelsége elhatározta, hogy a raktáron levő anyagból a világ gyűjtői számára néhány sorozatot kiárusít. Ekkor történt a katasztrófa: egy hatalmas tűzvész elpusztította a főpostát, a teljes bélyegraktár leégett és így a világon, leszámítva a húsz- és hetvencentes sorozatokat, csak egyetlen teljes centennárium-sorozat volt, amelyet őfelsége az íróasztalában tartott a bélyegminták között. A világ bélyeggyüjtőinek szeme Talugi felé tekintett. A centennárium bélyegsorozat egyetlen létező példánya, őfelsége Tondolos király birtokában van. A bélyegek értéke három napon belül ötezer font sterlingre emelkedett, miután azonban őfelsége kijelentette, hogy bélyegeitől semmi áron nem válik meg, a sorozat ára húszezer font sterlingre szökött fel. A világ minden nagy gyüjtője kábelekkel árasztotta el a marokkói Talugi főkonzulátust. Részvénytársaságok alakultak a centennárium-sorozat megvétele céljából, de mindenki beszüntette az alkudozást, midőn Talugi konzulához a következő kábel érkezett Londonból: “Teljes centennárium-sorozatot 50.000 font sterling készpénzért megveszem, sürgönyválasz, Rockstein London.” Negyedóra mulva ment a válasz: “Hosszas rábeszélésre őfelsége eladásra határozta magát. Ajánlat elfogadva. Üdvözli Morbiczer.”
Mr. Rockstein hajóra ült. Mr. Rockstein gazdag ember volt, mert jólmenő bélyegkereskedése volt a Bond streeten, de természetesen esze ágában sem volt 50.000 fontot fektetni bélyegekbe. Beavatott helyen úgy tudták, hogy csak megbízást teljesített. Állítólag egészen magas helyről szólították fel a «centennárium» megvásárlásának lebonyolítására, igen szép jutalék fejében és az 50.000 font sterlinget az üzlet céljára letétbe helyezték a Bank of Citynél. Mr. Benjamin Rockstein személyesen ment el e rendkívüli üzletet lebonyolítani. Mindössze harmincöt esztendős volt, de komolyabb, pedánsabb és konzervatívabb sok tiszteletben megőszült kereskedőnél. Aránylag fiatal kora ellenére a legkülönb nemesi vérből származó bankemberek is egyenrangú félként tárgyaltak vele, ha magára öltötte az angol királyi zsakettet.
Elutazása előtt szerződést kötött a Daily Heralddal, mely szerint a Talugi centennárium-sorozat megvételéről, afrikai útjáról kizárólag a Daily Heraldot fogja tudósítani, semmiféle más lapnak interjut nem ad, útjáról senkit nem informál és kötelezi magát az expedició és a vásárlás minden részletét diszkréten tartani a Herald számára. Mr. Rockstein az üzletet korrektnak tartotta és a megállapodást aláírta.
Délelőtt tízkor érkezett meg Marakesbe és most nyugodtan magára hagyhatjuk, mert villásreggelije, borotválkozása, fürdése és ujságolvasása egyideig tökéletesen elfoglalja a gentlemant. Menjünk inkább jó messze a Gueliznek nevezett európai városrészből, mélyen be az arabok által Medinába. Csillogó porszemek táncolnak az afrikai napfényben, amely árnyéktalanul fedi be a várost. «Fabor! Fabor barakallah u fik!» kiáltják mindenfelé trachomás koldusok, arab jósok, karjukon tekergőző kígyókkal, úgyhogy az a siető fehér ember, aki a Kutubia mecset felé igyekszik, két könyökével alig tud utat törni a Giama el fna torlódó áradatában. Végre eléri azt a hatalmas aszfaltsíkságot, amelynek végében a Kutubia-mecset emelkedik, de ügyet sem vet a csodálatos toronyra, amelyet negyvenezer keresztény rabszolga állítólag tíz nap alatt épített fel Yacub el Mansur parancsára, hanem azt a kis söntést keresi, ahol a “marchée arabe” Afrika minden tájáról összesereglett vásárosai nyüzsögnek a lacikonyha körül. Mi dolga lehet itt egy európainak, a napnak ebben a szokatlan órájában, midőn fehérbőrű emberek mezítelenül és lihegve hevernek szobájukban a rekkenő melegtől? És ha jobban megnézzük… Nini! Hol is láttuk ezt az ember? Köpcös és kopasz, hatalmas forradással halántékától a szája széléig. No nézd csak! Hiszen ez Verhagen, Taluginak botrányos körülmények között nyugalmazott postaügyi minisztere. M Shamba el Glaua legszentebb dobhártyáira mondom, ő az! Most egy hosszú sovány ember válik ki az arabok közül, szintén fehér, de rendkívül sovány, fehér bricsessz van rajta, apacsing és a nyakában zsinóron revolver csüng le. A rendkívül sovány úr tekintetét némi asztigmatizmus jellemzi. Vagy mondjuk ki őszintén? A sovány úr kancsal volt. A sebhelyes és a kancsal gyorsan körülnéztek azzal a szokványosan ijedt fejmozdulattal, amivel rossz lelkiismeretű emberek többször napjában szeretnék megnyugtatni magukat. Azután még gyorsabb léptekkel egy vályogházba siettek be együtt, ahol egy harmadik úr várt rájuk, gyapjas fekete hajjal és bő burnuszban. Orientális jellegei dacára, gyakorlott szemlélő észrevehette rajta, hogy európai.
– Az angol megjött! – kezdte minden formaság nélkül Verhagen.
– Milyen kísérettel fog utazni? – kérdezte a kancsal.
– Két titkosrendőrrel. Visszafelé a király ad melléje kísérőket. Miután Morbiczer konzul osztozik a zsákmányban és a mi emberünk, ezek a kísérők nem számítanak. Gyerekjáték lesz az egész. Johnson, te összehozod a karavánt, én megszerzem a szükséges írásokat és Paulsen egy percre sem téveszti szem elől az angolt. Morbiczerrel felezünk. Kettéosztjuk a sorozatot, hogy ne tudjuk egymás nélkül eladni. Ti ketten kaptok egyharmadrészt.
– Bőkezű vagy, mondhatom! – mondta Johnson. – Az ember a bőrét viszi vásárra egyharmadnak a feléért.
– Nézd meg a bőröd – mondta megvetően Verhagen, – annyit sem ér.
– Majd én is csináltatok valami kozmetikussal egy olyan forradást magamnak – mormogta Johnson. – Mert így, úgy látszik, azt hiszed, te vagy az erő és a szépség ideálja.
– Amíg a szépségverseny tart, addig magatokra hagylak – mondta Paulsen. – Nem zsürinek jöttem Marokkóba.
– A te számodra Paulsen, Morbiczer konzul majd kieszel valamit, hogy állandóan a bélyegkereskedő mellett lehess Talugiban. Hívjatok fel a hotelban. Kérjétek doktor Roheimet, itt ezen a néven ismernek. Este tizenegykor megmondok mindent – fejezte be Verhagen az összejövetelt, azután gyorsan kiléptek az ajtón és anélkül, hogy hátranézne, sietett visszafelé.
Pedig, ha hátranéz, talán feltűnik neki egy lovaglóruhába öltözött, parafasisakos hölgy, aki a nyomába szegődött. Ez a hölgy idáig is nyomában volt és a beszélgetés ideje alatt a vályogkunyhó oldalának szorítva a fülét, hallgatózott.
A hölgyet Mary Bakernek hívták és ugyanazon a hajón érkezett meg Afrikába, amelyen Mr. Rockstein utazott.