Elveszett cirkáló

Újra összejön a társaság. A játék még nagyobbra megy. Rozsdás meglepő
fogadtatásban részesül. Tanítójának igaza volt. Végleg elveszítik a játékot.

1

Éjfélre járt. A három fogoly csüggedten ült a sötét kunyhóban. Éjszakára két őrt hagytak az ajtajuk előtt. A Főorvos és Rozsdás már kiheverték könnyű fejsérülésüket. A hercegnek hőemelkedése volt. Alig beszéltek.

– Maguk miért jöttek vissza? – kérdezte az Earl.

– Tom Levenért, aki itt maradt valami Khmer faluban. Egy hamisítványt sóztak ránk Mandalay-ban – felelte a Főorvos, Rozsdás képtelen volt beszélni.

– De hogy kerültek ide Snyderhez? – kérdezte a herceg, láztól összekoccanó fogakkal.

– Az ösvényen láttuk a küzdelem nyomát. Azután felfedeztük a dombról ezt a tábort. És gondoltuk, utánanézünk excellenciádnak.

– Ez igazán derék dolog volt. Nem is tudom, hogy némelyik maguk közül hogyan kerülhetett ilyen mélyre.

– Nagyrészt közgazdasági okai vannak. Ez a vámdolog. Illetve a vám még nem is volna baj, csak lehetne nyugodtan csempészni. Például Rozsdás meg én sohasem tettünk mást. Csempésztünk. Néha odaütöttünk, az is igaz. De hát szórakozni is kell. Viszont sohasem öltünk, nem raboltunk, nem gyilkoltunk, csak szerettük a szabad pályát.

Hallgattak. Kint az éjszakában több ezer tagú békakórus kvartyogott. A kunyhó hátsó fala mentén valami halk guruló nesz hallatszott, mintha göröngyök hullanának le nem túl magasról.

– Na, mindjárt itt lesz egy háziállat – szólalt meg a Főorvos. – Hangyász fúrta ki magát éppen a belső fal mentén. Sajnos, ez büdös bestia.

A félhomályban világosan lehetett látni, amint az alulról túrt föld szélesedik, azután két kis kéz jelent meg, majd a könnyen lazuló őserdei talaj nyílásánál óvatosan bemászott valaki a kunyhóba. Nyilván a kunyhó külső fala alatt gödröt kapart, mint a kutyák, amíg a gödör a kunyhó belsejébe ért. Óvatosan bemászott, és hason csúszott a foglyok felé.

– Ki vagy? – suttogta Rozsdás.

Egy sovány test bújt elő:

– A Kölyök! Ne haragudj, hogy nem fogadtam szót. Utánatok lopóztam. Messziről láttam, hogy leütnek. Nem mertem mozdulni. Láttam a Főorvost is elfogni. Itt a nagy fán ült egy őrszem. Az mindenkit észrevett, aki a dombhajlaton átjött, de őt nem lehetett látni. Csak amikor a Főorvost leütötte fentről, akkor pillantottam meg, mert kissé előbbre jöttem. Megvártam, amíg éjszaka lesz. Beosontam az erdőbe, és a sűrű felől csúsztam ide. Kikapartam késsel a fal mögötti földet.

Rozsdás nem tudott szólni. Ha nincs összekötve a keze, talán úgy megöleli a Kölyköt, hogy összeroppantja.

Gyorsan egyik fogolytól a másikig csúszott és elvágta a köteleket.

– Most csak egyet tehetünk – mondta az Earl -, azon az úton, amelyen Miss Leven jött, óvatosan megpróbálunk a sűrűbe jutni, onnan az ösvényre. Legfeljebb tíz kilométernyire lehet innen Kvang tábora. Ha nem fedezik fel a szökésünket, reggelre ott vagyunk.

– Nekünk Thomas Leven után kell kutatni…

– Eh! – mondta ingerülten a herceg. – Anglia előbbre való. De végre is mehetnek, amerre akarnak. Én Kvanghoz indulok. A fegyverek holnap a hágónál vannak. És nem szabad bejönniük Birmába.

– Magam is azt hiszem… – mondta szomorúan a Kölyök -, hogy Anglia előbbre való, mint én és a fivérem és mindnyájan.

– Ez helyes beszéd, kisasszony – mondta a herceg, és ő csúszott ki elsőnek a gödrön keresztül.

Sikerült centiméterenként csúszva elérniük a sűrűt. Nagy félkörrel észak felé kijutottak az ösvényre és siettek. A hercegnek magas láza volt. Lihegett és alig vonszolta magát. Nem is a fejsebe kínozta ennyire: régi maláriarohama újult ki. Hajnalodott. Nagyon magasról, az ősi fakoronák élősdi virágokkal befont tetejéről, elszórt napsugarak lopakodtak a dzsungel mélyébe. A herceg arcra bukott. A hóna alatt fogva vitték futólépésben. Most még nyomukba érhetnek, ha idejében felfedezték a szökést.

– Ide hallgassanak – mondta lihegve a herceg -, hagyjanak itt. Maguk már játszották ezt a szerepet. Játsszák újra. A következőket kell mondani… Ha Kvang hajlandó arra… hogy holnap… elzárja a hágót… és löveti a Kína felől érkező fegyverszállítmányt… ötvenezer fontot kap… ígérhetnek többet… ő lehet a tartomány királya… Menjenek… nem bírok tovább… hagyjanak itt…

– Ne marháskodjon, excellenciád… – mondta Rozsdás -, játsszunk gólyavisziafiát.

– Hallgassanak!… Nem tudok már beszélni soká…. – leroskadt egy fatönkre -, sok ezer angol életéről van szó… engedelmeskedjenek vagy menjenek a fenébe… Angliáért… mindent…

– De Sir – szólt közbe a Főorvos -, mi bármit ígérhetünk Kvangnak, azt Anglia nem ismeri el. Mi nem állapodhatunk meg, csak szélhámosság…

– Igen… várjanak… – a belső zsebéből egy ív papírt vett elő és aljára a következőket írta:

“Utasításom értelmében, az én intézkedésemre tették mindazt, amit erre az okmányra e sorok fölé jegyeztek. Az angol haza érdekében és magasabb katonai szempontok miatt így láttam jónak.

Earl of Sudessex.”

A herceg körül összeborultak a fák, és egy nagy harang dörömbölt a két halántéka mögött.

– Nincs rajta dátum… – lihegte gyorsan. – A Kvanggal történt megállapodás napján datálják… menjenek, fiúk… Isten segítse… önöket és Ang…

Eldőlt.

Az ájult herceget lefektették. Rozsdás eltette az írást.

– Eredj, Főorvos, vidd le az Irrawaddy partjához, talán el tudod cipelni egy halászfaluig. Az árral, holnapután csónakon Mandalay-ba érsz. Nem lehet itt hagyni az erdőben egyedül.

– Igaz – felelte a Főorvos -, és ha nem találkoznánk többé, hát szervusztok.

A Főorvos karjába vette a herceget, és Rozsdás a Kölyökkel futólépésben sietett észak felé.

– Talán sikerül a Főorvosnak átjutni az Irrawaddy túlsó oldalára valamilyen csónakon, és akkor Snyderék nem fogják el őket. Szóval te most újra Sudessex vagy. Én meg százados.

– Az uniformisunk kissé megviselt.

– Azért még mindig katonaruha. Senki sem érkezik ide úgy, mintha skatulyából vették volna ki. Hanem az éjjel, mikor azt hallottam, hogy felrobbantották a táborhelyünket, nagyon megijedtem miattad.

A Kölyök megállt egy pillanatra, és szembefordult a férfival…

– Nagyon?

Rozsdás nézte, azután halkan ezt mondta:

– Nagyon, nagyon…

És ott, az őserdő mélyén végre először megcsókolták egymást.

Azután siettek tovább észak felé. A második útkanyarulatnál, mint valami varázslatra, nyolc ember bukkant elő, lövésre kész puskákkal.

– Állj!

Egy köpcös, szalmakalapos kínai tört magának utat közöttük, széles handzsárral a kezében:

– Kik vagytok, és hová igyekeztek?

– Earl of Sudessex vagyok, ez itt Bradford százados, és Kvang generálist keressük.

– Gyertek! – mondta röviden a kínai, azután a barna katonák szabályszerűen közrefogták őket, és megindultak.

2

Kvang tábornok előőrséhez értek. Rozsdás, aki, mint már említettük, katonaviselt ember volt, csodálkozva nézte a mocsaras őserdőnek ezt a részét, amely térképen ugyan már angol, de valójában a legvadabb, legismeretlenebb része Birmának. Csodálkozott, mert a szabályosan felépített, téglalap alakú barakkok, gondozott utak, egy valóságos európai módon megépített gyarmati garnizonra emlékeztették. A harcosok előírásszerűen, egyenletesen fegyelmezetten mozogtak, mint jól kiképzett katonák. Az altiszt előtt összecsapták meztelen bokájukat, az őrszemek a legelőnyösebben kiválasztott helyeken posztoltak, és egy letisztított pálmatörzsből drótok vezettek az őserdőbe. Csak telefon lehetett vagy távíró. Mindkettőjüket az első barakkba vezették. Egy primitív asztal, néhány pad állt itt, az asztalon telefonkészülék. A kínai határon át könnyen hozzájuthattak egypár megfelelő felszerelési tárgyhoz. Az asztal mögött alacsony kínai ült, harcsabajuszú, élénk szemű ember.

– Üljenek le. Mit óhajtanak? – Kifogástalanul beszélt angolul.

– Nemrégen bejelentettük magunkat a generálisnál, Earl of Sudessex és Bradford százados.

– A generális – mondta a kínai tisztelettel hangsúlyozva ezt a nevet – főhadiszállásán van, innen körülbelül félórányira. Azonnal felhívom. – Telefonált. Rozsdás kinézett az ablakon. Az őserdő itt ritkás volt, úgy látszott, véget ér. Egy közeli tisztáson át jól láthatta az égnek meredő hófödte Luang hegyláncot, amelynek keskeny hágója a tábor közelébe torkollt. Úgy látszik ez egyben a határőrség is, gondolta Rozsdás. Az ellenkező irányban szélesen, őserdőtől szegélyezetten hömpölygött a sebes sodrú Irrawaddy.

Mialatt mindezt megfigyelte, a kínai valami madárszerű csipogással furcsa nyelven beszélt a telefonba, majd letette a kagylót, és udvarias mosollyal fordult feléjük.

– A generalisszimó elindul, hogy tárgyaljon önnel, herceg úr. Szíveskedjék elfoglalni a parancsnok szobáját.

– És én? – kérdezte Rozsdás.

– Önt a generális parancsára még ma felkötik.

3

– Hogy volt ez kérem? – kérdezte Rozsdás. – Bocsásson meg, de úgy hallottam, mintha azt mondta volna, hogy felkötnek.

A kínai mosolyogva, előzékenyen bólogatott:

– Jól méltóztatott hallani. Pardon… – és a katonákhoz fordult -, kötözzétek meg, gazemberek, a tiszteletre méltó százados urat.

Rozsdás nem küzdött. Nyolc puskacső meredt rá. A Kölyök rémülten, kerekre nyílt szájjal állt.

– Nem mondaná meg, kinézer úr – kérdezte Rozsdás -, hogy a generális miért ragaszkodik ehhez a nem túlságosan eredeti ötlethez?

– Ki tudja, hogy nagyurak mit, miért cselekszenek?

– A százados úr tiszttársam – kiáltotta a Kölyök -, és tiltakozom…

– Tiszteletre méltó excellence. Felesleges minden szó. Én úgysem változtathatok a hatalmas úr parancsán. Kedves tiszttársát fél óra múlva felkötik. A generalisszimó csak azt akarja, hogy abban a pillanatban húzzák fel az igen tisztelt urat, midőn ő ideér, mert kíváncsi erre a látványra.

– Sir! – kiáltotta gyorsan Rozsdás a Kölyöknek. – Gondoljon a kötelességére, és legyen erős. Ha engem felkötnek, magának akkor is beszélnie kell a generálissal… – Nem folytathatta, mert megragadták a karjánál és elhurcolták.

– Kérem, kössön össze azonnal a generálissal – kiáltotta a lány. – Ez valami tévedés…

– Felesleges lenne, és nincs is utasításom rá. A generális fél órán belül itt lesz. Szíveskedjék a parancsnok szobájába menni, itt van jobbra.

Beszédelgett a szobába, és kimerülten roskadt egy nádszékre. Az idegei végképp felmondták a szolgálatot. Remegett, és úgy érezte, hogy nyomban összeesik.

– De csúfak vagytok – mondta Rozsdás a kísérőinek. A bennszülöttek csodálkozva hallgatták az idegen érthetetlen szavait. Bizonyára imádkozik. Egy fa alatt megálltak vele, és a következő másodpercben nyakán volt a hurok.

– Hé! – kiáltotta. – Micsoda disznóság ez?! Mi lesz a félórámmal?! Becsapjátok a szegény külföldit?!… Mégis igaza volt a tanítómnak.

De nem húzták meg a kötelet, amelynek szárát egy vastag ágon dobták át. Súlyba tett fegyverrel vigyáztak rá, és hagyták állni kötéllel a nyakán.

– Megeheti a fene a főnökötöket – korholta őket továbbra is Rozsdás. – Kutyazabáló, ronda banda.

Így telt az idő. Közben Rozsdás tudta, hogy Bradford árulásának jól megérdemelt büntetésével sújtja őt Kvang.

Egyszerre kürt szólalt meg. Pillanatok alatt felsorakozott a legénység, lovasok érkeztek, és a tábor előtt leugráltak a nyeregből. Legelöl egy zöld kimonós, szalmakalapos, vállas alak érkezett, akire feszesen tisztelegve bámultak.

Ez volt Kvang.

Egyenesen az akasztófához tartott, és magasra emelte a kezét. “Na szervusz világ.” Ez volt Rozsdás búcsúgondolata. Az állát egy roppant rántás csapta fel, megfeszült a nyakán a kötél…

Kvang karja hirtelen félkört írt le, mint mikor a karmester próba közben leinti a zenekart, és a kötél máris megereszkedett. Rozsdás térdre zuhant. Sikoltás hallatszott. A Kölyök rohant ki a barakkból egyenesen Kvang felé. Kvang csodálkozva megfordult, és szemben állt a lánnyal. Egy másodpercig dermedten néztek egymásra, azután a Kölyök zokogva a nyakába borult:

– Tom! Drága Tom!

Kvang ugyanis fehér ember volt. Thomas Levennek hívták, és másfél évvel ezelőtt szökött meg a légióból.

A katonák nem tudták mire vélni, hogy a generális öleli és csókolja az angol ezredest. Ki tudja, meddig tartott volna a viszontlátás öröme, ha egy szemrehányó hang nem szólal meg alattuk:

– Valaminek velem is történnie kell.

Rozsdás volt, még mindig a földön, ahogy visszahullott a térdére, kötéllel a nyakán.

4

Együtt ültek a parancsnok szobájában.

– Ha nem ismerem fel az utolsó pillanatban, hogy maga nem Bradford – mondta Kvang, illetve Tom Leven – akkor nagyon sajnálatos dolog történt volna. Ne haragudjon, kérem…

– Szót sem érdemel. Futó kellemetlenségnek tekintem. De micsoda rejtélyes úton lett maga Kvang?

– Kedves barátom – mondta Leven mosolyogva -, nem egy európai katonatiszt vagy kalandor járkál ebben a titokzatos országban álnév alatt. A másik katona meghalt, én felgyógyultam a betegségemből. Láttam, hogy mennyire megszeretett közben a törzs. Én is északra vonultam velük együtt. És mert jók voltak hozzám, hálából kiképeztem őket. Harcos nép és így nagy szolgálatot tettem nekik a katonai oktatással. Azután még néhány törzs csatlakozott hozzájuk, így alakítottam meg szabadcsapatomat, amely védi a békés törzseket rablóktól és martalócoktól. Ezért adót fizetnek nekünk: gumit és elefántcsontot. Az adóból arra is tellett, amint látjátok, hogy Kínából néhány modernebb berendezési tárgyat, fegyvert, huzalt, telefont hozzak. – Szeretettel simogatta a húgát, azután végighallgatta Rozsdás rövidre fogott magyarázatát fogságukról, a hercegről, Bradfordról és a fegyverszállítmányról, amely ma éjszaka fog a határra érkezni.

– Tudom – mondta komoran Kvang -, Snyder követét hitegettem. Azért hitegettem Snydert, hogy fegyverszállítmányát a határra csalogassam. Először el fogom vágni az amerikai gerilláinak az útját, azután kézre kerítem a fegyverszállító csapatot, és végül a muníciót megsemmisítem. Ezért nem akarok király lenni, de más se jöjjön ide uralkodni. Mondják meg az Earlnak, hogy nélkülük is fenntarthatom itt a rendet. Köszönöm, barátom, amit a húgomért és értem tett. A két hiányzó rajz nálam van, elhoztam Helena Aldington lakásáról. Akkor már tudtam, hogy Bradford gazember, de nem volt bizonyítékom. A találmányt a húgom majd értékesíti, és csodálatos szolgálatukért valamennyien megkapják jutalmukat.

– Ha ugyan él még valaki a társaságból – dörmögte Rozsdás – A cirkálót azóta bizonyára rég elfogták.

Ebben a pillanatban egy sáros, lihegő kínai ugrott be a szobába, szinte egyenesen a lováról, amelyen az ajtóig vágtatott. Jelentett valamit, és Leven ijedten ragadta meg a vállánál.

– Mi történt? – kérdezte a Kölyök.

– Nagy baj – mondta Leven. – Húsz kilométernyire innen levegőbe röpítették az Irrawaddy gátját. A víz észak felé zúdul.

– Mit jelent ez? – kérdezte Rozsdás.

– Nagyon rosszat. Az áradás a völgyet öntötte el, katonáim tehát még északabbra húzódtak a magaslatokról, úgyhogy a hadseregem és köztünk egy több kilométer kiterjedésű tenger áll. Itt vagyunk ezzel a kis őrséggel, mindössze százötven ember, és katonáim nem jöhetnek ide. Ez Snyder műve volt. Elvágta hadseregemet a szorostól, azután nagy túlerővel meg akar rohanni. Hé! G’Lisu! Riadót!

Megszólalt a kürt.

– Most mi lesz? – kérdezte a lány.

– Elsősorban felkészülünk, hogy ne érjen váratlanul Snyder hordájának támadása. Úgy látszik, sejtette, hogy csak színleg tárgyalok vele. Azután pedig védeni fogjuk a hágót utolsó csepp vérünkig. Sajnos, kevés reményünk van.

Este volt. Békés csend borult az erdőre, és távol, az Irrawaddy partján lomhán nyüzsgő krokodilusok látszottak a holdfényben. A katonák egy része a hágó mellett helyezkedett el, a többiek hevenyészett barikádot hordtak össze a tábor körül homokzsákokból deszkákból kövekből. Két- három óra múlt így el feszült várakozásban. Azután bennszülött futár érkezett a déli ösvényről.

– Generális! – jelentette mély tisztelettel. – Az én uram, a fekete ruhás tábornok, kéri a válaszodat, mert mint kémünk jelentette, a hágó feljárójánál most fordultak be Birma felé az első fegyverszállító öszvérek.

– Mondd meg Snydernek – felelte Leven -, hogy embereim itt várják a szorosban a fegyverszállítmányt, és meg fogják semmisíteni.

– Uram, akkor harc lesz.

– Harc lesz, Hu-vej. Menj vissza uradhoz.

A követ eltávozott. Kvang őrszeme, aki egy magasabb sziklatalpon hasalt, szintén jelentette, hogy a hágó szerpentinjén karaván jön a határ felé.

– Ha lőtávolba érnek: tűz! – kiáltotta Leven.

– Cho! Küldj őrjáratot dél felé. Vigyázzanak az ellenség jön.

– Adjon nekem egy puskát, Leven – mondta Rozsdás -, nem vagyok híres céllövő, de negyven, ötven ilyen bagaria pofával fölérek.

– Azonnal kap puskát, kedves… ejnye, hogy is hívják?

– Rozsdás.

– Micsoda?

– Rozsdás. Ez a nevem.

– De hiszen ez csúfnév.

– Komolyan csúf? Néha úgy vettem észre, hogy tisztelik. Olyan dolog ez, mint amikor egy volt századost Kvangnak neveznek. Különben polgári nevem John Hallyburton.

– Hallyburton?… John Hallyburton… Ejnye… Várjon. Hopp! Évekkel ezelőtt hallottam ezt a nevet. Egy John Hallyburton gyorsasági világrekorddal repült Londonból Ausztráliába, és a legmagasabb kitüntetésben részesült. Azután katonai ranggal átvette a hadi-repülőgépgyár.

– Úgy van. Később a gyár igazgatóját egy redőnyhúzóval bénára verte az illető, és menekülnie kellett. Én voltam.

– Emlékszem. Maga előtt szép jövő állt… Hát várjon csak… Azonnal adok fegyvert, de nem mozdul el a húgom mellől. Nekem az embereim közt kell lennem.

Lihegő katona jött be:

– Uram! Apad az Irrawaddy!

– Tudom – mondta sóhajtva Leven, azután Rozsdáshoz fordult -, ez azt jelenti, hogy a hátsó-indiai határig víz alá kerül az ország. Még szerencse, hogy nem erre jön a víz, hanem északra.

Újabb katona érkezett:

– Jönnek! Vagy négyszázan vannak!

– Cho! – Leven kiáltására megjelent a kínai tiszt. – Ötven emberrel a szent Bo-fa mögötti dombot lövitek állandóan, hogy a folyó felől ne keríthessenek be. A szorosban levő emberek semmi esetre se hagyják el a helyüket, és a torlaszok mögött húsz ember kezdjen drótsövényt készíteni. Maga, amint mondtam, itt marad a húgommal…

– De én…

– John Hallyburton! Az én birodalmamban minden férfi katona. És katona csak egyet felelhet a parancsra, azt hogy “igenis”. Megértette?

– Igenis, de bátorkodom…

– Hátra arc!

Odakint elhangzottak az első puskalövések.

5

Nagy túlerő csapott le rájuk. Snyderék nem is kísérleteztek azzal, hogy bekerítsék őket. A szorosban álló ötven emberre vetették magukat. Ez volt a cél! A legfőbb erejük abban állott, hogy néhány kézigránátot sikerült szerezniük. Négy gránát közül három találatot ért a barikádok mögött, az egyik gyújtóbomba volt.

Leven jól kiépített primitív állása összeomlott. A gyújtóbomba szétcsapó éterlángja két barakkot gyújtott fel. Égett a torlasz.

– Altiszt! Húsz emberrel állandóan építeni a torlaszt! – kiáltotta Leven, aki hol itt, hol ott tűnt fel a harcolók között. – Öt ember hordja ki a töltényeket az égő barakkból, mindent a Bo-fa mögötti dombra. Oda fogunk visszavonulni.

Egy sötét tárgy zuhant melléje. Az altiszt megdermedt a rémülettől: kézigránát! A következő másodpercben Leven felragadta a gránátot, és nagy ívben visszahajította. Az egyetlen védekezés lehulló kézigránát ellen. Néha sikerül, mert a gyújtást sohasem lehet pontosan beállítani.

A visszahajított bomba az ellenség fölött, a levegőben robbant, lángoló éter permetezett széles sugárban, égő emberek szaladtak sikoltozva. A szorosban álló ötven katona állása tizenöt emberrel gyöngyült, és visszaszorították őket. Egy helyen már a tábor barikádja mögé is benyomult az ellenség, de sikerült az első támadókat leölni, és újra megerősíteni a hézagot. A helyzet azonban reménytelennek látszott.

– Hallyburton! – rohant Leven a sértetlen barakk felé. A húga és a vörös fiatalember még ott voltak.

– Igenis! – mondta Rozsdás, és igyekezett eltávolodni az ablaktól, ahonnan a parancs ellenére, szakadatlanul lövöldözött a torlasz előtti ellenségre.

– A húgomat a domb mögé viszi, és továbbra is vigyáz rá. Oda fogunk visszavonulni. Sajnos rosszul állunk.

Golyók fütyültek, fojtó füstszag terjengett, és a bennszülöttek fülsiketítő ordítása nem szünetelt egy pillanatra sem. Ahogy a Kölyök kilépett a kunyhóból, egy gránátrepesz leszakította az ajtót mellette. Megtántorodott. Golyók fütyültek körülötte, és becsaptak a barakk fájába. Rozsdás gyorsan felkapta a lányt, és futott vele a domb felé, ahol már építették az új torlaszt.

6

– Hé! Szedjetek össze száz embert! – kiáltotta Snyder, aki közben megsebesült a karján. – Rohamra megyünk a szoros ellen.

– Nincs több kézigránát – jelentette az egyik katonája. Ezek nem voltak kiképezve, mint Leven emberei. Gerillabanda harcosok, fegyelmezetlen csoport voltak.

– Nem fontos – mondta Snyder -, elsöpörjük őket. Szedd össze egy csapatba a harcosokat és tegyetek úgy mintha meg akarnátok rohanni a tábort. Közeledjetek elszórtan, lövöldözve. Szóval tereljétek el a tábor figyelmét a szorosról.

Míg Leven emberei a torlasz mögött azt hitték, hogy ellenük fognak rohamot intézni, száz ember váratlanul nekifutott a szorosnak, és két sortűztől megritkítva, elérték Kvang maroknyi őrségét, percek alatt lemészárolták őket. Ezután a szoros szikláit megkerülve, oldalba akarták kapni a tábort.

– Cho! – rendelkezett Leven. – Hátulról számítva ötös csoportokban folyton tüzelve visszavonulni a domb mögé. Minden fegyvert össze kell szedni. A torlaszt öntsétek le petróleummal és gyújtsátok meg.

A lángoló barikád megfékezte az általános rohamot. Ezalatt Leven megmaradt néhány emberét összevonta a folyó felé eső domb mögé. Éjfélre járt.

A nagy fegyverszállítmány első öszvére elérte a hegylánc bejáratát Birma határán.

KILENCEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.