Elveszett cirkáló

Tom Leven gyászosan szerepel. A részvénytársaság csődje. A rossz időjárás jó jel.
Rozsdás szerint nagyban megy a játék, és ebben igaza van, de fejbe ütik.
A cirkáló végre megkerül, de nincs sehol. Ilyen még nem volt a világon!

1

A Kölyök másnap, a reggeli tanácskozás után útra kelt az első tiszttel és a két matrózzal. A két matróz az Earl és Bradford volt. Mindössze öt bennszülött katona ment velük. A herceg pontosan kitanította a Kölyköt, hogy mit közöljön egész röviden a tanácskozáson. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy a “vörös százados” nem mehet, mert fontos utasításokat vár Londonból. Ez volt a kifogás arra, hogy Rozsdás maradjon.

A kis karaván, öszvérekkel, poggyászhordókkal, menetkészen állt az erőd udvarán. Az első tiszt egy pillanatra sem mozdult el a két matróz mellől. Közben a magas rangú angol tisztek, a Kölyök és Rozsdás kissé távolabb, halkan beszélgettek.

– Most nyolc óra van – mondta Rozsdás -, te délután kettőkor elindulsz visszafelé a Főorvossal, addig messze elhagyjátok a várost. Ez nagyon fárasztó dolog lesz.

– Elfelejted, hogy katonacsaládból származom?

Azután, remélem, minden simán megy majd. Vigyázzatok, hogy észrevétlenül térjetek vissza a hajóra. Estig én egész bizonyosan a “Radzeer”-re viszem Tom Levent. Teljes gőz alatt vártok, felszedett horgonnyal, és nyomban megyünk. Mire ők visszaérnek Mandalay-ba, addig mi már kint leszünk az óceánon, sőt már ki is szálltunk az Andaman-szigeten, és azután bottal üthetik a nyomunkat.

A karaván menetkészen állt. A Kölyök két kézzel rázta meg Rozsdás kezét, és nagy, nedves szemekkel bámult rá egy pillanatig. Azután elsietett. Igazán pompásan ülte meg a lovat. A csoportot nemsokára elnyelte az erdőbe érő, keskeny ösvény felett összehajló lombok alagútja.

2

A százados úr zsebre dugott kézzel, végre ismét a tiltott fehér kesztyű teljes díszében, csontfejű lovaglóbotjával a lábszárát csapkodva és fütyörészve elindult a városba. Az első arra haladó kuli-pusht megállította, kényelmesen elhelyezkedett, és a kínai már rohant a fogattal és a vörös hajú századossal a rizsföldek felé. Egy óra múlva elérték a mocsarat ahol a lecsapolási munkákat végezték. Bizony elég rossz hely. A tőzeges láp szörnyen bűzlött a rekkenő melegben, és hiába csapkodott a pálcájával, a moszkitók tömege ellen nem volt védekezés.

Felharsant a kürt, a kis számú őrség sorakozott, és mire a százados könnyedén mosolyogva és nagy kegyesen jobbra-balra tisztelegve leugrott a kocsijáról, mozdulatlanul vigyázzban állt a szakasz. Utasításaikat a látogatásról már megkapták.

Öt perc múlva ott állt előtte Tom Leven.

Rozsdás edzett ember létére megborzadt kissé. Az angol igen rossz bőrben volt. Okos, ijedt arcára szárazon tapadt a bőr, szemgödrei besüppedtek, pofacsontja elállt, csapott vállairól ernyedten lógott le két pálca vékonyságú karja, gyér haja ősz volt, fülei tuberkulotikusan elálltak. Szinte hihetetlen, hogy ez az ember két év előtt még angol katonatiszt volt.

Nemsokára ott ültek egymás mellett a kuli-pushban, és a kínai loholt velük a kikötő felé. Rozsdás nem szólt semmit. Várjuk meg, hátha mond valamit az ipse, gondolta.

– Istenem… – sóhajtott a légionista.

Nem mondja meg neki rögtön, hogy itt a húga is. Majd apránként, szépen. Azt hiszem, gondolta, beteg ez a bácsi. Talán frászt kapna az izgalomtól.

– Ugye, azt tudja, hogy én vezérkari százados vagyok? No jó, ne ijedjen meg, sejtem, hogy sokat szekírozták azért a találmányért…

– Kérem, én kiszállok… – mondta siralmasan. – Nekem nincs semmiféle találmányom.

– De húga az van?

– Kérem százados úr… Hadd szálljak én le.

– Te bolond! Nem érted, hogy meg akarunk szabadítani! Mit félsz? Mit nyafogsz? Mit szólnál, ha itt lenne a húgod? ‘

– Kérem, hagyjanak engem békében meghalni!

– Hát nem szeretnéd a húgodat látni?

– Nem, nem, nem! Én senkit sem akarok látni! Istenem! Hát meddig fognak még kínozni?!

Pukkadj meg, gondolta Rozsdás. Hogy lehet egy katonából idővel egy ilyen idegbeteg öregasszony? Na! Ugyan érdemes volt szegény lánynak ezért az alakért annyit szenvedni.

A hajóhoz értek. Vastag füstoszlop szállt fel a kéményből. Rozsdás elhatározta, hogy nem bajlódik tovább Levennel. Ők elintézték a dolgukat, és kész. Majd a Kölyök megpuhítja, ha visszatér.

– Eddig minden rendben – kiáltotta le Fred a parancsnoki hídról. – Egy rádió sem keresi a “Balmoralt”.

– Nyugodt lehetsz – felelte Rozsdás -, ma este tízkor felújítják a rádióban ezt a régi műsorszámot. Halló, Púpos! Ennek az embernek adjatok enni, lássátok el pálinkával, cigarettával, fürdessétek meg, és adjatok rá rendes ruhát. Hogy az a…

Elnyomott egy káromkodást, azután visszament a kuli-pushhoz, beült, és gyorsan elvitt a postára egy kis csomagot meg egy levelet.

Mire visszatért, az elgyötört légionista jóllakottan és megfürödve, hófehér matrózruhában mélyen aludt az első tiszt fülkéjében.

3

– Figyelmeztetem – mondta az Earl a Kölyöknek, mikor elváltak -, hogy este értesítem az angol admiralitást, és mindent el fognak követni, hogy kézre kerítsék magukat.

– Résen leszünk, excellenciás uram – mondta a Főorvos, és már elindult az ösvényen visszafelé. A herceg egy pillanatig gondolkozott, aztán kezet nyújtott a Kölyöknek:

– Sajnálnám, ha bajba jutna, mert magát igazán a legnemesebb szándék vezette. Ha elfogják mindannyiukat, számíthat rám a bírái előtt, Miss Leven.

– Miss?… Excellenciád tudja… hogy nő vagyok.

– Hogyne. Az a vidám vörös fiú mondta meg.

És a herceg elrúgtatott a karaván nyomában.

Szóval Rozsdás tudta, hogy ő nő!

A felfedezés egészen megzavarta. Most értette, hogy miért néz rá olykor annyi szelíd sajnálkozással a barátja. Vajon a többiek is tudják?

Sokáig szótlanul ügetett a Főorvos mellett. Arcába szökött a vér, és csak nem akart elmúlni, mert mindig újra elpirult, ha eszébe jutott, hogy Rozsdás tudja a titkát. Igen, Rozsdás okosabb, mint a többi. Valószínűleg észrevette a mozdulataiból, a járásából. Mennyi tapintatra, mennyi finomságra vall, hogy eltitkolta ezt a felfedezését.

– Gyorsabban nem tudsz? – kérdezte a Főorvos.

– De. Csak elgondolkoztam. Elérjük majd az Irrawaddy torkolatát, mielőtt visszajön az Earl meg a százados?

– Ugyan! Gyerekjáték! Legkésőbb tízre már elhagytuk Rangoont. Az Indiai-óceánon meg üthetik a nyomunkat. Előre!

A nap utolsó parázsszínű visszfényei még nem tűntek le az égről, mikor a Főorvos és a Kölyök egy dzsunka mélyén a cirkáló oldalához értek. Lovaikat a városon kívül hagyták, elkötöttek egy gazdátlan kis kínai csónakot, és észrevétlenül elérték a cirkálót, ahol már várták őket, és két percen belül a fedélzeten voltak.

Időközben a “százados” már jelentette a tábornoknak, hogy az admiralitás utasítására, őexcellenciája visszatértéig a hajó kifut az óceánra, mert állítólag valahol a közelben tűnt fel az a bizonyos “Balmoral” nevű cirkáló, és bár őreá nem tartozik a dolog, szintén részt fog venni a néhány napos felderítő úton.

Hat órakor érkezett meg a Kölyök és a Főorvos. A hajó már teljes gőz alatt várta őket. Hat óra tizenötkor a “Radzeer” megindult lefelé az Irrawaddy folyón.

A Kölyök lihegve Futott Rozsdáshoz:

– Itt van?! Megmentetted?!

A hajó félelmetes sebességgel siklott a folyó árján. Távolról már feltűntek Rangoon halvány lámpái.

– Gyere! – mondta diadalmasan Rozsdás, azután megfogta a karjánál izgatottságtól remegő barátját, és vitte magával az első tiszt fülkéje felé, ahol a Főorvos borotválkozott, és így felkeltette az ágyán heverő megszabadított légionistát is. Ez éppen álmosan és bambán ült az ágy szélén, mikor kicsapódott az ajtó. Rozsdás diadalmasan szólt a küszöbön:

– Na, itt a bátyád! Berámázhatod.

A Kölyök megállt az ajtóban, és néhány másodpercig szótlanul bámult a légionistára, azután csodálkozva mondta:

– Soha életemben nem láttam ezt az embert. Ki ez?

4

Mintha egy ház szakadt volna rájuk. A Főorvos kezében megállt a borotva. Rozsdásnak leesett az álla, és úgy állt ott, mintha egy úridivat-üzlet kirakata számára készült volna. A légionista rémülten pislogott, mert tudta, hogy ismét megverik. A leány pedig kétségbeesett arccal várt választ a kérdésére, és szörnyű előérzet szorította össze a szívét.

…A vágtató cirkáló körül harsogva omoltak szét a habok. A “Radzeer” minden ízében remegett a túlzott tempótól, és a kéményéből ömlő, sűrű füst, mint valami hosszú gyászfátyol lengett utána a folyó felett.

– Azt mondod… hogy nem a bátyád?

– Ugyan! A bátyám sokkal magasabb. Minden vonása más. Még csak nem is hasonlít hozzá.

– A fene látott ilyen históriát – sziszegte a Főorvos. Azután hirtelen a légionista nyakára tette a borotvát és ráordított: – Ki vagy mi?!

A légionista úgy nézett a félig behabozott Főorvosra, mint ebédre szánt csirke a szakácsnőre.

– Isten! Isten! Mit akarnak mindig tőlem?! Uraim, hagyjanak kiszállni… – siránkozott, nyakán a borotva élével.

– Ide hallgass – mondta Rozsdás, miközben félretolta a Főorvost -, tiszti becsületszavamra kijelentem, ha őszintén elmondasz mindent partra teszünk, ahol akarod…

– Esküszöm, hogy nincs találmányom! Ó, bárcsak egyetlen találmányom lenne, mennyit szenvedek, mennyit szenvedek…

– Jól tudjuk, te rühes – nyugtatta meg Rozsdás -, hogy nincs találmányod miután nem vagy Tom Leven. De ha azonnal nem mondod meg, hogy ki vagy és mit tudsz Tom Levenről, akkor hozzáköttetlek a horgonyhoz, hogy lelógsz a vízig, és minden krokodil megkóstolhatja a lábadat, ha eléri. Ezt egyszer kínaiak használták egy hasonló kérdezősködésnél, és már az első boka után fényesen bevált.

– Generális urak – kezdte megtörten a katona -, én most őszintén elmondok mindent, nem bírom tovább! Azután csináljanak velem, amit akarnak, akasszanak fel vagy vágjanak négyfelé…

– Mindegy – legyintett Rozsdás -, ezen nem fogunk összeveszni. Nesze, fiam, itt egy cigaretta, és serényen mesélj, akkor bizonyára jobban jársz, mintha mi ösztökélünk.

– Az én nevem Amiens. Gabriel Amiens. Meggondolatlan fejjel tönkretettem pályafutásomat a vásárcsarnokban, ahol csomaghordó voltam. Az idegeim, uram… Az idegeim már akkor is rosszak voltak… Este történt. Veszekedtem a szeretőmmel, megsértettem, és idegességemben megleckéztettem. Hozzávágtam a petróleumlámpát. Meghalt. Ezért talán még nem ítéltek volna el, de mikor láttam, hogy az én drágám ég, és úgysem lehet segíteni rajta, gyorsan kirántottam a szekrényből, ami ékszer és pénz volt. Ha egy bírói tévedés ezt rablógyilkosságnak veszi, akkor guillotine-ra kerülök. Az összecsődülő emberek elől a padláson át, háztetőkön menekültem. Állandó rettegésben éltem a guillotine-tól. Mindegy, hogy kerültem Pireuszba. Elég az hozzá, hogy a nyomor és a szenvedés a légióba vitt. Együtt utaztunk a hajón Dzsibutiba Tom Levennel. Nagyon jó fiúnak látszott. Őszintén elmondtam neki mindent. Megmondtam, hogy engem esetleg a légió is kiad, mert francia állampolgár vagyok. Kértem, hogy cserélje el velem a személyazonossági írásait, mielőtt Dzsibutiba érünk. Ő nyugodtan viselheti a nevemet, nem adhatják ki, nem foghatják el, hiszen a személyleírás nem illik rá. Sokáig könyörögtem neki. Először nem akart belemenni, pedig tudta a fickó, hogy ő csinálja a jobb üzletet. Végül ráállt Istenem! Mi ehhez képest a guillotine! Egyik nap az őrnagy meghív a lakására; pálinkával kínál, szivarokat ad, másnap a káplár majd kiráz a ruhámból, és elküld csatornát tisztítani, hogy vagy ott döglök meg, vagy adjam elő a találmányt. Ma is nyomban tudtam, mikor enni adtak, hogy ennek verés lesz a vége…

– Hát, kedves Gabriel, most légy oly arkangyal, hagyd abba ezt a sápítozást. Meséld el, de lehetőleg röviden és gyorsan, mit tudsz Tom Levenről? – mondta Rozsdás.

– Nem tudom… nem tudok biztosat. Már másfél éve is van annak, hogy északra mentünk, az egyik törzs lázadását leverni. A mocsarak között rettenetes tífuszjárvány tört ki. Már akkor visszafelé jöttünk. Az Irrawaddynak itt nagyon magas a partja, és a halottakat innen hajigáljuk le a folyóba. Vérhas és kolera is volt. Tom Leven megbetegedett. Nem állhattunk meg, a kórházszekerünk régen elmaradt valahol a mocsárban. Egy másik légionistával együtt a káplár otthagyta Liszum faluban. Ez vagy százyardnyira az őserdőben van. Tom Leven nem tért többé vissza. Úgy tudom, őrjáratot is küldtek érte, mármint Gabriel Amiensért, mert az én nevem alatt szolgált. Az őrjárat nem találta meg a falut sem, ahol hagyták, mert a mocsarak őszi áradása még északabbra kergette a törzset, ahol a két beteg katona maradt. Ennyit tudok. Visszafelé egy gerillabanda lövöldözött ránk lesből, és én súlyosan megsebesültem. És most adjanak enni, vagy verjenek meg, vagy ami éppen soron következik.

Hallgattak. Végül a Kölyök szólalt meg:

– Most minden hiába volt… Hiába kockáztattátok az életeteket, hiába küzdöttünk…

– Ha nem szabadult volna ki az excellenciás – töprengett. Rozsdás -, most visszafordulnánk.

A fedélzetre siettek, és közölték az összegyűlt emberekkel a rossz hírt. Nem volt zúgolódás. Megszokták azt, hogy sokat kockáztassanak, és esetleg mindent elveszítsenek.

– Éppen elhagytuk Rangoont – mondta Piszkos Fred -, negyed tíz. Tíz óra után megfosztjuk a hajót felesleges terhétől, és kiszállunk az Indiai-óceán egy kedves szigetén.

– Fiúk – mondta a Kölyök -, sajnálom, hogy hiába volt minden.

– Szót sem érdemel – sípolta rekedten Patterson -, ennyit megért a hecc is.

– És most eresszetek le egy csónakot. Tegyetek engem partra – mondta a Kölyök, és mikor látta, hogy milyen bután nézik, még hozzátette: – Én természetesen megpróbálom kutatni, hogy hol a bátyám. Hátha tehetetlenül és betegen fekszik valahol.

– Ostobaság! – lihegte fütyülve a kövér amerikai. – A bátyád már rég meghalt. És különben is, hogy akarsz egyedül nekivágni Birma belsejének?

– Fél óra múlva az Indiai-óceán minden angol cirkálója és repülőraja a nyomunkban lesz. Az is lehet, hogy az angol admiralitás bizalmas úton a franciákat is értesítette, örülj, ha ép bőrrel elérjük az Andamanokat – mondta Fred.

– Senki sem akadályozhat meg abban, hogy megpróbáljam felkutatni a fivéremet. Még mindig jobb, ha leeresztenek egy csónakot, mint ha arra kényszerítenek, hogy a folyóba vessem magam.

– Mi csak tanácsot adunk – szólt a Púpos. – De ha menni akarsz, akkor mehetsz.

– Megyek – felelte elszántan a Kölyök.

– Én is – jegyezte meg csendesen Rozsdás -, és ha ketten vagyunk, akkor az unalom veszélye nem fenyeget.

– Hárman leszünk – mondta a Főorvos -, az ördögbe is oly mindegy, hol száll az ember partra kötéllel a nyaka körül. Gyerünk, fiúk! Eresszétek le a csónakot.

…Tíz perc múlva három ember némi élelmiszerrel ellátva ott himbálódzott az Irrawaddy folyó sárgás, mocskos, krokodiloktól hemzsegő felületén. A “Radzeer” pedig robbanásig túlhevített kazánjától rezegve, dohogva, oszlopnyi kéményfüstöt ontva rohant a közeli és mégis elérhetetlennek tűnő cél felé, ahol az Irrawaddy kavargó tölcsérbe gyűjtve messziről hozott szennyét, a tengerbe torkollik. Háromnegyed tíz volt, Bunkó dugta ki a fejét a rádiókajütből:

– Nem jó lesz, ha így mászunk, mint az erdei csigák.

– Hülye vagy?! – üvöltött Fred. – Így még hadihajó nem ment az óceán megalapítása óta. Minden pillanatban a levegőbe röpülhetünk.

– Nekem mindegy – mondta Bunkó, és rágógumiját a kajüttől egyenesen Piszkos Fred Viktória kitüntetésére köpte -, csak azért alkalmatlankodom, mert negyvenkét különböző állomásról fogtam a parancsot, hogy a “Radzeert” fenékbe fúrni, szilánkokra lőni, vagy repülőbombával nyomban megsemmisíteni, ha az első felszólításra nem adja meg magát.

– El fogjuk érni az óceánt!

– Gondolod? – örvendezett Bunkó. – Én ugyanis már aggódtam, mert éppen a torkolatnál két erre járó ágyúnaszád helyezkedett el. Ezeket nehéz lesz felkérni, hogy álljanak kissé félre az utunkból.

Piszkos Fred elővett egy szivart, leharapta a végét, és belekiabált a szócsőbe:

– Stop! – Azután a kíváncsian elősiető cimboráihoz fordult: – Uraim! A hadgyakorlat véget ért. Elvesztünk.

A halálra hajszolt cirkáló nagyokat fújtatva lassított. Fred bekiáltott a szócsőbe:

– Ellengőz! Lehet rágyújtani.

5

Zuhogott az eső. A rossz időjárás már másodszor fogta pártul a különös sorsú “Balmoral” utasait. A Főorvos, Rozsdás és a Kölyök a nehéz trópusi zápornak köszönhették, hogy sikerült észrevétlenül megkerülni Rangoont. Két díszegyenruhás katona és egy tengerésztiszt, mindössze vékony gumiköpenyük védelmében, osontak a harsogó zivatartól verdesett tamariszkuszfák között. Rozsdás melléről egy jó erős acetilénlámpa lógott le, de ez éppen hogy megvilágította a víz sűrű függönyét és az orkántól tépdesett léggyökerek, liánok elszabadult gépszíj módjára csapkodó indáit. Nem volt ez valami vad vihar, csak az esős évszak kezdetét jelentő északkeleti monszun névjegye, amely néhány felhőszakadással tarkítja a négy hónapig tartó, egyhangú zivatar ciklusát.

Már-már elérték Mandalay-t, és úgy látszott, hogy az alsó rakpart mentén kijutnak a városból az őserdőbe a vihar védelme alatt, mikor Rozsdás megállt.

– Ide hallgassatok. A játékot továbbra is nagyban folytatjuk. Sok vesztenivalónk úgy sincs. Az alsó rakparton menjetek végig, és a városon túl, az erdei ösvény kezdeténél várjatok meg.

– Mit akarsz? – kérdezte a Főorvos.

– Megkérem a tábornokot, hogy adjon lovakat és vezetőket.

– De hiszen bizonyára ők is fogták a jeladást.

– Erre építek mindent. A rádió nem mesélhet hosszú történeteket. Én igen. Menjetek.

– Rozsdás! – A Kölyök belekapaszkodott a karjába. – Nem akarom!

– Hallgass! Te taknyos!

– Hiába gorombáskodsz. A herceg megmondta, hogy tudod a titkomat. Ezért kockáztatsz annyit. Lovagiasságból. Ostobaság! Hogy megvédelmezz egy nőt…

Rozsdás egész közel hajolt hozzá, és ezt súgta a fülébe:

– Nemcsak azért, Kölyök, ezt tudd meg, ha esetleg huzamosabb ideig tartanának az erődben. Nemcsak azért tettem mindezt, hanem mert…

Nem fejezte be. Villámgyorsan eltűnt az erőd felé vezető fák között, és ezzel lezárta a vitát. A Kölyök utána akart rohanni, de a Főorvos megragadta a karjánál, és vitte… A hullámtörő gát mentén osontak gyorsan, messze elkerülve a lámpákat, és nemsokára a megjelölt ösvénynél voltak.

Az erőd irányából csak a zápor zuhogása hallatszott. Rozsdás nem jött. Súlyos negyedórák múltak, a Kölyök véresre harapdálta a száját, a Főorvos idegesen sétált, de semmi, semmi, csak vaksötét, robajló felhőszakadás, fröcskölő vízsugarak, és valahol egy felriadt kakadu sikoltozik szinte emberi hangon.

– Elfogták… – suttogta töredező hangon a Kölyök.

– Mondd – kérdezte színlelt közömbösséggel a Főorvos -, te csakugyan nő vagy?

– Igen… Én a húga vagyok Tom Levennek…

Egy hang szólalt meg mellettük:

– Gyerünk, az istenfáját! Most aztán igazán gyerünk!

– Rozsdás! – A Kölyök a nyakába borult, és a hosszú kaland óta most először tört ki belőle egy igazi női sírás.

– Köszönöm… – motyogta a Főorvos – nedvesség az van itt úgyis elég. Mit üzentek az erődből?

– Ezt – mondta a Rozsdás, és az ösvényre mutatott.

Öt bennszülött katona jött, néhány teherhordó öszvérrel és három felnyergelt lóval.

6

Rozsdás elszántan lépett a tábornok elé.

– Hallotta, tábornok úr, a szégyenletes eseményt?

– Rádión sok jelentést fogtunk a “Radzeer”-ről… Üljön le, százados úr… Meglepetve értesültünk, hogy üldözik a cirkálót.

Rozsdás megkönnyebbült. Az álvezérkari tisztek szerepét tehát, ahogy remélte is, nem továbbították az egész világnak. Elég szégyent jelentett az is, hogy a “Radzeer” rövid idő alatt a második cirkáló volt, amely eltűnt az angol hadihajók állományából.

– Szégyenletes és gyalázatos dolog történt. A “Radzeer” legénysége fellázadt. Két hűséges matrózommal együtt partra tettek. Nagyon szeretnék nyomban az Earl után menni, ha két legényemnek és nekem hamarjában kis karavánt bocsátanának rendelkezésemre Mandalay-ban.

– Kérem, nagyon szívesen, de talán pihenje ki magát, százados úr.

– Nem, nem… ha ez megtörténhetett, akkor minden okom megvan rá, hogy aggódjam. Úgy látszik, tervszerű lázítással és tőrvetéssel akarják megzavarni az angol-francia együttműködést. Több óvatosságra kell intenem az Earlt, és mellette akarok lenni.

…A bennszülött kísérőknek azután fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik felsőbb katonai körökben, hogy került elő váratlanul az ösvényről a délelőtt eltávozott “magas vendég” egy tengerésztiszttel? Mit tudnak ők a tiszt urak titokzatos dolgairól? Engedelmeskedtek és meneteltek.

– Te lovagolj állandóan a menet előtt fél mérfölddel – mondta a Főorvosnak, mikor már az észak felé vezető elefántcsapáson járt a karaván. – Nem szabad találkoznunk a herceggel.

A Főorvos előrevágtatott.

Sebesen ügettek, és hajnalig nagy utat tettek meg, mert állandóan hátszéllel haladtak. Az első derengés véget vetett a viharnak. Fojtó párákkal gőzölgött a nedves erdő pinceszagú televénye. Még az éjszaka levágtak az Irrawaddy folyó mellől keleti irányba, hogy elérjék a mocsarak vidékét.

A Kölyköt nem viselte meg túlságosan az utazás. Erős lány volt, hozzáedződött a fáradalmakhoz. Félórás pihenéssel öt órát lovagoltak.

Délfelé járt az idő, és bár az őserdő toronymagas fái mélyen örökös volt az árnyék, forró köd borult mindenre. A lovak egyre kimerültebbé váltak, lábszárukon nyüzsögtek a piócák, csülökig dagasztottak a dzsungel süppedő aljában.

A Főorvos érkezett vissza vágtatva állandó előőrséből:

– Megállni!

Lovak, öszvérek, terhüktől szabadultan, földig lógatták fejüket az ernyedtségtől. A Főorvos előrement, a Kölyök és Rozsdás követték. Tudták, hogy valami rendkívüli dolog történt. A Főorvos megállt az ösvény fordulójánál, és a földre mutatott. Egy összetört parafa kalap feküdt ott. Távolabb néhány gomb és egy angol haditengerész hajtókája hevert egy látszólag járhatatlan bozótnyílás előtt. A föld fel volt túrva.

– Mi?

– Hm… – felelte Rozsdás. – Esküdni mernék, hogy a haditengerész hajtóka vagy a százados, vagy az Earl ruháján volt. Így keltek útra.

– Küzdelem volt. Itt megtámadták őket. Hogy vér folyt-e, azt nem lehet látni, mert hamar beissza ez a föld.

– Azt hiszem, becsúszunk ide a bokrok közé – határozta el Rozsdás -, a Kölyök visszamegy a katonákhoz, verjük le a sátorlapokat, és ha egy óráig nem jönnénk, az egyik katona lovagoljon vissza segítségért veled, a többi jöjjön utánunk… Ne feleselj, itt én parancsolok! Hátra arc! Indulj!

A Kölyök mondani akart valamit, aztán ment.

Rozsdás és a Főorvos hasra feküdtek, és kúszni kezdtek a földtől félméternyire alagutat képező sűrűség közé. Rövidesen rájöttek, hogy ügyesen leplezett rejtekhely nyílása volt ott. Egypercnyi kúszás után talpra állhattak, és rendes ösvényen folytathatták útjukat. Ők azonban letértek az ösvényről. A talaj egy dombhajlata után gyorsan lebújtak. Néhány száz méterrel arrébb harcosok táboroztak igen nagy tömegben. Vajon megölték az angol katonákat? Hm… alapjában véve folytatni kellene az útjukat, mielőtt ők is itt végzik.

– Azért – suttogta Rozsdás – mégsem hagyhatunk veszni két fehér embert, mint a kutyát. Kissé körülnézünk.

A tábortól távolabb, jobbra vályogépület állt. A küszöbön egy harcos guggolt.

– Nézd a puskáját… – suttogta Rozsdás. – Winchester. Elég jól felszerelt bennszülöttek. Ide hallgass: te itt maradsz hátvédnek. Én megyek, és megnézem közelről ezt a kunyhót. Hátulról nem őrzik. És különben is, biztonságban tudják magukat.

A dombhajlat mögött hason csúszott, míg elért egy bokrot. Még vagy száz métert kúszott balra. Nem látott senkit. Kissé felegyenesedett, hogy egy fa mögé osonjon.

Irtózatos ütés érte a fején, és elájult.

7

Mikor Rozsdás magához tért, összekötözve feküdt a kunyhó földjén. Két embert látott szemben egy asztalnál ülve. Az asztalon karbidlámpa égett. Nagyon távolról két tompa dörejt hallott, egymásra következő robbanásokat. A feje irtózatosan sajgott. Csak lassan bontakozott ki káprázó szeme előtt az asztalnál ülő két alak. Az egyiket nyomban megismerte: Bradford százados volt. A másik ötven év körüli, magas, vállas, széles állú értelmes arcú egyén. Kissé furcsán festett. Fekete bricseszben és csizmában volt, ehhez hosszú, sötét szalonkabátot hordott, amelyről egy bő revolveröv lógott le, két jókora Colt pisztollyal. Széles, gömbölyű, fekete, nagy karimájú, puha kalapját az álla alatt szíjazta össze.

Kvang táborában lenne? Úgy látszik, különben a századost is elfogták volna. Bradford most észrevette, hogy a fogoly kinyitotta szemét. Gúnyos arccal közeledett:

– Halló, ifjú! Egy kínai közmondás szerint a legtávolabbi folyók is előbb-utóbb találkoznak a tengerben. Örülök, hogy viszontlátom.

– Részemről a szerencse. Hogy van? – kérdezte Rozsdás.

– Helyes, hogy nem veszítette el a jó kedélyét. Rövidesen szüksége lesz némi optimizmusra. Holnap felkötik.

– Hát akkor mégis igaza lesz a tanítómnak. Annak idején egész határozottan állította, hogy sok lehetőségem van erre a végkimenetelre. De azt nem értem, hogy miért várnak ezzel holnapig? Csak minden pénteken van akasztás?

– Még az is lehet, barátom, hogy Londonban kötik fel – mondta a feketeruhás -, ha fontos az angoloknak, hogy a cirkáló tolvaját fölakasszák, akkor esetleg üzletet csinálhatnak velünk.

– Nézze, Morrison – szólt közbe Bradford -, ezzel a csirkefogóval ne csereberéljünk, ezt kössük föl.

Morrison! Snyder Morrison! Most kezdett világosodni Rozsdás előtt. Ez az a japán szolgálatban álló, nemzetközi hírszerző!

– Ezt csak bízza rám, Bradford. Könnyen lehetséges, hogy ennek az alaknak a feje, aki egész Angliát megszégyenítette, legalább olyan értékes, mint az Earlé.

Most mind a ketten jobbra néztek. Rozsdás, aki eddig az ütéstől nem mozdította fejét, most önkéntelenül, szintén megfordult. Néhány lépésnyire tőle őexcellenciája, Earl of Sudessex, háttal a falnak dőlve, összekötözve feküdt a földön, tépett ruhában, homlokán egy piszkos véres kötés.

– Miért ilyen kényelmetlenül, excellenciás uram? – kérdezte Rozsdás.

– Azt hiszem, némi hazaárulás történt – felelte bágyadt mosollyal a herceg. – De hogy kerül maga ide? Hiszen az Indiai-óceán felé indultak.

– Csend – szólt Snyder -, a foglyok nem beszélhetnek.

– Csirkefogók legföljebb megölhetnek, de nem parancsolhatnak nekem – felelte hidegen a herceg.

– Fogja be a száját, mert megjárhatja! – kiáltott rá Snyder.

– Maga túlságosan is összebarátkozott és a védelmébe vett olyanfajta söpredéket, mint ez az alak és barátai! – mondta Bradford.

– Igaza van – felelte a herceg. – Nem tagadom, sokszor imponált az ügyességük, és természetesen sokkal többre becsülöm a kikötői szegénylegényeket, ha törvénytelen úton is járnak el, mint egy angol vezérkari századost, ha hazaáruló.

– Szavamra – mondta Rozsdás, és végignézett önmagán -, szégyellnem kell az uniformisomat.

Bradford nem haragudott, különös mosollyal széket állított a két fogoly elé, és lovaglóülésben helyezkedett el rajta.

– Hát nézze, herceg, hogy tisztában legyen az üggyel, és megtanuljon engem tisztelni, felvilágosítom személyemet illetően. Én nem vagyok vezérkari tiszt. Dacára annak, hogy tizennyolc éve szolgálok az angol hadseregben. Annak idején Bradford néven egy tiszt jött ki a katonai iskolából. Árva fiú volt. Apja, anyja nem élt, rokonait nem ismerték. Hat évre az indiai hadsereghez osztották be. Útközben ez a fiatalember eltűnt, és Bokharában már én jelentkeztem helyette. Érti? Megvoltak az írásai, a parancsa, a képesítése, és én ezeket egyszerűen magamhoz vettem. Valamikor szolgáltam, tartalékos tiszt voltam. Mint mérnök és hírszerző vezérkari ügyekhez is értettem. Szerencsére a világháború Bradford egykori iskola társai közül sokat elvitt. Azután Bradford elég közönséges név, úgyhogy megkockáztattam az indiai szolgálat után, bár elszökhettem volna, ismét jelentkezni Londonban. Akkor már sok Indiában járt angol tiszt ismert, és csak egy veszély fenyegetett, hogy a régen eltűnt Bradfordnak valamelyik iskolai ismerőse rájön, hogy én pontosan ama Bradford helyett szerepelek, akit ő ismert. Szerencsémre, ez nem történt meg, és így én beállíthattam a kémek világrekordját: egyenesen, mint kebelbeli tiszt a vezérkarnál, érintkezhettem közvetve Snyder Morrisonnal, akivel egy cégnél dolgozunk a japánok számára.

– Köszönöm – mondta az Earl -, nagy megkönnyebbülés nekem az a tudat, hogy nem egy angol tiszt árulta el a hazáját. És végeredményben, ha már őszinte hozzám, közölje, hogy orvtámadásának mi a célja? Személyes gyűlölet?

– Erre igazán nincs okom. Pillanatnyilag a mi megbízottunk is tárgyal Kvanggal a japánok érdekében, és nem szeretnénk, ha a számításainkat keresztezné.

– Azután – szólt közbe Snyder – reméljük, hogy taksálja annyira az angol birodalom egy Earl életét, mint egy kémét. Az én egyik emberem, Evans, két éve ül a katonai fogházban. Tizenöt évet kapott. Majd ha Kvanggal egyesülve a fegyvereket behozzuk Birmába, felajánljuk magát és ezt a világszerte körözött cirkálótolvajt cserébe Evansért. Addig itt maradnak.

– A fegyverek két hét múlva érnek ide – felelte az Earl -, addig fel fog tűnni a távollétem, és egy katonai expedíciót indítanak útnak.

– E tekintetben bátor voltam megtéveszteni – vigyorgott Bradford -, ugyanis a fegyverszállítmány, mint jelezték már a határon van, és két napon belül elindulunk elfoglalni a maguk tartományát. – Az Earl nagy lélegzetet vett, és a köteleit feszítette tehetetlen dühében. Minden hiábavaló tehát.

– Fészkelődhet már! – kacagott a hercegre Bradford. – Nincs egy hajszál reményük sem. Ennek a vörös gazembernek a kísérete az út közepén letanyázott. Ugye, arra gondoltak, hogy ezek segítségért mennek el? Hallották az előbb azt a két robbanást? Kézigránátokat vágtunk közéjük. Ahol az előbb tábor volt, ott most csak egy lyuk van a földben. És senki… – Mikor ideért a beszédben, hirtelen elrepült. Nagy ívben nekizuhant az ajtónak, amely kiszakadt. Keresztülbukfencezett az őr fején, és ájultan terült el.

Rozsdás, ahogy a fal mellett ült; hasa alá húzta a lábait, és teljes erőből belerúgott a székbe, amelyen áthajolva Bradford beszélt. A századost kint ápolás alá vették. Snyder egész a fogoly elé állt:

– Én nem korbácsoltatok meg fehér embert, de be fogja látni, hogy szigorúan meg kell büntetnem. Három napig nem kap sem ételt, sem vizet. Goodbye – ezzel otthagyta a foglyokat.

Különösen a víz elvonása nagyon kemény büntetés a trópusokon. Rozsdás evvel nem törődött. Mit érdekelte őt saját sorsa? Bradford szavai azt jelentették, hogy a Kölyök meghalt. Ott volt a táborhelyen, ahová a kézigránátokat dobták. Rugdalódzott a kötelékeiben, elveszítette teljesen az önuralmát, flegmáját, úgy érezte, szét kell törnie a koponyáját a falon.

– Nyugalom, barátom – mondta az Earl -, így csak ronthat a helyzetén.

– Mit törődöm én a saját életemmel.

– Mégis meg kell őriznie a nyugalmát. Ha egyébért nem, Angliáért. Nagyon komisz kelepcét állítottak itt fel, és igen sok jó angol fog meghalni, ha sikerül, amit akarnak. Istenem, csak eljuthatnék Kvanghoz.

– Van remény, excellenciás uram – igyekezett Rozsdás összeszedni magát -, ketten voltunk itt a tábor közelében, és csak engem fogtak el. A barátom ügyes ember, nem csinál semmit elhamarkodva, neki talán sikerül valami. Bizonyára az éjszakát várja, és megkísérli majd, hogy kiszabadítson.

– Akkor nagy szolgálatot tesz Angliának. Ebben bízzunk hát. Más reményünk úgy sincs.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és véres fejjel, összekötözve, a Főorvost hozták be a szobába.

8

Az admiralitáson felragyogott minden szem, midőn végre értesítést kaptak, hogy a “Radzeer” elsüllyedt, és a “Balmoral” ezen a néven Mandalay-ból útban van a nyílt tenger felé. Két cirkáló helyezkedett el az Irrawaddy torkolatánál. Egy repülőraj felszállt, zuhogni kezdett az eső.

De ez a hajó vagy repülni tudott, vagy átalakult vízalattjáróvá, vagy varázslók vezették: eltűnt.

Este tizenegyig a két cirkáló szorgalmasan várt a torkolatnál. Végül a kisebbik elindult Rangoon felé. Sehol semmi. A “Radzeer” elhagyta Mandalay-t, és Rangoonból is azt jelentették, hogy áthaladt. Viszont Rangoon és a torkolat között nem volt. Az alacsony folyón még csak el sem merülhetett. Egy öreg calcuttai rádióparancsnok dühében a szakállát tépte. Éjjel tizenkettőkor mindenki úgy érezte, hogy belebolondul az ügybe. Ugyanis a Bengál-öböl északi részéből jelentkezett a “Radzeer”, és vészjeleket adott le, pontosan megjelölve a hajó helyzetét, jelezve, hogy a vihar következtében egy partrész beomlott, a hajó a part mentén megsérült és süllyed. S.O.S., S.O.S. Hogyan került a “Radzeer” a folyóról a tengerre? Nyolc cirkáló rohant a megjelölt helyre, és a “Radzeer”, mintha látná közeledni őket a távolból, állandóan közölte velük a partcsuszamlás helyét.

A cirkálók odaértek, a friss partcsuszamlás látszott, de a “Radzeer” nem volt sehol. A világítótorony őre jelentette, hogy hadihajó erre nem is járt. Egy óra múlva két kilométerrel északabbra, Ruyel halászfalu magasságában jelentkezett a “Radzeer”, közölte, hogy idáig sodorta az áramlás, süllyed, és mellékesen megjegyzi, hogy egy raktárház ég, mert belecsapott a villám. Mikor a cirkálók odaérkeztek a raktárhoz még égett. A “Radzeer”-nek nyoma se volt. A halászfalu népe az oltásnál dolgozott, és valamennyien esküdöztek, hogy hetek óta nem járt erre hadihajó. Az üldöző raj parancsnoka elhatározta, hogy még a hajnali órákban kérni fogja a nyugdíjaztatását. Kétségtelen, hogy a jeleket adó hajó erre járt, mert hiszen látta a földcsuszamlást és az égést. Sőt, látta a közeledő cirkálókat is. Csak őt nem látta senki. Egy hadihajót!

Reggel repülőraj kutatta végig, alacsonyan szállva, az Irrawaddy folyót. A cirkáló sehol. Rangoont elhagyta, a hajókkal elzárt folyó torkolatánál nem jelentkezett, és mégis az Indiai-óceánról adott jeleket, de sehol sem látható.

Viszont délután négykor jelentette a “Radzeer” a calcuttai kikötő parancsnokságának, hogy a “Kingsbay” vezérhajó most haladt el mellette, készüljenek fel a fogadtatására. Negyedóra múlva a “Kingsbay” befutott Calcuttába.

Még aznap este minden angol leadó világgá távírázta a következőket:

Húszezer font jutalmat adunk annak, aki a “Radzeer” pontos tartózkodási helyét megjelöli!

Az Admiralitás!

Mi is!

A “Radzeer!”

Az ellopott cirkálót azonban nem sikerült megtalálni. Pedig megvolt.

NYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

3 + tizennyolc =