Elveszett cirkáló

Rozsdás meg van elégedve a fogadtatással. Viszont a francia haditerv ellen
nem tud védekezni. Egy matróz nagy bajt okoz. Akasztófa helyett kerekasztal.
Egy igazság akkor is fontos, ha nincs semmi értelme. Ezt jegyzőkönyvbe veszik.

1

Az Irrawaddy folyó kiszélesedő torkolatának öblében, Birma bejáratánál fekszik Rangoon kikötője. A félvad hely egyetlen európai jellegű része a part sárga homokkal és belehengerelt kavicsszemekkel képezett sétánya, pálmákkal és agavékkal díszítve. Ezen a sétányon sorakozott fel Rangoon erőd helyőrsége. Külön nagy fényű lámpákat szereltek erre az alkalomra az út fölé. Feszesen álló légionisták arcvonala előtt ugyanolyan mereven négy tiszt sorakozik fel, és előttük valamivel fesztelenebbül Lorien ezredes, az erőd parancsnoka. Jobbra tőlük a zenekar, a légionista ezred clique-je, és a cordon mögött szájtátó, félmeztelen bennszülöttek tömege. Az öböl fordulójánál egyszerre csak feltűnik a “Radzeer”, fényesen kivilágítva, sorakozó legénységével. Előttük a káplár és az első tiszt áll. A parancsnoki hídon, valamennyi rendjelével a kapitány, mellette díszuniformisban a félig még gyermekkülseje miatt népszerű Earl és egy jó megjelenésű, vörös hajú vezérkari százados.

Egyetlen zörej, és a légionisták vigyázban tisztelegnek. A két tiszt kivonja a kardját és jobbra néz, a parancsnok sapkájához emeli a kezét, és a tabló így marad. A katonazene rákezd az angol himnuszra. A fényes cirkáló hófehér, legénységi sorfalával lassan közeledik, a zene szól, a kapitány és a két angol vezérkari tiszt mozdulatlanul, tisztelegve áll. A himnusz széles akkordjai elhalnak.

Bumm!… Bumm… A “Radzeer” cirkáló két tisztelgő ágyúlövése remegteti meg a levegőt. Az eléjük küldött négy francia hadirepülőgép alacsonyan keringve búg felettük. Rozsdás megindultan suttogta:

– Így még sehol sem fogadtak…

A Kölyök szólni sem tudott az ijedtségtől, és Piszkos Fred régi, kellemes emlékek hatása alatt most az egyszer igazán ellágyult. Azután bekiált a szócsőbe, a félgőzzel haladó cirkáló gépe dobogni kezd, akadozik, zihál, az első tiszt rövid vezényszavakat kiált, lánccsörgés, csobban a vasmacska, kötelet dobnak a partra, lassan farol a hajó, végül gurulva lesiklik a híd.

A zenekar a Marseillaise-be fog. Kemény vezényszó harsog, és ismét vigyázzba dermed mindenki.

…Az Earl és a százados, akiket átmenetileg a légmentesen zárható hadiszerek számára fenntartott helyiségbe helyeztek át, komoran hallgatták fejük felett a lábdobogást, a muzsikát és az ágyúlövéseket. Ebből nagyon kínos blamázs lesz.

2

A hajóra siető parancsnokot és kapitányt őexcellenciája és a százados a fényesen feldíszített étkezőhelyiségben fogadták, ahol egy matróz frissítőt és szendvicseket hord körül. A hőségtől gutaütést lehet kapni, de a százados (a gyarmatokra nem vonatkozó előírás szerint) fehér kesztyűben van. Konzervatív ember lehet. Csodálatos, hogy lovaglóbotját egy pillanatra sem teszi le. Étkezés közben ott van mögötte a széken. Az Earl éppen olyan, amilyennek elképzelték a leírás után. Igazán senki sem mondaná erről a vékony, csinos gyerekről, hogy kiváló katona és diplomata. Fél óráig beszélgettek, a tengerről, a ciklonról, az Earl rezervált volt és csendes, viszont a százados mulatságos, kedves embernek látszik.

– Az angol leadók – mondta a parancsok – napok óta valami eltűnt hadihajót keresnek. Hogyan lehetséges ez?

– Nem tudjuk – felelte Rozsdás. – Angliának sok hadihajója van, és az utolsó leltározásnál észrevették, hogy hiányzik egy. Elkallódott.

Jót nevettek a mulatságos századoson, és megállapították magukban, hogy ügyes tréfával ütötte el a kényes kérdést. A parancsnok azután nem is firtatta a kínos ügyet, szívélyes búcsút vett az angol tisztektől, és elhagyta a hajót.

…A “Radzeer” rövidesen megindult felfelé a folyón, hogy útjának végcélját, Mandalay-t elérje.

A mandalay-i fogadtatás az előzőt is felülmúlta. Elöl a mezítlábas, vörös egyenruhás birmai század, díszuniformisba öltözött légionisták és egy teljes szpáhiezred lovon, várta az érkező magasságok díszszemléjét. Ötszáz rakétát eregettek az égnek, midőn feltűnt a “Radzeer”, az erőd tizenkét ágyúlövése egy-egy durranással megszakította az alacsonyan keringő, kísérő repülőraj motorjainak harsogó búgását. Kürtszó… Angol himnusz… A “Radzeer” öt ágyúlövést ad le… Marseillaise, és a cirkáló kiköt. Mandalay erődjének bástyáin e pillanatban zöld, vörös és sárga bengáli fény világítja meg a falakat. A hőség hatvan fok. A zsíros levelű pálmák kókadtan lógatják fejüket, és az Irrawaddy folyó krokodilusai riadtan menekülnek a cécó elől. A hajóhíd gurulva a parthoz csapódik, és a magas vendégek nyájasan üdvözlik az eléjük siető tisztikart. Mindenki kíváncsian nézegeti a világhírű, félig gyermek külsejű katonadiplomatát, akit Anglia és Franciaország megegyezésével az egyik birmai tartomány alkirályává tesznek meg. Igazán olyan, amilyennek leírták. Mint valami csinos suhanc. Szinte agyon nyomja az aranyozott, díszes egyenruha, amelynek közepén ott a térdszalagrend. (Ezt Piszkos Fred kedvéért calcuttai üzletbarátja miután kívánságra nem volt raktáron, azon frissiben lopatta a Stamford Hotelben egy angol herceg díszuniformisáról.)

Díszszemle!

A légió világhírű, hosszú, nyújtott lábú díszlépései alatt dübörög a föld. A díszlépésről nem lehet fogalma annak, aki nem látta. Oktatás közben néhány újonc általában belehal. Utánuk egy rekedt, rikácsoló trombitára, puskájukat fejük fölé tartva, apró, ugráló lépésekkel elügetnek a mezítlábas harcosok, mögöttük három trappoló dobos puffogtat állandóan. Ezután (minden arcél a Kölyökre irányul) rövid vágtában elgaloppozik a szpáhiezred. Utána zöld hajtókás szenegáli vadászok, vállukhoz támasztott és tenyerükön nyugvó puskával, minden lépésnél meglengetik a bal kezüket, minden fekete fej a Kölyökre mered.

A parancsnok jól látja, hogy a fülledt, légtelen estében a fiatal “ezredes” arcán verejték fénylik sárgásan, és nagyot sóhajt. Ezért csak néhány szót mond, amit a Kölyök, minden erejét összeszedve, az előre betanult két mondattal köszön meg, azután az “Earl” a tábornokkal autóba ül, a vörös vezérkari százados a városparancsnokkal egy másikba, és indul a menet a kormányzóságra.

A “Radzeer” légmentesen zárható raktárában őrzött két magas rangú katona sápadtan járkált fel és alá. Hallották a zajt, a lövéseket és a díszszemlét. Istenem! Milyen világbotrány lesz, ha ez a köpenicki história kiderül. És előbb-utóbb ki kell derülnie.

3

Birma gyilkos klímája másféle etikettet ír elő a szokottnál. Hosszú dinék, pohárköszöntők, sokáig együtt maradó ünnepélyes gyülekezetek itt nincsenek. Az előírásszerű ruhák nagyon hamar csúnyán átáznak a verejtéktől, sok fogást nem lehet és nem is szabad enni, uniformisban tárgyalni képtelenség. Itt naponta nyolc-tíz órán át esik az eső sűrű zuhatagokban, azután hatvan-hatvanöt fokos hőség gőzfelhőbe burkol mindent, ahogy a talaj pára formában leheli vissza a nedvességet. És miután a talaj évezredek óta rothadó humusz, ez a visszalehelt pára telve van kénhidrogénes, ammóniákos, bűzös, egészségtelen szaggal. Torzszülött, idióta része ez a világnak, furcsább alakúak a fák, a hold, mint egy gondola, domború részével lefelé látszik, a bennszülöttek csontvázszerűek, lassúak, fáradtak. Az izületek, a koponyavarratok reurhatikus nyilalással reagálnak a nyirkos, súlyos atmoszférára, amelyet még gőzfürdőszerűbbé tesz a színes lampionok körül összeálló, pókhálószerűen kirajzolódó, párás fényudvar. Derült időben is lassú cseppek hullanak a háztetőkről, nyirkos minden vasalkatrész, és sohasem szárad meg a kiakasztott, mosott fehérnemű. Ha új tiszt érkezik, csodálkozva látja, hogy zsilettje, amelyet két nappal előbb az Indiai-óceánon kifogástalan állapotban rakott el, most rozsdás.

Mindezt el kell mondanom, hogy az olvasó megértse a két elszánt köpenicki katona szerencséjét. A vacsora, amely alatt magas gallérú egyenruhában kell ülni villámgyorsan zajlik le. Néhány könnyű ételből állnak a vacsora fogásai, a pohárköszöntő a tábornok részéről egyetlen mondat, hogy ne kelljen hosszan felelni és ahogy az Earlt előre figyelmeztette a tábornok szárnysegéde, Birmában nem követ el udvariatlanságot, ha vacsora után nyomban visszavonul. Ezt nemcsak szívesen veszik, hanem megkövetelik a vendégtől. A vendégnek azután jogában áll smoking-roomjában egy óra múlva “desszertet” adni. A “desszert” gyarmati szokás. Édességet és feketekávét kínálnak néhány embernek, a lakosztályhoz tartozó úgynevezett smoking-roomban. Ez a klubfotelekkel berendezett dohányzóhelyiség, néhány elektromos punkával, amelyek állandóan forognak, de nem frissítik fel a levegőt, csak felkavarják újra meg újra a mosogatórongy vastagságú forróságot. A smoking-roomban nincs előírás. Vacsora után mindenki letépi magáról a szabályos uniformist, megfürdik, könnyű selyem- vagy vászonruhát vesz fel, és aki meghívást kapott a desszertre így jelenik meg.

A szárnysegéd mindenben megkönnyítette a Kölyök helyzetét, nála volt annak az öt embernek a névsora, akit meg kell hívni, ő maga rendelkezésre állt, hogy mindent elintézzen, mire a vendégek jönnek. Valóságos gardróbot bocsátottak a Kölyök rendelkezésére fehér szmokingokból és pizsamákból. Rozsdás a szomszédos lakosztályban volt, és így a desszert kezdete előtt tanácskozott vörös barátjával, aki fütyörészve nézegette magát a tükörben. Ez volt az egyetlen, nagy gyöngéje Rozsdásnak: a gyerekes hiúság. De ezt is kedvesen és gyerekesen csinálta. Nem tudott betelni a drappszínű, finom vászonszmokinggal, amely pompásan állt rajta. Felső zsebébe egy égszínkék selyemkendőt helyezett el, amely csillagaival a Yankee Doodle melódiáját juttatta az ember eszébe, és a Kölyöknek a leghatározottabb fellépésére volt szükség ahhoz, hogy az öltözékhez csak kevéssé illő fehér kesztyűt és lovaglóbotot letegye.

– Kérlek, igazán utálatos vagy ezekkel az örökös kifogásokkal! Mit ér egy angol vezérkari százados lovaglóbot nélkül? A kesztyű pedig igenis benne volt a szolgálati szabályzatban, amit Calcuttában kifejezetten a mi számunkra loptak.

– De ez nem vonatkozik a gyarmatokra. Rozsdás, légy komoly! Borzalmas, amit csináltunk. Magas rangú angol katonai személyeket elfogtunk, elloptunk egy cirkálót, becsaptunk egy nemzetet…

– Segítsek sírni? Megtörtént.

– És hogy akarod a bátyámat kiszabadítani?

– Nem tudom. Lehet, hogy lövetni fogjuk Mandalay-t. Ma este úgysem tehetünk semmit. Ma mégiscsak meg kell beszélnünk a hadműveleteket. Jegyezd meg, fiam, először jön a kötelesség és csak azután a magánügy.

– Az első szónál látni fogják, hogy fogalmunk nincs a harcászatról.

– Ezt nem mondanám a te helyedben. Eddig Napóleon is megirigyelhette volna a stratégiánkat. Te csak arra vigyázz, fiam, hogy nagyon keveset beszélj és igen fölényesen. Őexcellenciája is ilyen. Mondd mindig azt, hogy: “Én, uraim, hiszek a békés elintézésben.” Vagy, ha valamit nem értesz: “Igen, igen, de az első célunk mégiscsak az, hogy egy kerekasztalt összehozzunk.” Ugyanis ahogy őexcellenciája szavaiból kivettem, ettől a bútordarabtól sok függ.

Az ajtónálló altiszt bejelentette a vendégeket. A tábornok, a parancsnok, egy százados, egy őrnagy és egy civil úr jött, bizonyos Muriel, nyugalmazott kapitány, a titkosszolgálat vezetője. Valamennyien könnyű vászonruhában voltak. Nemsokára megjelent két boy, szivart, cigarettát, feketekávét és édességet hoztak. Közömbös dolgokról csevegtek. A Kölyök érezte, hogy a tulajdonképpeni tanácskozást a vendégeknek kell kezdeni. De hogyan? Látta, hogy a tisztek kissé türelmetlenek.

– Kedves barátaim – mondta végül, utánozva az excellenciástól látott kissé bágyadt testtartást és könnyed, halk hangot. – Mellőzzünk most minden formaságot, önök nem házigazdák, én nem vagyok vendég, angol és francia tisztek ülnek együtt, rajta, uraim, informáljuk egymást.

Érezte, hogy ez sikerült. Rozsdás szeme felragyogott, mint egy transzparens. A tábornok nyomban felemelkedett a helyéről, és karbafont kezekkel, gondolatokba mélyedve sétált. Végül megszólalt:

– Hát beszéljünk Kvang generálisról? – megállt, azután folytatta: – Vagy vegyük először ezt a Thomas Leven-féle históriát?

4

Kis szünet. Másodpercnyi mozdulatlansággal igyekezett a két barát ismét egyensúlyba jutni lelkileg a közlés telitalálata után. Végül Rozsdás szólalt meg.

– Azt hiszem, ezen a Leven-féle histórián hamarabb túl leszünk, és akkor minden energiánkkal a fontosabb kérdést tárgyalhatjuk.

– Hát kérem – mondta a generális. – Lafayette őrnagy úr, aki eljárt az ügyben, majd referál. Az eredménytelenség nem a mi alaposságunkon múlott, hiszen álmaink katonai találmányai közösek, tehát nekünk éppolyan fontos volt a dolog, mint Angliának.

– Röviden elmondom az esetet – kezdte az őrnagy. – Thomas Levent Dzsibutiból az első század újoncaival hajóztuk be Rangoonba. Az angol hadügyminisztérium megkeresésekor a Hátsó-Indiában megkezdett hadműveletekhez útnak indított csapattestnél volt. A csapattest egy év előtt tért vissza, és Thomas Leven fejlövéssel feküdt…

– Parancsol egy kis vizet, excellenciád? – kérdezte a százados a Kölyköt.

– Igen… – mondta halkan a leány, azután nyugodtabban, mosolyogva fordult a tisztekhez -, a múltkori ciklon kissé megviselt. – Ivott néhány kortyot, cigarettára gyújtott, és sóhajtott. Ezzel újra visszanyerte nyugalmát. – Folytassa, őrnagy úr.

– Az első kihallgatást hat hónap előtt, óvatosan, egy légiós ruhába öltözött, titkosszolgálati ember kezdte meg. Hetekig barátkozott és fizetett mindenfélét Levennek, de nem tudott meg tőle semmit. Azután sorozatosan faggattuk, ígéretekkel, fenyegetésekkel, de hiába, ez az ember konokul tagad. Kijelentette, hogy találmánya nincs és nem is volt. Sajnos, itt inkvizíciós eszközökre lett volna szükség. Viszont nem volt módunk rá, hogy egy kitűnő katona ellen, aki sebesüléséért vitézségi érmet kapott, ebben az ügyben eljárjunk.

– És most hol van ez az ember? – kérdezte Rozsdás.

– Éppen ez az… Legutóbb valamit megpróbáltunk – mondta mosolyogva az őrnagy. – Beosztottuk ide a Mandalay környéki mocsarakhoz, a büntetés alatt álló bennszülöttekre vigyázni. Igen rossz beosztás. Magánúton megígértük neki, hogy ha bármilyen áron hajlandó találmányát eladni Angliának vagy nekünk, nyomban leváltjuk. Ez az ember azonban nagyon keményfejű, és két hónapja állja már a mocsarakat, a millió moszkítót.

– Kérek még egy kis vizet… Köszönöm. – A Kölyök a tábornokhoz fordult: – Talán velünk, honfitársaival szemben közlékenyebb lesz.

– Jó ötlet – mondta Rozsdás -, én holnap meglátogatom személyesen, és talán, ha az őrnagy úr egy nap szabadságot adna neki, úri módon megvendégelném. Mondjuk, besétálnánk a városba, azután mintegy véletlenül elhívom majd, hogy nézze meg a cirkálót, ott van néhány tiszt, akit személyesen ismer, és talán így könnyebb elérnünk valamit.

– Nagyszerű lenne, ha sikerülne – mondta a százados. – Nem is kell elmenni hozzá. Idevezényelem egyszerűen az erődbe.

– Nem, nem… – tiltakozott mosolyogva Rozsdás -, az mindenesetre nagy hatással lesz rá, ha éppen kemény őrségen áll, és néhány szóval elintézem az őrparancsnokkal, hogy engedjék velem.

– Ahogy tetszik.

Rozsdás utólag elmagyarázta a Kölyöknek, hogy miért tette ezt. Ha Thomas Levent behívják a városba, és megpillantja valahogy a testvérét, nem tudná visszafojtani a meglepetését, amely esetleg vesztüket okozhatja. Titokban attól is félt, hogy a Kölyök sem lenne elég erős, ha ki tudja, milyen szörnyű állapotban egyszerre csak eléje vezetnék a fivérét.

– Most, ha tetszik – szólt a tábornok -, rátérhetünk Kvang generális ügyére. – Térképet vett elő, és egy pontra mutatva így szólt Rozsdáshoz. – Ebben a szektorban iniciálhatnánk egy közös operációs bázisról az offenzívát.

Rozsdás előrehajolt, és ijedten nézte a tábornok kissé szőrös, vastag mutatóujját.

– Ebben nagyjából egyetértünk – mondta azután összevont szemöldökkel. Közben aggódott, hogy nem csinálnak-e velük megint valami disznóságot, mint a százados a vércseppel és az üvegekkel.

– Mindenesetre gyorsan kell cselekednünk – mondta Muriel, a titkosszolgálat vezetője -, három hete útban van egy igen nagy mennyiségű fegyverszállítmány, és mielőtt a határra jut, le kell csapnunk Kvangra.

– Annál is inkább – szólt közbe a százados -, mert Morrison Snyder, ez az amerikai gazember, akit a japánok pénzelnek, valahol az erőd mélyén bujkál egy nagy csapat martalóccal. Úgy tudom, hogy Kvanggal folytat tárgyalásokat. Japánnak most érdekében áll itt zavart kelteni, tehát ha Morrison Snyder összefog Kvanggal, és áthozzák a fegyvereket, akkor egész Hátsó-India lángba borul.

– És megállapodott már ez a két csirkefogó? – kérdezte Rozsdás.

– Annyi bizonyos, hogy nem bántják egymást, de hordáik még nem egyesültek. És Kvang álláspontja kiismerhetetlen.

– Én a kerekasztal híve vagyok – mondta a Kölyök, miután mindenki ránézett. – Talán békés úton is sikerül eredményre jutni.

– Nem bízom benne – felelte a tábornok. – Az idő nagyon rövid, mert a tárgyalásokat be kell fejezni, mielőtt a fegyverszállítmány megérkezik. Kvangot meghívtuk, természetesen nem jön. Az ön kérésére egy követet küldtünk hozzá, és bejelentettük, hogy excellenciád felkeresi őt. Azt felelte, hogy várja.

– Őexcellenciáját – mondta a Rozsdás -, sajnos, erről a tervéről nem bírtuk lebeszélni.

– Nem – szólt a Kölyök, mert nyomban megértette, hogy most az Earl valódi álláspontját hangoztatja. – Szerintem addig nem szabad fegyverhez nyúlni, amíg lehetőség van a békés megegyezésre. Nekem beszélnem kell Kvanggal.

– Nagyon veszélyes és nehéz vállalkozás. Csapatot nem adhatunk excellenciád mellé, hiszen az nyomban vörös posztó lenne Kvang szemében, és néhány kísérővel arra az ismeretlen őserdei részre menni…

Az altiszt lépett be:

– A “Radzeer” cirkálóról egy matróz keresi Earl of Sudessex őexcellenciáját.

– Eh, mit akar… – mondta kissé bizonytalanul Rozsdás, mert tudta, hogy ha valamelyik cinkosa idejön, akkor baj van. – Bocsásd be.

A matróz belépett és tisztelgett:

– Alázatosan jelentkezem.

A szobában minden szem a hófehér egyenruhában feszesen álló tengerészre nézett.

Earl of Sudessex őexcellenciája volt.

5

Igen leleményes módon szökött meg. Miután a bevonulási ünnepség elmúlt, Piszkos Fred rideg kommandója hangzott a kapitányi hídról:

– Sört!

A kommandót általános lelkesedéssel fogadták. Sör ugyanis igen kevés volt a cirkálón, ezért csak ritka, ünnepélyes alkalommal vertek csapra egy kis hordót. Az alkalmat Fred ünnepélyesnek találta. És hogy kissé felderítse a hajófenékben búslakodó foglyokat, személyesen kísért le egy matrózt, aki két korsó sört vitt magával tálcán. A százados mereven visszautasított minden kedélyeskedést, de a herceg belátta, hogy a legokosabb, amit helyzetében tehet, ha felhajt egy korsó hideg sört. Szórakozottságában még meg is emelte a kapitány felé a korsót.

– Van valami kívánsága őexcellenciádnak? – kérdezte gálánsan Piszkos Fred, mivel uniformisa nagylelkűvé tette.

– Igen. Szeretném, ha a saját matrózomat rendelné ide szolgálatomra, és tiszti becsületszavammal kezeskedem érte, hogy nem fog megszökni, mialatt a konyhára megy. – A herceggel együtt fogságba került két matróz ugyanis a fenékbe volt zárva. Fred nagyon jól tudta, hogy az ezredes becsületszavában megbízhat, tehát intézkedett, hogy az egyik foglyot a tisztek rendelkezésére bocsássák. Ez a matróz vitte fel a feketét a konyhából, és hozott számukra jeges vizet. Hagyták járkálni. Felettese becsületszavát meg kell tartania.

A matróz nem is szökött meg, de arra nem adta szavát az ezredes, hogy ő maga nem szökik el. A fülkében felvette a matróz ruháját, a sötét folyosón átsietett az edényekkel telt tálcával, és egy alkalmas pillanatban, a szellőztetőablakon át, amely a közeli konyha mögötti lisztraktárból nyílt, lemászott egy dzsunkára.

Így került az Earl mint matróz, a haditanács végén az erőd vendégszobájába.

6

Kifogástalan, hófehér tengerészruhában, feszes vigyázzban állt ott az Earl, csak a szemében csillogott valami különös, diadalmas vidámság. A két barát mozdulatlan volt az esemény döbbenetében. A tisztek valami könnyed kíváncsisággal néztek az ajtóra, fogalmuk sem volt e pillanat döntő jelentőségéről.

– Alázatosan jelentem – mondta újra a matróz -, rádióértesítés érkezett excellenciád kérdésére, hogy mi lett a “Balmoral” sorsa.

Rozsdás egy hanyag mozdulattal a hátsó zsebébe nyúlt. Ez nem kerülte el az Earl figyelmét. Jól tudta, hogy ott valószínűleg egy hatalmas Colt revolver van. Azután a vörös hajú százados, valami halk, bágyad, dallamos hangon így szólt az ajtóban álló matrózhoz:

– Eredj ki, fiam, a tanácskozásnak úgyis rövidesen vége, azt várd meg. Remélem a “Balmoral” sorsa nem fordult rosszra.

– Alázatosan jelentem, nem tudom – mondta a matróz és kiment.

– Kérem… – szólt bágyadtan a Kölyök – a klíma még kissé szokatlan, azt hiszem, nem késünk már, ha elhalasztjuk a tanácskozást holnap reggelre, és a végső döntést is.

– Teljesen igaza van excellenciádnak – mondta a tábornok -, a hosszú út és az ünneplés fáradalmai után elég, amit mára végeztünk. Holnap délelőtt úgyis lesz szerencsénk nálam, és megállapodhatunk a közvetlen teendőkben.

– Thomas Leven ügyében majd utasítom az őrparancsnokot – mondta az őrnagy. Kölcsönös tisztelgések, kézfogások… a vendégek elmentek, és Rozsdás odaszólt a boynak, aki lerakott:

– Küldd be, öcsém, a matrózunkat, azután hagyjál így mindent, és eredj aludni.

A herceg betette maga után az ajtót, szótlanul végignézett a két baráton, cigarettát vett elő, hosszan veregette a dobozhoz, rágyújtott és leült.

– Na, jómadarak? Most mi lesz?

– Botrány – felelte hidegen Rozsdás. – Néhány francia és angol admirálist nyugdíjaznak, a világ évszázadokig Anglián röhög, minket felkötnek, azután filmet csinálnak rólunk.

Csend volt. Rozsdás közben gondolkozott az eseten, és igyekezett hasznukra fordítani az Earl óvatosságát, amellyel eddig az ügyet kezelte. Hohó! Úgy látszik, most már nem is olyan egyszerű dolog őket leleplezni. Úgy látszik, tárgyalások jönnek. Valami oka mindenesetre volt az Earlnek arra, hogy nem leplezte le őket azonnal.

– Vége a szép harci játéknak, uraim – mondta az Earl.

– Nem hiszem – felelte Rozsdás -, sajnos, nem hagyhatjuk abba a játékot. Komoly gondot okoz nekem, hogy mi módon ránthatnám ki excellenciádat és Angliát ebből a bajból.

– Barátom – jegyezte meg őexcellenciája -, volt időm rá megtanulni, hogy tiszteljem az ön szemtelenségét, de most azt hiszem, nem segít semmiféle blöff.

– Nézze, excellenciás uram, beszéljünk egymással őszintén. Az ön kitűnő katonai pályafutása sokkal több veszéllyel és munkával jár, semhogy ebbe a nevetséges históriába fulladjon, és Angliának sem lesz ez kellemes. Végre is egy egész nemzetet tettünk nevetségessé angol lobogó alatt. Függetlenül ettől, azt is tudja excellenciád, hogy ezt a társaságot a “Radzeer”-en nem lehet csak úgy elfogni, és igen okos volt, hogy erre a tettre szánta magát, különben sok vér folyt volna, elsősorban Bradford százados úré. Most tehát ne próbáljuk egymást megijeszteni. Tárgyaljunk politikusokhoz méltóan.

– Rendben van – mondta a herceg nevetve -, de előre figyelmeztetem: én büntetést nem engedhetek el, az én hatalmam nem ér el odáig, hogy maguknak kegyelmet biztosítsak.

A káplár lépett be. Mikor az ajtót nyitotta, Sudessex már talpon volt, mintha feljebbvalói előtt állna.

– A “Radzeer” első tisztje kíván beszélni excellenciáddal – jelentette a káplár.

– Jöhet. – A káplár kiment. A Főorvos lépett be. Ijedten toppant a szobába, és hang nélkül megállt a tabló előtt.

– No mi az, öcsém? – kérdezte Rozsdás. – Betegesnek látszol. Árt a klíma?

– Értettek jöttem. A hajó indulásra készen áll. Az volt a tervünk hogy ha elfogtak benneteket, ultimátumot intézünk őexcellenciájához, hogy tíz percen belül porrá lőjük Mandalay-t, amennyiben nem bocsátanak szabadon benneteket.

– Szép kis társaság – mondta nyugodtan a herceg. – Húsz ember fellármáz egy egész világrészt, elfog egy vezérkart, szét akar lőni egy várost… Hát ide figyeljen, barátom. Menjen vissza a cirkálóra, jelentse, hogy barátainak semmi baja sem történt, legyenek türelemmel, és ne csináljanak ostobaságot.

– Eredj vissza, és mondd meg az embereknek, hogy bántatlanul eljutunk mindannyian a nyílt tengerre. Ezért kezeskedem.

– Én nem – mondta a herceg.

– Engedelmével: én igen. És mondd meg nekik, Főorvos, hogy aki meg el mer sütni egy ágyút, azt felpofozom. Leléphetsz.

– Azért – mondta jelentősen a Főorvos – itt várunk rátok a cirkálóval, és jó lesz, ha minden órában életjelt adtok, különben lehet, hogy mégis szétrúgjuk ezt a kalyibát. – Tisztelgett és elment.

– Elsősorban azt mondja meg – mondta a herceg, miután visszaült a fotelba -, hogy miféle ostobaságot követtek itt el eddig az én nevemben.

– Azt hiszem, semmit. – Rozsdás elmondta mindazt, amit beszéltek. – Ez történt. Azonkívül szó esett bizonyos külföldi kifejezésekről, hogy szektor, operálás meg miegymás, ebben egyetértettem velük, de ha kell, holnap visszavonom.

– Eddig súlyos hibát nem követtek el. – Azután elgondolkozva járt föl és alá. – Ha ez a Morrison Snyder átjött ide, akkor a japánok keze van a dologban. Gyorsan cselekedni kell.

– Excellenciás uram – mondta a Kölyök -, nekem holnap délelőtt meg kell szabadítani a bátyámat. Londonból jöttem ide, hogy mennyi szenvedés és veszély között, azt jól tudja. Én innen nem megyek el a fivérem nélkül.

Az Earl részvéttel nézte a szomorú, fáradt tekintetű Kölyköt.

– Itt egy családi ügynél nagyobb érdekek forognak kockán. A legtöbb, amit megtehetek, ha felajánlom, hogy menjenek vissza a hajóra, és vigyék gyorsan a bőrüket, ahogy tudják.

– Nem áll módunkban. Maradunk.

– Akkor nyomban szólok a tábornoknak.

– Ebben ugyan meg tudnám akadályozni, de nem teszem. – Azután színészkedve, patetikusan hozzátette: – Excellenciás uram, mi maradunk, mi bűnhődni akarunk, jöjjön, aminek jönnie kell.

– Hát mondja meg, hogy mit akar – mondta türelmetlenül a herceg. – Ön végre is angol ember, és szereti a hazáját. Ha én holnap nem indulok útnak, igen sok ember fog elpusztulni. Nem adhatok maguknak kegyelmet, sem felmentést, ehhez nincs hatalmam.

– Ezt nem is kérjük. Parancsol egy kis konyakot? – Konyakot töltött, azután rágyújtott. – Ajánlatom a következő: Excellenciád huszonnégy óra egérutat ad nekünk. Erre becsületszavát adja a századossal együtt. Holnap reggel a Kölyök útnak indul három matrózzal. Az egyik lesz excellenciád, a másik a százados és a harmadik a Főorvos. Amint látta, elég tréfás ember, és nem származik ijedős családból. Én délelőtt a cirkálóra viszem Tom Levent. Pontosan délben a Főorvos és a Kölyök visszafordulnak, a százados és ön mennek tovább. Mi elindulunk Rangoon felé. Estig az óceánon vagyunk, és excellenciád mindent bejelenthet az angol admiralitáson. Így sem az ország, sem ön nem lehet nevetséges a világ előtt, mi megkaptuk Tom Levent, és excellenciád a legrövidebb időn belül ott lehet Kvangnál, és kiütheti a nyeregből ezt a Morrison Snydert. Reggel az indulásnál a Kölyök még eljátssza a szerepét, akkor a franciák sem tudják meg a csalást.

Hosszú szünet következett.

– Jó, amit mond – szólt végre a herceg. – De becsülettel megmondom, hogy könyörtelenül jelentést teszek, és magukat már az esti órákban az egész flotta üldözi.

– Ezt idővel meg lehet szokni – mondta Rozsdás.

– Őszintén megmondom – nevetett az Earl -, hogy eredeti fickók, és egyszer sem tudtam komolyan haragudni magukra. Magáért, barátom, pedig igazán kár. Értelmes ember.

– Egy utolsó kérésem van: hajlandó excellenciád megerősíteni valamit, ami igaz, de nincs értelme? – kérdezte Rozsdás.

– Nem értem…

– Mondjuk felírná egy papírra a következőket: “Igazolom, hogy e levél birtokosa egy cirkálón kivágta annak a szobának az ablakát, amelyben én és Bradford százados hosszú ideig tartózkodtunk.”

– Furcsa… – tűnődött a herceg, és elővette ceruzáját -, valóban nem értem, de miután szóról szóra így volt, szívesen adok írást róla.

– Köszönöm. Ezzel fel is vettük a jegyzőkönyvet. És szívből kívánom, hogy a legközelebbi gömbölyű asztalnál is hasonló eredménnyel tárgyaljon excellenciád.

HETEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

16 − 13 =