Elveszett cirkáló

Hajókeresztelő. Piszkos Fredről lemossák a vezetéknevét.
Rozsdás előbbre viszi Tom Leven ügyét, kivág egy szép védőbeszédet
és egy ablakot. A cirkáló eltűnt, de jól érzi magát. Kikötnek Calcuttában.

1

Piszkos Fred lett a kapitány. Először örült, hiszen valamikor tiszt volt egy cirkálón, de később szerencsétlen lett, mert életveszélyes fenyegetésekkel rákényszerítették, hogy megfürödjön. A fürdés és tisztálkodás még néhány kisebb bonyodalomra vezetett, de végül is részint a nyers erő, részint a rábeszélés hatott. Fürödtek és úgy-ahogy szabályozták a fülön s tarkón túli zsíros hajcsomókat meg egyéb követelményeit a higiéniának, melyeket Anglia haditengerészete szem előtt tart. Azután mindenki megfelelő fehérneműt, ruhát, cipőt keresett a raktárból, ez sem ment kisebb afférok nélkül: Piszkos Fred számára a kapitány uniformisát kissé rendbe kellett hozni, de a Főorvoson úgy állt az elsőtiszt egyenruhája, mintha rászabták volna. A hajóról semmit sem hordtak le. Minden ruha, fegyver, cipő, lángszóró, gyógyszer megfelelő mennyiségben volt.

Végül következett egy kis gyakorlatozás, fegyverfogások, sorakozás. Minden pompásan ment. Hiszen tulajdonképpen csupa matróz volt itt együtt, és reménytelen álmuk valósult meg, mesebeli módon. A köztiszteletben álló uniformis volt rajtuk, és ahogy a gyermek a jövőbe nyúló fantáziájával szeret katonásdit játszani, éppúgy elképzelhetjük, hogy ezek az emberek, akik valamennyien szolgáltak ifjabb éveikben, és általában a haditengerészetnél, milyen ambícióval, egy elérhetetlen vágyálomnak milyen beteljesedésével fogják fel ezt a kis komoly katonásdit, egy komoly hadihajón.

Mégis néhány másodpercre felbomlott a fegyelem, mikor Piszkos Fred, aranyrozettás sapkával, felismerhetetlenül tiszta arccal, angyalhajra emlékeztető, fehér, hosszú ősz szakállával, a kapitány, sőt az első és második tiszt valamennyi rendjelével dekorálva, jobbra-balra nyájas mosollyal szalutálva megjelent a kapitányi hídon.

Csoda, hogy nem adtak le rá sortüzet. A legénység, miután felismerte, dörgő hurrába tört ki. Fred nyájasan mosolyogva bólogatott, majd a következő rövid szónoklatot intézte barátaihoz:

– Katonák! – így kezdte, mint Napóleon. – Midőn elfoglalom e parancsnoki hidat, és büszkén tekintek le vegyes társaságtokra, sok szerencsét kívánok valamennyiünknek e marhasághoz, amelyre büszkék lehetünk, miután a világ történetében bizonyára páratlan. Sajnos, nem mondhatom nektek hogy legyetek továbbra is olyan derék, becsületes emberek, mint amilyenek eddig voltatok, de arra felhívom az alulírottak szíves figyelmét, hogy miután letettem ezt az uniformist, gazember lettem, miután újra leteszem, megint csak gazember leszek, de amíg viselem, és ez nektek is szól, addig ismét tiszt vagyok, és ti valamennyien katonák. Esküszöm nektek az igaz istenre, hogy aki ebben az uniformisban valami becstelenséget követ el, annak torkáig metszem fel a hasát. Ismertek jól, tehát elhihetitek, hogy meg is teszem. Mi vállalkoztunk pénzért, hogy egy embert megszabadítunk valahonnan. Ez még nem becstelenség. Aki ennél többet kísérel majd meg expedíciónk közben, az halott ember lesz.

A legénység megéljenezte, azután a Főorvos Úr állt elébe, feszesen tisztelgett és kijelentette :

– Alázatosan jelentem: a teljes létszám tizennyolc ember.

– Lelépni.

Piszkos Fred megelégedetten vett ki egy szivart a zubbonya felső zsebéből, azután lassan visszatette. Eszébe jutott, hogy a kapitányi hídon senkinek sem szabad dohányozni.

Repülő búgott felettük.

“…A cirkáló… nevét… utasítását… Itt… 146… katonai repülő…”

Bunkó már a rádiós uniformisában ült a helyén, és nyomban felelt:

“…Radzeer… cirkáló… Calcutta felé… Earl of Sudessex őexcellenciájával…”

“…Köszönöm… Balmoral cirkálót… ellop…”

“…Hallottuk… Figyeltünk… Nem tudunk róla…”

A repülőgép elég alacsonyra szállt, és a pilóta világosan látta messzelátóján keresztül a napfényben csillogó, gyönyörű páncélost, amint habosra szelve a tenger sima felületét, teljes gőzzel siklik Calcutta felé, és jól látni fedélzetén a fehér uniformisokat, valamint a hajó oldalán, szépen, kivehetően a cirkáló nevét:

“RADZEER”

2

– Nem értem – mondta Bradford. – Repülőgépeket hallok felettünk elszállni, hadihajókat látok az ablakon át, és el hagyják menni az orruk előtt a “Balmoral”-t. Hiszen ez világbotrány.

– Az – hagyta helyben az Earl. – De én azt hiszem, tudom a megoldást: A “Radzeer” elsüllyedt, és ha nem csalódom, ezek ráfestették a cirkáló oldalára, hogy “Radzeer”. Minden rádiónak azt felelik, hogy útban vannak velünk Rangoon felé, és ez megfelel a hajó helyzetének, amit különben kétségtelenné tesz a név is. Ezek nem buta emberek, barátom. Csak azt szeretném tudni, hogy mit akarnak velünk…

– És honnan tudják a mi utunk célját?

– Igazán nem sejti? Nem rémlik maga előtt egy éjszaka, amikor beszélgettünk Kvang generálisról, útban Colombo felé, a hajón? Tárgyaltunk a küldetésünkről, amellyel az angol-francia közös hadműveletek helyett békét kötnénk Kvanggal. Nem emlékszik, hogy hirtelen rövidzárlat támadt?

– De igen…

– Hát vegye tudomásul, hogy a maga kabinján keresztül kihallgattak minket, és a rövidzárlat alatt, amit valamelyik bűntárs idézett elő, a hallgatódzó újra kisurrant a fülkéjéből.

– Bravó!… – Ezt Rozsdás mondta, aki idáig hallgatódzott, és most belépett. – Ha valaha katonáéknál minden kötél szakad, excellenciád mint detektívfelügyelő is elhelyezkedést fog találni.

– Kénytelenek vagyunk elviselni a maga társaságát? – szólt élesen Bradford.

– Maga nem, öregem. Maga levizsgázott. Maga nem hagyott engem az Earl elé menni, és ehhez nem volt joga… Csend!

– Jól vigyázzon, hogy meg ne szabaduljak innen, mert felköttetem.

– Excellenciás uram – mondta Rozsdás és meghajolt -, én kihallgatásra jelentkeztem Colombóban, és goromba visszautasításban volt részem. Viszont úgy tudom, hogy egy igazi angol Earl mindenkivel szóbaáll, aki gentleman módra közeledik hozzá. Tekintsünk el attól, hogy e pillanatban foglyom. Egy halálra ítélt katona dolgában szeretném, ha meghallgatna. Amennyiben a százados úr jogosan járt el, és kérésem nem teljesíthető, nyomban távozom, és nem fogom zavarni többé.

Az Earl elgondolkozott egy pillanatig.

– A százados úrnak mindenesetre jogában áll intézkedni személyem körül. De talán túl merev álláspontot foglalt el magával szemben. Ha nem akart mást, mint beszélni velem, kérem, most beszélhet. Tessék, doktor úr… Verhagen…

– Megtisztel excellenciád, ha Rozsdásnak nevez – jegyezte meg vigyorogva -, a százados úr ugyanis megállapította, hogy mint orvos egy vércseppet sem tudnék két üveg között fehér pöttyökkel ellátni.

– Beszéljen – mondta az Earl és leült. Bradford százados elfordult, és a kajüt egyik kerek kis ablakán idegesen dobolt az ujjaival. Rozsdásnak néhányszor magára vonta a figyelmét ez a dobolás, úgyhogy akadozva kezdte mondanivalóit.

– Két év előtt… ha jól emlékszem… illetve nem is emlékezhetem, mert két év előtt… ugyanis árut szállítottam, és valahogy elfelejtettem vámoltatni… ilyesmiben szórakozott vagyok… és valami futó kellemetlenségem támadt akkoriban, úgyhogy fél évig tartottak Port Szaidban államilag… Szóval én nem is emlékezhetem, csak az idén, mikor görög vámkerülő lettem, találkoztam a Kölyökkel… vagyis… – Hirtelen kitört: – Excellenciás uram! Tom Leven ártatlan!

– Csak egyszerűen, barátom, én most nem vagyok fogoly, maga nem kalóz, ez kihallgatás, adja elő a mondanivalóját. Mi köze önnek Tom Levenhez?

– Akit említeni tetszett, az a lányos képű úr, illetve az az úri külsejű lány, az Tom Leven öccse… húga…

Bradford egy pillanatra abbahagyta a dobolást, amiért Rozsdás hálás volt. De később újra kezdett dobolni az üvegen.

– Úgy. Szóval az a fiatalember egy ifjú hölgy. Ha jól tudom – a herceg elgondolkozott -, Edith Leven. Így hívták annak a szerencsétlen kapitánynak a húgát. És hogy került rab… illetve haditengerészek közé?

– Hm… Hát akkor elmondom elölről. – Elmondta a részvénytársaság történetét. Sajnos, az Earl minden igyekvése, hogy komolyságát megőrizze, csődöt mondott. Ahogy sorban előkerültek ezek a figurák, a Nagy Főnök, a Fáraó, végül a Piszkos Fred, aki eljátszotta az alaptőkét, és úri kötelességből az admiralitás szögéről leakasztott egy cirkálót, a herceg úgy nevetett, hogy rengett alatta a szék.

Bradford szigorú, szemrehányó pillantással nézte. Eh! Akármit is írnak róla a lapok, éretlen gyerek! Katonaruhába bújt diák! Undorító, ostoba, erkölcstelen történet, amely felett minden fegyelmezett katonának pálcát kell törni… Megvetéssel elfordult, és tovább dobolt az ablakon, egyre gyorsabban és idegesebben.

– Colombóban elolvastam az angol lapokat – mondta Rozsdás -, és ahogy a rendőrök ezt némely tettessel csinálják… hogy is mondják… izé… mikor eljátszatják az emberrel, amint viszi át az ösvényen a szaharint, és hogy most vegye elő a kését, mutassa meg, hogy az egyiket hogy rúgta, és a másikat, hogy szúrta… szóval, ahogy azt mondják…

– Rekonstruálni, ezt gondolja, nem?

– Szavamra, excellenciádban egy rendőrfogalmazó veszett el. Igen, ezt gondoltam. Rekonstruáltam a történetet. Ahol katonai dologról van szó, ott ne tessék tudomásul venni, amit mondok. Szóval egy katonatiszt, most felteszem, hogy Tom Levennek igaza volt, Helena Aldingtonnal egyenként lemásoltatta a rajzokat. Hogy Tom Leven találmánya ne legyen jó, két fontos rajzot teljes egészében kellett ellopni. Mondjuk, kiszolgáltatta a találmányt annak a másik katonatisztnek, aki szintén benyújtotta mint a sajátját. Excellenciád még igen fiatal, nem ismeri a nőket. Azok mindig biztosítékot akarnak. Mindig félnek, hogy kijátsszák őket. Megjegyzem, valami igazuk van… Szóval ez a nő, mikor a találmány már be volt jelentve, mielőtt Tom Leven utolsó két rajzát kiadta volna annak a másik tisztnek, nagyobb összeget vagy házasságot, vagy mit tudom én, mit követelt az illetőtől, aki miatt meglopta Levent. Így azután nem adta át ezt a két igen fontos rajzot. Ezért nem is sikerült a találmány bemutatója. Tom Leven közben megtudta, hogy valaki szintén folyamodott mint feltaláló az önműködő aknákkal, és nyomban rohant a nőhöz. Rettenetes lehetett Tom Leven. Letette katonai revolverét az asztalra, és kijelentette, ha öt percen belül nem kapja meg a rajzokat, úgy puffantja le őnagyságát, mint vidám családapa céllövöldében a tojáshéjat. Valószínűleg meglátszott külsején, hogy szándéka elég határozott, ezért a nő gyorsan átadta a két rajzot, Tom Leven talán megátkozta, mindenesetre elrohant egy barátjához, megbeszélni a dolgot. A nő valószínűleg elárulta neki a tiszttársát is. Az újság által közölt tervrajz egy hátsó kerti bejárót jelez. No most. Szerintem ha Tom Leven a gyilkos, akkor úgy, ahogy jött, kalapját és revolverét magához véve, a kerti kijáráson át távozott volna. De neki már nem volt mit titkolnia a nőnél. A főbejáraton át rohant el. Taxit hozatott. Nem valószínű tehát, hogy gyilkolt. Röviddel rá a kerti bejáraton át megérkezett a másik tiszt. Vagy egy bizalmasa. Bár én azt hiszem, hogy maga a katonatiszt volt, aki a találmányt ellopta. Ha utánanéznek, kiderül, hogy rengeteg adóssága van. Szóval jött a tiszt. Belépett Helene Aldingtonhoz. Ez sírva, valószínűleg szemrehányásokkal is fogadta. A tiszt megtudta, hogy a két legfontosabb rajzot elvitte Tom Leven. Hirtelen megpillantotta a kalapját és a revolverét. Eszébe jutott, hogy őt senki sem látta bejönni, és Tom Leven a főbejáraton át távozott. És meglátta a papírvágó kést… Egy döfés, és az egyetlen koronatanú, aki tudta (mert hiszen ő lopta), hogy Tom Levené a találmány, és aki bizonyára még cifrább dolgokat is tudott erről a tisztről, meghalt ezután…

– Elég – mondta keményen az Earl. Az arca kissé sápadt volt és nagyon komor. – Ostobaságokat állít, uram…

– De! De! – fordult meg élesen Bradford. – Csak beszéljen! Szóval az a tiszt, aki Tom Leven találmányához hasonló konstrukciót jelentett be, az a gyilkos maga szerint!

– Így van! Be fogom bizonyítani…

– És tudja, ki az a tiszt?

– Nem! De egyetlen vágyam, hogy megtudjam.

– Teljesült – mondta nyugodtan Bradford -, az a tiszt én vagyok!

3

– Nekem nagyon kellemetlen volt ezt végighallgatni, és természetesen ostobaságnak minősítem az egészet. Ne vegye a szívére, Bradford. A fickónak igen élénk fantáziája van…

– Én azt hiszem, valamelyik ellenséges állam agent provocateurje – felelte Bradford. Szívesen kevernék valami csúnya históriába az angol tisztikart.

A Púpos lépett be, szabályszerűen tisztelgett, négy fegyveres ember volt mögötte.

– Alázatosan kérem, tessék a fedélzetre jönni sétálni, mert ha Calcuttába érünk, nem hagyhatják el a kabint.

Szó nélkül engedelmeskedtek. Kint sétáltak a fedélzeten. Earl of Sudessex titokban figyelte ezeket az embereket. Kifogástalan, tiszta haditengerészek voltak. És úgy látszott, hogy minden szolgálatot előírásszerűen látnak el. A hajó csak úgy ragyogott, a kapitány a hídon rendjelek erdejével zubbonyán, hófehér szakállával beillett volna egy zászlóshajóra is admirálisnak. Az első tiszt a felsorakozó legénység arcvonala előtt szabályszerű szemlét tartott, mint igazi haditengerészek, mielőtt kikötnek. Megpillantotta Rozsdást és azt a fiút. Odaintette őket. Közben elérték a szemle helyét, és mikor a Főorvos meglátta az Earlt, harsány “vigyázzt” kiáltott, majd “tisztelegj!” következett. Bradford bizonyára nagyon elítélte volna az ezredest, ha sejti, hogy mennyire tetszett neki ez a részvénytársaságba tömörült rablók viselkedése.

– Mondja – szólt a hozzá siető Rozsdásnak és a Kölyöknek -, tulajdonképpen hogy képzelik maguk ezt az egész ostobaságot. Meg akarják ostromolni Rangoont?

– Kicsit megszálljuk esetleg – mondta Rozsdás. – Van egy elsőrangú tervünk.

– Na, mesélje el – szólt az Earl, és már előre mosolygott azon amit hallani fog.

– Isteni – kezdte vigyorogva Rozsdás. – A hajó megérkezik Rangoonba, ahol mindenki várja a fiatal félig gyermek ezredest a századossal.

– És azok nem érkeznek meg – mondta az Earl, és átvette önkéntelenül Rozsdás jókedvét.

– Dehogynem! Hiszen éppen ez az! A Kölyök, ez a lányos külsejű úr lesz excellenciád, és én Bradford százados kellemetlen személyében teszem tiszteletemet. Isteni! Mi?

Az Earl ajkáról hirtelen lefagyott a mosoly. Ezt a históriát nem tudta a humoros oldaláról felfogni.

Távolról egy cirkáló bordázata csillant meg a napfényben, és az őrség visszakísérte a két foglyot a szalonba.

– Csukd be, fiam, azt a kis szellőzőablakot – szólt oda a herceg a szolgálatukra és őrzésükre beküldött fegyveres matróznak.

– Alázatosan jelentem, nincs nyitva.

– De hát az ördögbe is, itt huzat van! – mondta bosszúsan az Earl. – Tán nincs jól becsukva.

– De csukva, csak Rozsdás az előbb kivágta belőle az üveget. Délutánra újra bevágjuk.

A százados az ablakra nézett, azután halottfehér lett, és gyorsan leült, mert megroggyant a térde.

4

Calcutta előtt vetettek horgonyt. A legénység az ágyútorony körül vasszerkezeten ült és énekelt.

Távolról látszott a kikötő.

A rézszínű, nedves alkonyatban motorcsónakok és vitorlások utasai közeledtek hozzájuk, és mosolyogva nézték a daloló, vidám “haditengerészek” csoportját. A Púpos még bendzsózott is nekik. A hajóhoz néhány karcsú sampán siklott, bennszülött kofák zöld pizánglevelekkel bélelt gyümölcskosarakban pompás csendéleteket kínáltak. A matrózok vagy hat kosár gyümölcsöt vásároltak, rézpénzeket dobáltak a vízbe, amelyekért visítozó maláji kölykök buktak le. Díszműárusok dzsunkái is körülfogták őket. Haditengerészek sokszor vesznek szeretőjüknek csecsebecsét. Bunkó százötvenedszer közli rádióhívásra a hajó helyzetét, mindig hozzáfűzve, hogy Earl of Sudessexet viszik Rangoonba… kíséretében… Őexcellenciája… Calcuttából… hivatalos… és tisztelgő… látogatások… mellőzését… kéri… éjszakai… vihar… után… gyengélkedik… Radzeer… Radzeer…

“…Balmoralt… Sabangnál látták… délkelet felé vette útját… jelentést… mit tudnak?… Admiralitás… Calcutta…”

“Borneo… magasságában… páncélossal találkoztunk… Megállásra… felszólítottuk… Nagy előnnyel… északkelét felé… teljes gőzzel… eltűnt… Parancsunk… legrövidebb úton… Rangoonba hajózni… Ezért nem üldözhettük… Többet nem tudunk… Radzeer… Radzeer… Radzeer…”

Ezek után békében maradhattak. A “Radzeer” küldetése miatt és a fedélzetén utazó magas személyiség nimbuszával, ebben a fejveszett hajszában is előkelő indolenciával folytathatta saját útját, amely minden botrányon felül álló, magasabb katonai szempontokból fontos.

Előbb még Calcuttánál a hajó kapitánya és daliás első tisztje, Rozsdással és Kölyökkel partra szálltak. Piszkos Frednek egy barátját keresték fel, akinek a külvárosban régi, konzervatív orgazda intézménye volt. Itt egy kézikönyv alapján különböző ruhaneműekkel látták el magukat, amelyeket előírás szerint az angol vezérkarhoz tartozó századosok és ezredesek viselhetek csak. Rozsdás ragaszkodott, hogy fehér kesztyűt is vegyenek, mert a szolgálati szabályzatból kitűnt, hogy ünnepélyes alkalmakkor a tisztikar tagjai kesztyűben jelennek meg.

Este motorosok és vitorlások úri közönsége élvezettel nézte végig, ahogy a “Radzeer” cirkálón riadót fújnak, a legénység felsorakozik, szolgálati beosztásuk szerint külön csoportokba válnak, a kapitány a hídon néhány kommandót mond a szócsőbe, miközben érthetetlen okból a felső zsebéből egy szivart húz elő, de megint visszateszi, serény legények futnak hosszú kötelekkel, zörög a horgony, ahogy felhúzzák, és a megjelenő hold első sugarai vakítóan tükröződnek vissza a páncélosról, amely teljes gőzzel elindul Birma felé.

HATODIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.