Elveszett cirkáló

Egy beteg matróz és egy egészséges ötlet közötti összefüggés.
Ellátják magukat szivarral, és túlélik a katasztrófát. Rozsdás karriert csinál.

1

Igen. Ez megtörtént. A világsajtót nem járta be az esemény, mert az angol admiralitás, érthetően, restellte. Valóban megtörtént korunkban, sőt napjainkban, hogy néhány elszánt ember, miután nem volt útiköltségük, felkaptak egy cirkálóra, mint facér pékinas, ha kerékpárt lop, és elpályáztak vele. A hajnali órákban szikratávírók és rádiók tömege üvöltött, parancsolt, rendelkezett, felelt és kérdezett. Londontól Szingapúrig pattogtak a jelzések, és az Indiai-óceán minden pontjáról torpedórombolók és hadihajók siklottak eszeveszett gőzzel, kikutatni elragadott társukat.

Az első vizsgálat csak annyit állapított meg, hogy a Dél-Timor-szigetekről Colombo felé igyekvő “Balmoral” nevű páncélos egyik matróza útközben gyanús tünetek között megbetegedett, és a csatahajó sárga zászlóval kötött ki Point de Galle közelében, a karantén magasságában, de a parttól jó távol elhelyezett bóják között. Az orvos kiszállt a cirkálóra, és miután koleragyanúsnak találta az esetet, a teljes személyzet, a kapitánnyal együtt, a karantén melletti magaslaton felépített katonai megfigyelőbe került. A trópuson nincs szigorúbb úr, mint a járvány. A legutolsó kínai dzsunka vagy a legnagyobb angol hadihajó egyformán megfigyelésre és karanténba kerül, legfeljebb az utóbbi (mind a hajó, mind a személyzet) külön elbánásban részesül. A karanténban lehorgonyzott járművekre egy kis őrhajó felügyel, amely háromóránként kifut a tengerre, és sorra veszi a járműveket. Az őrök errefelé kérdezés nélkül lőnek, akár a partról, akár a tenger felől közeledik valaki.

A karanténeljárás kivétel nélküli szigorúságát csak az tudja méltányolni, aki már volt a trópuson, és tudja, hogy egyetlen hajókötél vagy láda a gyanús hajóról, amelyen egyetlen beteg ember van, beviheti a ragályos betegséget, amit az egyenlítőn túl a modern orvostudomány legnagyobb erőfeszítése sem gátolhat meg abban, hogy napokon belül elharapódzék, és hetek alatt tízezreket (de előfordult már az is, hogy százezreket) pusztítson el. A karantén katonai intézmény, és harca a trópus százféle öldöklő betegsége ellen könyörtelen, szigorú, rideg, áthághatatlan.

Az égen gomolygó sötét felhők, a szél és a koromfekete indiai éjszaka tették lehetővé, hogy Piszkos Fred “elkösse” a cirkálót, amely jó messze kint állt a tengeren.

Midőn délután szemet vetett a gyönyörű hajóra, és furdalni kezdte ez a rögeszmeszerű gondolat, visszament Colombóba, ahol a régi bőrgyár használaton kívül helyezett szennylevezető csatornájában néhány régi barátja lakott. Közöttük egy igen kövér, félszemű ember, akit Pattersonnak hívtak, valamikor révkapitány volt Hollandia egyik kikötőjében, de iszákossága miatt elcsapták, és azóta rabszolgakereskedést folytatott Colombóban, két társával együtt “Gyújtogatóval”, aki jobb időkben hajógépész volt és a “Púpos Lemmel”, aki egy afférnál eltörte a gerincét, és azóta púpja van. Hárman a sziget belsejéből elkábított bennszülötteket rakták fel mint teherárut bizonyos hajókra, amelyekkel üzletileg együtt dolgoztak. Az elkábítás gumibot útján történt, és a bennszülött, mire magához tért, már összekötözve feküdt társaival egy halomban, mint csirkék a piacon, valamelyik “rabszolgahajón”. A zónán kívül eső vizekre, a Marquesas- vagy a Társaság-szigetek valamelyikére szállították őket, ahol néhány lelkiismeretlen magánvállalkozó guanót termelt, vagy erdőt irtott.

Patterson, miután elitta a szállítmány árát, társaival újra visszatért lakni a régi bőrgyár használaton kívül helyezett csatornájába. Itt kereste fel Piszkos Fred, hogy megnyerje tervéhez, és segítsen hirtelenjében megfelelő matrózokat verbuválni.

– Hé, Pat! – köszönt rá Fred. – Húsz egészen kitűnő legényre lenne szükségem, és mellesleg mind a hármatokra. Nagy üzlet.

– Jöhet – mondta Patterson, pálinkától alig hallható, rekedt hangján. Hosszan tanácskoztak Piszkos Freddel. Fred elmondott mindent Pattersonnak és a két másiknak. Kétezer-ötszáz fontot ajánlott nekik és annak a húsz embernek, akire még szükség volt. Ezt a kétezer-ötszáz fontot a saját részesedéséből ajánlotta fel, és megígérte, hogy a többiekre eső részből is kapnak valamit, ha sikerül az expedíció. Patterson és barátai ráálltak az alkura. Van itt elég kipróbált, régi matróz a csempészek között. Mind örömmel megy neki a “mókának”.

Estére együtt volt a húsz ember. Szerelőtől kezdve szakácsig képviselve volt köztük egy hajó komplett legénysége.

A szél süvöltött, az éjszaka egyre sötétebb lett; és huszonnégy nyugodt, elszánt ember egy vitorláson (talán mondanom sem kell, hogy lámpa nélkül) nekivágott a tengernek. A karantén magasságában bevonták a vitorlákat, és csendesen eveztek. Még jó messzelátóval sem vehették őket észre a nagy hullámverésben, az alacsonyra szállt párák fülledt ködétől befedett éjszakában. Fokonként haladva, odasimultak a páncélos oldalához. Az egyik matróz felmászott, és húsz perc múlva mindannyian fent voltak. Az utolsó ember előbb szépen kiverte a vitorlás fenekét. A bárka percek alatt elmerült.

A “Gyújtogató” egy kézilámpával nyomban a kazánhoz sietett. Volt itt mechanikus, kormányos, tüzér, mindenféle szakember egy hadihajó személyzetének megfelelő tudással. Fél óra múlva, mikor a vihar erősödött, hajójuk kéményéből keskeny füst szállt fel.

…Tíz óra után a hajó, mint egy bokor mögül kiosonó hiúz, kissé a hullámverés irányába kezdte fordítani az orrát. Ez volt a jó alkalom. A gőzszerűen hömpölygő, sűrű, langyos ködpárában az orra elé tartott tenyerét sem látta az ember.

Így siklottak igazán mesterien, szinte észrevétlenül egyre távolabb és távolabb. Mind sűrűbb lett a füst a kéményben, és végül félgőzzel elfordultak a sziget végéről, hogy a karanténból már nem is láthatták őket, és északnak tartottak Point de Galle halásztanyái felé. Közben a fedélzeten fürge emberek szaladgáltak fel és alá, hogy kitapasztalják a hajó rendszerét, gépét és kapcsolását úgyhogy mire Piszkos Fred kiadta az utasítást: “Lámpákat meggyújtani”, a cirkáló két perc alatt kivilágosodott. Colombo közelében egy kivilágított cirkáló kevésbé gyanús. Közben a szél csak süvöltött, és a felhők gyűltek, aminek Piszkos Fred és társai igen örültek.

Azután beszálltak a részvénytársaság tagjai, és a “Balmoral” teljes gőzzel elindult a viharos éjszakában…

A vizsgálat megállapította, hogy éjfélkor a “Balmoral” horgonyt vetett Sabang-sziget kikötője előtt, felszólították a révkalauzt, hogy e szokatlan időben vizet, igen nagy mennyiségű konzervet és három láda szivart rakasson fel nyomban a hajóra. Miután a kérést éjfél után nem akarták teljesíteni, a “Balmoral” a partnak szegezte ágyúit (világosan látszott amint leveszik a védőburkot), és a kapitány kijelentette, hogy amennyiben öt percen belül a kívánalmakat nem kezdik berakni, az angol cirkáló lőni fogja Sabangot.

Ezután gyorsan ment a berakodás.

Sabang után a hajónak nyoma veszett. A pontban egy órakor kitörő ciklon, amely emberemlékezet óta ilyen borzalmas erővel nem dühöngött az óceánon, lehetetlenné tette az üldözést. Városokat pusztított el a vihar, szigeteket nyelt el a szökőár, és a hajók a nyílt tengeren igen nagy számban süllyedtek el, ha nem tudtak idejében kikötőbe érni.

Reggelre a “Balmoral” eltűnt. A mindenfelől üldöző, egymással állandó összeköttetést fenntartó cirkálók és hadihajók hálózatán keresztül egy vitorlás csónak sem mehetett át észrevétlenül. Rejtély maradt: mi lett a “Balmoral”-lal? Ha nem repült el, akkor valamelyik kikötőben vagy a tengeren kellene lennie. És a “Balmoral” sehol sem volt. Admirálisok és révkapitányok, közlegények és tábornokok értetlenül álltak a csoda előtt. Repülőrajok napokig figyelték az óceán minden kis foltját, pontosan tisztázták minden hadihajó nevét, azonosságát, és hogy az előírás szerint megjelölt helyen van-e. Végül megállapították kétséget kizáróan, hogy a “Balmoral” a rendelkezésére álló hatórányi idő alatt eltűnt az Indiai-óceánról. Holott hat óra alatt ezt csak repülőgép teheti meg.

Az admiralitás kénytelen volt belenyugodni abba, hogy a század legnagyobb bűnténye és legnagyobb csodája esett meg. Elloptak egy hadihajót, és soha többé nem került elő. Nem egy zsebórát, nem is egy bennszülött kenut és nem egy felöltőt a kávéház ruhatárából, hanem kifejezetten egy teljes páncélos cirkálót, ágyúkkal, munícióval, reflektorral, páncélzattal és konyhaedényekkel együtt, leakasztották a horgonyról, elvitték és megtartották. Öreg tengernagyok még évek múlva is elpirultak, ha eszükbe jutott a “Balmoral” esete.

2

A szél elállt, és a gomolygó, fekete felhők alacsonyabbnak látszottak, mintha az égbolt egy földszintes ház teteje lenne. Mozdulatlan és pállott volt a vihar előtti szélcsend forrósága.

– És most mi lesz? – kérdezte Rozsdás – Mert hajnalban egy világrészt fognak mozgósítani érdekünkben.

Ez már Sabang bevétele után történt, útban Calcutta felé, tehát valamennyien szivaroztak.

– Szerintem – felelte Piszkos Fred – egy órán belül szép kis látványos revü kezdődik kedvelt tengerünkön, felhőszakadással és északkeleti széllel egybekötve. Addig reméljük, hogy nem fedezik fel a hajó eltűnését. Aztán jó néhány óráig az üldözés lehetetlen lesz, és mi eljutunk Calcuttáig. Calcuttában, amit lehet, összeszedünk a hajón, partra ugrunk, aztán már csak át kell hajóznunk Rangoonba. A gazdátlan hadihajót meg vigyék vissza, ha annyira kell nekik.

– És hogy jutunk el Rangoonba? – kérdezte a Főorvos.

– Miért? – kérdezte Patterson alkoholtól rekedt hangján, amelyből néha füttyentésszerű asztmatikus suttogás tört elő. Éppen egy üveg francia konyakkal foglalkozott, amit a kapitány fülkéjéből hozott ki. – Miért kérdezel ilyen marhaságot? Calcuttában talán nincs hajó? Az út legnagyobb részét ez a páncélos reggelig hátradobja. Különösen, ha lemegyek a kazánhoz, és megrugdosom a társaságot. Később majd találunk valami vitorlás csónakot vagy hadihajót, vagy ilyesmit…

Lépések dobogtak, és az erősödő hullámverésben minden ember dolgozott. Legalább olyan elsőrangú tengerészek voltak, mint a “Balmoral” régi legénysége.

A Kölyök a kapitány kabinjában feküdt az ágyon. Rosszul volt a viharos tengertől. Piszkos Fred a parancsnoki hídon egy hajdani fregattkapitányhoz illő pontossággal irányított mindent. A hajó csodálatos sebességgel hasította a tengert. Távolról, nagyon homályosan a gomolygó párák között a Bengáli-öböl csipkézett partjai tűntek fel. Most mintha kissé világosabb lenne az ég.

– Hé, Fred! Nézz csak hátra, az istenért!

Fred nyugodtan fordult hátra, mert azt hitte csak egy hadihajót pillant meg a nyomukban. Mit tehetnek velük? Ha valami kisebb torpedóromboló, akkor úgy tesznek, mintha megadnák magukat, és ha közelebb jön; megnyitják majd ellene a tüzet, elsüllyesztik, és kész. Mit kell mindenért olyan hűhót csinálni?

De mikor megfordult, neki is melege lett kissé.

A távoli ég álján szép élénk világos rés látszott, amelyen át még néhány csillag is előtűnt, és ez a furcsa szabálytalan ablak, félelmes zöld fénnyel világította meg a sötéten kavargó égboltot. A felhők legvégén, a világosság irányában, fekete, hosszúkás, léggömb alakú, sötét nyúlván lógott le mélyen az égről, sebesen közeledett, és farkincányi végződése mintha spirálisan forogna ebben a rohanásban…

Gyors rántás a fogantyún: “Lassíts! Félgőz! Balra!”

Jön a ciklon!

Sárga, döbbent arcok néztek össze a roppant, légtelen, feszült izzó éjszakában. Különös hökkent kifejezéssel tekintettek hátra ezek a kemény arcélek. De hiába. A keskeny farkincában végződő, vöröshagyma formájú felhő most már a tenger színéig lógott le, és rohant feléjük, rohant…

A teljes sebességű cirkálót meg kell állítani! A tüzet, amilyen gyorsan csak lehet, kioltani. Mindenki ezen dolgozott. Ha nem sikerül, és a rohanó hajót elkapja a ciklon, a kazán úgy a levegőbe röpíti őket, mint egy srapnel. Kikötőt már nem érhetnek el. A vöröshagyma formájú vágtató felhő közelebb és lejjebb jött, búgócsigává nyúlt, hosszan.

Veszettül dolgoztak, hogy lefékezzék a szörnyeteget, amit ők zabáltattak tele gőzzel. Csigák nyikorogtak, kötelek feszültek, félmeztelen emberek tolták be és gurították ki a parázzsal telt fémkocsikat, szelepeket nyitottak, fogantyúkat csaptak fel, és Rozsdás bokáig olajban, összeverve a dobálódzó hajó ütéseitől, megpróbálta leereszteni a vizet… Amennyire lehetett, csökkentették a sebességet.

Azután olyan csattanással, amitől megremegett az agyvelő, minden átmenet nélkül szétrobbant a fülledt köd, és mint egyetlen nagy darab víz, zuhant le az égből a felhők tömege, áthatolhatatlan záporfüggönnyel. Csattanásra csattanás következett. A tengerbe lógó búgócsiga elérte őket, gigászi víztölcsérével átcsapott a “Balmoral”-on, magasba emelte a hajót, hogy szinte madártávlatból nyílt meg rájuk egy irtózatos hullámvölgy szája, amelybe, mint lehulló kő zuhantak bele, hogy a másik forgó tölcsér ismét a felhők felé ragadja őket.

A kazán körül katasztrófák történtek. A “Gyújtogató” rázuhant a fűtőszerkezetre, betörte a koponyáját, összeégett és meghalt. Mégis csökkenteni kellett a gőzt. Egy matróz a karját törte, többen összeégették magukat, a hajó úgy dobálódzott, mint egy jégszilánk a mixer keverődobozában, és mégis dolgozni kellett. Mire a vihar tetőfokára ért, sikerült a “Balmoral” teljes gőzét minimumra csökkenteni.

A fedélzetre vezető ajtót a szél nyomása ellen képtelenség volt kinyitni. A víz olyan zuhatagokban ömlött részint zápor alakjában, részint az emeletnyi, átcsapó hullámtömegek következtében, hogy minden manőverezés képtelenség lett volna. A szél által kavart és csapkodott süvöltő, zúgó vízgomolyagok szinte állandóan befedték a fedélzetet. Irtózatos zengésekkel szüntelenül zuhogtak a villámok, és az orkán üvöltése olyan volt, mintha ötvenezer mentőautó vágtatna szirénázva a hajó mentén.

…Órákig hánykolódtak így a hullámhegyeken lecsapódó villámok között a szénfekete ciklonfelhők legsötétebb sötétjében. Piszkos Fred számítása, hogy egy jótékony vihar feltartja majd az üldözőket, túlságosan is bevált.

Hajnali három óra felé a vihar utolsó ciklusa vonult végig felettük. A “Balmoral” nemcsak nagyszerű, hanem szerencsés hajónak is bizonyult. Mert a ciklonnal szemben nincs jó hajó. Csak szerencsés. A “Balmoral” lucskosan bár és néhol kissé sérülten, de nagyobb baj nélkül úszta meg a katasztrófát.

…Az égen előtűntek a csillagok, és távolról tejszínű derengés jelezte a földteke másik oldaláról közeledő napot. A sebesülteket most behordták az első- és másodtiszt kabinjába. Néhányan hozzáláttak, hogy helyrehozzák a hajó kisebb sérüléseit. Piszkos Fred egy hatalmas szivarral megjelent a hajóhídon, előbb a szakállát vakargatta, azután belekiabált a szócsőbe: “Friss gőz! Előre! Marhák!” Rozsdás besietett a Kölyökhöz, aki éppen feltápászkodott a földről. Mialatt ájultan feküdt, beverte a homlokát és megsérült.

– Mi történt? – kérdezte, mialatt Rozsdás hozzálátott, hogy bekösse a homlokát.

– Kicsit ősziesre fordult az idő – felelte. – Azt mondják vihar volt. Nem vagy éhes?

Rozsdás alsókarja erősen vérzett. Most a Kölyök látott hozzá, gyorsan, ügyesen bekötözte. Barátjáról megint cafatokban lógott a ruha, teli volt ütésekkel, korommal és olajjal.

– Mióta összekerültél velem – mondta szomorúan a Kölyök, – már harmadszor látlak ilyen rémes állapotban. Jobb lett volna neked, ha nem találkozol velem.

– Az ilyesmit sose lehet tudni. És különben is, majd nézzél meg egy óra múlva, ha rendbe hoztam magam. Akarod, hogy felvegyem a zöld golfruhát?

De mielőtt még a Kölyök lebeszélhette volna erről, Bunkó dugta be a fejét.

– Csakhogy megtaláltalak! Ide hallgass, Rozsdás: itt a közelben, az Andaman-szigetek magasságában, délkeletre egy hajó kér segítséget. Rohamosan süllyednek.

– Oda kell sietni!

– A Piszkos Fred azt mondja, ne zavarjuk őket.

– Mi?! – üvöltötte Rozsdás. – A Piszkos Frednek leverem az arcát egy szeneslapáttal!

– Legfőbb ideje – helyeselt Bunkó, és követte barátját, aki felháborodottan rohant ki a fülkéből:

– Hé, Fred! – ordított a parancsnokra, aki, miután kialudt a szivarja, és lusta volt újra rágyújtani, az egészet beletolta a fél pofájába. – Micsoda pimaszságot hallok? Valahol süllyed egy hajó, és te közben nyugodtan tömöd a fejedet szivarral.

– Ha én nem rágok szivart, attól a hajó még nem marad a felszínen.

– Ide hallgass, Fred! Én ugyan nem vagyok tagja semmiféle úri kaszinónak, és mindenfelé foglalkoztam már csempészettel! De ha süllyed egy hajó, és segítséget kér, hát én akkor odamegyek, ha elkárhozom is, és nyomban bilincsekben visznek a börtönbe. És ha azonnal nem fordítod a hajót délkeletnek, akkor megfoglak a nyakadnál, és addig verem a fejedet a hajó korlátjához, amíg öt nap kell hozzá, hogy lesmirglizzék róla az agyvelődet.

– Hagyjuk ezt az állandó személyeskedést – mondta idegesen a kapitány, azután beszólt a szócsőbe. – Négy fok jobbra, teljes gőz!

– Rozsdásnak igaza van – mondta félig suttogva, félig fütyülve a korhadt torkú, kövér Patterson. – Szívtelen kutya vagy, Fred. Nem való az ilyen ember urak közé.

– Én köpök rátok! Várhatjátok, amíg még egyszer cirkálót lopok nektek. Egy torpedót sem érdemeltek.

Közben megjelent ismét Bunkó, aki az imént visszasietett a távíróhoz.

– A segélykérő hajó nem felel. Ezzel szemben csak úgy röpködnek a riadók, hogy “Balmoral”-t feltartani, ha nem adja meg magát első figyelmeztetésre, tűz alá venni.

– Na?! – diadalmaskodott Fred, és a megrágott szivart Patterson kabátjára köpte. – Mit akartok? Kiugrálni azonnal a hajóból és menekülni, vagy segíteni egy hajónak, amelyik már el is süllyedt?

Rozsdás elővette a revolverét:

– Ha még egy szót szólsz, Fred, tíz golyót küldök a hasadba.

– Kérem… – dünnyögte Fred -, azért nem kell mindjárt idegeskedni. Ti azért nem tudtok soha érvényesülni, mert nem vagytok elég tárgyilagosak. Az én véleményem az, hogy ne kockáztassuk a bőrünket.

– És a mi véleményünk az, hogy nem szabad harminc vagy ötven embert sorsára hagyni egy süllyedő hajón!

– Lehetséges. Mindenesetre az ilyesmit még meg kell beszélni… – felelte Fred. – Na! Nézzétek meg. Ott van a sziget nyugati partja, és hajó sehol. Úgy látszik, elsüllyedt.

Nem feleltek. A sima óceán, ahol nemrég a ciklon által megsérült hajó legénysége és utasai játszották egy tengeri tragédia utolsó felvonását, sikoltva, imádkozva, recsegő deszkákba kapaszkodva; a tenger, mint egy jóllakott, roppant állat, mozdulatlanul pihent az elnyelt óceánjáró fölött. A legtöbb ember itt a hajón átélt már hasonló borzalmas színjátékot, és valamennyien egy-egy ilyen felejthetetlenül iszonyú élményre gondoltak. A mozdulatlan levegőben mintha még ott rezegnének a nemrégen elhalt halálsikolyok. A nap vérszínű csúcsa most kipúposodott viola- és rőt színű reflexek orgiájában a keleti látóhatár pereméből. Egy hordó bukkant fel a mélyből, és vidáman hintázott a rezgő víztáblán. Az örvény tehát még negyedórája sem zárult össze az áldozatok felett, és a forogva elmerült hajó nyomán támadt tölcsér csavarjából csak most szabadulnak fel az első léggel telt vagy könnyebb fajsúlyú holmik. Egy helyen a víz forrni kezd, fehér tarajokkal, zizegve, és deszkadarabokat, kisebb tárgyakat dob a felszínre. Az egyre szélesedő szeméthalom közepén, valószínűleg a mellette ringó kis asztalkába akadva egy kék szalagos, hófehér matrózsapka jelenik meg.

A nap, mint egy óriás La France-rózsa, széttáruló vörös sugárszirmokkal emelkedik a pasztell színű parti hegyek fölé, és mintegy meghajtva zászlóját, hűvös sugárnyalábjai vörös dicsfénnyel borulnak egy egyszerű vászonsapka fölé.

A fedélzeten álló csempészek, viharvert, félelmetes kikötői alakok, mozdulatlanul, döbbenten állnak. A Főorvos Úr keresztet vet, és halkan mormolni kezd.

Valamennyien levették a sapkájukat.

3

Azután kihalásztak egy felborult mentőcsónakot. A mentőcsónak oldalán ez állt:

“RADZEER”

– Ez hadihajó volt! – mondta Rozsdás.

– Na, látjátok – mondta Fred, aki csak kevéssé volt hajlamos huzamosabb ideig lelki életet élni, bár az első pillanatokban, midőn a matrózsapkát meglátta, igen sűrűn pislogott, és egy egészen keskeny, hosszú valamit sodort a szakállából, miközben ezt dörmögte: “Kínos… szavamra, kínos… Ej no, egy sapka… Igazán elhagyatott látvány… És kínos… Főleg nagyon kínos…” De most már más szemszögből nézte a dolgot. – Mindez azért van, mert nem hiszitek el, hogy hülyék vagytok. Szóval ez a “Radzeer” egy hadihajó? Tehát nem is tudtuk, hogy kollégával állunk szemben. Ezek után úgy jártunk volna, mint az a bizonyos félhülye úr aki viperát talált a hóban, és mert nem foglalkozott soha állattannal, keblén melengette az illető csúszómászót. Ha mi itt megmentjük őfelsége legénységét, ezeknek első dolga természetesen, hogy bennünket letartóztassanak, esetleg felkoncoljanak, vagy egyszerűen a vízbe dobáljanak mint e hajóra nem való terhet.

Nem lehet tudni, hogy a társaság milyen gorombasággal reagált volna Piszkos Fred tagadhatatlanul okszerű meditációjára, mert a páncélszekrényben ülő úr, kötelességszerűen lekiáltott:

– Kuss! Csónak! Odanézzetek!

A part felől egy csónak közeledett. Úgy látszik, a “Radzeer” valamelyik épen maradt mentőcsónakja volt. Utasaik először kényszerűségből az Andaman-szigetek egyikén akartak kikötni, de miután meglátták a közelgő hadihajót, serényen igyekeztek a közelébe. Már integettek is.

– Jó, jó, csak gyertek – dünnyögte Patterson.

– Hm, furcsa – jegyezte meg Piszkos Fred -, a “Radzeer” csónakján vannak és egyenruhában, de nem tengerészek.

Rozsdás szélvészsebességgel rohant fel a kapitányi hídra, és elkapta a messzelátóját. Azután füttyentett.

– Tudjátok ki az a két, ember a csónakban? Earl of Sudessex és Bradford vezérkari százados. – Miután látta, hogy tanácstalanul és kissé ijedten nézik a közelgő menekülőket, hirtelen felkiáltott: – Gyertek! Nagyszerű tervem van. Foglyul ejtjük őket.

– Megőrültél?! – kiáltotta a Púpos. – Ezért biztos felakasztanak.

– Kétszer nem akaszthatnak fel – felelte Rozsdás -, egyszer pedig úgyis felkötnek a cirkálólopásért, ha kézre kerülünk. Fiúk! Nagyban megy a játék van egy elsőrangú tervem nincs idő most már, hogy elmondjam. Bízzatok bennem. Lehet, hogy végül mindannyiunkat felkötnek, de ha nem, akkor nagyon jól járunk.

– A magam részéről – sipította Patterson – bízom a Rozsdásban. Aki nem bízik benne, az kiszállhat.

Valamennyien beleegyeztek hogy Rozsdás intézkedjen belátása szerint.

– Rendben van. Púpos – kezdte Rozsdás -, eredj Bunkóhoz a rádiószobába. Ha repülőgép, hajó vagy kikötő kérdezi a cirkálónk nevét, jelentse hogy a “Radzeer” cirkáló, Earl of Sudessexszel és Bradford vezérkari századossal, útban Calcutta felé.

– Értem – dünnyögte a Piszkos Fred helyeslően, közben két egyforma kecskeszakállt formált szőrzetéből.

Miután a Púpos elrohant, Rozsdás a legényekhez fordult:

– Hárman hozzátok rendbe a szalont, és vigyetek be két ágyat. Ti négyen dobjatok le kötelet, segítsétek fel a csónakból a pasasokat.

Valaki megérintette a karját. A Kölyök állt mögötte:

– Nem szabad ezt…

– Talán félsz?

– Csak miattad… – mondta szomorúan, aztán zavartan hozzátette -, mert olyan jó barátom vagy.

– Hagyjuk veszni a bátyádat? Tudd meg, hogy ártatlan volt. Be fogom bizonyítani az ártatlanságát.

– Ó… – csak ezt mondta, de annyi elragadtatással, hogy Rozsdás a homloka szegélyéig elpirult. Azután sietett le a kapitányi hídról. Markos legények éppen a fedélzetre emelték a négy menekülőt. Két matróz volt és két katonatiszt. Ezek már az első pillanatban döbbenten nézték a fényes hadihajó toprongyos személyzetét.

– Miféle cirkáló ez? – kérdezte ámultan Bradford.

– Köszönjük kérdését – felelte Fred -, nagyon jó. Csak úgy látom a maguké kissé meglazult a túlnyomóan nedves időjárástól. – Most bukkant ki a csoportból Rozsdás, és szeplős, gyerekes arcával rávigyorgott a századosra.

– Gondolkoztam a dolgon – mondta. – Azok a fehér kis testecskék azért voltak a trypano… a tripolózosz között, mert valaki lisztes kézzel fogta meg az üveget.

A kapitány csodálkozó pillantással nézett körül.

– De hiszen – mondta Sudessex -, ez a cirkáló…

– Ne törje a fejét excellenciád – felelte Rozsdás -, a cirkálót egy végkiárusításon megvettük, a kapitány kártyás ember, és eladta nekünk a hajót.

– Szóval maguk elrabolták őfelsége egy hajóját? – mondta keményen a százados. – Nem értem, hogy lehetséges, de figyelmeztetem, hogy ezért mindannyiukat felkötik. És ha azt hiszik, hogy ilyen szedett-vedett népség…

– Nézze, százados úr – ajánlotta Rozsdás -, ha a környezet nem felel meg az igényeinek, készséggel visszahajítjuk a tengerbe. Egy szavába kerül.

– Saját érdekükben – mondta csendesen az Earl – felszólítom, hogy adják meg magukat nekem. Ez enyhíteni fogja a büntetésüket.

– Na?! – mondta diadalmasan a Piszkos Fred. – Mert ők az okosak. Nesztek, itt a vipera.

– Valóban enyhe büntetés jár azért, ha egy angol herceget és egy vezérkari századost megmentenek? – kérdezte Rozsdás. – Belátom, hogy szigorúbban kellene büntetni. És közlöm százados úrral, hogy ha ez a szedett-vedett népség nem lenne, akkor maguk valamelyik dél-tengeri szigeten, ebben a hatvanöt fokos melegben gyönyörűen szomjan haltak volna néhány óra alatt. A mi számunkra a legésszerűbb lenne magukat fejbe lőni, és a tengerbe dobni.

– Ebben igaza van – bólintott az Earl. – Még megtehetik.

– Maga tetszik nekem, excellenciás uram – szólt Rozsdás és meghajolt -, a százados annál kevésbé. Ha engedett volna beszélni excellenciáddal, akkor ma talán nem lennénk itt a cirkálón, és nem zavartuk volna meg önöket az elmúlás tiszteletre méltó aktusában.

– Nem tudtam arról, hogy beszélni akar velem – mondta Sudessex, és kérdőn nézett Bradfordra.

– Ez az ember nemzetközi hírszerző. Valami zsarolási manőverrel jött…

– Nézze, azt jól tudja, hogy a cirkáló területen kívüliséget élvez. Ha tehát még egyszer ilyen kijelentést tesz, úgy ütöm fejbe, hogy egy üveglap minden fehér kis testecskéjét zöldnek, barnának és lazacszínűnek fogja nézni.

A százados a hátsó zsebébe nyúlt, és revolvert rántott, amit nyomban kiütöttek a kezéből, és ha Rozsdás nem lép közbe, bizonyára a fejéből is kiütöttek volna valamit.

– Én intézkedem! – kiabált a legényekre. – Fiúk! Meg kell szoknotok, hogy mától kezdve haditengerészek vagytok, és ha nem tudtok ennek megfelelően viselkedni, valamennyiünket felkötnek.

– Ez helyes – krákogta és köpködte Patterson. – Rozsdás kommandíroz, és mindenki engedelmeskedik.

– Vigyázz! – A próba sikerült. Valamennyien régi, meghitt emlékek alapján többé-kevésbé szabályos vigyázzba álltak. Az Earl, aki mindennek a mélyén a probléma magvát, az emberek cselekedetének lelki rugóit kereste, szinte megfeledkezett visszás helyzetéről, és érdeklődve figyelte ezt a különös társaságot. Megragadta például a figyelmét, hogy a fedélzeten egy rendkívül piszkos és rongyos öregúr szabályszerű kommandókat mond a szócsőbe, és egy hosszú szivart eszik darabonként, mintha csokoládé lenne. Látta, hogy a kormányos pompásan manőverez a hajóval, amely erős gőz alatt, teljes félkörrel, mintha csak hadgyakorlaton lenne, északnyugati irányt vesz fel. Ha nem lennének ilyen groteszk külsejű, különböző korú, rongyos, marcona emberek, igazán megfelelnének egy cirkáló legénységének. Vajon mit képzelnek? Hogy nyugodtan hajózhatnak akár csak egy fél napig is lopott cirkálóval az angol csatahajóktól hemzsegő Indiai-óceánon? Ostobának éppen nem néznek ki.

– Púpos! – kiáltotta Rozsdás. – Te vagy a szállásmester. Rangod káplár. Négy legénnyel elvezeted a foglyainkat. Az urakat a szalonba, a két tengerészt a legénységi hálóhelyre. Aki a foglyokhoz nyúl, annak előírásszerűen kitolod a fél szemét. Ha valamelyik fogoly megpróbálja elhagyni a helyiséget, megbilincselitek. Értve?

– Alázatosan jelentem, értem – felelt a Púpos feszes vigyázban. Azután megfordult: Murdock, Haynes, Toby, Ragyás. Vigyázz! Foglyokhoz! Utánam in-dulj!

Elindultak. Az Earl fogta a százados karját, mintegy kényszerítve, hogy szintén jöjjön. Nem szerette az indokolatlan katonás fellépést, és látta, hogy nem is lenne célja. Így mindenesetre elérte azt, hogy az ő revolvere még megvolt. Ki tudja, mire jó.

– Dugó! Martin! Lepcsés! – intézkedett Rozsdás. – A raktárból minden ember számára megfelelő ruhát és felszerelést kerestek ki. Pallock, Fojtogató és Cérna, a hajó korlátjához erősítitek kötélen a bordázat tisztítására szolgáló állványt. Előhoztok a raktárból fekete és fehér festéket. Kiültök az állványra. Fehér zománccal átkenitek a “Balmoralt”, és fehér alapra feketével rámázoljátok, hogy “Radzeer”.

Egy pillanatra csönd támadt, azután végre megértették Rozsdást, harsogó éljenbe törtek ki és körültáncolták.

– Gyerekek! Minden azon múlik, hogy engedelmes és katonás embereknek látsszatok. Ne felejtsétek el, hogy át kell jutnunk Calcuttán és még néhány helyen, ahol a legkisebb hibánál észreveszik hogy nem vagytok haditengerészek.

– Alázatosan jelentem, kapitány úr – mondta Fojtogató, egy veszedelmes kikötői bicskás -, mindnyájan engedelmes, kitűnő matrózok leszünk.

– Kuss – szólt Rozsdás. – Összetévesztesz valakivel. Én nem vagyok a “Radzeer” kapitánya.

– Mondjátok neki, hogy felség – protezsálta lihegve Patterson.

– Az se jó – mondta Rozsdás. – Jegyezzétek meg, hogy én Bradford százados vagyok azután a Kölyökre mutatott egy széles mozdulattal -, és ő Earl of Sudessex ezredes.

– Nagy ember – mondta csendes elismeréssel a Piszkos Fred.

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.