Elveszett cirkáló

A részvénytársaság tagjai kerülik a feltűnést. Rozsdás titoknak jön a nyomára.
Piszkos Fred meglátogatja egy barátját, ez bonyodalmakra vezet,
de nem verik agyon őket. Később elcsennek egy kisebb hadihajót.

1

Délelőtt zuhogott az eső. A részvénytársaság tagjai utolsó megbeszélésre jöttek össze. A Kölyöknek egy petróleumkutatási engedélyt adott a Nagy Főnök, Harry Leven névre és kellemes kutatást kívánva átnyújtotta. Sajnos, Rozsdás igazolványa celofánnal védett csontlap volt, kijavíthatatlanul Verhagen dr. nevére szólt, és feljogosította, hogy mint az álomkór specialistája Birmában letelepedjen. A Főorvos és Bunkó rendes matrózigazolványt kaptak, más névre szólót, miután mindketten régi bűncselekményeik miatt a világ valamennyi hajóskönyvéből töröltettek. A Főorvos valamikor mint hajógépész szolgált, Bunkó mint távírdász. De ez már nagyon régen volt.

– És most hallgassatok rám! – mondta a Nagy Főnök. – Miután én finanszírozom a társaságot, jogomban áll természetben is hozzájárulni a költségekhez. Az utat Colombóig négy személy részére nyugodtan számíthatom százötven fontba… ezért most százötven fonttal kevesebbet adok, és kaptok mind a négyen egy-egy hajójegyet ellátással Colombóig. Ugyanis az éjjel egy négytagú társaság megbetegedett valamelyik ismerősömnél, és véletlenül négy hajójegy volt náluk. Ezek a szegény beteg emberek már nem fognak zavarni benneteket, legalábbis így mondta az ismerősöm, aki igen alapos ember. Eladta nekem a négy jegyet, éppen Colombóig szólnak, a Vulkániára, amely délben indul, kettő első osztályú, és kettő az inasok részére harmadosztályú. A két első osztályúval utazhat Rozsdás és a Kölyök, a harmadosztályúval Bunkó és a Főorvos.

– Ötven font értékben elfogadjuk – mondta Rozsdás.

– Százhúsz – siránkozott a Nagy Főnök.

Rövid rugdosás után megállapodtak kilencvenben. Morbitzer átnyújtotta a jegyeket az igazolványokat és négyszáztíz fontot Frednek, hogy Colombóban, ahol bevárja a többieket, hajót béreljen.

– Halló! Csakhogy ruha is kell ehhez – mondta Rozsdás. – A Főorvos és Bunkó utazhatnak ahogy akarnak. De a Kölyök meg én, ha leülünk az első osztályon így ebédelni, kissé gyanúsak leszünk.

Nagy nehezen szereztek két hatalmas bőröndöt, és a Nagy Főnök ismerősei ellátták őket a szükséges ruhával. Volt abban szmoking és vászonruha, sőt Rozsdás gardróbjában egy csíkos, zöld golföltözet is. Ezek után Piszkos Fred megállapodott velük, hogy Colombóban bevárja őket miután ő a csempészekkel előbb indul.

– Colombóban lesz hajó és legénység, azután teljes gőzzel megyünk Rangoon felé. Isten veletek…

2

A Vulkánia igazán luxushajó volt. A ventillátorok szüntelenül zúgtak, a boyok hordták a jeges italokat, fekete lábuk serényen futott fel és le a lépcsőn, csörögtek a poharak, és a hajó szíve, a modern motor, gumiba ágyazva szinte nesztelenül működött. Vacsorához Leven mérnök kissé elkésve érkezett, mert soká tartott, amíg a szmokingját felvette. A hatalmas, ragyogó parkettű ebédlőben már mindenki együtt ült, a hölgyek valamennyien selyemruhában, az urak pedig szmokingban. Némi feltűnést keltett dr. Verhagen, aki szintén hosszú időt fordított az átöltözködésre, és végül egy csíkos, zöld golfruhában jelent meg. Az általános megdöbbenést elismerésnek vette. Leven (petróleumkutató) meglepetésében nadrágjára ejtett egy kávéskanalat, valami fehér szósszal.

Ekkor lépett a terembe Earl of Sudessex, egy angol százados társaságában. A herceg, aki oldalágon az angol uralkodóházzal is rokonságban volt, nem nézett ki többnek tizenkilenc évesnél, holott valójában huszonkettő is elmúlt már. Sovány, finom arcú fiatalember volt, és ifjú kora dacára már ezredes őfelsége házi ezredében. Kíséretében volt Bradford vezérkari százados is. A százados negyven év körülinek látszott. Zömök, középtermetű, okos arcú ember volt. Úgy viselkedett Earl of Sudessex-szel, mintha a szárnysegéde lenne. Őexcellenciája ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyen a közös étkezéseken. Senki sem hitte volna erről a finom, lányos külsejű úrról, hogy kitűnő, kemény katona, aki legutóbb mint a gyarmatügyi miniszter megbízottja egy bizonyosnak látszó háborút intézett el békésen odalent Kenyában, a leghatalmasabb bennszülött királlyal. Mint eljövendő gyarmatügyi államtitkárt emlegették, és fiatal kora dacára eléggé tapasztalt volt, mert öt szolgálati évét részint az afrikai, részint az indiai gyarmaton töltötte. Earl of Sudessex egy biccentéssel bemutatkozott a vendégeknek, mire ezek mintegy vezényszóra felálltak.

– Érdekes pasas – súgta Verhagen doktor a barátjának, a földgázmérnöknek. Majd hozzátette halkan: – A katonaruha is van olyan feltűnő, mint a golföltözék.

A herceg igyekezett közvetlenül társalogni a szomszédaival, de a hangulat azért elég feszélyezett volt. Sajnos, Verhagen doktor is a közelében ült, és a herceg, talán mert feltűnt neki a golfruha, megszólította Rozsdást is.

– Ön először utazik a trópusra, uram?

– Nem, sir – felelte kissé zavartan. – Doktor Verhagen vagyok, és az álomkór… a kutatás…

– Várjon csak! Doktor Verhagen! Megvan! Ön a Kongó mellől, két év előtt érdekes cikket írt az álomkórról, az egyik angol orvosi szaklapnak.

– Önnek ez feltűnt, sir? – hebegte.

– Természetesen. A gyarmati hadseregnek komoly problémája az álomkór. Örülök, hogy megismerhettem önt. Nagyon érdekesen említi egyik cikkében a lappangási idő szociális és erkölcsi összefüggését a bennszülöttek bűnözésével kapcsolatban.

– Igen… Hát az úgy volt… Azt hiszem, jobb lesz, ha erről más alkalommal beszélhetnék excellenciáddal. Lehetnek a vendégek között olyanok is, akik nem rokonszenveznek az álomkórral.

Ezzel kivágta magát. A hercegnek nem tűnt fel a zavaros viselkedés. Megszokta, hogy tekintélytisztelő emberek képtelenek elfogulatlanul beszélgetni vele.

A százados nyugodt pillantása mereven szegeződött Rozsdásra. Ez gyanakvóbb természetű volt. “Fene azt a Morbitzert” – gondolta kínjában Rozsdás, és boldog volt, mikor véget ért a vacsora.

…Egymás mellett álltak a fedélzet korlátjánál. A Kölyök olyan csinos volt szmokingban, mint egy parkett-táncos. Csak ne lenne mindig szomorú. Rozsdás tisztában volt vele, hogy ha nem szeretné ezt a fiút, esze ágában sem lett volna a furcsa részvénytársaságot összehozni. Sohasem vágyódott sok pénzre. Erre gondolt, miközben a kabinja felé tartott. A hajó közepén, közvetlenül a parancsnoki híd alatt, két fülke volt egymás mellett: a hercegé és a századosé. A fedélzetnek ezen a részén érezhető legkevésbé a hullámverés, tehát ez a két legjobb lakosztály. Az ablakból fény szűrődött ki, és halk beszélgetés hallatszott.

Rozsdás egyszerre megtorpant, és dermedten állva maradt.

Tisztán, világosan, a herceg hangja hallatszott ki az ablakon:

– És maga biztos abban, hogy Tom Leven Birmában van?

– Biztos vagyok benne, excellenciás uram.

3

Tom Leven!

Fél éjszaka álmatlanul hánykolódott. Micsoda hallatlan játéka ez a sorsnak? Mit akar ez a két magas rangú katona Tom Leventől? A Kölyöknek nem szólt. Minek nyugtalanítsa? Mindenesetre jó lenne megtudni, hogy hová utaznak ezek, és mi közük van Tom Levemhez. A hajó nem megy tovább Colombónál. Hogy lehetne kihallgatni őket? A két kajüt a hajó közepén áll, nem érintkezik más kajüttel, és izzólámpák világítják meg körül. A hídon legtöbbször ott a kapitány, és egy matróz külön őrséget tart állandóan a nagy úr kajütje előtt.

Hm… Világos, hogy mégis ki kell hallgatni őket holnap. Igen, éppen holnap.

Délelőtt, mintha csak körülsétálna a hajón, úri passzióval bekukkantott a fedélközbe. Miután látta, hogy az egyik sarokban kártyáznak, oda igyekezett, és valóban ott ült egy csoport közepén a Főorvos úr és Bunkó.

– Uraim – szólalt meg Rozsdás -, nincs önök között véletlenül egy szabó? Tegnap elszakadt a szmokingom, szívesen megfizetném a fáradságát, ha valaki megvarrná.

A Főorvos úr felemelkedett:

– Én szabó vagyok, kérem, szívesen megjavítom a szmokingját, de pénzt nem fogadhatok el érte.

– Hát akkor egy jó szivart. Az ötös kabinba jöjjön majd fel, barátom, ha megunta a kártyázást.

– Jöhetek én, kérem, most is.

– Történt valami? – kérdezte Rozsdást, mikor kettesben haladtak az első osztály felé.

– Még nem, de fog. Látod ott azt a két kabint? Este egy matróz szokott ácsorogni előtte. Most is ott van: Elviszed a szmokingot, és vacsoraidőben feljössz. Én ma nem megyek le vacsorázni. Itt fogok állni a híd alatt… De ott a kürtő mögött, úgyhogy nem látszom. Te odamégy ehhez a matrózhoz a szmokingommal, és megkérdezed, hogy hova vidd, mert nem találod az ötös kabint. Ha a matróz elment veled a fordulóig, tedd le a szmokingot a kabinomban.

– Értem. És te addig beosonsz az őrizetlenül maradt kabinba, és ellopsz mindenfélét.

– Hallgatózni megyek be, te barom.

– Jó, jó… Azért, ha mégis elhoznál valamit, remélem, nem fogsz becsapni…

– Most a legfontosabb: éjfélkor vágd el a villanyvezetéket.

…Este nyolckor, mikor mindenki vacsoránál ült, kivéve Verhagen doktort, az Earl kabinja elé állított matróz szinte dührohamot kapott attól a részeg szabótól, aki sírva kérte, hogy énekelje el vele együtt a “God Save the King”-et, és mutassa meg neki az ötös kabint. Közben a szmokinggal együtt állandóan a matróz nyakába borult, míg ez megunta, és a gallérjánál fogva hurcolta Verhagen doktor fülkéjéhez, azután lihegve ment vissza az őrhelyére. Az excellenciás úr és a százados éppen feljöttek az étteremből.

Rozsdás a százados fürdőszobájába osont ezalatt. Arra számított, hogy úgy, mint előző napon, az Earlnél fognak feketézni vagy likőrözni. Ha nem hívja meg a századost, abból nagy baj lesz. Szerencséje volt. A százados együtt feketézett felettesével. Rozsdás kiosont a fürdőszobából, és a vékony kabinfalra nyomta a fülét. A leghalkabb szót is tisztán hallotta. Tom Levenről nem beszélgettek.

Azért Rozsdás nem sajnálta meg, hogy hallgatózott.

– Ön szerint ez a Kvang Kínából való?

– Szerintem – felelte a százados – Kvang semmiféle hadseregben sem szolgált. Valami kínai bandavezér lehet, és önmagát tette meg generálisnak.

– Én azonban nem tekintem bandavezérnek. Elsősorban tárgyalni fogunk vele. Ha Kvang elfogad engem királynak, akkor én elfogadom őt generálisomnak. Egy bizonyos, hogy Birma északi határán igen nagy ember, és pénzáldozatba kerülne egy hadjárat.

– A franciák sem kívánják a hadjáratot, de még áldozatok árán is fontos lenne abból a szempontból, mert mind Hátsó-Indiába, mind Birmába ezen a területen keresztül csempészik a fegyvert.

– Igen, igen… Biztató mindig, ha az angol és francia érdekek megegyeznek.

– Ha nem sikerülne ezzel a Kvanggal megállapodni, akkor a Hátsó-Indiából és Birmából összevont angol és francia csapatok elbánnának a generális hordájával.

– Erre csak legutolsósorban szánnám rá magam. Előbb jön a “kerekasztal”. Pénzzel, szép szóval, ranggal talán csak lehet hatni arra a Kvangra. Csakis akkor szánnám rá magam arra, hogy a franciákat és ezzel természetesen az angolokat is, csapatmozdulatokra vegyem rá, ha Kvang hajthatatlan lenne – mondta az Earl.

– Ne felejtse el excellenciád, hogy Kvang generálissal más oldalról is tárgyalnak.

– Ismer valakit, aki már beszélt ezzel a Kvanggal?

– Okos ember az. Misztériumot csinál a személyéből. Ott tanyázik az őserdőben mindenféle bennszülöttekkel együtt. És eddig még nem állt szóba senkivel. Az bizonyos, hogy korlátlan úr a határon, és ha akarja, beengedi azt a hatalmas fegyverszállítmányt, ami Kínán keresztül érkezik.

– Hát, mielőtt ez a szállítmány megérkezik vagy megállapodik velünk, vagy elindulunk ellene a franciákkal együtt. De én rendületlenül bízom a kerekasztalban. Ezért szeretnék minél hamarabb elindulni Colombóból.

– Tizennegyedikén jön értünk a “Radzeer” cirkáló, tehát mire megérkezünk Colombóba, már várni fog ránk.

“Unalmas dolgokat fecsegnek” – gondolta Rozsdás. Bár lehet, hogy még ennek is hasznát veszi. De most már jó lenne kijutni a százados kabinjából. Éjfélre járhatott. Egyszerre kialudtak a lámpák. Valaki elvágta a vezetéket. Rozsdás a kajütablakból látta a kihunyó fényt. Máris kisurrant a kabinból.

4

Másnap délelőtt Rozsdás elmondott mindent a Kölyöknek. A fiatal Leven jobban volt informálva a magas személyiségről.

– Emlékszem – mondta -, hogy nemrégen benne volt a lapokban Earl of Sudessex küldetése. Van egy vitás terület Birma északi részén, amely közös francia-angol koncessziós terület lesz Earl of Sudessex fennhatósága alatt.

– De miért említették Tom Levent?

– Ezt én sem tudom – felelte elgondolkozva a Kölyök. – Sok zavaros ügy lehet a bátyám körül, amit nem ismerek. Úgy érzem, nagy igazságtalanság történt vele.

– Nézd… végeredményben mégiscsak gyilkolt. Én is öltem már embert, de csak szemtől szembe, önvédelemből. Ne haragudj, de aki asszonyt öl…

– Rozsdás… te most talán kinevetsz… de én… azt hiszem, ebben a gyilkosságban van valami titokzatos, amit szeretnék megérteni, mielőtt elítélném a bátyámat. Miért ment el látogatóba a barátjához, miután gyilkolt? Miért csak akkor szökött el, mikor már bent volt a lapokban, hogy őt gyanúsítják? Miért hagyta ott a kalapját gyilkosság után? Miért ment ki a főbejáraton, és ahogy az újságban állt, még várt is ott egy darabig taxira, és cigarettára gyújtott? Ez mind nevetségesen hangzik… De az én fivérem nagyon okos ember, és ha már gyilkol, nem követ el ennyi baklövést.

– Hm… Persze, így már egy kicsit furcsán hangzik. Azt már hallottam, hogy a gyilkos hamisan adja a becsületszavát. De hogy taxira várjon a tett színhelye előtt, és dohányozzon… De miért szökött meg, ha ártatlan?

– Te is megszöktél volna az ő helyében. Annyi bizonyíték szólt ellene, hogy menthetetlen volt; akkor is, ha ártatlan.

– Na, de valaki csak megölte a hölgyet?

– Akarsz egy analízist hallani?

– Mi?… Ez megint olyan mint az álomkór.

– Az analízis aprólékos elemzése valaminek, amit csak részleteiből érthetünk meg. Valaki nyomban a fivérem távozása után belépett Helena Aldingtonhoz. Ott találta Tom Leven kalapját, és leszúrta a nőt, tudva azt, hogy mindenki Tomot fogja gyanúsítani. Erről mi a véleményed?

– Szerintem az analízis olyan dolog, amit meg lehet fogni a gyilkos helyett, de nem lehet felakasztani. Hogy én is mondjak egy analízist: kinek állt érdekében elintézni a fivéredet, és megölni a nőt? Talán annak az embernek, aki a nő útján a fivéredtől ellopta a találmányt.

– Bravó! Ez nagyon jó analízis. Mindenesetre, ha tudnánk, hogy ki nyújtotta be azt a hasonló találmányt, talán közelebb járnánk az ügy megoldásához. Ha nem is ő ölte meg Helena Aldingtont, talán valaki, aki az ő személyével összefügg. Mi a véleményed?

– Hogy elég már az analízisen rágódni, menjünk inkább a büfébe.

…Este volt. Az lndiai-óceán zsíros fényű, sötét hullámaiból egy-egy fehéren ficánkoló repülőhal vetette fel magát. A Déli Kereszt, mint valami hatalmas Signum Laudis az ég végtelen zubbonyán, millió sziporkázó csillag között tisztán, hatalmasan ragyogott. Távolról sok lámpa tünedezett fel egyre kivehetőbben, míg végül a kikötő csillogását túllicitálva, hatalmas transzparens fénylett fel tisztán a távolban:

LIPTON’S TEA

Megérkeztek Colombóba.

5

Rozsdás meghagyta a másik két Gyóntatónak, hogy keressék meg Piszkos Fredet. Ő meg a Kölyök riksakulit fogadtak nyomban, és a Fortba vitették magukat. Gyönyörű, hatalmas városrész a Fort, ahol a gazdag turisták és előkelő urak laknak. Természetesen, a Grand Oriental Hotelben szálltak meg. Este megérkezet felderítő útjáról a részvénytársaság két másik tagja. Igen levert volt mindkettő.

– Mi van Piszkos Freddel? – kérdezte Rozsdás idegesen.

– Meglátogatta egy barátját – felelte búsan Bunkó.

– Na és?

– Mit na és? A barátjának csapszéke van a külvárosban, ahol mellesleg rulett és ópium is járja. Fred már reggel megérkezett, azóta játszik és iszik. Azt hiszem, nincs már több nála a pénzünkből, mint ötven font.

A Kölyök elsápadt.

– Próbáltuk elhívni – folytatta Bunkó.

– És mit mondott?

– Hogy menjünk a fenébe.

– Vezessetek oda! – kiáltotta Rozsdás.

Megindultak a fülledt estében Colombo külvárosa felé. Nemsokára a bennszülöttek vályogházai között jártak, fekete női fejek vigyorogtak rájuk kivilágított ablakokból, és nyekergő, sípoló zene szólt.

Egy óra múlva megláthatták a “kapitányukat” a bennszülött negyed egyik játékbarlangjában. Fejbiccentéssel köszöntötte társait, és érdeklődéssel meredt az asztalra. A maláji krupié megpergette a rulettet, és futott a csontgolyó. Lapos homlokú, színes arcok meredtek előre verejtéktől fényesen. A 34-es nyert. Piszkos Fred megint betolt egy csomó bankjegyet. A három Gyóntató és a Kölyök sejtették, hogy valamennyiük védelmezésére és az expedíció céljaira fordítandó költségeket sikkasztja éppen a kapitány, de mit lehet csinálni? Szakállában babrálgatva, három egyforma kínai copfot sodort kávészínű, ősz szőrzetéből Fred, azután mosolyogva hátrafordult:

– Hogy vagytok?

Barátai azonban a csontgolyót figyelték, amelynek a húszason kellett volna megállnia ahhoz, hogy az expedíció sorsa ne legyen kétséges. A gyékénypadlójú kis szobában fojtó, forró bűz terjengett, toprongyos tamil, néger és kínai alakok állták körül az asztalt egymáshoz torlódva, és a cvikkeres maláji krupié állandóan vigyorgott. Egy távolabbi helyiségből citeraszó hallatszott. A golyó a tízesnél állt meg. Piszkos Fred derült mosollyal emelkedett fel a helyéről, és egy rántással kissé feljebb húzta szíjánál fogva a nadrágját, azután így szólt:

– Bocsánat, uraim, de azt hiszem, itt csalnak.

A következő pillanatban egy késpenge villant meg a kezében, végigszaladt az asztal posztóján és nyomban látható lett egy gumicső, amely a készülék alatt kezdődött, és a krupié kezében végződött, és így módot nyújtott arra, hogy egy nyomásra a szaladó golyót odafújtatott levegővel kibillentse abból a lyukból, amelyben a legnagyobb tétnek megfelelő szám van.

A krupié vigyorogva felemelkedett, azután revolvert rántott, de félúton sem volt a revolver a zsebéből, mikor Piszkos Fred a lámpáról lehulló moszkitók számára odahelyezett cseréptálat a fejéhez csapta, hogy a maláj vérbe borultan bukott hátra, közben másik kezével a közelében összemarkolható bankjegyeket gyorsan az ingmellébe süllyesztette. Mindez villámsebességgel játszódott le, és nyomban utána leírhatatlan zűrzavar támadt. Valaki hátulról késsel ugrott a kapitánynak, ezt a Főorvos Úr egy lódítással keresztülvágta a rulettasztalon. Lövés dörrent, a helyiségben levők kezében kések, revolverek tünedeztek elő. Piszkos Fredet bizonyára darabokra tépik, ha Rozsdás váratlanul egész testével neki nem veti magát a rulettasztalnak, amely felborult, és szétnyomta a körülállókat. Bunkó veszélyes sodronykötele egy óriás kínai teherhordó fejét hasította be, és a Főorvos Úr váratlan ötlettől áthatva, vaktában lövöldözni kezdett. Néhányan sikoltoztak.

A Kölyök dermedten lapult a falhoz. Itt megölik őket! Azután Rozsdásra esett a pillantása. Ijedt csodálattal nézte.

A vörös fiatalember szétterpesztett lábakkal állt, bikacsöke jobbra-balra csapott, és ahova csapott, ott hús szakadt, rúgásra lódult láb térdkalácsban tört ki, szúrásra emelt kéz négy ujja morzsolódott össze örökre bénultan, ha valaki megközelítette, azt hozzácsapta megint a többihez, és végül, mint valami megvadult démon leszakította a mennyezetről függő olajlámpát, és mindenestül belevágta a pillanatra meghátráló támadói közé. Néhány ember meggyulladt, és a földhöz verdeste magát üvöltve, a láng a gyékényekbe, a felborult asztalba is belekapott, és kísérteties, táncoló, sárga fény világította meg alulról az emberi mivoltukból kivetkőzött verekedőket. A bejáraton azonban újabb és újabb segítők szivárogtak be. A Főorvos Úr, kezében egy csonkká tört székkel, irtózatos csapásokat osztogatott maga körül. Piszkos Fred a verekedők lábai alól bankjegyeket kaparászott össze, míg valaki nyakszirten nem csapta, erre felugrott, és elindult a kijárat felé. Mintha nádszálakat hajítana félre, úgy nyílt az út körülötte. Ugyanis derékmagasságban két kést fogott a kezében, és nyugodt, lassú mozdulatokkal jobbra-balra döfött egyet-egyet. Amikor elérte a hátsó ajtót, megemelte a sapkáját és távozott. A szoba teli lett füsttel, az emberek támolyogtak a söntés üvegajtaja felé, ahol váratlanul Bunkó nyitotta meg az utat, egy nyolcvankilós hivatásos néger verekedő jóvoltából, akit mindenestől belevágott az ajtóba, hogy üveget, keretet kitört, amint véresen átzuhant a söntésbe, és fekve maradt. A Gyóntatók minden keze ügyükbe eső romot ellenfeleikre hajigálva, visszavonultak a hátsó bejáratig, és nemsokára kinn voltak az éjszakában. A vendéglő vályogépületéből már felcsaptak a lángok, sípolás, kiabálás, szaladgáló emberek mozgalma látszott a főbejáratnál, és a négy fehér futni kezdett.

– Állj! – kiabálta Rozsdás. – Szent Isten, a Kölyök! Ottfelejtettük!

Rohantak vissza. De Rozsdás mindnél előbb járt. Soha életében nem érzett ilyen aggodalmat. Szegény kis gyenge fiú! Most érezte csak, hogy mennyire megszerette. Rohant a hátsó bejáraton keresztül. Fojtó füstoszlop csapott az arcába. Szája elé kötötte a zsebkendőjét, és belevetette magát a füstbe. Lángok csaptak ki a rulettszobából. Hogy találja meg a fiút? A sűrű füsttől nem lehetett látni; és lépten-nyomon mozdulatlan testekbe botlott. Itt igazán tiszta munkát végeztek.

Fulladozott és szédült. Végre egy felcsapó lángnyelv villanásánál meglátta a fal mellett Levent. Ülő helyzetben volt, ahogy ájultan lebicsaklott a földre. A vállára dobta, mint valami zsákot. Közben úgy érezte, hogy már ég, a bőre repedezett a forróságtól. Vakon tapogatódzott a fal mentén, egy lángoló gerenda hullott le mellette, és megpörkölték a szikrák. Érezte, hogy elveszíti az eszméletét… Azután kibotlott egy nyíláson, és továbbvonszolta magát…

A ház mögé ért, ismét a csillagos ég alá, néhány lépésnyire az országúttól, amelyen az előbb rohantak. Nagy lélegzetet vett, és a Kölyköt a földre tette. S a lángoktól megvilágított úton három barátját pillantotta meg. Egy szemközti ház falánál küzdöttek keményen vagy ötven bennszülött ellen. Hátukat a falnak vetve, egyelőre távol tartották még maguktól ellenfeleiket, de látszott, hogy pillanatokon belül összecsap felettük a dühödt népség. Rozsdás előhúzta a bikacsököt, még egy mély lélegzetet vett, azután óvatosan elindult a verekedők felé, hogy hátulról közibük csapva utat nyisson. Ekkor az országút Fort felőli részéről vad szirénázással megérkezett a riadókészültség autója.

Mire véget ért a színjáték.

Mindenki futott.

Itt ugyanis a környéken sem panaszos, sem felperes nem élt, az esemény valamennyi résztvevője, fehérek és színesek, leütöttek és megcsaltak, támadók és védekezők valamennyien a büntető törvénykönyvből jól ismert vádlottak kiterjedt családjához tartoztak.

Rozsdás is gyorsan “dekkolt” az országúti árok mellett, és kétrét görnyedve szaladt, miközben bizony elég tapintatlanul, mint valami taligát, csuklóinál fogva vonszolta maga mögött a Kölyköt.

6

…Fél óra múlva egy kiégett gyapotmezőn megállt. Nagyot sóhajtott, és letette a terhét. Mert csak addig húzta a földön a Kölyköt, míg a rendőrség közeléből kiért, azután már vitte.

A fiú mozdulatlanul feküdt.

– Na! – szólt rá Rozsdás és megrázta. – Mit betegeskedsz itt, te kis hülye?

Leguggolt mellé a földre, és néhányszor megütögette az arcát, majd kinyitotta a fiú kabátját, hogy megdörzsölje a szívét. Azután rögtön újra becsukta.

A Kölyök nő volt.

Kabócák ciripeltek kórusban, és a kiégett gyapotmező kókadt virágai kissé megcsóválták kelyhüket a finom esti fuvallatban, amit a dagály hozott magával. A mozdulatlanul ragyogó mennyboltról szépen megindult egy csillag, és hosszú, fehér utat hasított hirtelen az ég alapszínén.

Rozsdás füttyentett egyet, azután megvakarta a fejét. Na, ez jó kis marhaság. Köszönöm szépen. Azért ha visszagondolt arra, hogy mit vállalt ez a lány, és mit vitt véghez, csak amióta ő kiszedte a Krokodil kezéből, őszinte tisztelettel nézett a Kölyökre. Vajon hány nő van a világon, aki ezt megtenné a fivéréért?

Nyomban elhatározta, hogy a leányt nem világosítja fel arról, amit megtudott. Különösen annak nincs értelme, hogy a barátait is beavassa. A Kölyök kinyitotta a szemét. Nagyot sóhajtott, aztán felült.

– Jobban vagy? – mordult rá Rozsdás.

– Igen… Úgy érzem…

– Akkor egy-kettő, gyerünk!

Csendesen elindultak egymás mellett a város felé.

7

– Gazember voltál, az is maradsz, és mindig az leszel.

– Hagyjuk ezt az örökös személyeskedést – felelte Piszkos Fred. – A pénz elveszett, és vége.

A Főorvos Úr leköpte.

– Ideges emberekkel nem lehet tárgyalni – mondta Fred, és letörölte az arcát. – Mit akartok? Tartozom benneteket ma este egy tisztességes hajóval elindítani Birmáig, és visszahozni. Jelenleg hajnali öt óra van, és majd ráértek hasonló udvariatlanságokra, ha ma este fél tizenegykor nem áll rendelkezésetekre a hajó.

– Hogy akarsz pénz nélkül hajót szerezni?

– Felvilágosítással nem tartozom nektek, csak hajóval, legénységgel és ellátással. Fél tizenegykor tehát legyetek a sziget déli végében. Point de Galle gátjánál, a halászkikötőnél. Másfél óra innen. Figyelmeztetlek benneteket, hogy időre ott legyetek, mert menetrendszerű pontossággal indul a hajó.

– Miféle hajó lesz az? – kérdezte Rozsdás.

– Mit tudom én – felelte Piszkos Fred -, majd szerzek valahol egyet. Szervusztok. – És ment. A többiek őszinte tisztelettel néztek utána. Amint zsebre dugott kézzel, csámpás járása felett ingadozó felsőtesttel, nyugodtan haladt, maga volt a megtestesült önbizalom. A társaság ezután elszéledt, miután megbeszélték, hogy este hol találkoznak. Bunkó és a Főorvos Úr egy régi barátjukat látogatták meg a fegyházban, a Kölyök visszament a hotelbe, hogy pihenjen estig.

– Szervusz – nyújtotta a kezét Rozsdásnak. – Most már másodszor mentetted meg az életemet, és én nem is tudom…

– Hagyjuk ezeket a marhaságokat. Ne mondj többé ilyeneket, ha azt akarod, hogy jóban legyünk.

– Azt akarom – felelte buzgón, őszinte, nagy csillogó szemmel a Kölyök, és Rozsdás kissé elfordította a fejét, mert zavarba jött a lány pillantásától.

– Hát eredj a hotelbe, este érted jövök. Szervusz. – Gyorsan otthagyta a Kölyköt, és anélkül, hogy hátrafordult volna, ment. Pedig, ha hátrafordul, látta volna, hogy barátja hosszan néz utána.

8

Ezután Rozsdással olyasmi történt, ami felmenő ágon száz évre visszamenőleg nem fordult elő a családjában. Könyvtárba ment. A colombói városi könyvtárba!

Egy kötetnyi régi évfolyamú londoni újságba mélyedt és olvasott. Sokáig olvasott, miközben a ruhája, cipője, az újság, az asztal, a padló, sőt a bal füle is hamus lett a nagy mennyiségű cigarettától, amit közben szívott.

Tom Leven kapitány gyilkossági ügyét olvasta el valamennyi lapból. Az egyik lap például leírta az épületet, összes mellékbejárataival. A másik lap megemlítette, hogy Tom Leven egy katonai jellegű találmánya ellopásával gyanúsította Helena Aldingtont. Erről csak néhány sort írtak, miután katonai üggyel függött össze. De szó esett a kalapról, amelyet a kapitány ottfelejtett, a halott boncolási jegyzőkönyvéről, amely megállapította, hogy a szúrás az íróasztalon fekvő, hegyes papírvágó késsel elölről történt, a szívet járta át, és azonnali halált okozott. Ugyancsak az íróasztalon feküdt Thomas Leven revolvere használatlanul. Ezután a rendőrség dicsőítése következett, hogy milyen gyorsan, hány fotót készítettek, és hogyan hallgatták ki a személyzetet. A tőr markolatáról sikerült ujjlenyomatot venni, és a sofőrt is felkutatták, aki Leven kapitányt elvitte. Az áldozat az ajtó mellett feküdt arcra borulva, az íróasztalfiókokat kihúzta a tettes, nyilván keresett valamit. Rozsdás mindent jól megjegyzett.

Azután lement egy nemzetközi kocsmába, pálinkát rendelt, és három órán át gondolkozott.

Később a Grand Oriental Hotel portása telefonon jelentette Bradford vezérkari századosnak, hogy egy úr kíván személyesen beszélni Earl of Sudessex őexcellenciájával. Earl of Sudessexhez csak a századoson keresztül lehetett bejutni.

– Ki ez az úr?

– Doktor Verhagen.

– Közölje vele, hogy őexcellenciája nem fogadhatja, csak ha írásban kéri a kihallgatást kellő megokolással.

Fél óra múlva megjelent a néger boy egy borítékkal, amely a századosnak volt címezve. A levélben ez állt:

“Dr. Verhagen tisztelettel kihallgatást kér őexcellenciájától, Tom Leven ügyét illetően, addig is zárom levelemet, kiváló tisztelettel. Kelt, ma.”

– Vezesse hozzám ezt az embert – mondta a százados.

Nemsokára Rozsdás jelent meg, ünnepélyes alkalmakra tartogatott zöld golfruhájában. A százados nem kínálta meg hellyel. Okos, kutató szemével mozdulatlanul fixírozta a látogatóját.

– Mit akar? – szólította meg végül.

– Őexcellenciájával szeretnék beszélni Tom Leven ügyében.

– A két évvel ezelőtt halálra ítélt katonát gondolja?

– Úgy van. Meglepő véleményem támadt ebben az ügyben.

– Nem értem, mi köze lehet az ügyhöz és az ön véleményéhez őexcellenciájának?

– Úgy tudom, őexcellenciája utazása bizonyos fokig összefüggésben áll ezzel az üggyel – vágta ki merészen.

– Ezt honnan tudja? – kérdezte nagyon keményen Bradford.

– Kérem, én a kihallgatást nem a szó rendőri értelmében kértem. Hogy mit honnan tudok, az magánügyem.

– Vigyázzon, uram! Katonai titkok talán mégsem képezhetik az ön magánügyeit! Mondja el, kérem, nekem, hogy mit akar, és ha alkalmasnak látom, közlöm őexcellenciájával.

Rozsdás szép lassan felforrt.

– Ha őexcellenciáját nem érdekli a mondanivalóm, akkor azokat más, felsőbb hatóságokkal fogom közölni, megemlítve ezt az elutasítást is.

– Ön represszáliákkal fenyeget?! Ön erőszakosan merészel fellépni ezen a helyen?

– Kérem. Már távozom is.

– Vakmerően beállított értesülések alapján – mondta Bradford – blöffölni akar itt. Hogy miért, azt nem tudom, de ez a körülmény elegendő ahhoz, hogy elutasítsam, és figyelmeztessem arra, hogy nagyon megütheti a bokáját, uram, ha ezzel az üggyel foglalkozik.

– Azt hiszem, ha bebizonyítanám, hogy Tom Leven ártatlan volt, és egyben kiszolgáltatnám az igazi bűnöst egy nagy horderejű találmány megszerzéséhez is közelebb hoznám Angliát.

A százados egy ideig nézte, mint aki habozik, hogy belemenjen-e a témába ezzel az idegen emberrel. Végül így szólt:

– Maga inkább az álomkórral szokott azelőtt foglalkozni. Térjünk át talán erre a tárgyra. Én a napokban két egymáshoz erősített üveglap között néhány trypanosomát kaptam, ugyanis magánéletemben szenvedélyem a mikroszkóp. Mindenfelől küldetek magamnak üveglapok között fertőzött vércseppeket. Nos, kérem, én a trypanosomák körül fehér foltokat láttam. Meg tudná nekem magyarázni, mi ez?

– Én Tom Leven ügyében jöttem…

– Ígérem magának, hogy minden kívánságát teljesítem, ha megmondja, hogy mi az a trypanosoma – mondta Bradford keményen.

Nagy csend volt.

– A trypanosoma, barátom, amiről maga sohasem hallott – szólt a százados -, az álomkór bacilusa. Az álomkóré, amelynek maga hírneves kutatója. Én már a hajón gyanakodtam, de kerülni akartam egy undorító leleplezést. Nem tudom, melyik állam vagy ügynökség hírszerzője csak azt tudom, hogy nem orvos, és nem Verhagen. Hanem kém. Lehet, hogy pénzt akar a hercegtől, lehet, hogy csak valami intrika keresztülvitelével bízták meg. Utolsó szava önhöz: hordja el magát innen, mielőtt intézkedem, hogy örökre kitiltsák az angol impériumból.

– Százados úr – felelte türtőztetve magát Rozsdás -, lesz még idő, mikor megbánja ezt az eljárását.

– Távozik, vagy más eljárást óhajt?

– Csak egyet óhajtok – mondta Rozsdás az ajtóból -, hogy valaha önnel olyan helyen találkozzam, amely nem áll angol fennhatóság alatt.

Igaz, hogy azután nagyon sietett. Még az utcán is morgott magában. Micsoda dölyfös alak egy ilyen angol katonatiszt? Azután úrrá lett rajta a gyerekes hajlam, és azon tűnődött, hogy milyen érdekes dolog ez az üveglapokkal. Egyszerűen jól egymáshoz szorítják, és akkor jobban megóvja azt a vércseppecskét vagy akár leheletet, ami a két lap között van, mint leónozott doboz a szardíniát. És ekkor mikroszkóp alá teszik. Így szállítanak egy csepp vért világrészeken át és még a fehér foltok is épek maradnak. Remek.

Egy másik kocsmában rozspálinkát rendelt és hosszú, barátságos hangú levelet írt az angol hadügyminiszternek.

9

A kora esti órákban Earl of Sudessex és a százados, impozáns díszszemle után elhajóztak a “Radzeer” cirkálón.

Tíz órakor a négy útitárs, Rozsdás, Bunkó, a Kölyök és a Főorvos legyalogolt a pálmafasorral szegett országúton Point de Galle-ba. Sötét felhők gyülekeztek az égen, barátságtalan, áthatolhatatlan, fekete éjszaka volt. Igazi vihar előtti indiai depresszió nyomasztotta a levegőt. Ebben a kikötőben csak néhány halász élt, ott száradt a hálójuk, és üres ladikjaikat kihúzták a partra. Távolabb elszórt lámpák sora látszott, ott volt Colombo karanténje. Hatalmas elkülönített terület, amelynek a mély tengerbe nyúló kikötőjében néhány hajó vesztegelt sárga zászlóval, mert útközben kolerát vagy papagájkórt kapott valaki a hajón. A sziget déli részében épített megfigyelőházakban kellett tölteniük hat hetet mindazoknak akik a beteggel vagy betegekkel együtt utaztak. A barátságtalan, elhagyatott kórházépületek körül zúgva hajladoztak a hirtelen támadt, süvöltő monszun erejétől a karcsú palmyra pálmák. Ha Piszkos Fred valami csempész barátjával összeállt, itt nagyszerű helyet talál arra, hogy felvegye a barátait. Nemsokára egy kis gőzös közeledett. De csalódtak. Gyorsan elsietett Colombo irányában. Fél tizenegy elmúlt, hol késik Fred? A messzi láthatáron nem látszott lámpa, csak egy közeledő szép hadihajó. Na, ezt elvihette volna az ördög. Fred és üzletbarátai nem szerettek hadihajók közelében tartózkodni. Ez a szép páncélos pedig éppen itt kezd manőverezni. Ha Fred meglátja messziről bizonyára nem mer idejönni saját gőzösével.

– Azt hiszem, innen ma nem indulunk – mondta Bunkó. – Ha Fred meglátja ezt a páncélost, akkor holnap sem mer ideállni.

A sötétben hirtelen csobbanásokat hallottak, nagy ladik állt meg a part mellett, és Piszkos Fred ugrott ki belőle.

– Na, gyerünk, gyerünk – mondta gyorsan, suttogva -, beszállás.

– Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos.

– Tán kiüsse a szemedet? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó itt ácsorogni.

Dermedten álltak. A világ történetében példátlan eset megrendítette őket. Egy hatalmas, gyönyörű, modern páncélos hajót talán csak mégsem lehet egyszerűen elkötni? És még ijesztőbbé tette az eseményt az a magától értetődő közvetlen egyszerűség, amellyel Piszkos Fred az ügyet közölte velük, nem értve, hogy lehet ezen csodálkozni, mintha már többször büntették volna meg gazdátlan hajók eltulajdonításáért.

– Ember! – kiáltotta Rozsdás. – Ezért mindnyájunkat felkötnek.

– De kicsinyes vagy ma! Persze hogy felkötnek. De hát hadihajó lopásért csak nem adnak Signum Laudist? Na jöttök, maradtok, vagy mifene? Fél tizenegy elmúlt, és nem szeretnék késéssel indulni.

Bunkó meghatottan nézett a gyönyörű cirkálóra, azután csodálattól és tisztelettől remegő hangon mondta:

– Nagy vagy, Fred…

Húsz perc múlva a “Balmoral” nevű sorhajó, őfelsége keleti flottájának egyik legmodernebb cirkálója, teljes gőzzel elindult a részvénytársasággal Calcutta felé.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.