MINDEN JÓ, HA VÉGE VAN
REGÉNY
IRTA:
REJTŐ JENŐ
TARTALOM
Egy belgát felpofoznak
Jön Morbiczer és kezdődik a prosperity
A főkonzulátus megalakul, de a posta leég
Marathoni gyaloglás 100 méteren
A bélyegkereskedőnek még jobban tetszik a nő
Svéd ulánusok tünnek fel
Egy expedició vágtatásba kezd, egy másik elindul
Mr. Rockstein nem nevet utoljára
Az expedició ismét vágtat
Minden jó, ha vége van
Egy belgát felpofoznak
A ceremóniamester megütött egy gongot, amivel a minisztertanács kezdetét jelezte, és őfelsége megelégedetten vakaródzott. A gongot évekkel ezelőtt egy filmrendező ajándékozta az országnak a «Dzsungel rabjai» című dráma felvételei után, ugyancsak ez időtől kezdve volt az országnak tizenöt méter huzalja, két kottaállványa és egy félpár csizmája is. Ünnepélyes alkalmakkor a király ebben a félpár csizmában szólott a néphez. Talugi szabad királyság volt a Niger felső folyásánál, a Népszövetség felügyelete alatt állott, uralkodóját Tondolosnak hívták, csekély számú lakossága hazudozással és adófizetéssel foglalkozott.
Tondolos bölcs uralkodó volt. Nem származott dinasztiából, alattvalói nem tudták, ki volt az anyja, apját illetőleg ő maga is csak homályos feltevésekkel rendelkezett és trónjához önbeiktatás utján jutott. Egy napon, talán harminc éve már ennek, Tondolos váratlanul megjelent az őserdő irányából, elég impozánsan öltözve: egy hímzett női hálóingben, fején az angol gyarmati ulánusok csákójával és közölte Ndasával, aki éppen a folyó partján halászott, hogy ő a király. Ndasa erélyesen tiltakozott a légből kapott állítás ellen, mire őfelsége rugdosni kezdte. Az öreg halásznak azóta sérve van és Talugi népe harminc esztendő óta tiszteli Ndasán a király lábanyomát.
Tondolos bölcs uralkodó volt. Tudta jól, hogy országát sivár fekvése megóvja a bekebelezéstől. A hódítás költséges dolog és ha politikai, vagy gazdasági érdekek nem fűződnek hozzá, minden kis afrikai állam békében élhet. Tondolos uralkodót szerette a nép. Nem mondhatni, hogy szívesen adóztak neki, de őfelségének megvoltak az ő sajátos módszerei, amelyekkel előnyösen befolyásolta a Talugiban sokszor hanyatlásnak induló adómorált. Ha észrevette, hogy kevés szárított arékabelet, gummit és elefántcsontot szolgáltatnak be, akkor felhúzta a fél lovaglócsizmát, kezébe vette a hivatalos hatalmát jelentő Stamis-Watson gyártmányú vekkert és palavert hivott össze a város gyönyörű főterén. Nem beszélt adóról, nem említett megtorló intézkedéseket, hanem meghatott atyai hangon a következőket közölte:
– Talugi népe! A világ halad, a technika és a közgazdaság fejlődik! Mi sem élhetünk úgy, mint a disznók. A fokozatos fejlődés minden nép alapja. Nekünk civilizáció kell! Alkotmány és himlőoltás! A világ nagy népeinek sorába foglak juttatni benneteket!
Másnap mindenki sietve behozta a hátralékos adóját, úgyhogy őfelsége pontosan eleget tehetett megállapodásának, amelyet a Szenegambiából rendszeresen érkező szállítókkal kötött. Talugi népe ugyanis kimondhatatlanul rettegett a civilizációtól és a fokozatos fejlődéstől, mióta egy részeg francia őrmester bejelentette a faluban, hogy akinek a fültőmirigyei megduzzadnak, annak vérében úgynevezett Trypanosomák élősködnek, tehát jelentkezzék haladéktalanul a timbuktui svéd missziónál. Ebből az alkalomból a részeg őrmester néhány vidám katonadalt énekelt, később pedig többeket megkardlapozott. A nép azóta hallani sem akar a modern technika haladásáról, a kultúra vívmányairól és egyáltalán közgazdaságról. Őfelsége nem vitte ennyire túlzásba a konzervativizmust, amit nemcsak a jogar szerepét betöltő Stamis-Watson gyártmányú vekker bizonyított, hanem kapcsolata egy szolíd gambiai bankházzal, ahonnan szép letétről tanuskodó könyvecskét kapott, melyet M’Shamba el Glaua isten templomába, a tizenhétfülü bálvány ölébe helyezett el és a nép imádta.
Őfelsége még sokkal jobban imádta ezt a könyvet, mint a nép. A könyv ujabb és ujabb rubrikái jelentették számára az államháztartás egyensúlyának bizonyítékát. Nos, az államháztartás egyensúlya aggasztóan megbillent. Nem tudta az okát. Talán az elefántok vándoroltak el más vidékre, ami e különben nyugodt állatoknak érthetetlen rossz szokása, vagy a gummifák nem voltak már a régiek. Ki csodálkozna ezen? Hiszen rájuk is vonatkozik a természet egy régebben kelt rendelete, mely szerint a fák legkedvezőbb esetben sem nőhetnek az égig. Ugy látszik, még a kókuszpálmák is ismerték a rendeletet és az élőlények alaptermészetében rejlik, hogy ha becsvágyukat nem elégíthetik ki, elcsüggednek. A fák egy ideig nőnek, fejlődnek, bőséges termést hoznak, azután egyszercsak beleütköznek az alapszabályba, amely elzárja előlük a lehetőségét annak, hogy az égig nőjenek, ettől kedvüket veszítik, koronájuk kezd szomorúan lecsüggedni, termésük elsatnyul, kardleveleik egyre mélyebben lógnak, mintha dacosan azt mondanák: ha nem lehet az égig, akkor inkább vissza a földbe, és mennél lejjebb ereszkednek ezek a kardlevelek, annál kevésbé növekszik a tizenhétfülü isten ölébe helyezett fő állami szentszék lapjain a betét végösszege. Kétségtelen volt, hogy nem az adómorálban van a hiba. Őfelsége legzordabb beszédei is hatástalanok maradtak. Hiába fenyegette népét a civilizáció minden áldásával, mondhatta, hogy iskolát építtet, állami jegybankot létesít, közkórházat, dalszinházat és földalatti villamost vezet be; ezeknek mindegy volt. Már fokozatos fejlődéstől sem emelkedett a beszolgáltatott adó. Nem az emberekben volt a hiba, hanem az őserdőben, amelyet a bölcs uralkodó harminc éves fennállása alatt kissé kizsaroltak. E szomorú tényen meditálva ült őfelsége a sátora előtt berendezett kényelmes nagy pocsolyában és pipázott.
Az elmondottakból is láthatjuk, hogy a király különb tapasztalatokkal és ismeretekkel bírt, mint általában az őserdei négerek. Rendkívüli kultúráját természetesen Északafrika civilizáltabb részeiben szerezte meg. Őfelsége ugyanis trónralépése előtt egy adeni hotelben lohndiener volt. Kultúráját azonban titkolta népe előtt és a festői hatás kedvéért szívesen járt a félcsizmában, holott műveltsége legalább egy pár csizmára szólt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mint néger lohndiener igen közeli vonatkozásai voltak olykor csizmákkal.
Európai nyelven szólva Tondolos király rájött, hogy birodalmát sürgősen szanálni kell. A királyi palotával szemben elterülő festői szemétdombon nagyhasú kis néger amorettek kergetőztek, sikongva és vedlettszőrű, sebhelyes vén kutyák bökdösték orrukkal a moslékot, szimatolva és megint odábbügetve az éhes állatok szaggatott türelmetlenségével. A pállott forróságban légyrajok zsongtak mindenfelé és őfelsége elhatározta, hogy összehívja a minisztertanácsot. Ezért ütötte meg a ceremóniamester a gongot és ezért öltötte magára díszegyenruháját is: egy nyakból lefüggő bőrszijat a hozzávaló Kodak nélkül. Bimba és Lambu, őfelsége két minisztere nyomban abbahagyta az imént fogott halak kiválogatását és uralkodójukhoz siettek. Őfelsége kegyesen böfögött feléjük és hellyel kínálta meg őket maga mellett a legmagasabb pocsolyában.
– Palavert akarok veletek tartani.
– A kutyáid vagyunk – mondták egyszerre azon meggyőződésnélküli hangon, amely egy régi udvartartás elkoptatott alattvalói stílusát jellemzi.
Azonban mielőtt még megkezdhették volna a minisztertanácsot, nagy szenzáció történt. A part egyetlen kikötésre alkalmas helyén fehér ember jelent meg. Csónakját, amelyen lefelé jött a vizen, kihúzta a fövenyre és két kis csomagot emelt ki belőle. Körül sok bennszülött guggolt, ki a lábujjait piszkálta, ki faháncsot rágott, de a fehér ember szenzációja szemmelláthatólag nem érdekelte őket. Valami kereskedő lesz.
– Látlak idegen – mondta kegyesen a király, midőn az európai eléje lépett. – Bizonyára ajándékot hoztál nekem.
– Tárgyalni akarok veled, óh király. Gazdaggá és hatalmassá akarlak tenni. Hol tarthatnánk palavert?
A király figyelmesen végignézte az idegent. Köpcös volt, de inkább izmos, mint kövér. Homlokától a bal szájaszéléig hatalmas sebhely rútította el az arcát. A parafakalap hanyagul a tarkójára volt bökve és látszott a fején, hogy kopasz.
– Gyere a sátramba, ott palaverezhetünk, – mondta a király. – Ez a két alak itt a miniszterem.
Beléptek a sátorba és ezzel új korszak vette kezdetét Talugi nem túlságosan eseménydús történetében.
*
– Tudd meg király, hogy csak egyetlen intésembe kerül és országodba özönlik a pénz. Tudod-e óh Tondolos, hogy mi az a bélyeg?
– Nem – hazudta az uralkodó szemrebbenés nélkül. Olyan bután nézett a jövevényre, hogy az szeretett volna örömében felkiáltani. Ez a bamba néger az ő embere!
– Nos hát megmondom neked, hogy mi a bélyeg. Engem Verhagennek hívnak. Ujabban állandóan Gambiában tartózkodom, különben belga vagyok. Érted?
– Értem. Ez a bélyeg.
– Nem. A bélyeg az más.
Verhagen tüzetesen elmagyarázta az uralkodónak, hogy mi a bélyeg. Az uralkodó, aki trónörökös korában állandóan hordta a hotel vendégeinek leveleit a postára, most látszólag ámult vigyorral hallgatta a fejtegetést, mintha sejtelme sem lenne, hogy miről van szó.
– Tudd meg nagy király, hogy a bélyeggyüjtők törzse megszámlálhatatlan harcosból áll a föld minden részén, a filatelista nyelven imádkoznak istenükhöz, a Senf világkatalógushoz. Ez a katalógus minden bölcsesség könyve és a bélyegek mindenkori készpénzértéke van benne feltüntetve. Ha Taluginak bélyege lenne, ezt igen drága áron tartanák nyilván a katalógusban, mert azt hiszem, országod népe nem sok levelet ír.
– Valóban, ez már nekem is feltünt, – mondta szomorúan őfelsége.
– Ha pedig nem sok levelet ír, akkor a te bélyegeid alig lesznek forgalomban, tehát áruk egyre növekedni fog és ha te sok-sok bélyeget nyomsz és időnként egy-egy sorozatot kivonsz a forgalomból, ezeknek az ára nagyon nagyra fog nőni és a távoli országokból bélyegkereskedők jönnek ide értük. És rövidesen sok-sok pénz özönlik be az országodba és ennek a pénznek a feléért én vállalom az egész ügylet lebonyolítását. Igen nagy külföldi uralkodók tették már meg ezt, amit itt elmondtam és mindig sikerrel dolgoztak.
Az idegen elmagyarázta, hogy mi a bélyeggyüjtés, a bélyegnyomás, elővett kész mintákat és köveket, elmagyarázta a királynak, mennyibe kerül bélyeget nyomtatni, amelyekhez ő már a kész modelleket is elhozta. Elmagyarázta, hogy kell felvétetni magát Taluginak a postavilágszövetségbe, hogyan kerülhetnek be bélyegei a katalógusokba, előkerültek csomagjából a kész klisék, kalkulációk és cégek névsora. A terv egyszerű volt, zseniális és a kivitelig előkészítve. Verhagen örömmel látta, hogy a király egyre hülyébben néz.
– Országodat ez naggyá fejleszti. Lesz postahivatalod és ezzel bekerültél a nemzetközi postaforgalomba. Minden évben megszüntethetsz egy sorozatot, akkor drága áron adhatod el a világ minden részébe.
Őfelsége bambán tünődött. Azután megrázta a fejét.
– Az egészből egy szót sem értettem. De nem baj. Látom, hogy te haladást jelentesz az országnak.
– Bízzál meg engem Talugi postaintézményének felállításával. Én megfelezem veled a hasznot. Komoly vagyont jelent, azt felelősséggel állítom.
– Úgy legyen, ahogy mondod, idegen. Nem értem, de megbízlak. Te vagy az én postaminiszterem. A haszon fele legyen a tiéd.
Ezekután büszkén és örömmel kivezette az idegent a birodalom főterére és a köréje sereglő népnek így szólt:
– Talugi népe! Ez a derék fehér idegen eljött, hogy megvalósítsa nálunk a civilizációt, a postát, a fokozatos haladást, meg ilyeneket. Ismerkedjetek meg vele és fogadjátok szeretettel.
…Félóra mulva kis lélekvesztő iramlott sebesen a vizen, köpcös ember ült benne egy szál alsónadrágban, villámgyorsan evezve és az arca felismerhetetlenségig volt pofozva. Az illetőt Verhagennek hívták és röviddel előbb még Talugi postaügyi minisztere volt…
*
…Ujra hárman ültek a sátorban, Tondolos uralkodó és két minisztere.
– Kutyád vagyok uram – mondta Bimba, – de nem értem, amit a szemtelen fehér mondott.
A király megelégedetten vakaródzott.
– Pedig M’Shamba el Glaua füleire mondom neked: a tipp jó.
Őfelsége misztikus történelemelőtti multjából olykor, ha nagy izgalom vett rajta erőt, kicsengett egy diluviálisan rejtélyes szó, amitől környezete megborzongott.
– Az őserdő elhagyta Talugi népét – mondta komoran Tondolos, – de azért van királyotok, hogy közbenjárjon az isteneknél és Talugi népe új forrásaira bukkanjon az életnek.
– Mit akarsz tenni királyunk és parancsolónk, akinél csak Ewa hatalmasabb, aki a halál.
A király lehunyta szemét, mélyet szippantott és csendesen így szólt:
– Elhivatom Morbiczert.
És úgy lőn…