Halálsziget

BALIK-PAPAN

Wolf kellemesen csalódott Lindauban. Lassan kiderült, hogy az orvos sokkal erősebb, mint amilyennek hitte magát. Első napokban még összeroskadt néha a melegtől, különösen a forró gázzal telt irtványokon, azután szenvedve és kínlódva, de megkeményedve és az eddigi eredménytől részint öntudatossá, részint fatalistává válva, használható embernek bizonyult. Maga sem hitte volna, hogy ennek még csak a felére is képes. Fakunyhója valóságos kinzókamra volt. Leszámítva a moszkitókat, kiirthatatlanul tenyésztek körülötte az Európában svábbogár néven közismert fekete csótányok, százlábúak és elképzelhetetlen tömege a hangyáknak, alig láthatóktól a három centiméteresig. Az ivóvízben, az ételben, asztalon és ágyban, moszkitóháló alatt, a két ujja között és a hajában; mindenütt hangya. Ő is undorodott eleinte mindentől, aztán ő is megszokta őket, az ételhez éppugy, mint a maróan keserű kininpirulákat…

Egy hete volt a telepen, midőn egy holdvilágos éjszakán vacogva állt meg a szoba közepén Lambu és rémülettől rekedt hangon költögette fel őket: ébredni, tuan… matszan! Itt a matszan! Elviszi Lambut!

A kunyhó ablakából nézve, a látvány nem volt mindennapi. Egy hatalmas királytigris járkált a holdfényben, lengő, hosszú nyakkal, leszegett fejjel a hevenyészett kavicsos úton… Ez bizony a gumi és a blokkházak dacára az igazi vadon volt, minden szépségével és szörnyűségével.

A pokol! Pokol!… Igen: ez a pokol! Szörnyekkel, szenvedésekkel és ki lehetne írni a bejárata fölé: hagyjatok fel minden reménységgel ti, kik ide beléptek…

Van Gorck a folyópartig húzódó alang-alang-fű irtását bizta rá huszonöt kulival. Az alang-alang bestiális, kegyetlen növény, egyáltalán nem fű, hanem vékonyszárú, törpe bambusz, a levelei élesek, mint a borotva, kemények, hegyesek, szinte csontig vágnak a ruhán keresztül, ha nekik ütközik valaki. Kedvenc tanyája a kígyóknak, ezért is sürgős volt az irtás. A nap irtózatos hevében, árnyék nélkül, egy-egy korty langyos, hangyás vízzel irányította a munkát és fél hattól délig, hőségben és esőben, kint állt a tüzelő napon, verejtéktől csuromvizesen. Délben, ha megszólalt a tong-tong, hazament, végigöntötte magát langyos vízzel és már ott állt az asztalon egy kis pohárban, a sárga zsírnak tetsző, szétfolyt vaj, mellette az irtózatos hőségben pléhszagú szardinia. Az első időkben este ruhástul feküdt le, mert olyan gyenge és kimerült volt, hogy képtelen lett volna bármit is levetni magáról. Helénnek egy lapot írt: “Egyelőre még élek. Balik-Papan, Viktória-telep. Walter.”

Egy kómikusan ugráló, ócska Ford-kocsin, amelynek a bőrülései magasan teli voltak rakva áruval, megérkezett Balik-Papanból Rollins és magával hozott egy Hikes nevű fiatalembert, szeplős, lányosképű, sovány amerikait, aki mindig gúnyosan vigyorgott, de kedves volt és foxtrottokat játszott állandóan egy szájharmonikán. Hikes azért jött, hogy megcsinálja a telep tervrajzát és lefektessen egy iparvágányt és egy műutat Balik-Papanig. A trópusi mérnökök haláltmegvető társaságához tartozott.

Miután többen voltak fehérek, valamivel biztonságosabb lett a hangulatuk. Este sokáig beszélgettek, ginevert ittak, aztán Hikes szájharmonikája került elő, amellyel nagy sikert aratott, különösen a majmok körében, akik eleinte figyelmesen hallgatták az ablakkörüli pálmákon, de később annyira elragadta őket a játék, hogy elismerésük kifejezéséül, egy gyönyörű, nagy, tüskés duriántököt dobtak be a szobába, amely tetszésnyilvánítás elsősorban azért volt kínos, mert ez a rendkívüli jóízű gyümölcs olyan penetráns csatornaszagot áraszt maga körül, hogy a gyengébb idegzetűek rosszul lesznek tőle. A társaság idegzetére nézve megnyugtató tünet volt, hogy négy-öt spontán revolverlövéssel feleltek és három majmot eljuttattak az állatok paradicsomába.

A kedélyes átmenetnek hamar végeszakadt. A bennszülöttek hangulata vad volt és nem egy közülök átszökött a folyón, a bozótosból idelátszó dajak kunyhók köze. A szelídeknek látszó malájok, ha nyugtalanok lesznek, veszélyesebbek a pápuáknál is. Ezt az ültetvényesek jól tudták. Minden este aggodalmasabban gyültek össze a vacsorautáni közös pálinkaivásra.

– Nem kérhetnénk segítséget Balik-Papanból? – kérdezte Walter.

– Itt egész más a helyzet, mint Szumatrán – felelte Van Gorck. – Mi csak nyilt lázadás esetén számíthatunk segítségre. Amíg nem folyik vér, addig egy csendőrkáplárt sem küldenek. Alibire van szükségük. Azt hiszem, uraim, alibiknek tekinthetjük magunkat.

– Mikor most bent voltam Balikban – mondta Rollins, – megemlítettem, a helyettes-kormányzónál a helyzetet. Azt felelte, hogy ők szívesen adnak területet ültetvény céljára, de szuronyt nem adnak melléje.

Egy ideig szótlanul ültek, aztán elköszöntek egymástól. Wolf kihívta Lindaut sétálni a ház elé.

– Hogy megértse, miről van itt szó – magyarázta az öreg vadász, – ez a gumi, amit itt lát, egy potemkin ültetvény. Itt a hollandusok, akik fáradhatatlanul szervezkednek Angliával együtt Japán ellen, hadikikötőt akarnak létesiteni Balik-Papantól délre. Erre jövünk mi erdőjárók és valamelyik vállalat megbízásából ültetvényt létesítünk. Ki beszélne itt fegyverkezésről? Utakat építünk, erdőt irtunk és kiszorítjuk a dajakokat. Katonákkal könnyebben menne és kevesebb véráldozattal, de ez politikailag feltünő módszer lenne és hollandellenes agitációra adna okot: “Katonai brutalitás a gyarmatokon” címmel. De ha itt minket legyilkolnak, ami, úgy látom, bizonyosra vehető, akkor senki sem szólhat egy büntetőexpedició ellen és a fehér ültetvényesek védelmére helyőrséget kell idehozni. Akkor megjelennek a raktárházak, a mólók, a betonépületek, a tisztviselők, vasútvonal, személyszállítás, posta és mindebből gyerekjáték hadikikötőt csinálni, amely megvédi a balik-papani olajat és a Jáva felé vezető Massar-szorost. Mi csak akkor remélhetünk segítséget, ha nyílt lázadás tör ki. Ebben az esetben, mondjuk, írunk nekik egy ajánlott levelet, hogy ajtónk előtt fellázadt kulik óhajtanak rövidesen végezni velünk, erre, ha nem küldik fel a jávai kormányzósághoz véleményezés végett az ügyet, esetleg azonnal útnak indulnak Balik-Papanból és ha a bennszülöttek postafordultával még mindig csak az ajtónk előtt állnak, amire ritkán van példa, akkor megmentenek bennünket, de az ő szemükben jobb alap a katonai intervencióra, ha itt mindenkit leölnek. Hát ez a helyzet. Kellemes alvást – mondta, vállára dobta puskáját és tempós léptekkel távozott.

*

Ha nem kellett sok árut hozni, akkor a tengerparton horgonyzó kis motorcsónakkal közlekedtek Balik-Papanba, két hétben egyszer. Könnyebb és kellemesebb volt a sima tengeri út, mint a zötykölős szárazföldi ösvény. Fülledt forró nap volt, mikor két embertelen hónap eltelte után egyszer Lindau volt a “soros”.

Balik-Papan egy pár házas kis telep, tisztviselői villákkal, irodákkal. Borneon természetesen világvárosnak számít. Fafúró-tornyok valóságos erdeje ágaskodik a város körül és messze bent kúpjaival elvegyülve az őserdő fái között, jelzi, hogy ez a világ legmozgékonyabb tőkéjének: az olajnak a birodalma. Ezt a várost ebben a szörnyű vadonban, iskolával, kórházzal, kovácsműhellyel és olajtankokkal a Royal-Dutch teremtette a mocsárból és az őserdőből.

A nyersolaj nehéz bűze úszik a levegőben, gőzsípok, ipari vasút csikorgása, zakatolás tölti be a délelőttöt és mindenfelé vastag tócsákban áll az olaj.

Walter délig elintézett mindent, azután várta a Madurából érkező postagőzöst.

Jáva felől közeledett a gőzös, dülöngélő, kis piszkos hajó… A kis gőzös tülkölt, odafordult a kikötő mellé és a peremén tettrekészen álló, fekete matróz gyorsan kidobta a kötelet, lecsapódott a híd, Walter felnézett és meglátta Helént, amint egy kis táskával lassan jött le a hajóhídról…

Az első érzése egy sikoltó öröm volt… Rögtön utána borzalom: Helén itt, a pokolban! A lány egyenesen ránézett, azután közömbösen lesiklott róla a tekintete és továbbhaladt…

Nem ismerte meg! Hát ennyire megváltozott? És ahogy a lány ment el, utána akart szólni, de nem jött hangja, mint egy rémes álomban, mikor szörnyűség elől menekülünk, de ólomból van a lábunk, a száját is felnyitotta, de csak recsegés tört fel a gégéjéből… kinyujtotta a kezét… Helén odanézett és ráismert… Nem! Ráiszonyodott!… Csak sejtette valahogy, hogy ez a fakirszerűen vékony, fekete fej, erősen őszülő haj, beesettségtől deformált kifejezés, ez Walter!… Nyakábaborult és mind ketten sirtak… Helén nevetni próbált, de ahogy ránézett az idegenszerű, szomorú vonásokra: egy szörnyű trópusi kaland élő testbe rótt halálos naplójára, újra sirt és két kezével megfogva Walter arcát, a könnyeihez szorította…

– Magának azonnal vissza kell menni! – mondta Walter az első ölelések után, – ez itt a pokol! Itt nem maradhat egy napig sem, vagy csak egy napig…

– Ugyan! Nincs is pénzem visszamenni! Nincs is hova visszamenni, mindenemet eladtam, hogy maga után jöjjek. Itt a helyem. Nekem nem lett volna szabad elengedni magát és én azért jöttem, hogy megosszam a sorsát. Ne is mondjon semmit, ezen úgy sem változtathat, majd meglátja, maga elveszett fiucska, hogy én kézen fogom és hazavezetem szépen… Dehát nevessen már az Istenért!

Nevetett. Hosszú hónapok óta először nevetett, magához szorította Helént… és miután nem tudta lebeszélni a lányt és nem jutott semmi eszébe, amit tenni kellene, karonfogta, végigvezette a villasor mentén, amíg egy nagy sárga házhoz értek, amelyre ki volt írva: Misszió.

Bementek és megesküdtek.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.