Halálsziget

GUMI

A Viktória-telep Balik-Papantól hatvan kilométer távolságra, a tengerparton, de őserdőtől körülvéve, aránylag száraz földdarabon terült el. Nyugati határán egy pár méter szélességű, mély és sebes folyó választotta el a több kilométeres bozótos területtől, amely Botoku király birodalma volt. Balik-Papanig óriási dzsungel terült el, amelyen egy keskeny, dombos, ócska út vezetett a városból az ültetvényhez.

A telep egyik oldalán a maláj, másik oldalán az örökké ellenlábas kínai kulik deszkából készült blokkházai húzódtak, közöttük egy cölöpépítmény, amelyben a fehérek laktak, a telep alapításakor hatan, e pillanatban ketten, illetve hárman, de Rollins, a harmadik, Balik-Papanba ment egy mérnökért és mindenféle szükséges áruért. E pillanatban tehát csak ketten voltak fehérek, az őserdő közepén, kétszázhúsz ellenséges, gyűlölködő kuli között.

A telepen két hete vérhasjárvány volt. A rémült és elkeseredett kulik szemében a lázadás lappangó tüze villogott. Borneora, mivel a dajakok még nem terelhetők munkára, importálni kell a kulikat, legtöbbször ravasz ügynöki fogásokkal. A Borneon dolgozó kulik, akik a maláji félszigetről, vagy Kínából csalárd úton kerültek ide a pokolba, kétszeresen elkeseredettek, duplán gyűlölik a fehéreket.

Van Gorck, a főfelügyelő és Pick, a helyettese, két napja megkapták a vérhast. Ezt szigorúan titokban tartották, lehetőleg el kellett végezni a napi körsétájukat, kihúzni a felsőtestüket, mert fürgén mozgó, alattomosan csillogó bennszülöttszemek figyelik a tuan besart-t és a főmandurját, mohón, vérszomjasan, hogy nem bukik-e fel valamelyik? Talán rögtön széjjeltépnék.

… Az utálatos formalinszag még elviselhetetlenebbé tette az iszonyú hőséget. A cölöpépítmény csak egy szobából áll, itt lakik a két fehér, a fedett tornácon alszik Lambu, a szolga, akit Pick Jávából hozott magával. A nyers rönkökből összeácsolt kunyhó falain penészgyöngyök tarkállottak. Este volt. A két fehér, zsírosnak tetsző, verejtékes sárga bőrrel, elgyengülten feküdt egymás mellett. Van Gorck alacsony, vastagnyakú, köpcös ember volt, hatalmas koponyával, angolosan széles állkapoccsal.

– Mennyi a láza? – kérdezte Picket.

– Harmincnyolc. Azt hiszem, reggel már nem tudok felkelni. – Egy perc múlva félrebeszélt.

– Nekem talán még holnap sikerül. De ha Wolf Balik-Papanon keresztül jött és nem a dzsungelen át… akkor csak két nap múlva érhetnek ide… És már… későn…

… Hajnalodott. Ötkor fog megszólalni a tong-tong, egy kivájt fatönk, amit, ha ütögetnek, messzire visszhangzik, akkor a mandurok: négy bennszülött munkafelügyelő, idejönnek a ház elé és várják a tuan besart, hogy elvezesse őket a napi munkahelyükre.

Van Gorck érezte, hogy rajta is teljes erővel tört ki a betegség. Össze volt csipkedve, mert Lambu még mindig nem varrta be azt a lyukat, a moszkitóhálón. Lambu nem értette, hogy a fehérek miért sietnek, miért türelmetlenek? Ha a Tuan parancsolja, akkor ő egész biztos bevarrja a hálót. De miért kell annak mindjárt megtörténni? Itt választja el egy áthághatatlan korlát a bennszülöttek értelmét a fehérek tevékenységétől. Az ambícióhoz cél kell, a célhoz lehetőség és a lehetőség haszon. A fehér ember, ha siet, akkor elér valahová. De a maláj, ha siet, csak azt éri el, hogy a tuan nem kiabál vele. És mivel türelmes, elnéző fajta, tehát e cél elérésére nem sok erőt fejt ki és például perceken át nyugodtan figyeli a fáról feléje bámuló, lüktetőtorkú kaméleont, miközben jól hallja, hogy a tuan már harmadszor kiabált a szobából, mert nemsokára megszólal a tong-tong és szeretné, ha Lambu becsatolná a lábszárvédőjét. Van Gorck háromszor is megpróbál lehajolni, de nem sikerül. Fekszik egy percig, csukott szemhéján sárga csíkok cikáznak és görcse van… Kinyujtja a kezét és magára önti a vizeskancsó állott tartalmát. Egy csészealj nagyságú döglött pók is kiesik a víz közül a mellére. Egy kövér toka, mint valami miniatür krokodil terpeszkedik a falon és csodálkozva nézi… A fene ette meg az egészet… Maradt volna Hágában, ahol volt… Micsoda remek szél fú a Grachtokon és az égből aláhulló eső hűsít… “Lambu!” Úgy érzi, ha kiált, mintha egy kést döfne a saját torkába… Részeg tántorgással feláll, nyakába akasztja a revolvert… felteszi a parafakalapot. A lábszárvédője még nyitva van… ha hajolni próbál, ezer tüske fúródik a belébe… Lemossa Pick arcát, kinint ad neki… Az érkező mandurok léptei csikorognak a ház előtt… És pillanatokra összefolyik a szeme előtt minden.

– Hívott tuan? – Lambu állt meg az ajtóban. A hollandusnak kedve lett volna hozzávágni a kancsót. Bekapcsoltatja vele a lábszárvédőjét.

Van Gorck néhány sikertelen kísérlet után egyetlen döngő lépéssel kilép a tornácra a mandurok közé, akik kórusban zsongják:

– Tabe tuan…

Következik a súlyos boszorkánypróba: nyugodtan, kemény lépéssel lemenni három falépcsőn. A bennszülöttek valamit sejthetnek, kárörvendve figyelik. Ha megtántorodna, összevigyorognának és ez lenne a vég kezdete. De nem tántorodik meg, bár iszonyú görcs morajlik a belsejében, hódító fajának ereje még sikerrel küzd a gyengeség ellen. Most végig kell menni a telepen… Ha ez sikerül, akkor holnapig meg van mentve a helyzet… Legalább harminchat fok van és mindenfelé csak füstölgő irtások és árnyékot nem adó csenevész gumipalánták… Beérnek a második körzetbe… Tegnap égették fel, minden füstölög, némely helyen még izzik a zsarátnokhalom, félóránként egy-egy ájult munkás kerül vissza a blokkházba, a faszéngáz mérgezésétől… Ez a gáz, mint szintelen füst, táncol a levegőben, átlátszóan és mégis láthatóan… Kibirhatatlan volt. Harmadik körzet… Próbafák, mellettük karóra kötött csésze, a bennszülöttek sorra járnak, belevágnak a fa kérgébe és a gumi egy kis bádogcsövön lassan csöpög át a csészébe…

Alattomos szemek kereszttüzében, égető görcsök és nyilaló fejfájások közepette közömbös arccal cigarettára gyújt, elvesz egy szerszámot valamelyik munkástól, magyaráz néhány szót és megy… Csak tovább! Tovább! Ömlik róla a verejték, a ruhája ázottan tapad a testére, a mandurok már mind elmaradtak a kijelölt helyeiken… Még két irtás… faszéngáz, perzselő léghullám… érzi, hogy a szája érzéketlenül duzzad és cikk-cakkokban ugrál előtte a gázzal telített, napfényes levegő… Bemegy a blokkházba, betegek nyöszörögnek, elviselhetetlen emberbűz, banánhéjjak, kiköpött betelragacs és üres konzervdobozok… A betegeket lemosatja langyos vízzel, ópiumot és kinint ad be és mivel a szánalmas roncsoktól és lézengő vénasszonyoktól nem félti a tekintélyét, az orra és a szája elé köti a zsebkendőjét, revolverrel diktálja a betegekbe az orvosságot…

… Kész! Kifordul a kavicsos útra, húsz lépés a házig… «Egy, kettő, három, négy…» egyenes testtartás! Nem szabad sietni!… Fürge, ragadozó emberi szemek figyelik… «Kilenc, tíz, tizenegy… Fő a nyugalom», ismételgeti magában elsötétülő aggyal… A pálmák összemosódnak… Már látja Lambut, törökülésben ül és a kaméleont nézi… “Tizenhat, tizenhét…” A görcs úgy rázza, mintha egy kígyó hánykolódna a hasfala mögött… Na még! Tizennyolc, tizenkilenc, húsz, huszonegy…

… Bezuhan a szobába, arcra bukik, végig a padlón, elgurul a kalapja és úgy marad…

*

Estére Pick meghalt. A komédiának vége, gondolta dühös gúnnyal… Rollins csak két nap múlva érkezhet vissza Balik-Papanból, Wolf, úgy látszik, szintén a kényelmesebb utat választotta és ő már nem tud felkelni… Ott feküdt a halott mellett és ha megpróbálta a fejét kissé megemelni, újra visszabillent…

Robajló mennydörgés hasított át a levegőn és egy másodpercre izzófény duplázott fel az ablaknál… Elvonuló dörgés… Újabb két krétaszínű villanás borította fényözönbe a pálmákat és egymásután két, eget-földet rázkódtató menydörgés csapott le, hogy minden szilánkjába beleremegett a kunyhó… Azután, mint ezer vágtató mentőautó szirénája, zúgott át az őserdőn a monszun és csattogó robajjal lezuhant a trópusi zápor, vastag, sűrű sugarakban, pillanatok alatt kavargó, bugyborékoló, rohanó folyócskákkal árasztva el a tájat.

De valami emberi zaj is vegyült a dobhártya-repesztő süvöltésbe. Mi ez? Egy lépéseket kísérő puskaagy döngött végig nehézkesen a lépcsőn és valaki beordított:

– Hej, valaki! A mennydörgős mennykő csapjon ebbe az egész elátkozott moslékos dézsába! – A puskaagy az ajtóra vágott, hogy kicsapódott és Wolf lépett be csuromvizesen a szobába: – hogy az a fészkes… – Elhallgatott, levette a kalapját és szótlanul nézte a halottat.

– Nna… maga is… időre érkezett… – mondta elhalón Van Gorck. – Szegény Pick… amint látja…

– Mikor halt meg?

– Egy… órája. Hozott segítséget?

– Azt aztán hoztam – mondta biztatóan az öreg.

– Hol van?

– Kint fekszik a tornácon.

– Fekszik?…

– Igen. Fekszik. Mindjárt behozom. Ayo! Boy! A mennydörgős… – Behozták Lambuval a pokrócokba csavart önkívületben didergő Waltert, akinek a foga úgy vacogott, hogy betöltötte az egész szobát.

– Ehhez mit szól? – kérdezte Wolf.

– Picket… tegyék a földre és fektessék a helyére ezt az embert… Nincs több ágyunk. Úgy látszik, Weltevredenben azt hitték, hogy ragályos beteget kértem a járványkórház számára…

– Ez az ember itt Vanalder, ha már hallott róla.

– Hallottam… Kár, hogy beteg…

– Sajnos, nem nagyon számíthatunk rá. Kapzsiságból vállalta a megbízást. Gyenge, májbajos, maláriás, szóval már csak a neve van meg…

Az öreg előrelátásból mondta mindezt, mert sejtette, hogy Lindau a láz elmultával sem lesz képes harmónikusan beleilleszkedni ebbe a környezetbe.

– Holnap… menjen ki… helyettem ellenőrizni… Legyen nyitva a szeme… Lázítók vannak a kulik között… Különben is rémesek az állapotok… Senki sem bírja ki ebben a pokolban…

… Mintha nem is lett volna vihar, már teljes csillagdíszében ragyogott az ég és az énekes kabócák elkezdték szörnyű, hajnalig tartó monoton kórusukat…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.