Halálsziget

A KAMPONG

… Felnyitotta a szemét. A csillag helyett egy kék folt nézett le rá a fák közül, szédítő magasból: hajnal van… Füstszerű nyújtózással, alacsonyan terjeng még a fák között a borneoi dzsungel pállott lehelete. Valahol egy fehér kakadú rikolt…

És megint kezdődött minden előlről. A tüskék és indák, piócák, ammoniákszag és vastagon csurgó verejték… Délelőtt háromszor vágódott el. Wolf sokszor úgy vonszolta a két bokájánál fogva, métereken át, mint egy zsákot. Délben megeredt az eső és Walter újra képes volt járni. Sőt, valamivel jobban érezte magát. Aztán kezdtek a lábai bokáig süppedni.

– Ez az igazi Borneo, – mondta Wolf és kritikailag köpött. – Mocsár kezdődik.

A dzsungel mocsaraiban nincs sem sás, sem fű, feneketlen, tapadó dágványokban burjánzó őserdő. Kidőlt fákon haladtak tovább, míg szerencsésen kivergődtek a zsombékból. Verejték és eső patakzott róluk, de mögöttük volt a mocsár, amely felett, mint egy lengő, vastag lepel, rovarok milliárdja zsongott óriási zajjal…

Alkonyatkor elérték az elefántcsapást. Széles nagy út volt, letiport növényzet vezetett rajta a kampongig. Walter jóformán öntudatlan állapotban ment, a ruhái szétszakadoztak és nem használt semmi: hemzsegtek rajtuk a piócák. Estére elérték a kampongot! Cölöpökbe vert, bambuszfedelű kalyibák, ökör- és emberkoponyákkal díszítve, szeméthalmok, meztelen gyerekek, rühes, sovány kutyák hada és orrfacsaró bűz… Dárdás harcosok sereglettek köréjük, az arcukon krétaszínű csíkokból összerótt szörnyű maszk, kitágított szájak, átszúrt orrok, fülcimpákból lógó dohányzacskók és vad tekintetek… Zajongva tolongtak körülöttük, de nem bántották őket.

A dajakok egyáltalán nem voltak barátságosak, gyűlölködve, villogó szemekkel nézték őket, a főnökük, Botoku őfelsége is, de ellenséges szándékot nem mutattak. Wolf dohányt, láncokat és kagylókat osztogatott közöttük, miközben a túlságosan közelbe tolakodókat nyugodtan oldalbarugdosta. Botoku azonnal a fehérekkel való elégedetlenségre tért rá:

– Ha a fehérek továbbra is szövetségeseim akarnak maradni, akkor sokkal több kést, dohányt és pálinkát kell adniok.

– Ezt meg kell beszélni Van Gorckkal, – felelte diplomatikusan az öreg.

Azon a kevert nyelven beszéltek, amelyet a trópuson mindenfajta bennszülött és európai használ. Ez az úgynevezett pidgin-angol, a maláji és az angol nyelv primitív vegyüléke. Wolf kitérő válasza elégedetlen dörmögéseket csalt ki Botokuból. Az ellenségeskedés ideje közelinek látszott, de Wolfék átvonulását még elbírta a béke töredező utolsó rétege.

Beszállásolták őket egy cölöpökre épített kunyhóba, hoztak vizet és egy kosár koprát. Ez volt errefelé jóformán az egyetlen táplálék, a szárított kókuszdióbél. Miután a bennszülöttek távoztak, Wolf aggódva görnyedt az utitársa fölé.

Lindau didergett és az ajkai kéken remegtek. Rátelepedett az őserdei mocsár lidérce… A láz!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

7 + 15 =