Halálsziget

BORNEO

Lindau meg volt elégedve magával. Ez is öngyilkosság, de ha már meghal, legalább nem csinálja olcsón. Helén majd törheti a fejét, hogy ki volt az a néhai Vanalder, aki húszezer hollandi forintot hagyott rá. De nem, nem… Helénnek írni fog.

Másnap délelőtt az igazgató bemutatta egy úrnak, aki lehetett vagy negyven éves, fehér kecskeszakálla volt, múmiaszerűen sovány és a haja őszes. Ott ült bricseszben, kamásliban, térdei között hosszú puskával, mintha a vadon közepén lenne, fején egy tarkójára hátratolt kivehetetlen színű, piszkos parafakalap. Valamit rágott, amiről Lindau később megtudta, hogy úgynevezett betel. Ennek a betelnek vörös leve volt, amit onnan lehetett tudni, hogy az öreg időnkint egy-egy cseppet odahullajtott az eléjetett szerződési blankettára. Ilyenkor zajos szürcsöléssel húzta vissza ajkáról a betel nedvét és nyomban még gyorsabban rágott.

– Bemutatom Wolfot… Vanalder. – Kezetfogtak. Az öreg vadász hatalmasat szürcsölt, olyan hangon, hogy az ember azt hihette volna, egy távoli ablaktábla tört be valahol. Azután figyelmesen végignézte Lindaut.

– Hírből azt hiszem, már ismerték egymást az urak. Vanalder a szumatrai lázadás leverésében vett tevékeny részt… mr. Wolf jobban ismeri a szigetvilági dzsungeleket, mint az angol földrajzi társaság.

Átnyujtott Walternak is egy szerződést és titokban intett a szemével, hogy Wolfnak ne mutassa a kedvezőbb feltételeket. Benne volt az életbiztosítás. Egy kitöltendő helyre beírta Helén nevét és címét, átvette az igazgató által aláírt másodpéldányt és nagyon jó érzés fogta el. Az öreg is aláírta a szerződést. Lindau igyekezett szófukar, komor embernek látszani, mert tudta, hogy Wolf előtt csak hallgatással tarthatja fenn a félreértést.

… Utolsó estéjét töltötte a hotelben és úgy érezte, hogy az élettől is búcsúzik, mert hiszen az óriásnak szánt feladat valószínűleg már az első periodusában végezni fog vele. Csend volt… A kókuszpálmák álmos fejei mozdulatlanul lógtak kopár törzsükön, alkonyi szellő lengett finoman és távolból a Krakatau morajlása hallatszott…

*

“Megint hajó, kikötő, tülkölés, imbolygás…” Ezt gondolta, mikor rálépett a motoros hajó fedélzetére, a legcsúnyábbra, a legrozogábbra és legpiszkosabbra mindazok között, amelyeken eddig utazott. Már a hajó puszta látása elbágyasztotta. Itt úgylátszik, egyáltalán nem voltak európai utasra berendezkedve. Horpadt, tízezer tonnás, propellerszerű ócska hajó volt, amely minden ízében reszketett saját motorjától.

A délelőttök derültek voltak és pontban tizenkét órakor, mint a déli harangszó, megeredt az eső és esett sűrűn, egyfolytában, ugyanúgy, este hatig, akkor kitisztult.

Harminchárom fok meleg volt a nyílt tengeren.

Sötétzöld, lankás part, előtte egy sáv, csupasz iszap, ez Borneo bejárása: Bandjer-Masin. A hajó horgonyt vet a piszkos, olajos fagát előtt… A víz, mint egy szennylevezető csatorna, hulladékkal, fadarabokkal van telve vastagon, a partról olajtankok és bádogfedelek, raktárházikók, kémények és hűtőtornyok látszanak, valamennyi vörösre mázolva a rozsda ellen.

Borneo tulajdonképpen még ismeretlen része Insulindennek, csak a partszéleken van gyarmatosítva egy-két kikötővel.

Esett… A rosszul cementezett parton, nagy tócsák között ugráltak át. A vendégfogadóban sört rendeltek, amely szinte ihatatlan volt az arzéntől és Wolf elkezdte magyarázni az útitervet.

– A Viktóriatelephez tulajdonképpen egészen használható út vezet Balik-Papanból, tehát, ha hajóval megkerülnénk a fél szigetet, akkor Balik-Papanból kényelmesen elérnénk a telepet. Ez azonban túl hosszú út… Mi innen gyalog, a dzsungelen keresztül, az egész utat másfél nap alatt megtehetjük és azt hiszem, a magunkfajta embereknek inkább az való. Nem?

– No igen… azért, ha nem nagy a különbség…

– Nagy a különbség. Több mint két nap. És sürgősen várnak bennünket.

Lindau nem mert ellenkezni, pedig ludbőrzött a háta a gondolattól: keresztülvágni toronyirányban a dzsungelen. A “szumatrai hóhér” bizonyára közömbösen vette volna tudomásul az útitervet. De ő, egy berlini orvos, aki nyolc napja él az egyenlítőnél és eddig is megérett már a kórházi ápolásra, ővele mi lesz?

*

“Bandjer-Masin 193… IV.”

“Kedves Helén!

E pillanatban a föld legsötétebb részén, Borneoban vagyok, útban Balik-Papan, illetve a Viktória ültetvény felé, egy Vanalder nevű rettenhetetlen dzsungeljáró helyett. Ahová én most készülök, ott még az edzett emberekre is majdnem biztos halál vár. Eddig is utolsó erőim elhasználásával jutottam és valószínüleg már útban a rendeltetési helyem felé, szépen lefekszem valahol a dzsungel közepén egyszersmindenkorra. Nem voltam rossz ember, de megérdemeltem a sorsomat. Hirten Péter tőrbecsalt, az akceptálólevél, amit kaptam, hamis volt, ott álltam pénz nélkül, a klímától elgyengülve és tehetetlenül, ahogy én már állni szoktam az élet nehézségei előtt, hiszen maga tudja, kedves Helén.

Halálom esetén a vállalat tizenkilencezerötszáz holland forintot fog eljuttatni magának. Elutazásom előtt ennyire biztosítottak.

Az életben vannak nagy igazságtalanságok, de ezek indokoltak és távolabbi célok érdekében helyesek is. Élni és boldogulni, az erősek joga. Gyáva ember vagyok, de miután szembe kerültem a végzettel, nem ellenkezem tovább: megadom magam.

Igyekezzen vigasztalódni és felejtse el, a maga álmodozó, könnyelmű

Walterjét”.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

13 + 19 =