Halálsziget

HÓDITÁS

… Kezdődik a tánc! A kulik összecsapnak a malájokkal. Ha gyenge rétegük beszakadozik a túlerő alatt, akkor a lázadás elsöpri a kunyhót. Wolf messzelátóval néz, aztán káromkodik: “a dajakok!” A folyó túlsó partjáról kis sajkákban fehér szinekkel mázolva jönnek a halálfejű dajakok, nyilakkal, pajzsokkal, dárdákkal. A fehérek tüzelni kezdenek az ablakból, de hiába lőnek le a partraszállókból egyet-kettőt, ötöt-tizet; húsz, harminc, negyven jön utánuk…

A dajakok kegyetlen, erős és gyors harcosok. Küzdelem tombolása, ordítása és hörgése tölti be a kunyhó előtti második körzetet. A vadak és a malájok együttes támadása szétszórja a kínaiakat, akik minden irányba menekülnek, azután a lázadók csoportja a kunyhó felé közeledik, ahonnan sortűz fogadja őket.

– A dajakokra lőjjetek! Azoknak nyiluk van! – rendelkezik Van Gorck. Wolf nem szól semmit, rágja a betelt és pergő tempóban tüzel. Minden lövése után egy fehércsíkos, tolldíszes harcos bukik pajzsostól a földre. A támadók megtorpannak… Walter is szüntelenül lő, Helén csodálatosan nyugodt, ügyes kézzel tölti a fegyvereket… Nyilak és kövek röpködnek a szobában… Minden bokor mögött fedezéket keresve, elszórt rajvonalban közelednek az egyesült feketék… Egy nyílvesszőre tűzött lángoló fűcsomó röppen a kunyhó tetejére, utána még egy… Füstszag!… A kunyhó ég!

Van Gorck hangosan és nyugodtan megszólal:

– Kedves barátaim! Isten velünk! Búcsúzzunk el egymástól és ne adjuk olcsón az életünket! – A kunyhó teteje lángol… Riadt patkányok ugrálnak le puffanva és vágtatnak keresztül-kasul a fáradhatatlanul tüzelő fehérek lábainál… Helén egy kis revolvert szorongat görcsösen, elhatározta, hogy nem kerül élve a feketék kezébe… Felettük már ropog a mennyezet… a szoba megtelik füsttel… Minden elveszett!!…

… És egyszerre, mintha a mennyekben felfogták volna a segélykérő jeleket, egy nagy madár ereszkedik alá, zajos berregéssel, egyre alacsonyabbra, rézsút dől, elhajló fedelén megcsillan a nap, elhallgat a motor, lassan siklik le hosszú spirálisba, félkörben fordul és megbillenve, kecsesen elsuhan a lángoló kunyhó felett, szinte embermagasságnyira. A lázadók vonala előtt még jobban megdől a gép, látni a pilótát, amint alsó karjával egy emeltyűre nehezedik… Megszólal a gépfegyver és végigsöpör… Mint egymásmögé állított dominókövek, dőlnek el az emberek, a gép magasba lendül, újabb körbe fordul, ugyanúgy leszáll…

De ezt már nem várja meg sem dajak, sem maláj! Rémült ordítással futnak szerte szét, mint riadt erdei rovarok, úgy, hogy a gépfegyver már csak egy-két embert talál… A gép újra, meg újra felemelkedik, nagy köröket ír le és ahol megpillant egy csoportot, leereszkedik és pereg a gépfegyver tüze… A lázadásnak vége! Perceken belül nem látni bennszülöttet, menekül ki merre tud, rémülten és meglapulva, a diadalmas gép pedig fáradhatatlanul köröz… A fehérek kint állnak az égő kunyhó előtt és újongva lengetik a kalapjukat a pilóta felé, aki visszainteget… Szorongatják egymást, nevetnek… Helén és Walter egymást átölelve állnak.

Azután hernyótalpú páncélkocsikon befut a katonaság. Gyönyörű, fegyelmezett rendben ugrálnak le a kis menadoi katonák… Balik-Papan, mintha csak erre várt volna, ontja az őserdőn keresztül a páncélosokat, feltünik egy közeledő torpedóromboló és megkezdődik a rendcsinálás… A blokkház telve van foglyokkal és a torpedóról preciz találatokkal lövik szét a folyó tulsó partján fekvő kampongot… Szilánkokba robbanó kunyhók, szétszakadó krokodilusok, óriási tömegű lápos föld freccsen a magasba és a kampong helyén csak mély ágyúszántotta üregek maradnak… Este páncélbordákon ragyog a holdfény… Katonák énekelnek gulába rakott fegyvereik körül és a cirkáló fényszórója hosszú, fehér pásztákban fut körül a vizen…

A halálból menekült telepítvényesek vidáman beszélgetnek, ginevert isznak és végre egyszer ezen az éjszakán nyugodtan, mélyen alszanak…

*

A többi már gyorsan ment. Műutak, iparvágányok, kőépületek és kikötői gát… Az irtványokon gyönyörű sorban gumicserjék. Az év letelt. Van Gorck és Rollins is tudták már Lindau titkát, de eszük ágában sem volt elárulni bajtársukat, aki felvette a harmincezer forintot, megtakarított fizetésével együtt összesen negyvenezret. Ember még ritkán szolgált meg jobban hasonló összeget mint Walter ezt a jutalmat.

És végre! Egy keserves év után… Vissza Európába! Fájó szívvel búcsúztak el barátaiktól, ezek a vasemberek is meghatottan szorongatták a kezeiket és mindnyájan úgy érezték, mintha egy kis család két tagja távozna el otthonról, hosszú időre… A gőzös elindult…

Egymásmellett ültek a fedélzeten és búcsúztak a csodálatos Indiai óceántól. És mennél jobban távolodtak az örökké párafelhőbe poshadó Borneotól, annál jobban érezték, hogy most már valami ide köti őket, hogy sokszor fognak visszatérni ehhez a parthoz, ahol annyi rossz, annyi lidércnyomásszerű van és ahová mégis örökké visszakivánkozik az, aki már sokáig élt a déli Kereszt alatt…

VÉGE.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-39-3 (online)
MEK-12411

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.