Halálsziget

A DZSUNGEL

Elhagyták azt a pár viskót, amelyből a kikötő állott és nyomban ott volt előttük az őserdő.

Késsel és puskaaggyal törtek előre a sűrű rengetegben. Walter az első száz lépés után úgy érezte, hogy nem tud tovább menni. A hőség elviselhetetlen volt, dacára az őserdő árnyékának. Ez az árnyék örökös. Minden élet, minden vegetáció felfelé tör, a fák koronái felé, amelyek harminc-negyven méter magasságban vannak, összefűzve liánok és léggyökerek sűrű láncolatával, amelyek között orchideák, hibiszkuszok, sárga, vörös és violaszínekben pompázó virágai, tömegesen, egymást gyilkolva kúsznak szét. Irtózatos örök küzdelem folyik itt a létért, napfényért és levegőért mindenféle növénynek. Karvastagságú indák, kúszó rotangpálmák tartják állva, hatalmas szorításukkal a századok óta halott, belül régen üregessé odvasodott óriási, többméter vastag fatörzseket. És lent, örökös homályban rothad az őserdő alja. Több lábnyi mélységig, növényi és állati maradványokból képződött humusz ontja dúsan a megújuló életet. Erről a megújuló életről annak lehet fogalma, aki elképzeli az említett humuszt és ehhez hozzáveszi, hogy évi négy-hatezer milliméter között esik és állandóan 35-40 fok meleg van. Ez az őserdő.

– Persze, maga még nem volt Borneon – társalgott kissé lihegve, de kedélyesen Wolf – és így nem ismeri a dajakokat, ezeket a kedves úriembereket, akik szenvedélyesen gyüjtik az emberi koponyákat és dísznek használják a kunyhójuk fölé. A legrondább fekete fajzat, amelyből még egyetlen egy ember sem hódolt be a hódítóknak. Megközelíthetetlen biztonságban élnek a mocsarak között.

Walter még próbálta fenntartani a látszatot, verejtéktől csurgó testtel, összeszorított foggal és titokban levegő után kapkodva… Furcsa, fanyar, régi pincékre emlékeztető szag ülte meg a súlyos levegőt és egyre sűrűbb lett előttük az őserdő. Állandóan dolgozott a kés és puskaagy. Feszülő háncsokat vágtak el, tüskés, keménycserjéket romboltak szét, Walter úszott a verejtékben, minden lépésnél száz karom tépte visszafelé, a lábára csavarodott, a gégéjének ütődött, a ruhájába tépett és a bőrébe karcolt minduntalan valami, mintha egyetlen százkarmú ember dulakodna vele, hogy megakadályozza a továbbjutását: keze, arca több helyen vérzett és ő csak vágott és bukdácsolt.

Végre! Végre! Megeredt az eső… Ez a sűrű eső, inkább a víz illuziójával hűsít, mint valóságban. A meleg egy fokkal sem csökkent és a párák, alacsonyra verve, talán még sűrűbbek és nehezebbek, mert megtelnek a humusz fojtó szagával. Az óriási páfrányok és a hatalmas bőrszerű kininlevelek, mint ezer és ezer esőcsatorna öntötték rájuk a vizet. Az öreg, egy jókora borslevélben göngyölgetni kezdte az aréka-dióból és dohányból összegyúrt betelragacsot. Így álltak és beszélgettek az orkánszerűvé erősödött esőben, míg köröttük liánok és kardlevelek csattogtak, elszabadult gépszíj módjára és mindenfelől ömlött a langyos víz. Wolf hirtelen megragadta a csuklóját. Pár lépésnyire tőlük egy fán hatalmas, zöld python emelte fel háromszögletű lapos fejét.

Egy pillanat és a kígyó már siklott le…

Megfigyelhetetlen gyors mozdulattal vette elő Wolf a revolverét és ugyanavval a gesztussal már lőtt is, mire a python feje eltünt egy kis porfelhőbe és nem is jelent meg többé, csak a törzse vergődött gazdátlanul: egy rántással, célzás nélkül, pontosan a kígyó fejét lőtte szét. Ilyen lövésről Walternak fogalma sem volt.

Útjuk egyik legnehezebb szakaszához értek, egy sűrű, óriási bambuszerdőhöz. Az eső elállt és minden lépésért külön kellett küzdeniök. Itt már Walter nem törődött semmivel, elborult körülötte a világ és nem bánta, akármi lesz. Lihegett és nyögött. A meleg harminchat fokra emelkedett és az esőtől átázott föld hirtelen párolgása egy légmentesen elzárt, mosókonyha gomolygó atmoszféráját borította rájuk…

Az öreg már jóideje nem szólt semmit. Néha, egy-egy szúró oldalpillantást vetett a társára és ha ez megállt egy pillanatra, ő is rögtön megállt és figyelte. De Lindau ezt már jóformán nem is vette észre, az újonc dzsungeljáró minden tünete jelentkezett rajta. Egyszer a kalapját ejtette le, aztán a puskáját nyolcféleképpen próbálta úgy vinni, hogy elviselhető legyen. A bőr lábszárvédője alatt, valami undok nyüzsgés és fájdalom kínozta. Éppen arra gondolt, hogy most megáll, nevet egyet és nem megy tovább, mikor az öreg vadász elővette a revolverét és rászólt: “emelje fel a kezét!…” És mialatt Walter gépiesen felemelte a kezét, Wolf leszakította róla a nyakából lógó revolvert, elvette a kését és a puskáját.

– Így, barátom. És most mondja el, hogy mit csinált Vanalderrel. De nagyon gyorsan és valami nagyon kielégítőt mondjon, mert akkor esetleg nem lövöm azonnal le.

– Engedjen leülnöm… mert összeroskadok – mindössze ennyit felelt.

– Persze, hogy összeroskad! Maga még soha életében nem volt őserdőben.

– Én egyáltalán… talán tíz napja vagyok az egyenlítőnél… én hat hét előtt még Berlinben voltam és soha nem jártam Bajorországtól délebbre.

Az öreg füttyentett.

– Akkor szép teljesítmény. De úgy tudom, hogy maga, mint Vanalder, négyezer forintot vett fel…

– Hallgasson, kérem, végig, nagyon érdekes történetet fog hallani, de ha tetszik, le is lőhet…

Leterítettek egy hatalmas viaszosvászont, ráültek és Lindau mindent elmondott az öregnek, az egyetemi évektől kezdve, Vanalder halálán keresztül a weltevredeni szerződésig. Bizonyítékul megmutatta a négyezer holland forintról szóló postai feladóvevényt. Wolf hosszú szünet után így szólt:

– Hát magát csúnyán felültették. Kedves lenne, avval a Hirten Péterrel ezen a zavartalan vidéken néhány közvetlen szót váltani. Van sejtelme arról, hogy ahhoz a helyhez képest, ahová mi most megyünk, a pokol mélységes feneke egy kedélyes zenés kávéház?

– Én meghalni jöttem ide, magát csak arra kérem, hogy ha nem birok tovább menni és lefekszem itt, folyósítsa számomra azt az előbb megígért golyót.

– Az ember a dzsungelben ne beszéljen arról, hogy nem tud továbbmenni. Mit akar? Már eddig is többet bírt ki, mint bármelyik zöldfülű azok közül, akiket eddig láttam. Hát ezentúl még többet fog kibírni és kész. Most pihent egy kicsit, mehetünk tovább és ha szépen haladunk, estére elérhetjük az elefántcsapást. Az itt a dzsungelben a Broadway és az Unter der Linden. Csak a kávéházak hiányoznak róla. Holnap este beérünk egy kampongba, ahol ismerős dajak-törzs lakik, a főnökük egy vén disznó, gazember, nekem jó barátom, ott majd pihenünk. Most egyen még kinint és álljon fel.

Nem bírt felállni, képtelen volt a lábait szétvenni a törökülésből. Úgy nézett le rájuk, mint két keresztbe tett, élettelen fadarabra. Wolf levette róla a kamáslit. Mint fekete lobogók, duzzadt piócák lengtek, sűrűn beborítva térdig a lábszárát. Az öreg derűsen jegyezte meg:

– Soha nagyobb baja ne legyen ebben a pokolban. Sajnos, a piócák ellen alig van védekezés, hemzseg tőlük az őserdő. – Közben egy csomó bagót összerágott, elkeverte denaturált szesszel, megzötyögtette egy pohárban és leöntötte vele a piócákat, amelyek szépen leestek. Bedörzsölte spiritusszal Walternek mind a két lábát és addig masszirozta, míg felengedtek az izmok és folytathatták az útjukat. Fent, magasan még világos volt az ég, de a dzsungel már besötétedett, mielőtt még elérték az elefántcsapást.

Egymás mellett kifeszítették a függőágyakat, magasan felkötve két fa derekára. Befeküdtek és beboritották magukat a moszkitóhálóval. Percek alatt éjszaka lett…

Aki az első éjjelt tölti a dzsungelben, sosem felejti azt el. Milliónyi láthatatlan élet neszel és ez a neszelés még félelmetesebbé mélyiti el a csöndet. Először, mint száz és száz némán közeledő vonat kéményéből özönlő szikrák, megjelentek fénylő testecskéikkel a szentjános bogarak… Puff! Valami ráesik a moszkitóhálóra, ide-oda siklik és lemenekül… És valahol toronymagasságban egy csillag látszik az őserdő felett, mint a Cyclops szeme, mozdulatlanul a trópusra irányul… Messziről egy nyújtott, csodálkozó, nagyon mély hörgés: leopárd!… Ühüm… ühüm… egy magányos béka. Aztán egész közelből horkanás! Tigris?? Nem… Ez véletlenül az öreg Wolf volt, aki a dzsungel rejtelmei iránt régen elvesztette minden érzékét, mélyen aludt és bizonyára vastag jávai szivarokról és gineverről álmodott, amilyen prózai már ez az öreg úr volt, mint általában azok, akik mesterségszerűen űzik azt, ami másnak romantika. Csak a revolver agyáról nem vette le a kezét, még álmában sem és ha most lehunyt szemmel odapuffantana egy hirtelen ellenségre, bizonyára úgy találná el, ahogy megálmodta…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

10 + 7 =