BATÁVIA
… A távolból még látszott Szingapur fényszóró rengetegje és Stamford Raffles kormányzó ércszobra, amely mint egy mozdulatlan óriási detektív meredezik a kikötő felett.
Batávia felé utazott… Délelőtt már feltünt a távolban egy keskeny csík és a messzelátó közelségében kivehetőkké váltak Jáva szigetének vulkanikus partjai… A rekkenő hőségben, jóformán félájult állapotban töltötte a napot, percenként ivott, az öt-hatszori átöltözés, zuhanyozás hiábavaló volt, a ruhája, tárcája, mindene ázottan tapadt hozzá és ha egy falatot evett, rögtön elaludt utána. A zsírosfényű kék hullámokból repülőhalak dobták fel magukat.
… Alkonyodik. A hajó a legnagyobb sebességgel megy, mert csak félhétig lehet előhívni a révkalauzt, tehát a későbben érkező óceánjárók reggelig állhatnak a kikötő előtt… Lapos, pálmákkal borított kis szigetecskék között siet a hajó és nemsokára feltünik a sistergő, tengerből kitörő gőztömeg és mérföldekre zizegő lávaömlés, amellyel a Krakatoa tűzhányó állandóan növeli viaszos anyagával saját kis szigetét. Gyorsan hanyatlik a nap, rőt bengáli izzásba borítva a kigőzölgéseket és az utolsó sziget után hirtelen kibukkan lámpatömegével Tandjong-Priok, Batávia kikötője. A hajó mind lassabban halad a dokkok irányába. Fokozatosan növekvő zajgás, tülkölés, harsogás közeledik.
Batávia kikötője csupa mocsár és mocsárláz. Itt nem is lakik senki. Alkonyat után lassan kihal, az emberek kerékpáron, autón átmennek Weltevredenbe. Egy autó repítette a gátról induló műúton végeláthatatlan mocsarak között és felriadt gólyák keringtek felette…
Végre! Weltevreden! Boldogan zuhant a Hotel der Nederlande egyik szobájában az ágyra: megérkezett! Nemsokára utazhat vissza! Holnap megkeresi Pétert!…
*
A hőség lassan még nyomasztóbb lett, mert március vége volt, közeledett az esős évszak és elmult az északnyugati monszun. Csak ivott egész nap és egy lépést sem tudott menni. Megpróbálja elfoglalni az állást, de ha egy hét mulva látja, hogy nem megy, akkor indul haza… Hét órakor taxiba ült, hogy utánajárjon az ügyének.
A cukorfinomító épületben már nem volt senki, itt kivételesen csak hatig van hivatal. Eszébe jutott Vanalder ügye. Bemondta a gumivállalat címét a soffőrnek. Itt még teljes gőzzel folyt a munka, a hatalmas épület rengeteg kivilágított ablaka mögött. Az irodába érve láthatta, hogy micsoda nagyhírű ember volt elhunyt barátja, akinek a nevében jelentkezett. A tisztviselők összecsődültek, csodálkozva, nagy szemeket meresztve fogták körül, olyan tisztelettel, mint valami legendabeli hőst. Egy kövér úr, nyilván főtisztviselő, melegen rázogatta a kezét és tapogatta a vállait:
– Isten hozta, mynher! Örülök, hogy személyesen láthatom! Hiszen magáról valóságos hőskölteményeket mesélnek!… Persze, a pénzét azonnal meg fogja kapni!
Azután az igazgatói szobába vezették és egy ősz, előkelő úr, hatalmas íróasztal mögül, barátságos arccal sietett eléje:
– Isten hozta! Örülök, hogy megismertem. Szóval a pénzért jött? – Máris írt egy csekket és átnyujtotta. – Ne köszönje, kérem, ez igazán szerény ellenszolgáltatás. – Mikor látta, hogy Lindau menni készült, intett, hogy üljön vissza. – Ide hallgasson Vanalder, én tudom, hogy kétszer ment tönkre és e pillanatban minden vagyona ez a négyezer hollandi forint. Teszek majd egy ajánlatot magának, amellyel egy év alatt újra visszaszerezhet mindent.
– Sajnos, a májbajom és a maláriám…
– Most nincs időm, de kérem, hogy látogasson meg holnap délután, jőjjön el a villámba, elküldöm magáért az autómat öt órára. Nagy, fekete kocsi. Vigyázzon, hogy felismerje, ha jön, mert az én bennszülött soffőröm képes két napig ott állni, ha maga nem szól neki.
– Sajnos, Európába kell utaznom…
– Akkor is, mi az magának egy év. Más embert ide nem használhatok. Sajnos, most nincs időm, holnap okvetlenül várom. Viszontlátásra, kedves barátom… Itt a névjegyem…
A földszinten felvette a pénzt, a tisztviselők megéljenezték, azután visszament a hotelba.
Másnap nem Péterhez ment először, hanem a Cukorfinomító vállalathoz. Nagyon udvariasan fogadták és mikor megmondta, hogy európai orvos, sajnálkozva jelentették ki, hogy ők orvost nem alkalmaznak, a vállalat telepeit egy biztosító intézet látja el pausáléban. Hitetlenkedve mutatta meg a levelet, mire négyen-öten is összedugták a fejüket. Egy sovány, fekete szakállas úr megnézte a levelet és csodálkozva jelentette ki, hogy Lindau sajnálatos szélhámosságnak esett áldozatul. A levélpapír ugyan az övéké, de az akceptálást nem ők írták, hiszen bélyegző sincs rajta… Hirten Péter?… Nem, ezt a nevet sohasem hallották.
Csak állt…
A papír táncolt a kezében. Harmincnégy fok volt árnyékban. Leszédelgett a taxihoz… A ruha csapzottan tapadt hozzá, újra megnézte a levelet és bemondta a soffőrnek Péter címét: “Hotel Karbau.” A soffőr elmosolyodott, azután azt felelte, hogy ilyen hotel Weltevredenben nincs. Minthogy húsz éve él már Jáván, felelősségének teljes tudatában tette hozzá, hogy ilyen hotel az egész szigeten, sőt még a közeli Flores és Szunda csoportokon sem létezik…
– Dehát… mondta Lindau kétségbeesetten és rekedten – mit jelent az, hogy “Karbau?”
– Bivaly, mondta vigyorogva a soffőr.
*
Pőrén feküdt az ágyon az undorító moszkitóháló alatt. Hirten Péter nyílván gyilkos bosszúból csalta ide… Gyenge és beteg, zúg a füle és káprázik a szeme a sok kinintől. Világos, hogy itt el kell pusztulni!
Sem pénze, sem ismerőse…
A csendes éjszakában csak a punkák monoton zúgása neszelt.
Nincs pénze? Dehogy nincs! Hát a négyezer hollandi forint, az kutya? Hiszen abból hazamehet! Haza… Ahol hó van, ahol száraz port kavar fel a hűvös őszi szél, a Kaiser Dammon és a Lützow Platzon… Haza! négyezer forint, az még sokkal több, mint amennyire szükség van! És végigvonult előtte egész züllött élete, könnyelműsége és hazudozásai, vidámsága és felelőtlensége… “Én hazamegyek!” Ordította magában hangtalanul és iszonyodva, de a punkák zizegéséből egy ismerős, elhaló szózat csengett a fülébe: “… és ha igen, akkor verje meg magát az Isten, úgy, mint még senkit…” A haldokló szumatrai hóhér búcsúzó kézszorítását érezte…
Felöltözött.
… Néhány soros levélben értesítette a címzettet, hogy fivére Szingapurban meghalt és mellékelve átutal a néhai megbízásából négyezer hollandi forintot, kiváló tisztelettel… Azonnal a főpostára sietett, elküldte a pénzt, azután visszament a hotelbe, újra lefeküdt és kiváncsi volt rá, hogyan fog meghalni…
Elaludt. Most már nem volt meg többé a négyezer hollandi forintja.
Másnap könnyebben érezte magát. A boy egy levelet adott át neki a hallban, megismerte Péter írását, egykedvűen bontotta fel. Ez állt benne:
“Kedves Walter!
Bizonyára nagyon kínos meglepetésben volt része tegnap. Az egész gyalázatos dolgot én terveztem ki. Két eshetőség áll maga előtt, vagy hazakerül innen még valaha és akkor bizonyára nagyon rendes, komoly ember lesz, vagy elpusztul itt és ez esetben nem tesz boldogtalanná egy nőt, aki jobb sorsra érdemes. Talán elmulása előtt maga is rájön, hogy milyen fontos, mozgalmas és súlyos dolog az élet és ezt köszönje
Hirten Péternek
U. i. Én a déli vonattal elutaztam Ausztráliába. Nem küldök magának pénzt, mert evvel csak elodáznám a döntő fordulatot. Ajánlom, hogy vágjon bele az eseményekbe, vaktában, mint mikor kártyázni szokott. Lehet, hogy szerencséje lesz, mert itt minden órában történhetnek kiszámíthatatlan véletlenek. Sajnos, kedvezőek ritkán. Üdvözli fenti barátja.”
… Egykedvűen dobta el a levelet. Azonnal felment a német konzulátusra. Figyelmesen végighallgatták és a következő felvilágosítást adták. Elhelyezhetik a német munkásbarakban, ahol élelmezést is kap, de, mint munkavállalásra nem jogosult, itt csak napszámosmunkára közvetítheti a követség szerve. Minden félévben, ha összegyűlik egy transzportra való honfitárs, haza is juttatják őket, de sajnos, a mult hónapban ment el egy csoport…
“No mindegy” mondta magában a kapu előtt és a fogát szívta. “A nyakamon a hurok és össze is szorult”… Hála Istennek, van revolvere és így főbe lőheti magát, ha megállt minden.
Hatalmas fekete autó siklott a hotel bejárata elé. No nézd! Ez biztosan a gumi-igazgató autója. Megmutatta a soffőrnek az igazgató névjegyét, a tömpeorrú tamyl vigyorogva bólintott és kinyitotta az autót. Nézzük az eseményeket, húzzunk le még egy kártyát, csak úgy vaktában.
A vezérigazgató bemutatta a családjának, meguzsonnáztak együtt, azután bevitte Lindaut a dolgozószobájába. Finom, szelid ember volt az igazgató, kissé kövér és petyhüdt arcú, ami itt már uniformizálódott európai külső az állandó rossz emésztéstől és szemén is ott ült az a finom, sárga fény, ami a lezajlott disentériás betegségek krónikus nyoma. Jóságosan nézett Lindaura.
– Őszintén fogok magával beszélni, Vanalder. Rendkívüli feladatról van szó, amit csak kivételesen tapasztalt és rettenhetetlen emberre lehet bízni. Nincs értelme, hogy szépítsem maga előtt a dolgot. Olyan helyen van szükség emberre, ahol még meg kell küzdeni mindazokkal a nehézségekkel, amelyeket Jáván és Szumatrán már ötven éve nem ismerünk.
– Tulajdonképpen hová kellene mennem?
– Ha megmondom, akkor mindent meg fog érteni: Borneo!
Lindau ugyan nem értett semmit, de jelentős arcot csinált.
– Olyan ajánlatot teszek, amilyen a maga szakmájában teljesen ismeretlen: havi ezer forint fizetés és ötezer forint jutalom, ha az új telep egy év mulva még fennáll. A másik ember, aki magával menne, a legnagyobbhírű és legrégibb dzsungeljáró: Wolf. Talán már hallotta is a nevét. – Miután Lindau bólintott, folytatta: – Nos? Felcsap?
– Nem tudom… – “akkor már inkább a revolver”, gondolta.
– Nézze – folytatta izgatottan, – ez az ügy annyira fontos és maga itt annyira nélkülözhetetlen, hogy megduplázom a jutalmat… tízezer… nem! húszezer forintot kap egy év mulva.
Lindau kezdte nagyrabecsülni elhalt útitársát. Zavartan felállt, s valamit mormolva a májbajáról, indult… Az igazgató rácsapott öklével az asztalra, megfogta a karját és egész az arca előtt, mintegy hipnotizálva mondta:
– Idehallgasson, Vanalder! Ilyen ajánlatot még nem hallott! Nekem maga okvetlenül kell… Harmincezer forintot kap egy év mulva és ezerötszáz forint havi fizetést! Ne szóljon semmit! Menjen és csomagoljon!
Megállt. Istenem… Milyen összeg!… Hirtelen, nyugodtan megkérdezte az igazgatót:
– És ha előbb halok meg? Egy félév mulva, vagy egy hónap mulva?
Az igazgató gondolkozott és dobolt az asztalon az ujjaival.
– A felét kifizetem! Nevezze meg az örökösét. Ha meghal, tizenötezer forintot és háromhavi fizetését, szóval összesen tizenkilencezerötszáz forintot utalok át a szerződésben megnevezett személynek. Erre az összegre biztosítom magát. Nos?
– Elfogadom. Mikor csináljuk az írást?
– Holnap. Természetesen – jegyezte meg az igazgató – Borneon a klima nem olyan kellemes, mint itt. Készüljön el arra, hogy meleg lesz.
Szent Isten!… Mit nevez ez az ember melegnek? Egyelőre harmincnégy fok van árnyékban és a szemhéjjai gyulladtak a portól…
… És sok ezer kilométer távolságra Jávától, a zöld lámpák ugyanúgy hunyorogtak az érkező hajók elé… –