SZINGAPUR
Örömmel szállt fel újra a két nap mulva tovább induló Hakone-Maru fedélzetére. Dél felé már elmosódott a part.
Az árnyékok annyira megrövidültek, hogy a fej egy pár centiméteres sötét folttá zsugorodott, közvetlenül a cipőorr előtt. Az ember, ha lenézett, úgy érezte, mintha a saját árnyékfejére lépne járás közben. Merőlegesen haladtak a nap alatt, a fedélzet egyetlen sárgás-fehér fénygömbben izzott és sehol egy árnyék. Az egyenlítő csodálatos, félelmetes tüneménye…
– Nem érezték a zökkenést, hölgyeim és uraim?! – harsogta az elcsépelt hajósviccet egy vidám tiszt. – Áthaladtunk az egyenlítőn.
Vanalder egész idő alatt betegen feküdt.
Két dombocska között, egy szűk szoroson át behajóztak Szingapurba. Itt azután a podgyász és személyi vizsgálatnak valóságos torturája következett, fegyverek szorosra zárt sorfala között, szünni nem akaró hivatalos pénzügyőri és rendőrségi barakkokon át, figyelő hivatalos szemek pergőtüzében. Talán egy légy se repülhetett volna be ellenőrzés nélkül Szingapurba, az angol dominium legfontosabb hadikikötőjébe. Mindenfelé fényszórók, gépfegyverek, uniformisok és raktárházak beláthatatlan erdeje. Minden fényképezőgépet azonnal elkoboznak. Ugyanilyen sorsra jutnak a vázlatkönyvek és revolverek.
… Mire Lindau csuromvizesen és irtózatos fejfájással lehanyatlott az Esplanade Hotel egyik ócska kanapéjára, már biztosan tudta, hogy nem marad itt az egyenlítőnél. Már csak azért vágyódott nagyon, nagyon Batáviába, hogy kölcsönkérje Pétertől a visszautazás költségeit…
… Miután bealkonyodott, nagynehezen talpraállt és hozzáfogott a kicsomagoláshoz. Három napig kellett ittmaradnia.
… A hallban egy boy várta. Tárgyilagosan közölte, hogy mr. Vanalder haldoklik és kéreti Lindau urat, hogy fáradjon át hozzá, ha ráér. Lindau sietett.
Vanalder valóban haldoklott, de ez a körülmény egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy szivarozzon. A hőség dacára sok pokrócba volt becsavarodva és didergett. Walter meg akarta vizsgálni, de leintette:
– Felesleges… Mi, régi trópusi csavargók jól tudjuk, mikor lesz végünk. Magának is elmondom, hogy mikor végez a malária az áldozattal. Az ember bevesz három gramm kinint, becsavarja magát két pokrócba és vár. Vár és vár. Ha elmúlik 24 óra és nem kezd izzadni, akkor itt a vég… Nem is ezért fárasztottam én magát… Nekem itt van az utalványom, amit említettem: egy írásbeli igéret négyezer hollandi forintra. Ha én most itt meghalok, akkor ugyebár engem kirabolnak… Ezt szertartásszerűen űzik a halottakkal. Mert itt, uram mindenki lop, kivéve a hollandokat, azok nem lopnak, az Isten verje meg őket… Ők a legnagyobb gazemberek… De ha mondjuk, senki sem lopja el utalványomat, ami majdnem kizártnak tekinthető… Akkor is… Mire odakerül Batáviába… pláne, ha megtudják, hogy én már nem élek… addig vándorol majd hivatalról hivatalra… Addig kutatják majd a halálom körülményeit… addig tisztáztatják, hogy kit illet meg, mint örökség… hogy az én szegény jó húgom, talán tíz év mulva kapja meg az összeg egyharmadát…
– Nagyon szívesen segítenék magán, ha tud valami módot…
– Nézze, ezek ott Weltevredenben közönséges íróasztalkalózok… puhány hivatalnokok, eddig csak messzelátón keresztül láttak dzsungelt… Én azon a környéken sohasem jártam, én a Sumatra Hevea Company szolgálatában voltam… Weltevredenben engem senki sem ismer, csak hírből… Menjen oda, mondja nyugodtan, hogy maga Vanalder… Elhiszik majd és félnek magától és nem lesz pofájuk megtagadni a négyezer hollandi forintot… Itt vannak az írásaim… Itt van a húgom címe… Küldje el neki… Az egyetlen mód, hogy ezt a pár forintot, amely megóvja őt a koldulástól, megkapja…
– Nem is tudom… ez olyan különös… és honnan tudja…
– Hogy maga becsületes?… Nem biztos. De mégis biztosabb, mint a hivatalos út. – Figyelmesen az arcába nézett Lindaunak, búcsúzó-fényű, fáradt szemeivel. – És… azt hiszem, itt a trópuson… úgy tapasztaltam: az orvosok és a papok nem lopnak… És ha igen, akkor verje meg magát úgy az Isten, mint még senkit…
A hold óriási, vakító lepellel takarta le Szingapur félelmes kikötőjét, pálmáit és gépfegyvereit… Vanalder egy szörnyű hidegrázásban meghalt.