COLOMBÓ
A Vöröstenger bejáratánál átlépte a hajó a trópusra vezető valóság kapuját. Jobbról, balról kopár terület között fekszik a legkisebb és legkomiszabb tenger. A sziklás, sívóhomokos területeken nincs kipárolgás, tehát eső sincs, a nap bántóan izzik az égen és a közbeékelt tengert a szegélyező afrikai és ázsiai sivatagok maximális hőkisugárzásai minden akadály nélkül perzselik. A hajón elviselhetetlen forróság van, az összes szüntelenül működő úgynevezett “punka” dacára. A punkák fából készült ventilátorok és működés közben bántóan morajlanak. Az indiai monszun, anélkül, hogy lehűtené a levegőt, a hajóval egyirányban haladó, lassú, nagy hullámverést hoz magával. Nyögés, rosszullét, lankadtság és betegség tölti be a Hakone-Marut.
Adenben már nem hagyta el a kabinját Lindau. Itt megszünt a hullámverés, a forróság is tűrhetőbb lett, de Walter már megkapta “a vörös kutyát”, ezt a viszketegséget, amellyel az európaiak forró klimához nem szokott vére védekezik az éghajlat ellen. A védekezés odáig terjed, hogy alkalmazkodni kívánó vér kilöki magából a felesleges mennyiségű nagyon is aktív vörös sejteket, furunkulusok és gennyes hólyagok alakjában. Az elpuhult Lindau égő, viszkető, sebes testtel, émelyegve és vergődve, naponta ezerszer megátkozta azt a percet, mikor elindult Berlinből.
Áldott és bölcs emberi szervezet, amely, mint a jó szülő, ha fenyít, akkor is a gyermek javát akarja, a vöröskutyával átsegíti az utast a trópus első nehézségén.
Lindau jobban érezte magát és a jávai letelepülés gondolatával foglalkozott, miközben a trópusi ég mesés csillagpanorámáját nézte. Közvetlen fölötte az óriási fehér Canopus világított holdfényszerűen terebélyes izzással és a tejút mélyéről lassan, egyre feljebb emelkedett a Déli Kereszt…
De mi az ott a távolban? Új csillag? Hunyorgó, apró fénypontok jelentek meg az ég alján… Nem… ez… mégsem csillag. Lassan, kivehetővé váltak a vibráló sárga fénypontok, végül teljes, reális valóságában kibontakozott egy transzparens:
LIPTON’S THEE.
Az ott Ceylon fővárosa. Megérkeztek Colombóba…
*
A szingaléz teherhordók hada, mint egy vad tengeri csata elszánt kalózai rohamozták meg a hajót és harci kiáltásokként harsogták a különböző szállodák neveit. A Dzsi-O-Éics fürge embere ragadta magához Lindau csomagjait. Ez a három, angolosan kiejtett betű (G. O. H.) jelenti Colombóban a Grand Oriental Hotel nevét. Szitáló esőben, párás, őszies ködben botorkálnak le az utasok a lucskos kis gőzbárkába, amely ott zihál és pöfög a Hakone-Maru meredek bordája alatt.
A Grand Oriental Hotel, Colombó európai üzletvárosrészében, a “Fort”-ban volt. A hotelszobában hanyatt dőlt a vaságyon és nyomban elaludt a kimerültségtől. Másnap délelőtt felkelt, megfürdött és felöltözött trópusi eleganciával, cigarettára gyujtott, feltette a parafasisakját és elindult.
… Tíz lépést sem ment a hotelbejárattól és már patakokban csurgott róla a víz, elszédült és ernyedten nekidőlt a falnak. Harminchárom fok meleg volt. Az újabb tíz lépés: vissza a hotelbe, csak a legnagyobb erőfeszítés árán sikerült. Fájt a feje és nem kapott levegőt. Szinte leroskadt a hallban.
Egy óriás állt meg mellette. Lehetett vagy két méter és több, mint egy mázsa.
– Halló! Mynher! Rosszul van, vagy mi a csoda! – és egy roppant gorillaszerű kéz nehezedett Lindau vállára. Az óriás fehér bricseszben volt, kabát nélkül és a nyakán zsinór lógott a zsebéig, amely egy szokatlanul nagy és ócska, hatlövetű revolverben végződött.
– Sose búsuljon! – mondta és melléje telepedett olyan lomha hanyagsággal, hogy a nádfonatú szék minden izében megreccsent alatta. – Itt mindent újra kell kezdeni, de nem nagy dolog az egész. Elsősorban tanuljon meg járni! Itt nem szabad és nem lehet sietni… Ne törölje le a verejtékét, hagyja elpárologni, az hüsít… úgy. Különben Vanalder vagyok, de itt mindenfelé csak úgy ismernek, hogy a “szumátrai hóhér.” – Ezt csak egyszerűen megemlítette. Mintha azt mondta volna: a “fekete” Vanalder. – Jőjjön, igyunk egy stengert. Igyon sokat. Nem igaz, hogy árt. Mennél bőségesebben pótolja a párolgó nedvességet, annál ellentállóbb a teste. Majd meglátja, hogy itt mindenki állandóan iszik.
A stenger egy korsónyi ital, fele whiski, fele szóda. Lindau ámulva nézte az ivásnak ezt a fantasztikus kultuszát, amelynek itt hódoltak.
– Hát mit keres maga itt? – kérdezte az első korsónak kijáró ájtatos hallgatás után Vanalder.
– Meghívtak orvosnak Weltevredenbe. Az Első Hollandi Cukorfinomítóhoz.
– Nem rossz. A bennszülöttekkel kevés dolga lesz, mert azok csak úgy mennek az orvoshoz, ha csendőrök viszik őket. De az európaiak között gyönyörű prakszisa lehet. Nyavalyásak vagyunk itt, uram, mind. Különben én is Batáviába készülök.
– Szintén állásba?
– Most hagytam ott végleg az állásomat. Tíz évig törtem az átkozott gumiföldeket Szumátrán, perzselődtem és robotoltam a bennszülött barmok között, mint munkafelügyelő. Végül a megtakarított osztalékokból együtt volt ötvenezer forintom, nem nagy összeg a régi időkhöz viszonyítva, dehát nagyon esett a gumi… Azért eléldegélhettem volna belőle életem végéig, ha nem jön egy hölgy, ha nem megyek vele a Riviérára, a többit sejti… Hat hónap után szépen levehettem a szmokingot és mehettem vissza egy szál hajójeggyel a pokolba és jött még tíz év… Ayo! Még egy stengert, mozogj, te pimasz!
– És most megint együtt van egy nagyobb összeg?
– Igen. Végre, húsz év után. Együtt van négyezer forintom. Mit bámul? Tavaly még hatvankétezer volt. Kevésnek találtam. Maga is kevésnek találná, ha húsz évig fetrengene ebben az irtózatos katlanban, amit felülről fűtenek. Meg akartam háromszorozni. Vége! Elvitte a spekuláció!… Még tíz évet már nem lehet kezdeni… Oda vagyok… Egy véletlen folytán a sziget déli végében, idegen telepen, ahol sohasem jártam, belekeveredtem egy lázadásba… Meglátogattam ezt az új telepet. Egy nagy ünnepen történt… Hari besar volt… Leszúrtak egy erőszakos felügyelőt és kitört a lázadás… Én aztán a lázadó kulik közül egész csomót sürgős üzenettel Buddhához menesztettem… Szóval mondom, irtózatos hecc volt és ha én nem vagyok ott, puszta véletlenségből… egy távoli idegen telep felügyelője, hát akkor ez a telep többé nem létezik. Meg is írtam a weltevredeni társaságnak, hogy bár nem vagyok az ő alkalmazottjuk, eredményes közreműködésemért talán megérdemelek valamit… Erre feleltek ezek a kedves emberek, hogy jelentkezzem a központban, folyósítanak négyezer forintot… Evvel a pénzzel megyek majd vissza a hugomhoz Rotterdamba, aki ott vár rám húsz éve… Majd nyitok egy füszerüzletet, vagy sorsjegyeket árulok, vagy mit tudom én… Halló! Még egy stengert!
*
Trópusi gyorsasággal lezuhan az égről a nap és lávaszinű reflexekkel vonja be a tájat. Lindau rábízta magát Vanalderra, aki estére megígért neki egy kis “igazi” Colombót.
A kapu előtt beültek egy-egy riksába, ahogy a kétkerekű emberfogatot nevezik és az óriás hanyagul odavetette: “Pettah!” A kocsi megindult velük galoppban végig a Forton és egyre kijjebb értek a városból. “Stop!” – kiáltotta Vanalder, kifizették a kulikat és megindultak gyalog a bennszülöttek vásári negyedében, Pettahban, pálmák és kaktuszok közé ékelt zsuppfedelű kunyhók között.
Egy pajtaszerű helyiség elé értek, amelynek a bejárata fölé kék, vörös és sárga lampionokból összeállított girland volt akasztva. Bentről citera hallatszott és lárma. Ide léptek be. Egy kínai jött eléjük és alázatos, örvendező mosollyal üdvözölte Vanaldert, mint rég nem látott jó ismerősét. Dohos, sötét folyosókon át vezette őket. Egy nagyobb terembe értek, amelyben sokszögletű, kékesszinű ampolna égett, mindenfelé nyitott gyékényfülkékben tátottszájú emberek aludtak elhullott ópiumpipák mellett. Kesernyés, fojtó bűz ülte meg a helyiséget és a középen egy rulettasztal körül folyt a játék csendben és izgatott arcok középpontjában. Vanalder azonnal játszott és ivott. Kissé összehúzta a félszemét és állandóan tett. Az asztal körül egy matróz kivételével csupa bennszülött ágaskodott. Éppen a harminchármas számot tette meg… A golyó pörgött… körülfutott… Beleesett a harminchármasba… azután, mintha ujult erőre kapott volna, kilendült belőle és elvánszorgott a harmincötösig…
– Pardon, uraim… szólalt meg mosolyogva Vanalder – azt hiszem, itt csalnak – és megvillant kezében a kés, egy gyors mozdulattal végigfutott a posztón és napvilágra került a felhasított fedő alól egy elágazó gumicső, amely gyorsan alkalmazott szisszantásokkal kifujta a golyót a nem kívánatos lyukból. A maláji krupier villámgyorsan felugrott, de Vanalder máris úgy csapta arcul, hogy másfél métert bukott eszméletlenül… A következő pillanatban leírhatatlan zűrzavar támadt. Lindau csak azt látta, hogy a hollandi felkapja a hatalmas asztalt és vagy nyolc emberre dobja, megtoldva az ellökött asztalt egy rúgással, amitől szertebukdácsoltak a támadók és utána nyomban négy-öt csapásba lendült az ökle… Mint egy mitológiai óriás, úgy kaszálta csodálatos könnyedséggel és gyorsasággal az ellenfeleit, valami küzdelembe hevült boldog arckifejezéssel, szétterpesztett lábai fölött jobbra-balra hajladozva a felsőtestével. Egyik embert csapkodta a másikhoz és ha nem volt ember, akkor széket és asztalt bombasztikus erővel… Csontok recsegtek, testek puffantak, sebesültek jajgattak és Vanalder egyre verte vissza a támadóit, rúgásokkal, csapásokkal. De mintha segítség érkezne kívülről, egyre többen lettek, Vanalder kezében megvillant a revolver, jobbra-balra négy-öt durranás… sötét lesz és csörömpölve hullanak az ampolna cserepei…
– Jőjjön szorosan mögöttem! – kiáltotta Lindau fülébe és miután nem értette azonnal, mit akar tőle a holland, Vanalder megragadta a vállánál és maga után vonszolta, de nem az ivó felé. Ismeretlen odukon haladtak át… Látta, hogy az óriás nekiveti a vállát egy vályogfalnak, amely hatalmas porfelhővel kiszakad, azután megjelent fölöttük a csillagos ég… Futottak.
Mikor Lindau valamennyire magához tért, már látszottak távolból a Fort fémszálas lámpái. Az üldözők elmaradtak. Vanalder lihegve megállt. A ruhája rongyokban lógott, a homloka vérzett és a halántéka körül is vérszivárgásban csomósodott meg a haj. Kielégült vigyorral mondta:
– Nagyszerű hecc volt, mi?
Alig tettek azonban néhány lépést a város belsejében, mikor az óriás hirtelen a hasára szorította két alsókarját és eltorzult arccal leült a járda szélére.
– Megsebesült? – kérdezte Lindau aggódva.
– A májam, – mondta színtelen hangon, – a májam, uram. Odavan… Ez az, amit sohasem tanulhatunk el tőlük, ez itt a mi biztos végzetünk: nem bírja a máj. Vízzé válik, vagy megkövesedik, megpüffed, vagy elsorvad… Fehérvérűséget kapunk és sárgaságot… lehetünk erősek, mint a barmok és okosak, mint Buddha: a májunk nem bírja az egyenlítőt…
A mozdulatlan pálmák koronái halvány kontúrokkal kezdtek kirajzolódni a sötétből, ahogy finom derengéssel érkezett a hajnal és a sima, nagy víztükör hirtelen megborzongott…