HALÁLSZIGET
REGÉNY
IRTA
REJTŐ JENŐ
TARTALOM
SZUEZ
COLOMBÓ
SZINGAPUR
BATÁVIA
BORNEO
A DZSUNGEL
A KAMPONG
GUMI
BALIK-PAPAN
ALIBI
HÓDITÁS
SZUEZ
Alkonyodott. A Hakone-Maru lassú siklással elhagyta Port-Said fehér terméskő gátjait és megkezdte útját a szuezi csatornában. A közeli part felől rózsaszinű reflexben burkolt porfátylak lengtek a sivár afrikai táj felett és a fátylak mögött, mintegy sejtelmesen, tevék és arabok iparkodtak valamerre.
A Hakone-Maru tizenötezer tonnás, aránylag kis japán gőzös volt. Nápolyból indult Kolombóba, japán legénységgel és európai utasokkal a fedélzetén.
Egy fiatalember, 30-35 év körüli, a korlátnak támaszkodva merengett az alkonyi izzás mögött bizonytalanodó afrikai partok felé. Az a szorongással vegyes lelkesedés izgatta belülről, amely minden európait elfog, ha a trópusok felé utazik.
Ez a fiatalember, akit Walter Lindaunak neveztek és hallei születésű német gyakorló orvos volt, nyugodtan a hajó korlátjának dőlt és békésen utazott az éjszakában, a szuezi csatorna kezdetén és kétoldalt, mintha egy százhatvanegy kilométer hosszú nyári vendéglő terrasza lenne, a csatorna partjait vörös, zöld és topázszinű villanykörték világították meg párhuzamos sorokban.
Ezek a különböző szinű lámpák, vidám és tarka hunyorgással jelezték a mögöttük és előttük haladó hajókat.
Nézte a játékos sokszinű fényeket. Lent mélyen sustorgott a víz a hajó bordája mentén és a szállongó afrikai por puhán érintette az arcát. Bíztatónak látta a dolgokat, a trópus érdekes és kellemes és az óriási távolság ijesztő arányát enyhíti az a tudat, hogy biztos állásba megy Batáviába.
… A szines lámpák csak hunyorogtak a csendes éjszakában. Bizonyára már számtalanszor hunyorogtak ugyanígy, egyformán és felváltva, hasonló utasok és hasonló gondolatok mentén és talán, ha hunyorgás helyett beszélni tudtak volna, akkor doktor Lindau nyomban visszafordul a mesés lehetőségek elől.
*
Lindau az Első Hollandi Cukorfinomító akceptáló levelével a zsebében utazott Batáviába, hogy mint orvos, a vállalat szolgálatába lépjen. Azok a közé a hirtelen lelkesedő, de alapjában véve energiátlan emberek közé tartozott, akik mindig és mindenben bíznak, minden kezdetért fanatikus tűzzel lobognak és minden huzamosabb cselekvésben nélkülözik az energiát.
A történet, amely most jávai útjára indította, még az egyetemen kezdődött, a hallei gőgös és ócska Alma Materben. Itt szövődött ugyanis a barátság Hirten Péter és Lindau között. Hogy micsoda lélektani rejtélyek, vagy még inkább sejtjeinkben lappangó biológiai őstörvények tették lehetővé, hogy Walter Lindau, az egyetem notórius lumpja és Hirten Péter, a szorgalmas, komoly nyelvész legjobb barátok lettek, ez épp olyan megoldhatatlan rejtély még e pillanatban, mint az elektromosság. Belülről egy jégfal választotta el őket egymástól, egyéniségüknél fogva örökre és mégis idejük legnagyobb részét egymással töltötték. Sohasem tudtak tegeződni és sohasem voltak vidám, meghitt perceik, inkább leszögezték egymás előtt tárgyilagos beszélgetésekben a dolgokról való véleményeiket, amelyek mindig különböztek. A történet valószínűleg közönyösen torkolt volna az élet hétköznapjaiba, ha nem jelentkezik egy leány képében a kiszámíthatatlan sors.
Tulajdonképpen Walter Lindau sorsa volt, de Hirten Péter életében jelentkezett. Helénnek hívták a sorsot, fekete haja volt és vegyészetet tanult. Hirten Péter beleszeretett a rendkívül szép és komoly leányba. Naponta találkoztak az egyetemkörnyéki kis kávémérésben. Péter azt remélte, hogy a barátság szerelemmé fog fejlődni a leányban és talán így is történt volna, ha az említett kávémérésben egy napon nem jelenik meg Walter. De Walter megjelent, kissé gondozatlanul, de jókedvűen és szintén az emberi természet misztériumaihoz tartozik az a csodálatos tény, hogy Helén a két fiatalember közül Walterbe lett szerelmes.
Hirten Péter némi iróniákkal vette tudomásul az eseményeket, halálrasebzett férfihiúsággal, amely éppen az ilyen, látszólag szerény és külsőségeket megvető emberekben teng túl. Egy napon összecsomagolta a holmiját és otthagyva az utolsó vizsgákat, elutazott. Néhány hónap mulva Ausztráliából írt egy lapot Helénnek.
Walter orvos lett, praktizálni kezdett és elhatározták Helénnel, hogyha exisztenciájuk kissé megerősödik, egybekelnek. De multak a hónapok és a kis orvosi rendelőben csak gyéren jelentek meg a páciensek, ellenben állandó látogató lett a szegénység, a gond és a kilátástalanság.
Poros, fülledt nyári vasárnapon az Unter den Linden egyik kávéházában ültek, mikor megpillantották Hirten Pétert. Már két éve nem látták. Napbarnítottan, soványan és nagyon választékosan öltözve lépett a helyiségbe. Mikor felismerte őket, az asztalukhoz jött és leült melléjük.
– Maguk már megházasodtak? – kérdezte azonnal.
– Még nem…
– Mit csinál maga a gyarmatokon – kérdezte Helén.
– Tolmács vagyok – felelte rövid gondolkozás után, nyilván nem őszintén. – Jelenleg Jávában élek.
– Ha tud valamit, – mondta Walter, – ami esetleg nekem megfelel, orvosi állás, vagy bármi más, gondoljon rám. Azt hiszem, ott a gyarmatokon különb lehetőségek vannak, mint nálunk.
– Igen, persze, a gyarmatokon… – mondta Péter és elgondolkozott, aztán, mintha hirtelen valami eszébe jutna, hozzátette, – és maga tudna dolgozni? – Valami végtelen lekicsinylés nyilvánult meg a hangjában.
– Igen, – felelte Walter, elpirult és Helénre nézett. – Sokat.
– Azt hiszem, rövidesen teljesíthetem az óhaját.
– Nagyon hálás lennék…
E beszélgetés után egy hónappal Walter levelet kapott Jávából, amelyben az Első Hollandi Cukorfinomító meghívja Batáviába a tisztviselőtelep orvosának, előnyös feltételekkel és Hirten Péter garanciájára küldtek egy Batáviáig szóló kombinált jegyet. Mellékelve Péter írt néhány kedves sort, amelyben sok szerencsét kíván Walternek és természetesen továbbra is szívesen fog rendelkezésére állni. Ha megérkezik, keresse fel Weltevredenben, címe: Hotel Karbau…
*
… A zöld és vörös körték hunyorognak, távoli hajók és kikötők fényüzeneteinek szüntelen telegráf ritmusában és az afrikai por folytonosan szállong az egyre hülő trópusi éjszakában…