MINDEN FONÁL LEPEREG.
A nagy orsó csak forgott, a legtöbb fonál már elszakadt és az utolsó fonalak leperegtek lassanként a végükig.
Egy gráci kocsmában szokott borozgatni Haftl Jeromos. Kissé már őszült, de egész jól belejött a címfestőmesterségbe. Régi kedélyéből mitsem veszített. Aranyszájú Szent Jánosa volt a bürgereknek, mint sok világot bejárt, kalandokat átélt, kvaterkázó cimbora.
– …Valami bogara lehetett annak a bolond lepketudósnak, – mesélte sokszor, – viszont máig sem értem, honnan tudta az én lövöldözésemet a csendőrökkel és honnan tudta, hogy én aznap éjjel elrejtettem valamit. Egy bizonyos: minden jóval traktált útközben, csak vezessem őt el oda, ahová azon az éjszakán eldugtam a zsákmányomat. Két hónapig úgy éltem útközben, mint a kék Úristen Bajorországban. Az is lehet, hogy valamivel jobban. De hogy ez a Wallis milyen arcot vágott, mikor én a kőlap alól előkotortam neki a megpenészedett tízezer Alban Bleu-cigarettát!… Gott im Himmel! Azt hittem, megőrül. Fogalmam sincs, hogy mit remélt ez ott a kőlap alatt. Üvöltött rám, mint egy bika, ez a kedves Wallis Manfred tanár úr és csak úgy tudtam tőle megszabadulni, hogy jó fejbeütöttem. Prosit, Bruder!
– Sok szépet látott maga, Herr Haftl. De bizonyára meg is szenvedett érte. Azt mondják, a légióban szörnyű sorsuk van az embereknek.
– A légióban? Kvatsch! Sosem lesz olyan jó dolgom, mint ott volt. Mióta eljöttem hat és fél kilót fogytam…
– – –
Fél év múlt el a bűntény óta. Sir Godfried nem hallott többé hűséges detektívjéről, a jelentések egyszer csak megszűntek és Wallis nem jelentkezett többé. A milliomos azután azzal zárta le az ügyet, hogy felemelte a jutalmat: kétszázezer dollár üti a markát annak, aki a félmilliót megtalálja. Ugyanannyi reménnyel ajánlhatta volna fel az egészet is. Nagystílű üzleti tevékenységei közben már jóformán megfeledkezett a dollárokról.
De az öreg Thomas nem. Szinte eszelősévé vált az ügynek. Egyre szegényebb lett, egyre kevesebbet törődött üzleti dolgaival. A becsülete felett nem tudott napirendre térni és mániákusan hitte, hogy a dollárok ott vannak elrejtve valahol az üldözés útvonalán. Az utcagyerekek, matrózok, boltosok mind jól ismerték ezen a vidéken az öreg Thomast. Ott bolyongott lefogyva, megőszülten, árnyékos szemgödrökkel, minden szabad idejében. A leányától is alig kapott hírt, ismerősökkel nem érintkezett, vagy őt kerülték el, vagy ő kerülte ki azokat és napról napra valami vonzotta a Rue de la Mur és Fort St. Jean között elterülő utcarészre… Itt ugrottak át a palánkon… Itt futottak fel a citadella felé. Tehát, ha elrejtették, akkor itt van valahol ezen a kis utcarészen a telket határoló palánk és a szerpentinút között. Ódon kapualjak alá benézett és egyszer fényes nappal lehasalt a kanális fölé. Egy porladó madonnaszobor talapzatának felét szinte téglánként szedte szét. Ezért pénzbírságra is ítélték. De semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy minden nap újra és újra folytassa kutató sétáit. Szeme ravasz vizsgálódással mozgott nyugtalanul az üregében, két kezét összefonta a háta mögött és olykor gesztikulált is velük, ha magában beszélt. Közben ezerszer is elment a sárga épület mellett, amelynek csatornacsöve alatt a penész szép apró, zöld göröngyökkel díszítette fel a nagy disznóbőrtáskát.
Azután jött egy ködös éjszaka. Marseille-ben sokszor előfordul, hogy ha vihar van a nyílt tengeren, a hirtelen lehülés gomolygó, nagy páratömegeket szorít ki a partra és néhány óráig anyagtalannak tetsző, vastag lepel borít be mindent. Egyedült élt az öreg Thomas, mióta a leánya is elment messzire a dollárok után, a bejárónő megfőzte a kávét és odaállította az asztalra, ahogy szokta, azután elment és az öreg hozzáfogott egyszerű vacsorájához, amely kávéból és vajaskenyérből állt. Az első pár falat után abbahagyta. Nem tudott enni. Az ablakhoz lépett. Az úttest felett nagy viharlámpa függött, amely a ködön át, mintha gyászlepel borítaná, jókora szentjánosbogárnak látszott elmosódó fényével. Éppen ilyen éjszaka volt… fél éve sincs… itt, lent az utcán robogtak végig…
Csengettek!
…Akik ezen az éjszakán későn tértek haza a Rue de la Mur-i lakásukra, láthatták jól azt a lihegő, öreg urat, amint az út közepén sietett bukdácsolva és hajadonfőtt, mert a kalapját is elvesztette valahol, a kezében egy papírt lobogtatott, időnkint felkiáltott és feltámolygott a járdára, hogy nekidőljön a falnak, mert úgy érezte, hogy összeroskad. Ott… ott!… Közben mintha valóban ugyanaz a félév előtti nap lenne; felszivódott a köd és kivillant a hold, néhány alacsonyan gomolygó, piszkos felhőrongy mögül… Ott! Ott!… A sárga épület!… Az esőcsatorna éppen megcsillan a ráhulló fehér kévék visszfényében!… A vére úgy zakatolt a szívéből az agyába és megint vissza félelmes búgással, hogy szakadatlan hörgés cirkulál a tüdejében… A gutaütés veszélye nagyon közeli eshetőség… De azért nyögve letérdel és benyúl a nyirkos, hűvös üregbe…
– Hozzon valaki vizet! – kiabál ki a rendőrtanácsos és egy fiatal tisztviselő kigombolja Thomas ingét és gallérját. A zöld gyöngyökkel borított aktatáska ott fekszik az asztalon és a tanácsos részvéttel veregeti a félájult ember hátát:
– Nyugalom, öregem, nyugalom, most már minden rendben lesz.
– Igen… igen… most már minden…
A rosszullét, a kimerültség, a túlfeszült lelkiállapot, hosszú hónapok idegőrlő szorongása, egy dúsan felbuggyanó férfizokogásban ér véget, ahogy az öreg Thomas két karjára borulva, fél testtel végigterült a rendőrtanácsos sárga, bagószagú íróasztalán…
– – –
A rendőrség titokban tartotta a megkerült dollárok hírét, mert Kitty a hajóról megkábelezte, hogy vele egy fedélzeten utazik az egyik gyanusított. Így történt, hogy Big, midőn első útja a sárga ház esőcsatornájához vezetett, alig, hogy előkaparta a kő mögül az aktatáskát, amelyet természetesen üresen tettek vissza, két rendőrrel találta szemben magát. Hogy mi történt itt, az részleteiben sohasem derült ki. A jelentésben csak annyi állt, hogy a letartóztatott egyén ellenállást kísérelt meg, majd menekülni próbált és futás közben, az egyik rendőr golyójától találva, holtan rogyott össze. Nevezett többször büntetett előéletű egyén, ismert banditája a kikötői alvilágnak, akit a rablás ideje óta Marseille-ben sehol sem láttak megfordulni.
Az orsón egy újabb fonál szakadt el pergés közben. Az a két-három fonál, amely még pergett, most már egyenletesen csavarodott le az életfonalak megszokott útján…
Nem annyira a pénz, mint inkább a csodálatosan érdekes esemény arra indította Sir Godfriedet, hogy repülőgépen érkezzen Marseille-be. A szíve mélyén benne is élt valami halvány gyanu, hogy az öreg Thomasnak tudnia kellett a dologról. Annál jobban meghatotta őt most az ötszázezer dollár csodálatos története. Közben Kitty is hazaérkezett, de neki már nem sok örömet jelentett a küzdelmek végső eredménye. Valamit hazahozott Afrikából a szívében, egy ragályt, amelyet semmiféle szúnyogfajta nem terjeszt, amely mégis állandóan virulens, mióta csak emberek élnek a földön. Ezt a betegséget Pierre tudta volna meggyógyítani nagyon könnyen, de ki tudja, mi lett Pierreből és a kedves Von Strasserből, hova merültek el Lagos fülledt embermocsarában? Csendes volt Kitty és nagyon szomorú.
Jószagú, tavaszi nap volt Marseille-ben, egy terraszon ültek Kitty, Godfried és Thomas. És most mind a hárman mindent elmondtak, teljes lett az egész történet, a lopás napjától, egészen a lepketudós Wallis szomorú tévedéséig. Godfried, mint általában a petróleumspekulánsok, bírt némi érzékkel a romantika iránt, és megtalálta a történet mélyén azt az el nem mondott motívumot is, amely Kitty előadásának halk melankóliájából rezgett ki, mikor Pierreről volt szó, a Tuburi-mocsárról és a lagosi fogadóban lezajlott őszinte párbeszédről. Tűnődött és sokáig nézte a szivarjából felszálló három vékony, kék füstszálat.
– Kár lenne ezért a fiúért – foglalta össze a történetet Sir Godfried. – Ha volt valami bűne, sokszorosan megbűnhődött érte és úgy látom – folytatta egy futó pillantást vetve Kittyre -, megvannak ennek a Pierrenek a maga erényei is. Azután mindent expiált az én szememben azzal, hogy megsürgönyözte a rejtekhelyet, tehát ő szerezte vissza a pénzt. Úgy találom igazságosnak, hogy a kétszázezer dollár jutalmat elosszam Thomas, maga és a fiú között… Ne, ne, kérem, ne szóljon semmit… Kár lenne most összeveszni, mert valami előérzetem azt súgja, hogy ezt a pénzt úgyis közösen fogják felhasználni. Legközelebbi teendőjük az én tanácsom szerint az, hogy velem együtt áthajózzanak Amerikába. Holnapután indulok. Jöjjenek velem, menjünk együtt és meglátják, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
– – –
…Az öreg Thomas arcáról elsímultak a ráncok és szeme alatt az árnyékok derűs redőkké alakultak át, ahogy az sokat szenvedett, de végül révbe ért öreg emberek arckifejezésével szokott előfordulni. New York mindent meggyógyított. Még Kittyt is.
Mint már említettem, Sir Godfried kezei nagyon hosszúak voltak, különösen, ha megtoldotta őket néhány dollárral. Igazán nem kellett boszorkányság ahhoz, hogy Van Russeltől megtudja a hajót, amelyen Pierre elhagyta Lagost és még egyszerűbb volt elfogadtatni a kábelmeghívást, amellyel Pierret New Yorkba irányította, az öreg Thomas pontos címét közölve. És egy délután, midőn Thomas éppen meghallgatta Sir Godfried jó tanácsait egy százezerdolláros befektetést illetőleg, megérkezett Pierre. A fogadtatás ellen semmi kifogása sem lehetett, mert még a petróleumkirály is szeretettel ropogtatta meg a csontjait. Csak Kitty állt szótlanul előtte és nem is tudott volna szólni semmit, úgy összeszorította valami a torkát. Így álltak egymással szemben némán és mikor a bezáruló ajtó mögött először ért össze a szájuk, Sir Godfried azt mondta künn a nagy, derűs erkélyen Thomasnak:
– Úgye, mondtam magának, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
VÉGE
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-43-0 (online)
MEK-12389