Trópusi pokol

MENETELJ, VAGY PUSZTULJ!

A hatalmas kiégett lapályon egy fűszál sem élhetett. A század a csaknem víztelen Gidi síkságon menetelt, amely a Magas Atlasz déli lábánál kezdődik és csaknem ezer kilométernyire nyúlik dél felé, ahol egy óriási mocsaras vidékkel torkollik az Atlanti Óceánba. A kopár talaj kérges, salétromos felületbe görcsösödött meg az ősi lehűlés idején és nem terem meg rajta más, mint a szegényes, ritkás alfafű, meg bogáncs. Tíz hónapon át egyetlen csepp víz sem hull erre a vidékre és a hatvan Celsius állandó pokla méteres repedéseket feszít a föld testén. A pusztulás csöndje borul a végtelen sík sztyeppére, mely mint egy roppant kazán feneke, megsokszorozva ontja vissza a ráhulló perzselő forróságot. A puszta egyhangúságát csak a hőségtől, meg szomjuságtól veszett hiénák és sakálok sikoltva, üvöltve vágtató kis csoportjai törik meg. A nappali hőmérséklet tíz hónapon keresztül változatlanul hatvan fok Celsius. Még a tuareg hordák is ritkán tévednek erre a vidékre, de a légió útja Nyugatafrika felé itt vezet keresztül, mert ha a látszólag közelebbi utat akarná választani, a Nagy Atlasztól délre, akkor a Szaharán kellene átvágnia toronyirányban. Ez nem kellemesebb, mint a Gidi-puszta és jóval tovább kell menetelni, amíg keresztülvágva rajta, elérhetnék az Egyenlítő-Afrika választóvizeinek dúsnövényzetű vidékét.

Egy escadron a második zászlóaljból már több napja uton volt, hogy a Gidi-pusztán át rendeltetési helyére érkezzen. Az escadron két pelotonból áll. Egy peloton körülbelül száz ember. Minden századra jut egy hadnagy és két-két őrmester. Egy század ugyanis két szakaszból áll és a szakasz korlátlan parancsolója az altiszt. Minden escadronhoz hozzátartozik egy kapitány és a géppuskás szakasz, nyolc gépfegyverrel, amelyek mindegyike egy öszvérszerelvényt képez. Az öszvér jobboldalán megfelelő mennyiségű lőszer van, baloldalán a gépfegyver, speciálisan Afrika számára készítve: páncélzat nélkül, léghűtéses szerkezettel. A géppuskás osztag parancsnoka csak főtörzsőrmester lehet. Végül bezárja a menetet a hadtáp: tartalék felszerelés, vezetéklovak és öszvérek, konyha, kórház és az elmaradhatatlan kantin. Kórházkocsi alatt ne értsünk olyan szekeret, amelyre beteget vesznek fel, mert ilyen alkalmatosság itt nincs és nem is volna lehetséges. Egy ponyvás kocsi orvossal, műszerekkel, penészmentesen csomagolt gyógyárukkal, ezt nevezik kórháznak. Aki menetelés közben kidől és rövid élesztési kisérletekre nem tér magához, az elveszett ember. Az őrzésére hátrahagyott bajtársak kegyelemgolyója az egyetlen segítség, amelyben a hadsereg jóvoltából részesülhet.

Bertil, a kantinos saját maga vezette virágzó üzletét és csak egyetlen személyt vitt magával, egy fiatal lányt, akiről senki sem tudta, hogy kije, felesége, gyermeke, babája, vagy pedig egyszerűen alkalmazottja? A fiatal lányt Lounak nevezték és bár a legfárasztóbb útvonalokon a kocsi ponyvájának árnyékában üldögélt, az út mégis szemmelláthatólag megviselte. Bertil, aki pincér, kocsis, kereskedő és vállalkozó volt egyben, jó szívvel viselte gondját.

A menetet egy tipróláncos autó zárta be, óriási fényszóróval, két mechanikussal és egy kiskaliberű gyorstüzelőágyúval. Legelől megy a kapitány lovon. Még így sem mulatságos az út. Hatvan fok Celsius mindenképpen elviselhetetlen érzés. A menetelés ugyan könnyebb lovon, de lelkileg nagyobb strapa a kapitánynak, aki egyedül tudja, hogy milyen irtózatos messzeségben vannak még útjuk céljától. Az első valamirevaló pihenőt, két hetet, Namasz-Rumba oázis helyőrségénél tartják, ahol a Khenifrai régi karavánút, Timbuktun keresztül Gambia felé ágazik el. Úristen, milyen messze van még! És ember, állat egyaránt a végkimerüléssel küzd máris. Van-e joga hozzá, kérdezi önmagától a kapitány, egyik embernek ahhoz, hogy bármiféle érdekközösség céljai miatt több embertársát ilyen boszorkánypróbának is beillő menetelésre kényszerítse?

– – –

Pierre szeme előtt már régen csak forró, sötét zúgás vonul a környezet képe helyén. Nyakerei és torka szinte vonaglottak a lüktetéstől… Testét szúrta a por, fejében másodpercenként görcs nyilalt bele és felsőcombjai fájdalmasan megmerevedtek. De a fülei csodálatosképpen világosan közölték agyával az ütemes poroszkálás zaját, a keréktengelyek csikorgását, az egész monoton ritmusú haladás fárasztó orkeszterét és a káplár hangját, aki időnként végigsiet a menetoszlop mellett:

– Gyerünk, piszok bleu! Gyerünk az istenfáját, maga úri csirkefogó! Nom de Dieu!

Az érzéketlen taposógépek, akik körötte vonszolták magukat, egyszínű portól belepve valamennyien, már jól látták, hogy Pierre elérkezett a mars végére. Ismerős szimptomák: sapkája hátracsúszott, orra és szája oroszlánszerű grimaszba torzult és két fogsora keményen szorult össze. Belégzésnél ijesztően hörgött, kilégzésénél egy rövid sípoló hangot hallatott. Von Strasser megrázta és a fülébe ordított:

– Igyon ki mindent a kulacsából! Hallja?

Az agyában pattanásig feszültek a hajszálerek, a tüdejében levegő helyett időnként egy hosszú tőrt döfött be a légzőcsövén át és vonagló szívizmai vonakodtak újra összehúzódni. “Szét kell feszíteni a száját!” – kiáltotta valaki és ezt még tisztán hallotta, azután kizuhant a sorból. “Ez a vég!” – lihegte magában…

…De a sors másképp akarta. Ha Pierre egy órával előbb zuhan ki a sorból, akkor néhány nap alatt szép múmiává aszalta volna a nap és a két peloton nélküle haladt volna tovább a nagy karavánúton. De a nap már lemenőben volt és az előírt harminc kilométert megtették, tehát Pierre mozdulatlan teste mellett alig haladt el a fél század, mikor hosszú-hosszú fütty hangzott a kapitány sípjából, nyujtottságával jelezve, hogy nem az óránkénti öt perces megállásról, hanem esti táborozásról van szó és az emberkígyó porfelhőbe vesző elejétől egészen a tipróláncos autóig, megtorpant a menet. Végigszaladt altiszttől altisztig a kommandó: “Formez les fasceaux! Sàc a terre!” A kígyó teste megvonaglott, szétszakadozott és lejátszódott a légió sűrűn ismétlődő csodája: a fegyverek pontosan gúlába dőltek, mintha itt egyéb gondja nem lenne senkinek, azután, mint egy derűs délelőttön a gyakorlótéren, gyorsan sátrakká verik a bardákat. Minden mozdulatuk rövid, praktikus és épp olyan előírásos, ahogy a szolgálati szabályzatban áll.

Pierre mozdulatlanul fekszik. Összesen négy óra alvásra van idő, nem érnek rá betegekkel foglalkozni. Az indulás füttyjelére vagy felkel, vagy ottmarad. De valaki mégis felemeli a fejét, valaki mégis rumot tölt a szájába, kinyitja a zubbonyát, megoldja a derékszíját. Pierre nagy sóhajjal kinyitja a szemét és egy kedves, kimerült leányarcot lát maga felett. Lou vette gondjaiba. Megsajnálta az ájult, félig még gyerek katonát. Nedves ronggyal letörli a port az arcáról. Pierrenek annyi ereje sincs, hogy megköszönje, de a lány megérti a tekintetét. Úgy fekteti vissza a földre, hogy feje a kenyérzsákjára kerüljön. Azután elmegy és odahozza a menázsiját is. Pierre lassan magához tér, már megszólal rekedt, fátyolos hangon, cigarettára is gyujt és csodálkozva nézi a leányt. Egészen más, mint Erika, de nagyon kedves az arca. Első gondolata most is Erika. Minden fontosabb eseménnyel kapcsolatban Erika jut az eszébe.

– Mióta szolgál?

– Három hónapja. Ugye, maga a kantinos leánya.

– Nem vagyok a leánya. Csak alkalmazottja.

– Nem lehet megköszönni, amit velem tett. Azt hiszem, meghálálni sem lehet soha.

– Ostobaság. Itt feküdt, hát segítettem magán. Hogy hívják?

– Vermieux – mondta Pierre a felvett nevét. Megszorította melegen a leány kezét és hálásan nézett rá. A leány mosolygott és elsietett, hogy pálinkát hordjon szét a katonák között. A csillagtalan, sötét afrikai ég mozdulatlanul borult föléjük, hiénák és sakálok gyülekeztek marakodva a tábor köré, de hátborzongató üvöltözésük nem zavarhatta azt az álmot, amelyben ezek az emberek terültek el mozdulatlanul. Pontosan négy és fél óráig aludtak. Mikor a hold a legmagasabban áll, belereccsen a némaságba az ébresztő trombita rikoltása, tíz percen belül a bardákból ismét hátizsák lesz, megzörrennek a bakancsok és a hosszú fütty nyomába tovább vonszolja magát a szikes porban vonagló emberkígyó és kezdődik újra az alternativa: menj, vagy pusztulj!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.