Trópusi pokol

A CSAD-TÓHOZ EXPEDICIÓ ÉRKEZIK.

Tíz nap alatt elérték a Szaharának azt a dél felé húzódó, nagykiterjedésű horpadását, amit a földrajztudósok deflációnak neveznek. A hőség olyan elviselhetetlen volt és a terep annyira rosszabbodott, hogy óránként nem öt perc, hanem negyedóra pihenőt tartottak. Most már mindannyian tudták, hogy útuk a Csad-tóhoz vezet. Mióta Franciaország birtokába vette Kamerunt, egyre újabb és újabb garnizonokat létesített, hogy a hatalmasan kiegészült egyenlítő afrikai territóriumát a Csad-tó és a Kongó között biztonságosabbá tegye és jobban kihasználhassa. Óvatosabb és kiméletes meneteléssel, emberáldozat nélkül jutott el a két század Agadesz oázisába, ahonnan már megszakitás nélkül vezetett tovább az út, illetve az úttalan sivatag a Csad-tóig.

Agadesznél némi meglepetésben volt része a légiónak. Egy expedicióval találkoztak. És ez volt a legfurcsább expediciók egyike a világon. A tevehajcsárok és néger szolgák naphosszat a hasukon feküdtek és aludtak, mindenki akkor kelt fel, amikor akart, abból evett és annyit, amiből és amennyit megkivánt, az öszvérek száma aszerint váltakozott, hogy az expedició hajcsárai milyen sikerrel loptak új állatokat azok helyett, amelyeket tőlük hajtottak el, senki sem parancsolt senkinek, mindenki ordított mindenkivel és a táborozás formációja annyira nem emlékeztetett semmiféle hasonló pihenőállomásra, hogy a kapitány, midőn messzelátójával megpillantotta azt a szabálytalan, furcsa foltot, amit öszvérek, emberek és sátrak egymás hegyén-hátán alkottak, meglepetten szólt hátra az őrmesternek: “Mondja csak, mon chef, mi az istencsudája lehet az az izé ottan?” Az őrmester úgy vélte, hogy a kóborló Glaua-törzsből való szent vakok egy csoportja van ott, mert az innen is látszik, hogy szemük világa nem lehet az illetőknek. Midőn végül megtudták egy jámbor berbertől, hogy az ott szemben egy expedició, percekig nem jutottak szóhoz a csodálkozástól. A kapitány első dolga volt, hogy letáborozás után kiküldött egy altisztet az expedició papírjaiért. Vadul káromkodott, mikor azt látta, hogy az írások tökéletesen rendben vannak. Valami lepkefogó egyetemi bolondot eresztettek rá a Szaharára. Wallis Manfréd tanár úr (a filadelfiai egyetem tanára, számos akadémia levelező tagja) nem jöhetett személyesen, mert súlyos beteg. «Gondolhattam volna», sziszegte a kapitány, aki, mint általában a gyarmati tisztek, nem volt túlságosan elragadtatva a pacifikálatlan területeken mászkáló tudósoktól. Mindenbe beleütik az orrukat és ha valami bolond tuareg véletlenül levágja a fejüket, akkor a lapok hetekig cikkeznek róla. No hiszen, érdemes is lármát csinálni az ilyen fejekért.

Meglátogatta a tanár urat. Kemény dolga volt a korbácsának, amíg a lézengő, részeg bandán keresztülverte magát a fősátorig. Sűrű légyraj zsongott a rosszultakarított sátorban, a tanár úr nagy lázban feküdt és a sátor földjén közömbösen maga elé meredve ült egy arab szolga, mezítelen lábszárait vakargatva. A kapitány nem is köszönt.

– Mondja az Istenért, maga szerencsétlen, minek jött ide?

– Örülök a szerencsének… kapitány úr… Manfred Wallis vagyok, a bostoni egyetemről… az Egyenlítő Afrika rovarvilágát akarom tanulmányozni.

– Csodálom, hogy komoly tudós létére így nekirohan fejjel a biztos halálnak. Maga mellé adok húsz embert, azok majd rendbeszedik a karavánját és visszavezetik Namasz-Rumbába. Onnan pedig igyekezzék hazajutni.

– Sajnálom, kapitány úr… én expediciómmal a Csad-tóhoz megyek…

– Én pedig sajnálom, de ilyen lezüllött hordát, mint a maga karavánja, kötelességem a saját érdekében, ha tetszik, ha nem, visszaszállítani Észak-Afrikába.

– Ha nem csalódom… ön most a második századdal érkezett? Nemde, Nicole kapitány úr?

– Az vagyok, – mondta csodálkozva a tiszt.

A lázas arcú, lihegő ember levelet vett elő a zsebéből és átadta.

– Van önhöz egy ajánlólevelem a hadügyi államtitkártól.

A kapitány elolvasta a levelet és összegyűrte, de úgy, hogy ropogott belé az ökle, azután szó nélkül visszament a századához.

– Hé káplár! Magához vesz húsz embert, átmegy abba a bolondházba, mindenkit addig pofoz, amíg rend lesz. Ott marad és velünk együtt kiséri őket a Csad-tóig, hogy az a mennydörgős istennyila…

Bement a sátrába, darabokra tépte a levelet és úgy rúgta oldalba a kutyáját, miközben az államtitkár úrról tett említést, hogy a szegény szlugi vonítva húzódott a ponyva legtávolibb sarkába.

– – –

Ahogy közeledtek a Csad-tóhoz, a sivatag képe egyre változatosabb lett. A szteppéken mind sűrűbb lett a bozót és néhány dombhajlás után a látóhatár egyetlen vastag fekete vonallá változott; Közép-Afrika őserdőhálózata tűnt fel. Ha déli szél volt, már dúsan hömpölygött feléjük a dsungel pinceszagú párája, magával hozva az évezredek óta rothadó talaj dögletes lehelletét. Pierre most már megtanulta a menetelés egy újabb borzalmas vállfaját: magas lázzal, hidegrázásban vergődve vonszolni magát és ha néhány órára jobban lett, megismerkedett a kininsüketség érzésével: a fülében zúgó, csengő-bongó, csilingelő harangok és csengetyűk templomi orkeszterével.

A Bar-El-Ghazal völgyében, amely őserdők között a vidék egyetlen egészséges változata volt, kéthetes kényszertáborozást rendeztek, mert a legénység hetven százaléka maláriás volt. Pierre ezt az első maláriás rohamot olyan erővel kapta meg, hogy napokig önkívületben feküdt… Mikor felnyitotta a szemét és magához tért, Lou arca mosolygott fölötte és egy vizeskendővel törölte arcáról a verítéket.

– Jobban érzi magát? Láza már nincs.

– Mióta fekszem? – kérdezte és olyan idegen csengése volt a hangjának, mintha a sátor távoli sarkából szólalt volna meg valaki.

– Tizenkét napja. Azt mondta az orvos, most már rohamosan fog magához térni. Csak az első attak ilyen súlyos.

– És maga? Maga állandóan itt ült nálam?

– Ha szabad időm volt. Mondja, ki az az Erika?

Pierre lehunyta a szemét és összeszorította a fogait. Sokáig voltak így csendben. Azután ruhasuhogást hallott és egy jólismert neszt: mikor a sátornyílás felemelt lapja visszaesik a távozó után.

Még egy látogatója is volt, aki betegsége alatt is többször felkereste: Von Strasser. Von Strasser magasrangú tiszt volt a német hadseregben és ismeretlen okok miatt kénytelen volt megválni a szolgálattól, elhagyni a hazáját. Mint közlegény szolgált a légió második századában és ha csak lehetett, oltalmazta a jóformán még gyermek Pierre-t.

Wallis tanár expediciója a légióval együtt töltötte a kényszertáborozást. Valamivel távolabb, ahol a Bar-El-Ghazal völgye kanyonná keskenyedik, két domb között, álltak az expedició sátrai. Utak vagy ösvények ezen a vidéken teljesen ismeretlenek voltak. A parkszerűen elszórt bozótok között ritkás facsoportok, paratölgyek és kaktuszok adtak árnyékot. A ledőlt fatörzseken burjánzó aljanövényzetet úgy kellett szétszaggatni járás közben. A kandeláberszerű majomkenyérfák egy sűrűbb csoportja körül táborozott a “tudós” megrendszabályozott hordája. Lopez őrvezető és húsz embere elegendőnek bizonyult a karaván rendjének biztosítására. Manfred Wallis is kiheverte az első lázrohamot és ideje legnagyobb részét a jókedvű Haftllal töltötte el, aki a kivezényelt húsz legionista közé volt beosztva. A festőművészből lett csempész saját szavai szerint úgy élt, mint a Kék Úristen Bajorországban. Persze Haftlnak fogalma sem volt arról, hogy Wallis Manfred lepketudós úr egy sürgönyt őriz a belső zsebében, a következő üzenettel: “Pierre Lorien néven törzskönyvelt légionista okmányainak beszolgáltatása után a Joseph Morgen nevet vette fel. Ez a mi emberünk. Sir Godfried.”

Haftl Wallisszal feküdt a sátor hűs mélyén, hallgatta a rádiót és két kézzel tömte magába a manioklisztből készült jóizű, édes kuszkuszt.

– És mondja, kedves Morgen barátom – folytatta Wallis taktikusan, – hogy került maga a légióba?

– Egész rendkivüli módon – felelte az osztrák, – jelentkeztem a toborzóhelyen.

– Na igen, igen, vegyen azokból az angol cigarettákból és igyon egy kis konyakot… Valami lehetetlenné tette a helyzetét a társadalomban. Nem?

– Ühüm… – felelte teli szájjal Haftl, azután vett azokból az angol cigarettákból és töltött magának konyakot is. Kintről öszvérek ordítása, hajcsárbotok puffogása hallatszott és Wallis a mennyezetet nézve tünődött. Nehéz fiú, az biztos. De majd lassan, lassan…

– A legtöbb ember úgy jut a légióba, hogy megkergül egy csomó rendőrtől és véletlenül belelő az egyikbe, vagy ilyesmi…

Haftlnak a torkán akadt a füst és köhögni kezdett. Tud ez valamit? Egy rendőrt kilukasztott, az biztos. De mi köze ehhez ennek a vén bogárvadásznak?

– Magam is hallottam eseteket, – folytatta Manfred joviálisan, – mikor üldözés közben agyonlövik a rendőrt, elrejtik a zsákmányt és beállnak a légióba.

Haftl elhült. Mit akar ez? Tud valamit az ő elrejtett cigarettáiról? Vagy csak úgy vaktában kérdezget?

– Tudok eseteket…

– Menjen a fenébe az eseteivel! Mert magához vágom ezt a tésztás köcsögöt! – ordította az osztrák. – Mi köze magának ahhoz, hogy ki miért jött a légióba?!

“Taktikusan, taktikusan!” – mondogatta magában Wallis.

– De kedves Morgen úr, ne legyen ideges… vegyen abból a datolyából…

– Az ördög vigye a datolyáját, magával együtt, tudja?! És hagyjon engem békét! – úgy emelte fel a mázas edényt, amiben a kuszkusz volt, hogy Wallis minden taktikája csődöt mondott ijedtében és boldog volt, mikor a megdühödött kis osztrák otthagyta a sátrát. Mindenesetre eredményesen végződött az eszmecsere, mert semmi kétsége sem lehetett aziránt, hogy vendégét nagyon érzékeny pontján találták el az adatai. A többi most már csak taktika dolga, mondta megelégedetten magában és újra bekente chinolin-kenőccsel a szúnyogcsípte combját.

– – –

Haftl, a változatosság kedvéért este a kantinban tömte magát, ahol Lou számlájára kosztolt. A garnizon meg volt győződve róla, hogy a “finomkodó” kantinosleánynak tetszik Joseph Morgen. Ha nem volt más dolga, egész este Haftllal ült, beszélgetett vele és minden jóval tömte a kuglivá hízott kis katonát. Pierre gyakran nézett át hozzá. Ő azt hitte, hogy Lou iránta érez vonzalmat és nem értette, hogy mi köti ehhez a léha, kis emberhez? Tontonnal és Biggel volt találkozója a kantinban, hogy megbeszéljenek valamit, de azután nem bírta nézni, ahogy Lou az osztrákkal flörtöl és kiment az udvarra. Éppen a káplárba ütközött.

– Hallo Vermieux! Jöjjön velem az irodába! Megérkezett a posta, segítsen nekem szortírozni!

Az erőd, amelyben leváltották a helyőrséget, hogy egy évig ittmaradjanak, Fort Lamy volt, a Csad-tó déli lefolyásánál, ahol a hatalmas Sári-folyó ömlik a tóba. Ez a helyőrség már a francia Kongó vidékét ellenőrizte és jóformán egy ősvadon közepén feküdt, a bantunégerek földjén. Mocsaras rész volt, de a forróégövi őserdőben nincs süppedékes tőzegláp, inkább papiruszbozótok és az áttörhetetlen hydrofilis kúszóhálózat jelzi a mocsarat. A tájék, az emberek, az éghajlat, az egész környezet némán, ellenségesen, halálosan fogta körül ezt a kis francia helyőrséget, mintha minden pillanatban meg akarná fojtani. Egy szakasznál kevesebb ember nem mehetett sétálni és két kilométernél messzebb senki sem távozhatott élete veszélyeztetése nélkül az erőd körzetéből. Ez itt valamikor Lundaország volt, a leghatalmasabb fejedelemnek, Muata-Javonak a birodalma és Afrika területén sehol sem gyűlölik olyan babonás irtózattal, olyan fanatikus vérszomjassággal az európait, mint itt, az Ubangi-Sári őserdeiben az emberevő Nyam-Nyamok és a törpe Pigmeusok, akik hullaméreggel preparált nyilaik hegyén a láthatatlan, gyorsanölő végzetet tartják készen minden cserje, minden kőrakás mögött. Itt nem is a láz, nem is a csontokat őrlő általános rheuma pusztít, hanem az idegbaj. A halálos, nagy csönd, a dúslombú fák izzadó bőrlevelein leselkedő fantomok s penészszagú párái a földnek, valami furcsa ragályos melankóliát tenyésztenek ki, amelynek következtében sokszor járványszerűen lép fel az öngyilkosság és az ámokfutás.

…Neki nem jött levél. Szórakozottan rakta szét a borítékokat, minden szakasz számára külön rekeszbe. Egyszerre ismerős írást pillantott meg. Bignek szólt a levél. Megismerte Erika kézvonásait. Szórakozottan húzta végig hüvelykujját verejtékező, sárga homloka előtt. Mi ez?… Úgy érezte, hogy rögtön fel kell bontani a levelet. De nem neki szólt. Nem neki írt Erika. Miért írt Bignek? Egy barna kéz elragadta előle a borítékot és újabb csomót nyomott a kezébe. Forgott körülötte minden és a gyomra émelygett. A lába úgy megremegett, hogy le kellett ülnie. Mi ez?…

…A kantinban már várt rá Big és Tonton.

– Hol a fenében csavarogtál? Nem itt fogunk beszélni, hanem kimegyünk sétálni.

…Miért nem kérdezi meg? Miért nem kérdezi meg egyenesen Biget, hogy mit jelent az a levél? Nem kérdezte. Cinkosai már kezdettől fogva durva, idegen emberek voltak számára. Csak a közös bűn kötötte össze őt velük. Mit kérdezzen? Talán ő is kapott levelet, de ellopták vagy elveszett és most Erika Bignél érdeklődik. Vagy nem? Akkor vár és figyelni fog. Valami titok lenne itt? Közben a két cinkosa beszélt. Elhatározták, hogy meg fognak szökni. Kérdezik Pierret, hogy velük tart-e? Ha átkelnek a Sári-folyó túlsó partjára, már biztonságban lennének, az angol terület és a Benue-folyón lehajózhatnak odáig, ahol elérik a Kánoi vasútvonalat… Csak homályosan értette, hogy miről van szó, de mindenre beleegyezően bólogatott. Holnapután a lepketanár táborába vezénylik őket felügyelni. Ott lophatnak öszvéreket és élelmiszert. Megbeszélték egy Pigmeus főnökkel, hogy átvezeti őket Joláig, ahol biztonságban lennének… Nekik kötelességük hívni Pierret is. Itt összenéztek egy jelentős pillantással, úgy, hogy a fiú nem vette észre. Pierre mindenbe beleegyezett. Közben kínzó tépelődéssel csak Erikára gondolt és egyikük sem vette észre, hogy fától-fához osonva valaki figyeli őket és igyekszik elkapni egy-egy szót a beszédükből: az erős Lopez volt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.