Trópusi pokol

UJONCOK.

Pierre kiült egy padra az erődudvaron és lehúnyt szemmel a napsugarak irányába tartotta az arcát. Szomorúan gondolt Erikára. Ha Erika nincs, akkor Pierre élete ott folytatódott volna, ahol a délfranciai jó polgári családok fiai általában folytatják az életüket. Erika szép volt, sovány, feketeszemű, feketehajú nő és az utóbbi időben köhögött. Pierre azt akarta, hogy elmenjen délre, ahol gyógyítóbb meleggel tűz a nap és nem kellene Erikának naphosszat részeg matrózok számára hordani a pálinkát a Grand Bar nevű lebujban. Itt ismerte meg Pierre a nőt. Véletlenül tévedt a kikötőbe, ahová a belső város jobb polgárai csak ritkán vetődnek el. Azután megismerte Erikát a Grand Barban és törzsvendég lett. A belső városrész nyelvén szólva elzüllött. Elköltözött otthonról, mert tarthatatlanná vált a helyzete. A Loew és Thomas-cég, ahol mint tisztviselő dolgozott, hamarosan kitette és Pierre Lorien nyomorban tengette életét, de akkor láthatta Erikát, amikor akarta és ez többet ért neki mindennél. Két vagy három hétig tartott így ez a kapcsolat. Erika arról beszélt állandóan, hogy szeretne jó útra térni, rendes életet élni, de ehhez pénz kell. Honnan lehetne pénzt szerezni? Erika testi, lelki gyógyulása függött attól, hogy Pierre pénzt szerezzen. Egy napon a nő bemutatta Bignek. Azt mondta, hogy Big távoli rokona. Unalmas vasárnap délelőtt volt és a két férfi együtt sétált a kikötőben. Hozzájuk csatlakozott Tonton, akit Pierre már régebben ismert a Grand Barból. Pénzről folyt a szó, többek között arról, hogy Pierre Lorien egykori gazdáinál, a Loew et Thomas-cégnél, nagyobb összegek szoktak letétben lenni a safeban. Hogy honnan tudott erről Big és Tonton? Más országokban és más esetekben is kiderítetlen rejtély a bűnesetek nagy százalékában, hogy a tőke Olimposzáról mi módon szivárognak le pontos értesülések a bűn Hádeszébe. Pierre Lorien csak hallgatta őket. Erikáról is beszéltek neki, hogy kár ezért a lányért, most még meg lehetne menteni a tüdejét és végül egy kocsmában lerajzoltatták vele a Loew et Thomas-cég irodáinak alaprajzát. Megjegyezték, hogy gyerekjáték lenne elhozni a pénzt, ha olyan ember segédkezne nekik, aki ismeri a safe kombinációs zárjának rendszerét és nem kelt gyanut, ha megfordul estefelé a házban… Ők az utcáról fedeznék az egészet, s La Mouche apónál szerezhetnének autót…

Ez is és a többi is olyan zavaros volt előtte… A betörés… A robogó teherautó… A lövöldözés és végül a Fort St. Jean…

Szemben egy hegycsúcson állt a Notre Dame du Garde temploma, tornyán a hatalmas aranyozott Madonna szoborral, amelynek karján a gyermek Jézus pihent. Harangoztak. Ahogy lepergette maga előtt életének rövid filmszalagát, amely mintegy vetítés közben elszakadtan, valahol a közepe előtt fog véget érni, nagy közönnyel vette tudomásul ezt a lezárt tragédiát.

Big lépett hozzá.

– Add ide az okmányaidat! A rendőrség utána fog nézni az elbocsátott alkalmazottaknak. El kell tünnie az írásaidnak, mielőtt megkezdődik az összeírás.

– De valamiféle okmányra szükségem van – mondta gyámoltalanul Pierre, miközben odaadta a tárcáját.

– Bízd rám!

Pierre érezte, hogy az idegenlégió környezete sem szünteti meg cinkosai hatalmát fölötte. Visszaült a helyére kimerülten és lehangoltan, szomorú, sovány arcával az őszi nap hűvös sugarai felé fordulva.

Haftl egy vidám, szeplős kis gráci fiú, miközben pisztráng módjára igyekezett tolakodó bajtársaink keresztül a kondérban gőzölgő menázsi felé surranni, nem is sejtette, hogy milyen furcsa végzet közeledik feléje Big személyében. Észre sem vette, hogy a külső zsebében előkészített okmányait Big két ujjal kiemeli és ugyanekkor Pierre Lorien írásait csempészi be helyettük. Ez a Haftl egy jó étvágyú festőművész volt, aki nagybácsijának köszönhette, hogy a párisi festőakadémiára került. De nem a nagybácsi bőkezűsége idézte elő a kis osztrák nagystílű tanulmányi lehetőségét, hanem a szigorú osztrák büntetőtörvénykönyv, amely nagyon rigorozus álláspontra helyezkedik olyan fiatal festőművészekkel szemben, akik jólszituált, de fukar felmenőági rokonaikat súlyos testi fenyítéssel igyekeznek humánusabb felfogásra bírni. Egész rejtélyes, hogy a továbbiakban Haftl milyen módon kapcsolódott be a Korzika-szigetén virágzó illegális dohányáru kereskedésbe és hogy került a párisi festőművész arra az ócska vitorlás bárkára, amely Bastia és délfranciai kikötők között bonyolította le a csempészáru forgalmat. Így keveredett Haftl társaival együtt a francia parti rendőrséggel abba a heves vitába, amelynek igen sok halálos áldozata volt, mivel mindkét fél részéről különböző fajtáju lőfegyverekkel argumentáltak. Társai közül valószínűleg csak neki sikerült a zegzugos sziklák között eljutni arra a rejtekhelyre, ahol már máskor is meghúzta magát veszély esetén. Itt kötözte be könnyebb sérüléseit, megbújt vagy két napig étlen-szomjan és a rakományból magával hozott tízezer darab kitűnő minőségű Alban Bleu cigarettát egy kimozdítható kőlap alá rejtette. Ekkor már nagyon meleg volt lábai alatt a talaj és Haftl elhatározta, hogy tabula rasát csinál. A nagy spongya, amely Délfranciaországban mindent letöröl a mult táblájáról, ott áll a Corniche-promenade kezdetén és úgy hívják, hogy Fort Saint Jean.

Így került Haftl, az Irish stewra emlékeztető húslevessel két combja között, az A. pavillon lépcsőjére és elhatározta, hogy ha leszolgálta az öt évet, visszatér majd Délfranciaországba és új életét a kőlap alá elrejtett tízezer darab Alban Bleu árából kezdi meg.

– Rangez!

Alig nyelte le a levest, már sorakoztak. Most következett a végleges felvétel. Az ujoncok elvonultak egy hosszú asztal előtt, ahol mindenkitől elvették az okmányait, beírták az adatait és megkérdezték, hogy milyen néven kéri felvételét a légióba. Ilyen módon az eredeti adatain kívül beírtak egy nevet, amelyet tetszése szerint választott a legionista. Haftl azonnal észrevette, hogy a kezében lévő tárca nem az övé. Csodálkozásra sem volt ideje és az őrmester már elvette tőle. Mit csináljon? Itt olyan gyorsan és keményen folyt a beírás, hogy nem volt ajánlatos a folyamatot valami egyéni óhaj pauzájával megbontani. A feltűnés sohasem vezet jóra. Haftl vállat vont. Mikor azt kérdezték, hogy milyen néven kíván szolgálni, kijelentette, hogy a Joseph Morgen nevet veszi fel. Így hívták gazdag nagybátyját. Ahogy Haftl saját magát ismerte, bizonyos volt benne, hogy tetteivel nem emeli a név dicsőségét és gondolta, ez méltó büntetés lesz a fösvény Morgennek. Azt már észre sem vette, hogy a törzslapjának valahol a szélére odabiggyesztették a “Pierre Lorien” nevet is. Haftl a légió megszentelt hagyománya szerint, a pillanattól kezdve mindenki számára Joseph Morgen volt. Valamivel később Pierre került az asztal elé, átnyujtotta Haftl okmányait és a légióba mint Pierre Vermieux kérte felvételét. Ezután kijelölték hálóhelyeiket arra a rövid időre, míg Marseilleben lesznek és mindenki kapott egy pohár feketekávét. Haftl sokáig tünődött még a kopott, sárga bőrtárca rejtélye felett, amely saját írásai helyett került a kezébe, de miután semmiféle megoldás nem jutott eszébe, s a rejtélyeket szívből utálta, befordult a fal felé és elaludt…

– – –

A Loew et Thomas-céget alapjában rendítette meg a rablás. A becsületüket kezdte ki ez az ügy. Néhány rosszindulatú versenytársuk arról suttogott, hogy a cég nem jól állt és a letét összegével sikertelen spekulációkat kellett fedezniök… Önbetörés…

A kis betevők váratlanul megrohanták őket, komitensek visszavonták megbízásaikat és a Loew et Thomas magánbank felszámolt. A két barát, régi, konzervatív bankemberek, úgy érezték, hogy gazembereknek nézik őket. Loew vagyonának roncsain családostul kivándorolt Délamerikába. Thomas ott maradt Marseilleben. Mániákusan hitte, hogy a tetteseket kézrekerítik. Megrokkant, megtört, kerülte az embereket és szinte eszelősen rágódott a bűnügy minden apró részletén. Leányának vőlegénye Taurine, felbontotta Thomas Kittyvel az eljegyzést. Taurine kapitány volt a kék huszároknál és a gyanú, amely Thomas nevéhez tapadt, lehetetlenné tette számára, hogy Kittyt elvegye. A Thomas-család tragédiája teljes lett.

És a megkárosult milliomos? Sir Henry Godfried, az angol származású amerikai petroleumkirály? Őt nem sujtotta le túlságosan az ügy. Megbízást adott a Pinkerton-iroda legügyesebb emberének, Manfred Wallisnek, hogy folytasson magánnyomozást. Köztudomású volt, hogy a tettesek mikor jelentkeztek a légióba, tehát könnyen beszerezhető adatok alapján a rendőrség is, Wallis is, Thomas is rájött, hogy a légió második századának emberei között van a keresett három is. Később még megállapítást nyert, hogy a kombinációs zár rendszerét ismerte egy ember, bizonyos Pierre Lorien nevezetű régebben elbocsátott tisztviselő, aki az Avenue Magenta 5. szám alatti lakásáról a rablás estéjén eltávozott és azóta nyoma veszett. A rendőrség keze majdnem olyan hosszú, mint Allahé, de annyiban még különbözik tőle, hogy mindenhová nem ér el. Ilyen hely például a légió is. Sir Godfried kezei azonban már valamivel hosszabbak, különösen ha megtoldja őket néhány ezer dollárral. Megbízta tehát Manfred Wallist, hogy próbáljon magánnyomozást folytatni. Menjen utána Afrikába a légiónak, mindegy, hogy mibe kerül és ha a tettest megtalálja, próbáljon kiegyezni vele. Ő a félmillió dollárból hajlandó százezret adni, ha az illető megmondja, hogy hová rejtette a pénzt.

Elmult három hét és senki sem beszélt többé a dologról. A nyomozás iratait színes zsinórral átkötötték és az irattárba került.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.