SZÖKÉS.
Délelőtt volt. Lopez őrvezető elindult húsz legénnyel a tanár táborába, közöttük Big, Tonton és Pierre. Pierre szeretett volna Louval beszélni, szeretett volna elbúcsúzni tőle, vagy legalább búcsúzóul megfogni a kezét. Egy percig most úgy érezte, hogy nagyon rossz neki elszakadni a leány közeléből, de miután erre nem volt alkalma, csak összeszedett sebtében néhány holmit a ládájából, amiket feltünés nélkül magával vihetett és követte társait.
A tanár még eddig egyetlen lepkét sem fogott, ezzel szemben sikerült neki a kis Haftlt újra kibékíteni és a napról-napra pimaszabbá váló kövér osztrákot újra traktálhatta a sátrában. Lassú, de biztos taktikával férkőzött Wallis a közlegény bizalmába.
– Nézze Morgan, a szerencséjét csinálhatja meg, ha őszinte lesz velem. Maga fegyveresen összetűzött a marseillei rendőrséggel. Nem? Csak gondolkozzék. El is rejtett valamit valószínüleg…
Hm. Gondolta Haftl. Lehetséges, hogy a tízezer hiányzó cigaretta miatt utánaküldtek valakit ide a vadonba? Végre is az állam kezei nem csak hosszúak, hanem kapzsiak is.
– Nézze tanár úr, ha annyira érdekli, elárulhatom, hogy összetűztem a rendőrséggel, meg volt is mit elrejtenem. De ha erről a históriáról mégegyszer faggatni kezd, akkor a hasába szúrom a rohamkésemet. Adjon cigarettát.
“Helyben vagyunk”, gondolta Wallis Manfred. “Nem fogom faggatni. Valahogy szépen elviszem magammal és mint szökött légionista a hatalmamba került és azt csinálok vele, amit akarok.”
Fort Lamyból áthallatszott a messzire recsegő takarodó trombita hangja. A dsungel bokrai megelevenedtek, nyugtalan fénypontok villogtak elő mindenhonnan: kóbor vadállatok szemei. Valahol egy kakadu rikoltott, olyan hangon, mintha átvágott torkú ember kérne segítséget, közvetlen közelben egy párduc hördült fel és a megbéklyózott öszvérek idegesen kapáltak félelmükben. Von Strasser szokása szerint a szabad ég alatt feküdt le, de nem tudott elaludni. Váratlanul arra lett figyelmes, hogy a legénységi sátor hátsó falából egy késpenge ütközik ki, végighasít és a nyíláson valaki óvatosan csúszik kifelé. Hárman kúsztak ki a sátorból. A sötétben is megismerte az egyikben Pierre lányosan karcsú alakját. Az őr a sátrak frontális oldalánál állt, tehát nem vehette észre a hátsó ponyván keresztül kimászókat. Von Strasser kiváncsi volt, mit akarnak ezek! Lassan utánuk lopózott jó távolról, a földön fekve.
…Big kúszott legelől. Indián módra haladtak, kéz- és lábfejükkel nagyon lassan tolva magukat, anélkül, hogy térdüket behajlítanák. Az öszvérek közelében egy nyolc méter átmérőjű, többszázéves adansonia törzse mellett felálltak.
– A jobboldali öszvér kötőfékjét vágom el, – suttogta Big, – ti a két mellette állót. Rajta!
Ebben a pillanatban hatalmas árnyék toppant eléjük az öszvérek közül. Az erős Lopez volt. Elvesztek.
– No mi az, közlegény urak?! Búcsú nélkül akarjátok itthagyni a légiót?
Egy ideig elégedetten élvezte a három ember meglepetését. Ha bárki más áll előttük, Big és Tonton bizonyára megpróbálnak végezni vele. De szemtől-szembe az erős Lopezzel semmi esélyük sem lehetett.
– Nekem most át kellene adni titeket az őrségnek, – mondta az őrvezető, – onnan a hadbírósághoz kerülnétek és végül a Stanley-Pool mocsaraihoz megdögölni… Fel a kezekkel! – és a revolvere máris rájuk szegeződött. Tehetetlenül álltak az óriás előtt. Lopez elnevette magát.
– Na ne féljetek fiókáim. Én is veletek megyek. A Fort St. Jean óta figyellek benneteket. Ott ültem azon az éjjelen mellettetek a padon, mikor jelentkeztetek. Régen tudom, kik vagytok! Kihallgattam egy pár beszélgetésteket is. Kezdettől fogva vártam, hogy mikor próbáltok megugrani. Jövök én is veletek. Az ötszázezer dollár negyedrésze az enyém. Mert én mindent tudok, uracskáim. Nos? Menjek veletek?
…Tíz perc mulva Von Strasser nyugodtan kúszott vissza a hálóhelye felé. Négy ember, lopott öszvérekkel és készletekkel óvatosan csörtetett át az őserdő bozótjain…
– – –
Az elefántok tisztásán állt a mezitelen pigmeus egy fának dőlve. A lábujjait fel és le mozgatta a lágy humuszban. Egy méter magas lehetett. Ormótlan feje volt, nagy hasa és görbe lába. Tegezével és ijjával úgy nézett ki, mint valami torz Ámor. Lándzsája mellette állt a fához támasztva. A fehérekkel egy szót sem váltott. Mikor megjelentek a négy öszvérrel, a törpe méltóságteljesen megindult előttük egy keskeny csapáson. Olyan gyorsan haladt, hogy alig tudták követni az apró pigmeust. Hajnalra kiértek az őserdőből, a televényes föld alacsonyra vert párájának füstszerű nyujtózásában elérték a Tuburi mocsarat. Piros virágú oleánderek, óriási kaktuszok, kávécserjék, dús jázmin- és mimózasövények pompáztak a szívós zöld iszapból, de mindenütt borzalmas, síri magányosság: ez az őserdő mocsara. A levegő és a víz mérgezett. Fojtó kék ködön keresztül ibolyaszinűen borong a nap, amelynek roppant hevétől ízzik és forr az olajosnak tünő sárréteg. Állat nem jár ide inni, madarat nem látni. Csak nagy, fekete vizikígyók siklanak néha és a bambukfák bolyhos, keménypapírra emlékeztető levelei hallatnak valami furcsa zajt, ha megmozdítja őket az áthaladó kis karaván. Pierre szédül és émelyeg. “Ezt a kölyköt minek hoztátok magatokkal?”, suttogja Lopez. “Mert mindent tud”, feleli Big. Megértő pillantásokat váltanak. A pigmeus olyan biztosan jár a mocsár vékony ösvényén, amelynek két oldalán a feneketlen halál leselkedik, mintha aszfaltos úton sétálna. Valamennyien kissé rosszul vannak.
– Szeretnék valamit kérdezni tőled, Big – fordult Pierre a társához.
– Mit akarsz?
– Te szoktál Erikától levelet kapni?
– Igen – feleli egyszerűen. A pigmeus megáll és messze néz lábujjhegyen, nyakán erősen nyujtogatva a föld alacsonyan terjengő, pállott gőzei fölött. Azután bólint és újra megindul.
– Nem tudod, kérlek, hogy miért nem ír nekem is Erika?
– Mert nem törődik veled. – Ezt is keményen mondta. Provokálóan.
– És miért ír neked?
– Mert a feleségem. Te hülye! Téged csak azért bolondított, mert kiszemeltünk, hogy a kombinációs zárat felnyisd. Én kértem meg rá, hogy bolondítson téged.
– Nem igaz! – kiáltotta és megragadta Biget a zubbonyánál. Rövid ívben csapta orron, szájon Big ökle. Ezer tüzes szikra villant fel a szeme előtt, lezuhant az iszapos földre és ájulása előtt még összefutott egy pillanatra szájában a zöld talaj kesernyés íze, miközben egyre távolodva sustorogtak feléje a menekülők fölött megrezdülő nagy bambuklevelek…
– – –
A hat méter magas adarfűben haladtak, nagyon óvatosan, mert ez az ősrét tele volt kígyókkal. Készleteik már fogytán voltak, de a törpe néger megnyugtatta őket néhány kézjellel, hogy közelednek utuk végcéljához. Hajnalban az utolsó adarfűcsomót tolták szét maguk előtt és szemben egy tisztáson feltünt Jola, a Benue folyó partján. A pigmeusnak odaadtak negyven mattakot, a kialkudott díjat és a kis néger, karjára csatolva a rézkarikákat, lándzsájával minden lépésnél maga elé ütve, megindult méltóságteljesen visszafelé. A három cinkos öszvéreivel bekocogott Jolába. Ez a pacifikált néger falu már nem rejtett rájuk nézve veszélyt, túl volt a francia határon, Nigéria tartománya kezdődött itt, amely angol fennhatóság alatt áll. A falu lakói barátságos halászok voltak, Luma törzsbeli négerek, főnökük Szokota király, készségesen ajánlkozott, hogy a négy málhásöszvér fejében ellátja őket a szükséges mennyiségű maniokgyökérrel és saját csolnakján viszi valamennyiöket Lokodsába, ahol a Benue a Niggerbe ömlik és állomása van annak a vasútvonalnak, amely Kanoból, a rabszolgaparti Lagos kikötőig megy. Ez volt utuk főcélja. Az éjszakát Szokota király falujában töltötték és hajnalban őfelsége saját legmagasabb mancsaival ragadta meg a kormánylapátot, hogy utasait a sziklazátonyoktól és krokodiloktól hemzsegő Benue folyón ellaviroztassa Lokodsáig. A magas partok között sellőről sellőre bukó sebessodrú folyón valóságos művészet volt kormányozni, cédrustönkből vágott ladikjukat. Szokota a csónak orrában állt hosszú lapátjával és biztos kézzel vezette őket a szirtek között. A víz mindenütt fekete pikkelyek körül gyűrűzött és az ocsmány krokodilusfejek csónakjuk pereme körül lapultak össze undok csattanásokkal. Említésre méltó esemény csak egy történt útban Lokodsáig. Lopeznek átnedvesedett a nadrágja a becsapódó habfodrocskáktól és felemelkedett, hogy arrább üljön, de közben megbillent a csónak. Big, mintha segíteni akarnak, utánakapott… Utánakapott, vagy meglökte, ezt nehéz lett volna eldönteni, annyi tény, hogy Lopez kifordult a csónakból, de sikerült egy kiemelkedő szirtet átkarolni a hullámok között. Kétségbeesetten kapaszkodott és segítségért kiáltott. Szokota kezében meglendült a kormánylapát, mikor észrevette a vízben vergődő embert, de hirtelen egy revolver csöve szegeződött legmagasabb hasának és valaki ezt sziszegte:
– Gyerünk! Evezz tovább! Előre!
Őfelsége rémülten vezette tovább a csónakot és egy fürge krokodilus a közelben már megpillantotta a szerencsétlenül jártat.
Estére Lokodsába értek és éjfélkor már útban voltak Lagos felé a Kanoból közlekedő vonattal…