Trópusi pokol

NAMASZ-RUMBA.

Ki hinné, hogy Namasz-Rumbáig mindössze kilenc áldozatot szedett magának átkelési vámul a Gidi sivatag? Az emberek nem is tudják önmagukról, hogy milyen erősek. Az emberi erők végső határát csak a legfelsőbb hadvezetőség tudja számokban kifejezni, kilométerekben, időegységekben, súlyelosztásban megnevezni. Igaz, hogy ezzel szemben az a hadsereg, amelyet Napoleon kiéhezetten és megfagyva hozott haza Oroszországból, egy sportegyesület díszfelvonulását reprezentálta volna a légiónak ama két százada mellett, amely Namasz-Rumbába érkezett. Ember, állat, ruha, fegyver, egyformán szürke volt a portól, cafatokban szakadt le róluk a felszerelés és a katonák átlagos testsúlya negyvenhét és ötvenöt között ingadozott.

Pierre, miután átesett az első nagy krízisen, szerencsésen megérkezett az oázisba. Louval való barátsága még jobban megerősödött, miután a lánytól kapott egy kis gézt és zsiradékot, amivel gennyes szemgyulladását éppen annyira lokalizálhatta, hogy ne vakuljon meg. Miután ebbe a szörnyű helyzetbe került miatta, még jobban csüggött gondolataival Erikán. Erika volt az egyetlen, akinek indulás előtt megírta a címét, az új nevét és a századát, hogy levelet várhasson tőle. Azzal a határtalan szenvedéllyel ruházta fel ezt a nőt, amellyel az emberek olyan konokul túlozzák el szerencsétlen cselekedeteik indító okait. Biggel és Tontonnal jóformán alig találkoztak. A két igazi bűnöző és a züllött úrifiú között tulajdonképpen sohasem volt őszinte, benső kapcsolat. Csak a bűn hozta össze őket. Ami még azon felül néha mégis Pierre közelébe kényszerítette a két embert, az a távoli jövő közös tárgya volt: az elrejtett ötszázezer dollár. Megfogadták, hogy ha kiszolgálták az idejüket, együtt mennek érte. Ha alkalom adódik szökésre, akkor együtt szöknek.

A másik kettő már régen elhatározta, hogy nem egyforma arányban fogják elosztani a pénzt és ha adnak is Pierrenek belőle, nem fogják túlzásba vinni vele szemben a nagylelkűséget. Egymás iránt sem voltak valami nagy bizalommal. Big mindennap ellenőrizte, hogy Tonton közöttük van-e és Tonton nem hagyta magára Biget, ha szabadnaposak voltak. Pierrere pedig mind a ketten vigyáztak távolról. De volt valaki, aki mind a háromukra vigyázott. Az erős Lopez.

Lopez őrvezető spanyol volt. Mint bilincs- és kőtörő járta valamikor a falvakat és egy gyilkossági ügyből kifolyólag menekült a légióba. Nem feltünően, de állandóan figyelte Biget és Tontont.

Namasz-Rumba ligete jóformán kizárólag katonai bázis. Pierre idevárta az első levelet Erikától, de hiába. Három hónap előtt jött el Marseillesből, azóta hiába várt levelet. Elkallódott talán a levél? Vagy lehet, hogy Erika beteg. Erika! Erika! Életének milyen végzetes kisérőzenéje ez a név. Este volt. Az oázis hűs csendjébe néha távoli vadállatok hörgése hallatszott és álmukból felriadt tevék felelgettek rá rémülten. A vad thimián-fű kesernyés, mentolos illata nehezedett a levegőre és a pálmák széles, sötét levelei olykor összezördültek egy-egy tovalopódzó majom fürge teste mögött. Észre sem vette a leányt, mikor melléje ült. Csak a hangjára rezzent fel.

– Zavarom, Vermieux?

– Maga soha sem zavarhat, Lou.

Kellemes melegség enyhítette a szomorúságát, ahogy a leányt ott látta maga mellett és önkéntelenül megfogta a kezét. Lou hagyta. A markáns, kemény légionisták között valami megnyugtató társaságot jelentett neki Pierre szinte lírai modora.

– Megkérdezhetem, hogy mi volt azelőtt?

– Mondja – kérdezte válasz helyett hirtelen Pierre, ahogy a leány finom arcába nézett, – hogy került maga a kantinos szolgálatába?

– Én… én segítettem megszerezni az engedélyt, azzal a feltétellel, hogy elhoz magával…

– Hogy bírja ki itt a sivatagban, barommá vált emberek között?

Lou nem felelt. Pierre már régen meg akarta ezt kérdezni tőle, mert feltünt neki, hogy a lány milyen rémülten és borzadva húzódik el a tréfás katonatenyerek közeléből és mondatai is sokkal finomabbak, választékosabbak voltak, mint az alacsonyabb néposztályokból kiselejteződött kantinosnők otromba frazeológiája. Miután a lány nem felelt, nem is kérdezte tovább. A gyarmati hadseregben nem volt szokás furcsaságokat firtatni. Mindenkinek van titka. Az egész földrész, forróságával, dzsungeleivel, mocsaraival és pálmáival maga a Titok volt anyagba formálva. A lány is szerette volna mégegyszer megkérdezni, hogy a gyerekes külsejű Vermieuxt miféle balsors tornádója sodorta ide, de miután ő maga zárkózott volt, úgy érezte, nincs joga a fiatalember bizalmához. Csendben ültek egymás mellett az afrikai ég dermedt sátra alatt, szivükben balsejtelmekkel úgy érezték, hogy ismeretlenül és egymás előtt zárkózottan is jól esik csendesen megszorítani egymás kezét és úgy ülni szótlanul.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

négy × egy =