A NAGY KARANTÉN.
Másnap a fogadóban egymással szemben ültek Lou és Pierre. Von Strasser tapintatosan magukra hagyta őket.
– Most búcsúzzunk el, Kitty, – mondta Pierre rendes nevén szólítva a leányt, – magam akarok elmenni a rendőrségre; jelentkezni. Akkor is ezt tettem volna, ha nem találkozom magával. Nagyon tisztán és világosan látok mindent. Én nagyon megbűnhődtem azért, amit tettem, de az igazságszolgáltatásnak is felelni akarok. Volt valami, ami megzavart eddig, Erika.
– Akit szeret, – mondta a lány és továbbra is mereven figyelte Pierret.
– Nem szeretem. Azt hiszem, nem is szerettem. Őrültséget tettem miatta és az ember nehezen látja be, hogy nem is volt komoly alapja annak az őrültségnek, amit elkövetett. Ezért ragaszkodtam olyan sokáig és kétségbeesetten Erikához lelkileg. Én már régen magát szerettem, de nem akartam belenyugodni abba, hogy az ok, ami miatt bűnöztem, ami miatt a sivatagban haldokoltam, egyszerüen csak ostobaság. Anélkül, hogy tudtam volna róla, görcsösen ragaszkodtam Erikához, mint indokoláshoz. Ez mind-mind csak mostanában lett világos előttem.
Mind a ketten hallgattak.
– Most mondja meg nekem Pierre, hol van elrejtve a táska?
– Jogom van hozzá Kitty, hogy én magam adjam elő, vagy legalább is önként közöljem az afrikai rendőrséggel. Ez enyhitené a büntetésemet.
– Igaza van. Joga van hozzá, hogy maga adja elő a táskát. De én fogom ezt a maga nevében megtenni. Mert… mert nem akarom, hogy jelentkezzen a rendőrségen.
Megint hallgattak.
– És miért nem akarja, hogy… jelentkezzem?
Kitty nem felelt. Pierre megfogta a kezét, megsimogatta.
– Nézze, valamit tennünk kell. Két ember útban van Franciaország felé és ha előbb érnek a rejtekhelyhez, mint mi, akkor örökre elveszett az ötszázezer dollár, az édesapja becsülete és ennek a halálos kísérletnek minden kiharcolt eredménye.
– Igaza van abban, hogy magának kell visszaadni a táskát. Én most elmegyek a postára, mert levelet várok az édesapámtól, addig maguk csomagoljanak össze mindent és a hajón találkozunk. Útközben, vagy ha akarja, még innen, rádió útján értesítheti a marseillei rendőrséget…
– Már tudom, hogy kit fogok értesíteni.
– Mindent magára bízok, Pierre…
Gyengéden magához szorította a lányt és most először végre megcsókolták egymást.
– – –
Mialatt Kitty a postára ment, Pierre és von Strasser végzett a csomagolással. De alig, hogy leültek kifújni magukat, megjelent egy néger gyerek és levelet hozott számukra. “Nagyon leköteleznének, ha Marseilleben egy megbizatást intéznének el a White Star Line-nél” – állt a levélben, – “kérem, keressenek fel a fogadómban, ahová a néger boy elvezeti önöket. Őszinte hívük Van Russel”.
Ha Nyugat-Afrikából Franciaországban megy az ember, igazán hasznos szolgálatot tehet az olyan régen elszakadt európainak, mint Van Russel. Bizonyára fontos oka lehetett, ha zavarta őket. Követték a néger gyereket, aki a külváros egy fogadójához vezette őket. Lagos egészében véve olyan piszkos, hogy árnyalatnyi különbségeket észre sem lehet venni, tehát nem tünt fel nekik a kültelki környezet. A néger fiú kinyitott előttük egy ajtót és beléptek. Abban a pillanatban az ajtó becsapódott mögöttük.
– Mi a csoda!…
Percekig alig láttak a homályban, azután borzadva ugrottak a szoba sarkába attól a nyöszörgő emberformájú tömegtől, amelyet megpillantottak a gyékényen. Pierre fel akarta rántani az ajtót, de zárva volt. Hallották, amint valami szekrényfélét tolnak eléje. Nekivetették a vállukat. A rosszlevegőjü, legyektől zsongó szobában ájulásszerű érzés csavarodott a torkukra, mint valami láthatatlan, vastag hurok. Autó zúgott… lépések dobogtak… azután ellökték a szekrényt, az ajtó kitárult, de mielőtt szólhattak, vagy védekezhettek volna, valóságos kötélhálózat csavarodott mindenfelől a testükre, gumibotütések zúgtak valahonnan és csodálatosképpen nem rablók, hanem rendőrök álltak körülöttük. Azután mintha zsákba dugták volna őket, a sötétben vergődtek…
Az egészségügyi rendőrök nem sok teketóriát csináltak. A riadóautóról egy hajóra dobták mindkettőjüket és éjfélre már kikötött velük a hajó Santa Isabel szigetén, ahol a ragálygyanusakat tartották fogva, a katonaság által őrzött nagy karanténben.
– – –
Kitty észrevette a két szökött légionistát, amint a hajó indulására várva, ott ácsorogtak a málhák körül. Óvatosan kikerülte, hogy észrevegyék és Von Strassert vagy Pierret kereste szemével. A hajó rozoga testét már megremegtették a turbinák, a málhák lassan mind eltünedeztek a partról és Kitty még mindig nem látta közeledni útitársait. Hol késlekednek? Hogy kikerülje a két banditát, felment a fedélzetre, elfoglalta a kajütjét és az ablakból kémlelt ki szorongva.
– A két fickó most már jó helyen van, – mondta Big.
Tonton csak kedvetlenül mormogott. Csuklójában, vállában furcsa hasogatást érzett és időnként görcs nyilalt a hasába. Már reggel óta érezte ezt a sokféle furcsa sajgást a testében, a cigaretta sem ízlett, zúgott a feje.
– Valami bajod van? – jegyezte meg Big.
– Azt hiszem… kiújult a maláriám…
Big lopva figyelni kezdte cinkosát. Észrevette, hogy arcbőre, amely még az előbb csak vértelenül sápadtnak látszott, most furcsa kénsárga árnyalattal kezd színeződni…
– Azonnal jövök – mondta hirtelen -, veszek egy francia ujságot.
Gyorsan otthagyta cinkosát, elvegyül az utasok között, majd felsietett a hajóra. Ezeket a tüneteket már látta egyszer Agadeszben, saját szakaszának hadnagyán, de tizenöt év előtt, mikor Közép-Amerikában csatangolt a dokkokon, már többször megfigyelhette ezt a kénsárga arcbőrt. A diagnózisa helyes volt.
Tonton, mikor egyedül maradt, kimerülten dőlt egy oszlopnak, hirtelen feléje siettek a házak, hegynek emelkedett előtte az utca és valami langyos buggyanással telt meg a szája…
Kitty látta a csődületet az állomás tájékán, de nem sokat törődött vele. Elszoruló szívvel hallotta a jellegzetes dübörgő gurulást, ahogy felvonják a hajóhidat, szeretett volna lerohanni a partra. Pierre! Pierre! – sikongta belülről ijedten, de a barátait nem látta sehol, a harsogva fröcskölő propeller porrátört hullámok között forgott egyre gyorsabban, a part megingott odakünn és ment a hajó!
– – –
Santa Isabel szigete két méter magas vaslemezkerítéssel van körülvéve. A kerítés tetejét szöges drót szegélyezi és a kerítésen kívül csak egyetlen épület áll, a csendőrkaszárnya. A kaszárnya lábánál terül el a földrész legszomorubb kikötője, a gátakkal négyszögbe fogott kopár parti rész. Némaság és csend üli meg a kikötőt. Ha tájékozatlan ladik vagy motoros háromszáz méternyire közelíti meg a partot, akkor rálőnek. Minden száz lépésnél szuronyos csendőrök őrsége sétál a vasfal körül. Ami a vasfalon belül van, annak lehetőségéről, valóságáról a külső világnak nincs fogalma, mert csak lázálmok és fantazmagóriák lidércnyomásos látomásaiban fordulhat elő. Repülőgépről nézve a Nagy Karantén oblongum alakú, lapos barakok szabályosan rendezett sora. A barakok útján egy keskeny iparvágány halad, amelyen mindennap apró, fafűtéses mozdonyával néhány kocsiból álló vonat fut végig és minden ajtónál megáll. A barakokból kihordják a kocsira a halottakat és a vonat megy tovább a másik barakig, amíg útja végeztével eléri a sziget végében lévő temetőt. A játékszerekre emlékeztető kis vasutacska napjában kétszer: reggel és este végzi el ezt az útját, minden szekció előtt aprót sípolva és türelmesen várakozva, miközben az izzadó mozdonyvezető közömbösen támaszkodik ki a lokomotív ablakán egy fényes nikkelrúdra. Esetleg ásít is. A betegek és a halottak ezen a helyen olyan megszokottak, mint hivatalban az akták és a temető nem szörnyűbb látvány, mint valami irattár. Ebbe az irattárba kerülnek, mint kivégzett percsomók, a tetemek.
A karanténnak nincs kórházi jellege. Ápolásban senkit sem részesítenek, egyforma undok kosztot hordanak szét. Itt nem a behozott betegeket gyógyítják, hanem a künn élő egészségeseket védik. A cél az, hogy a hagymázos ember ne terjessze a betegséget és itt haljon meg, ne a társadalomban. Ha véletlenül nem hal meg, az sem baj. Akkor két hétig megfigyelés alatt tartják a fertőtlenítőtelepen és az ócska gőzös visszapöfög vele a partra. Ez azonban ritka eset. Általában itt meghalnak. Aki csak tífusszal jön be, az kap hozzá pestist, aki a sárgalázból már felépülne, annál fellép a kolera, mint recidiva. A trópusi betegségek nagy részét még az orvostudomány sem ismeri. Hólyagok, fekélyek, napok alatt sorvadó végtagok, rendszerezetlen szúnyogfajták ragályai, ismeretlen növények mérgei, kihalófélben levő törzsek ősi betegségei összezsúfolva, haldokló, sikoltozó, lázban rázkódó, esetleg látszólag teljesen egészséges vagy szemmelláthatólag már órák óta halott emberek tömkelegében. Csak egy kísérleti vagy megfigyelőállomás százezrekbe kerülne itt, valami európai elgondolású kórház ilyen területen, ennyi ápolttal talán milliókba is. De erről szó sincs. A karantén nem ápol, csak elkülönít. Az a fejebúbjáig karbolszagú, búvárruhában inspiciáló egyén, aki végighalad a szobákon, még csak meg sem nézheti a rengeteg beteget, működése kizárólag a beálló halál konstatálására szoritkozik. Az ugyancsak búvárruhás ápolók nem törődnek mással, mint a dühöngők és őrjöngők megfékezésével.
Von Strasser és Pierre rémülten kuporogtak törökülésben az ágyaikon. Tizenhatan voltak ebben a szobában. Velük szemben egy néger feküdt, aki először életében került ágyra és miután állandóan félt attól, hogy leesik, minduntalan leszállt a gyékényről és végignyúlt a betonpadlón, de engedelmesen tűrte, hogy az ápolók újra visszategyék a helyére. Jobbra tőlük egy arab feküdt, tenyérnyi biborvörös kiütésekkel, lehúnyt szemmel lihegett és minden izma rezegni látszott. Von Strasser átérezte a teste forróságát, úgy tüzelt. Egy hatalmas matróz azt üvöltötte időnként hörögve: «Agyőőőő… Agyőőőő…»
– Azt hiszem, – mondta hidegen Von Strasser – innen már nem jutunk ki, kedves barátom.
– Nekem ki kell jutnom! – ismételte kétségbeesetten Pierre. – A táska! Senki sem tudja, hol az aktatáska. Benne van a becsületük. Ki kell jutnom innen! Ha valamelyik bandita hazaér, mielőtt én kijutottam innen, akkor örökre vége…
Egy vigyorgó néger ült velük szemben az ágyán, látszólag semmi baja sem volt és azzal szórakozott, hogy papucsával agyonütögette a gyékényén nyüzsgő rovarokat. Bogarak, legyek, szunyogok, kukacok vitték a csírákat itt egyik betegtől a másikhoz.
– Ne kínozza magát barátom, – vigasztalta Von Strasser – végre is minden mindegy. Ez a rendszer, amelyben az élet nagy parádéja vonul fel, nemcsak végtelenül komplikált és szomorú, hanem örökkévalóan bölcs is. Ne túlozzuk el az epizódok jelentőségét. Bizonyos szemszögből nézve minden csak epizód. Percek, századok, emberek, fajták, könnyek, örömök, háborúk és hangulatok: minden csak epizód, minden csak részlete az ismeretlen Egésznek. Valamikor vagyonom volt, szép családom, rangom és hatalmam: epizód. Szerencsére az is csak epizód, hogy elmentem Afrikába és az is csak egy jelentéktelen muló körülmény lesz, mikor ezen a piszkos gyékényen egy utolsó mozdulattal a halálba dermedek… Azt hiszem, nemsokára. Fázom… Nézze, ha én meghalnék és maga kijutna innen, ezt… küldje el Mülhausenbe… az édesanyámnak…
Az elsőosztályú vaskeresztet húzta elő, szakadt, piszkos inge alól.
– Ezt is vissza kellett volna adni a rangommal együtt. Tannenbergnél kaptam…
Pierre értelmetlenül meredt a vaskeresztre. Nem tudott másra gondolni, csak a táskára, a táskára, amelyet Big ki fog húzni a csatorna alól és mindennek vége lesz! Szerette volna a falon összetörni a fejét dühében, amiért nem mondta meg Kittynek a rejtekhelyet. Ki fog jutni innen! Hogyan? A vaslemezkerítésen, a csendőrökön és a tengeren keresztül? Talán mint halott. Mint Monte Christo? A halottakat biztos kiviszik a kerítésen túl, a temetőbe. De ahhoz előbb meg kell halni, hogy odajusson… A hajába markolt kínjában és szerette volna kitépni.
Este megjelent a kis vasut. A hosszú füttyre rémült csend támadt. Az arabot és a délután még vigyorgó négert vitték ki holtan az ágy gyékényébe csavarva. Előbb azonban dróton függő kis fatáblácskát hurkoltak a bokájukra. A mozdony sipolt és a kerekek zörögve gurultak tovább a keskenytávú vágányokon. Azután távolabbról hallatszott a fütty és az ütközők pengve összelapultak, amint a kedélyes vonatocska másik barakk előtt állt meg.
Az éjszaka itt kétszeresen fülledt volt. A karbol és a beteg testek összevegyült szaga mint valami penészes mosogatórongy pihent az arcokon és mindenki félt, mindenki a megőrülés ellen védekezett, mert kibírhatatlan volt a német matróz, aki pontosan minden öt percben, szinte dalolva hörögte, egyre erősbbödő skálázással: «Agyőőőő… Agyőőőő…» Mondta volna állandóan, vagy ne szabályos időközökben, de így már előre reszkettek, előre tudták pontosan, hogy mikor bugyborékol fel a súlyos, forró, sötét bűzben ez a zengő hörgés.
Éjfélkor Von Strasser félrebeszélt. A szakadt moszkitóhálókon bederengő, tejszínű, kísérteties afrikai reggel már kihülten találta a sokat szenvedett német tisztet. És ez a hajnal a búcsúzó matróz szemét is lefogta. Mire az első sárga kévék szétterültek a nap testéből, mely mint egy óriási tearózsa bontakozott ki Santa Isabel keleti dombhullámai felett, megjelent a telhetetlen kis lokomotív, rövid sipolásával enni kérve. Feltették rá a két honfitárs kihült tetemét és Pierre a sarokba húzódva érezte, hogy délig megőrül.
A sorsnak néha hihetetlenül különös, ijesztő tréfái vannak. Ezt az egész regényvéget úgy állította össze, hogy mikor Tonton kitervezte aljas csapdáját, Pierre és Von Strasser elvesztésére, már odaküldött a homlokára egy bérencet, azt az említett szúnyogot a Stegomyák családjából és Von Strasser testével még el sem ért a kis vasut abba a szomorú irattárba, ahol minden befejezett percsomót egy kereszttel jelölt dossziéba tesznek el; mikor már ott feküdt megüresedett ágyán, pontosan Pierre mellett, Tonton is, besüppedt szemgödrökkel, viaszos arccal, negyvenegy fokos láztól dobálva, úgy ahogy behozták Lagos kikötőjéből, a hajó indulása előtt, mikor elkezdett vért hányni és az emberek rémülten szaladtak szét mellőle: Sárgaláz! Még különösebb bonyodalomnak tervezte a sors, hogy éppen ő mentse meg Pierret. Ő, aki idejuttatta. A sárgaláz adta az ötletet. Ez a betegség csak szúnyogok útján fertőz. A beteg ágyneműje nem veszélyes. Mielőtt a halottakat kiviszik, a saját gyékényükbe becsomagolják őket. Mindegyik egy-egy henger lesz.
Pierre gondolkozott…
Az esti gőzmozdony már elment, mikor Tonton egy irtózatos hidegrázásban megkapta az utolsó vérömlést és a karbolszagú búvár rövid mozdulattal feléje intett. A gyékény oldalát ráhajtották, hogy kézzel ne kelljen érinteni és odább gurították a testét. A gyékényből font szabályos henger, belsejében egy friss halottal, mozdulatlanul feküdt, mint valami hatalmas, sárga kanáliscső. Éjfélután, mikor minden elcsendesedett, Pierre levette ágyáról a gyékényt, helyette rátette a halottat és kihengerítette. Saját gyékényét Tonton ágyára dobta és úgy csavarodott bele, mintha az ápolók hengerítették volna össze. Igy feküdt. Éveknek tűnt előtte az a néhány óra reggelig. Végre meghallotta a zörgést, felsípolt a lokomotív… Most!
Érezte, hogy óvatosan emelik és viszik, azután ledobják, úgy, hogy a fejét jól beleüti valamibe. A kis vonat továbbment és újra megállt. Újabb tetemeket halmoztak föléje. Fájtak a csontjai és a mellkasa úgy összeszorult, hogy a bordáját érezte törni. Elájult…
Nem tudta, mióta lehet ájult. Mire magához tért, sötét volt körülötte és csend. Lassan ráeszmélt a valóságra. Nem a mozdonyon volt. A gyékénybe csavart halottakat lerakták egymás mellé a földre. A nap már közeledett legmagasabb állásához és ötven fokon felüli meleg lehetett. Elviselhetetlen hullabűz özönlött a tetemek felől. A két öreg sírásó bágyadtan ült egy dombon a napsütésben.
– Várjunk egy félórát, – mondta az egyik – akkor a nap éppen ide vetíti a domb árnyékát és könnyebb lesz mozogni. Gyere!
A hangok eltávolodtak. Várt, azután egyetlen gurulással kigördült a gyékényből. A sok sírdombbal fedezve magát hasoncsúszott a sziget végéig, ahol néhány szikomorfa árnyékában süppedő nádast áztatott a víz a part tengerbenyuló peremén. Itt meghúzta magát. Közvetlen a lábainál egy farönkhöz kötve, kis ladik pihent a mélyrehajló lombok árnyékában. Magávalhozott gyékényét a vízbe eresztette. A gyékényét azért hozta el, hogy a sírásók ne konstatálhassák egy halott hiányát. Igy ki tudja, mikor és miből veszik észre azt, hogy eltűnt? Talán nincs is pontos leltár minden emberről és akkor egyáltalán nem veszik észre. Csak a fertőtlenítő fog megreklamálni egy hiányzó gyékényt, amelyet a barakkból még elvittek és a temetőből már nem szolgáltattak be. Elnyúlt a ladik fenekén, a vén szikomor vastag árnyékában, és elaludt. Mire felnyitotta a szemét, már ragyogtak a csillagok és a sűrű levélrendszeren át kemény ezüstös holdsugár csiklandozta meg a szemét. Lassan eloldotta a csónakot, óvatosan meritette evezőit a vízbe és megindult a szabadulás felé…
– – –
A bemerülő lapátok csobbanásnyi zajt sem okoztak, a mozdulatlan víztükör hófehéren terült el a látóhatárig és az ég is szinte izzott, mintha egyetlen kerek szénszálas lámpa: a telihold, az egész mindenséget besugározhatná sápadt ragyogásával. Jó távolban már előtünedeztek Lagos elmosódó parti fényei és Pierre, kiérve a legveszélyesebb zónából, bátrabban nyomta be az evezőt. A szabadságával együtt egy család becsületét is megmentette. Mert most már nem fog késedelmeskedni! Hagyta, hogy az éjszakai áramlat lejjebb sodorja a kikötő vonalából. Nem akart semmit sem kockáztatni többé. Egy halászkikötő őrlámpásával került párhuzamba… Még lejjebb sodortatta magát, amíg egy teljesen sötét partrész került szembe vele. Gyorsan kievezett, a ladikot meg sem erősítette, sőt még rugott is egyet rajta és keresztülvágta magát a bozótokon, cserjéken, amíg kiért a város felé vezető útra.
Hajnalra eljutott a dombhajlásra, ahonnan egy páfrányokkal szegélyezett út vezetett a városba. A derengő fényben jól látszott a krétaszerű portölcsér, amely mint gomolygó köd ülte meg a várost és csak a sárga napsugár tette láthatatlanná ezt az úszó ragályfelhőt, milliárd porszemecskét, amely Afrika városai felett vonul állandóan.
Van Russel már öltözködött, mikor beállított hozzá. A derék hollandus kicserélte felhasználatlan jegyét egy másikra, némi pénzt is adott Pierrenek és a fiatalember azonnal a postára ment, ahonnan sürgönyt adott fel.
“Monsieur Thomas, Marseille, Cannebiere 21. Félév előtt eltünt táska a Rue de la Mur Munkásbiztosító sárga épületének esőcsatornája alatt egy téglával zárt üregben van. Lorien.”
Mikor kilépett a posta előtt zajgó emberáradat rosszszagu torlódásába, nagy-nagy megkönnyebbüléssel gyujtott cigarettára és boldog, mély sóhajjal szívta le az első szippantást.