AZ UTOLSÓ FORDULÓ.
Egy viharos éjszakán eltünt az egész expedició és velük együtt eltűnt Joseph Morgen közlegény is. Erről az eseményről legfeljebb Sir Godfried tudott volna magyarázatot adni, aki New-Yorkba a következő kábelt kapta: “Nevezettekkel szerencsésen megérkeztem Kanóba, siker biztos: Wallis.”
– – –
Pierre felemelte arcát a Tuburi mocsár zöld iszapjából. A feje zúgott, halálosan bágyadt volt és csontjai hasogattak. Körötte a halálos némaság, a dús szinesvirágú, pompás, de mozdulatlan tájék, ahová nem járnak vadállatok inni és egyetlen madárcsipogás sem hallatszik. A mérges gőzök bódulttá tették. Csak azért tért magához, hogy félálomban ráeszméljen: ez a könyörtelen, rideg, kikerülhetetlen vég. A nap már lemenőben volt. Lassan visszahanyatlott a földre és újra elvesztette eszméletét.
Arra tért magához, hogy mozgásban van. Orra és szája egy nedves kendővel volt átkötve, a lábát bokában, két karját csuklóban egy öszvér testén hurkolták át. Így szokták errefelé a sebesülteket szállítani. Az öszvért valaki lépésben vezette a kötőféknél. Az ájulásból mély álomba merült ezzel a mozzanatnyi átmenettel.
Azután újra kinyitotta a szemét. Egy raffiakunyhó mélyén feküdt, hüvös vizzel mosták az arcát. Felvetette pillantását és mintha egy régi álmot látna újra, Lou arca hajolt föléje, majd valahol távolabb Von Strasser sovány, nyugodt vonásai fordultak kíváncsian feléje. Jolában volt, Sokota király kunyhójában. Felült.
– No most már nem veszíti el többé az eszméletét – mondta Von Strasser. – Az ütést fel se vette volna, de a mocsár mérges párái nehezen szívódnak fel a szervezetben. Nagyon kábult?
– Nem, inkább fáradt vagyok és szomjas.
– Holnapra kutyabaja – jegyezte meg a német. Pierre lehúnyta a szemét és Lou apró tenyeréhez szorította az arcát, hálásan, valami nagyon-nagyon jó érzéssel. Csendben voltak.
– – –
A csillogó fehér holdfény darabokra töredező tükörré változtatta a rohanó Benue vizét. A folyó két partján hatalmas pálmák és tamariszkuszok sűrű koronái lógatták dús lombjaikat mélyen a mederbe. Ez a galeriaerdőség, mintha valami hatalmas kertész szabályosan ültette volna el sorba a fákat, csak a vizet választja el a szteppétől két hosszú vonalban, a lefolyás mentén. A sápadtan izzó teliholdas éjszaka elég világos volt ahhoz, hogy megkíséreljék rajta a Lokodsába vezető utat.
A csónak, orrában a néger kormányossal, gyorsan suhant a fenyegető szirtek között és Lou elmondott mindent Pierrenek:
– Von Strassernek köszönheti az életét. Ő megleste magukat azon az éjjelen, mikor megszöktek és találkoztak Lopezzel. Von Strasser kihallgatta a beszélgetésüket is. Hallotta, hogy maguk hárman rabolták el a Loew és Thomas-cégtől az ötszázezer dollárt. Azt többen is tudták, hogy a dollár rablói ennél a századnál szolgálnak. A bolond professzor az expedicióval szintén a tolvajt hajszolta. Ugyanis az egyetlen fellelhető nyom Pierre Lorien volt.
A leány szünetet tartott. Pierre dermedten ült. A tág, fehér fény pompás sugárzással ragyogta be a vízre hajló hatalmas pálmakoronákat. Lou tovább beszélt:
– Akinek a hadügyben jó összeköttetése volt, az megtudhatta, hogy a Pierre Lorien név egy Joseph Morgen nevű legionista törzslapján áll. Én is azt hittem, hogy a kis osztrák azonos magával. Ezért igyekeztem kedveskedéssel a bizalmába férkőzni. Von Strasser volt az egyetlen védelmezőm és lovagias barátom ebben a szomorú környezetben, akit mindenbe beleavattam. Miután magukat kihallgatta, nyilvánvalóvá lett, hogy valami tévedés történhetett az összeírás körül, de bárhogy is áll a dolog, a tettesek mindenesetre megvoltak és én útrakeltem Von Strasserrel, négyük nyomába. Miután öszvérekkel mentek, ez a nyom sokkal világosabb volt annál, semhogy tévedhettünk volna. Így találtuk meg magát néhány órával később a Tuburi mocsárban és öszvérháton magunkkal vittük Joláig.
– De… de hát, hebegte Pierre – kicsoda maga tulajdonképpen?
– Thomas Kitty vagyok. A maga volt főnökének a leánya. Az én apám nemcsak a vagyonát, hanem a becsületét is elvesztette a lopás miatt. Mikor a nyomok Pierre Loriennal együtt elvesztek a légió második századánál, én módot találtam arra, hogy apám becsületét megkeressem és megtaláljam a sivatagban, vagy ott pusztuljak magam is. Volt annyi pénzem, hogy társuljak Bertillel és volt annyi bátorságom, hogy beálljak a légió kantinjába.
– És most mit fog csinálni?
– Lagosban átadom magát a rendőrségnek…
– – –
Lagosból háromhetenként közlekedik egy hajó Európa felé. Körülbelül ennyi idő alatt összeverődik egy utasrakomány és aki hamarabb érkezik az indulási időnél, az várakozhat szépen a piszkos, forró, rosszszagú nyugatafrikai kikötőben.
Big és Tonton már két napja hevertek a külvárosi arab lebuj deszkákkal határolt szobájában, a férges gyékényen s várták a hajót, amely másnapra volt jelezve. Ha huszonnégy órával később érkeznek, akkor három hétig várhattak volna Lagosban. Megmaradt értéktárgyaik árán jegyet váltottak Barcelónáig és türelmetlenül lesték a nap múlását. Annyi pénzük sem maradt, hogy egy jobb fogadóba szálljanak. A külváros egyik disznóólszerű bódéjában húzták meg magukat. Pőrére vetkőzve, tikkadtan feküdtek a padlón és időnként kortyoltak a közöttük álló rumosüvegből. Az utcáról behangzó monoton zsivaj, mint valami dobhártyára ható narkotikum süppesztette őket abba a gondolattalan, elbutult kábulatba, amely mintha a halálnak egy részlete lenne, nem bírt időbeli határokkal, állapotszerű érzésekkel. Tonton most mégis erőt vett magán. Már negyedszer hall valami furcsa nyöszörgést a szomszédos boxból. A kalandorösztön, amely nem tűr titkot a környezetben, arra készteti, hogy kifürkéssze a nyöszörgés okát. Keresett egy repedést a deszkán és azt kifarigcsálta a késével, amig olyan nagy lett a hasadás egy része, hogy átláthatott rajta. Még az elállatiasodott rabló idegei is megborzadtak a szomszéd boxban eléjetáruló látványtól. A padlón óriási kopasz kínai feküdt, majdnem teljesen mezitelenül és testét a keleti pestis bomlásnak indult fekélyei borították be végig. Csodálatosképpen még élt. Az arca feketén felpüffedt, hogy inkább görögdinnyére hasonlított, mint emberi fejre, a körötte nyüzsgő sűrű légyraj miatt nyöszörgött, a legyek pedig egyre gyültek, zsongva, mert közvetlen a beteg mellett egy felborult pálinkásüveg körül szirupos tócsa állt. Vajjon miért tartják itt ezt a beteget? Nyugat-Afrikában nem ritka a fekete himlő, egyáltalán nem ritka semmiféle szörnyű fertőző ragály, de az emberek annyira írtóznak az ilyesmitől, hogy a legelső gyanus jelre feljelentik egymást a hatóságnál. Tonton a tizenkétéves néger boytól halálos fenyegetések árán megtudott mindent. A kínai gazdag kereskedő volt, aki itt szokott megszállni máskor is. Két nap előtt beteg lett és a fogadós nem akarja bejelenteni a hatóságoknak, mert… Hm… A kereskedő podgyászában többféle holmi van, amit a fogadós valószínűleg nem fog a világ végéig utána hordani a fellelhető törvényes örökösöknek. Tontonnak esze ágába sem jutott a rendőrségre sietni. Általában nem az az ember volt, aki a rendőrséget sűrű látogatásokkal szerette volna zaklatni. Mindenki éljen és haljon, ahogy tud és mindenki raboljon békességben. Ha a kínai meghal mielőtt a hajó megérkezne, igényt fog tartani egy örökrészre. És nem valószínű, hogy a fogadós elzárkózzon a kisebb áldozatok elől. Ő pedig világéletében szerény ember volt. Visszafeküdt szépen a gyékényre aludni. Ezután este hatig nem történt velük semmi nevezetesebb. Alkonyatkor felöltöztek és kimentek a kikötőbe, hogy lessék a hajót, amely már nem lehetett messze. A terméskőgát körül sűrű mocsokhalmokat himbált enyhén a dagály, homályosüvegű lámpák pislákoltak mindenfelé és az uccai lacikonyhák sokféle kotyvaléka rossz szagokkal gőzölgött a kínai és arab szakácsok főzőkanala körül. A hajóállomás vendéglőterraszán citerák és sípok nyekeregtek. Big hirtelen megkapta társa karját és berántotta a falmélyedés mögé. Közvetlen közelükben Von Strasser és Pierre halad egy fehérsapkás, őszbajuszú emberrel. A két bandita jól ismerte ezt a fehérsapkás embert. Van Russel volt, egy hollandus, aki pénzváltó és menetjegyirodát tartott fenn Lagosban. Előző napon ők is tőle vették a jegyeiket. Jó messziről, óvatosan követték a három embert.
– Te érted, Big, hogy a fenébe került ez ide a Tuburi mocsárból?
– És az az átkozott német is vele van! Valószínűleg továbbcipelte a fiút és most osztozni akarnak a dollárokon. Te!… Ezek is most vettek Russeltől jegyet a holnapi hajóra.
– Itt fognak maradni! – mondta határozottan Tonton.
Pierre és Von Strasser beléptek a kikötő egy jobb vendégfogadójának kapuján és elbúcsúztak Van Russeltől.
A két bandita gyorsan tanácskozni kezdett. Terveket szőttek, fondorlatokat eszeltek ki, emberek életéről határoztak, legalábbis ők azt hitték. Közben azonban egy egész apró szúnyog a Stegomya-félék családjából Tonton homlokára szállott és enyhe viszketést okozva megszúrta. Ez a szúnyog egyike volt azoknak a finomabb eszközöknek, amelyekkel ismeretlen hatalmasságok az emberi sorsokat tetszésük szerint intézik.