Pipacs, a fenegyerek

1.

Braces a kunyhóban ült, és épp egy folytatást írt. A szeme vörösre volt dörzsölve, és a fejét jobbra-balra lógatta.

– Mi baja van?

– Álomkór… – suttogta. – Végem van… Álomkór… Folyton álmos vagyok, és teljesen elzsibbadt mind a két hüvelykujjam.

Sikeres kezelésnek bizonyult álomkór ellen, hogy Pipacs a nyakcsigolyájánál fogva felragadta.

– Menjenek ki, és csomagolják fel az öszvéreket. Indulunk.

Azután megkerestük Hendont.

– Mr. Hendon, ön velünk jön.

– Ki van zárva… Ha megtanítottam őket bridzsezni, kitűnő lesz!

– Kérem, ne akadékoskodjék. Elvisszük Bandjermasinba, és ha pihent kissé, újra visszajöhet.

– De mondom, hogy nem lehet…

– Akkor kénytelenek leszünk önt megkötözni.

– Az nagyszerű! – mondta örömmel. – Még sohasem vittek megkötözve. Erőszaknak engedek; mint a drámai hősök… Hé! Bililimu, kötelet az uraknak.

Szegény…

Gyöngén áthurkoltuk a kezét, de jó erősen odakötöztük egy öszvérre. Fütyörészve, nyugodtan ült a lován, és Roger időnként megtörölgette a monokliját, ha kérte. Mint valami spleenes angol főúr, úgy viselkedett. A Zöld Király és népe a hegy lábánál induló őserdei ösvényig vezetett bennünket. Csak a hegyre is felkúszó olajvezeték előtt hátráltak meg, mert ezt szentnek tartották.

Alig mentünk ötven métert, amikor lövés dörrent. Roger felkiáltott.

– Eltaláltak! A karom!

– A sziklák mögé! – vezényelt Pipacs, és mialatt még három-négy golyó fütyült el mellettünk, felfutottunk a hegyi ösvényen a sziklához.

– Ököl!… A gazember! – ordította Pipacs.

– Tizenöten vannak legalább.

Szinte reménytelen volt a helyzetünk. Ha akarják, egyszerűen kiéheztetnek a sziklák között. A Kini-Balu négyezer méteres csúcsa volt csak mögöttünk. Hevenyészve bekötöttük Roger karját, kissé felpofoztuk Bracest, amíg képes volt száron vezetni az öszvért. A szerencsétlen Hendon egykedvűen nézett, monokliját szorította szemgödrével, és hangosan fütyült.

Siettünk hegynek fel, a sziklák fedezetével.

A gazemberek elszórtan, óvatosan közeledtek. Egyik oldalon nem találtunk fedezéket, mert az olajvezeték itt futott végig az ösvényen. Egyre magasabbra hátráltunk a hegyoldalban.

– Odanézz… – suttogta Pipacs.

Jobbra fent, nem az úton, hanem távolabb, egy kiugró sziklán Turner állt! És mellette a görögorrú. A cinkosok! Ezeknek kellett volna feltartani bennünket az erdőben.

Nem lőttek ránk. Úgyis a kezükben voltunk. Pipacs leadott feléjük egy lövést, mire gyorsan eltűntek. Egy golyó levitte a parafakalapomat. Jöttek a kutyák vagy tizenöten lentről. Egyszerre a barátom elnevette magát, és harsányan énekelni kezdett:

– “Tévedtek az apuskák! Mert jött Pipacs bácsi az ő rengeteg eszével! Trallala!… És mind elmennek oda, ahol a kakukk terem!”

Azt hittem, megőrült. De nem. Hirtelen felkapott egy hatalmas sziklát, és odavágta az ösvényen lefelé húzódó olajvezetékre. A félméteres állványon feszülő betoncső eltört, és a rettenetes nyomás alól felszabaduló olaj, amely szinte forrponton tör fel a földből, hatalmas sugárban lövellt ki, fröcskölve, harsogva ömlött a sziklának, elárasztva az ösvényt. Két-három irtózatos ordítás hallatszott. A banditák fejvesztetten, ugrálva menekültek jobbra-balra a kövek mögül. Másodpercek alatt olajpatak árasztotta el az ösvényt, és akit elért, aki elcsúszott, az iszonyú halállal halt meg. Ököl és a tömzsi társa már egy közeli sziklánál voltak, és a menekülés igen logikus útját választották: rajtunk keresztül, felfelé akartak kitömi az olaj elől. De ezt csak akkor vettük észre, amikor az alkonyi homályból feltűntek előttünk. A tömzsi torkon ragadott, a földre zuhantunk, és gurultunk az olaj felé. Összeszorult gégémből kimaradt a levegő… Már elsötétedett előttem minden, és ekkor egy sziklához ütöttem a fejemet. Az éles fájdalom pillanatnyi energiájával kiszakítottam a nyakamat, a tömzsi felém sújtott, lekaptam a nyakamat, az ütés átrepült felettem, és én egész testsúlyommal beleugrottam fejjel az arca közepébe. Ordítva zuhant hanyatt, egyenesen rá a nyitott vezetékre, és a forró olaj lesodorta…

Pipacs szabályszerűen bokszolt. Ököllel. Az óriás el akarta kapni Pipacs egyik lábát, de ahogy lehajolt, barátom a térdével az arcába rúgott, hogy az óriás egy kissé megszédült. Ijesztő nappali világosság támadt. Egy menekülő bandita tette, vagy más oka volt: meggyulladt az olaj. Kísérteties lángok lobogtak fel. Roger az öszvéren menekült felfelé Hendonnal, én siettem Pipacs segítségére, a perzselő hőségben már égtek a fák, és a láng másodpercenként felcsapva, fojtó füstfellegeket dobott a magasba…

Pipacs ökle belecsapott a másik állába, a bandita felbukott, de revolvert rántott…

Nem érek oda! Pipacsnak vége! Egy lépésről leteríti… De ekkor Ököl mögött egy rémült arcú, csúnya ember bukkant fel, és sírásra görbült szájjal, egy gyönyörű portable géppel úgy csapta fejbe a rablót, hogy az lecsúszott a kőről, és a halál előtti rémült ordítással bukott a lángoló olajba…

– Gyerünk! – lihegte Pipacs. – Ide utánunk jön a tűz…

Feljebb mentünk. A hegyoldalon gyorsan kapaszkodott fel a tűz, amíg a kopárabb részekhez nem ér. Siettünk. Közben besötétedett. Iszonyú égő pokol lett odalent a völgyből…

– Gyere… Keressünk valamerre ösvényt a másik oldalra – mondta Pipacs. – Maguk vigyázzanak Mr. Hendonra – és Braceshez fordult, megszorítva a Nagy Vadász kezét. – Ez volt az első eset, hogy ön igazi vadat terített le az írógépével.

– Sajnos, uraim – felelte drámai hangon Braces -, azt hiszem, tüszős mandulagyulladást kaptam!

Ne részletezzük, hogy Pipacs mit mondott. Ő sokszor oly közvetlenül tárgyilagos. Az útról néhány bazalt szögellt ki, amely, úgy látszik, járhatóan fogta körül a hegygerincet. Erre kerestünk ösvényt, szikláról sziklára lépve. Ahol fordul a hegygerinc, hangokat hallottunk. Óvatosan lopódzkodtunk előre…

Két ember beszélgetett a fordulón túl. Ők azok!

– Meg kell akadályozni, hogy a foglyot magukkal vigyék az Olajvárosba… – suttogta az egyik hang.

– De hogy akarsz bírni ezekkel az ördögökkel?

– Én Turnert… – suttogta Pipacs, azután kilépett a forduló mögötti platóra.

– Mi újság, Mr. Turner?

De mielőtt még Turner közölhette volna, hogy mi újság, állcsúcson vágta, hogy ez szó nélkül elterült, és a görögorrú, mielőtt még Pipacsra vethette volna magát, egy rúgást kapott tőlem, ami eltérítette az útjából, azután a revolveragyam koppant a fején.

– “Az élet olyan, mint a füst – dúdolta Pipacs -, ma itt vágnak fejbe, holnap ott…”

Közben megkötöztük őket. A sziklában tágas odú volt. Ide vittük be a két foglyot. Fent az olaj lángjai nehézkésen emelkedtek, mintha pokrócot lengetnének, és nagy füstfelhőket bocsátottak fel. Továbbmentünk. Az út hegynek fel vezetett. De mit csináljunk? Talán mégsem visz a csúcsig, illetve akad közben oldalösvény, amelyen át a másik lejtő felé mehetünk le. Egy óra múlva erősen lehűlt körülöttünk a levegő. Reménytelen volt az ügy. Ezer méter körül jártunk. A kristálytiszta hajnali levegőben már közelinek látszott a hóhatár, és valami dörgő harsogás erősödött, ahogy mentünk: vízesés. Másztunk tovább. Ezerhatszáz méter körül lehettünk, de már a saját szavunkat sem hallottuk a víztől. Azután kibukkantunk egy hatalmas fennsíkra. Döbbenten álltunk meg. A hajnalban meg félelmetesen látszottak a lángok alattunk, a Kapuasz vízesése szédítő magasságból zuhogott közvetlen közelünkben egy hatalmas szakadékba, siketítően dörgött és harsogott.

És körül a síkon bennszülött kampongok! Cölöpkunyhók!

– Hát ez mi…

Dajakok a hegyen? Bementünk a faluba. Sehol egy lélek. Odavetett tálak, dárdák jelezték, hogy nemrégen még itt népes tábor volt. Most hol vannak? Nem tudtunk beszélni egymással, mert a vízesés robaja lehetetlenné tette. Az egyik kunyhónál Pipacs meglepetten hátralépett. Odasiettem.

A kunyhóban egy ősz hajú európai feküdt gyékényen, bágyadt szeme nyitva volt, és nyalogatta kiszáradt szája szélét.

Hihetetlenül leromlott külsején látszott, hogy beteg. Letérdeltem melléje, és a fülemet egész a szája elé tettem.

– Holliday… – suttogta. – Vizet…

Megitattuk.

– Nincs mit keresnünk tovább! – mondta Pipacs. – Leszállítjuk valahogy ezt a beteget az embereinkhez.

Két tenyerét a fülemhez téve üvöltötte ezt. Óvatosan pokrócba csavarva vittük le Hollidayt. Lefelé könnyebben ment az út. Áthaladtunk a tisztáson, ahol a barlangban hagytuk foglyainkat. Pillanatnyilag jó helyen vannak, nem törődtünk velük. Levittük Hollidayt a tisztásra. Egy őrült és egy beteg volt velünk. Segédcsapatunk Bracesből és Rogerből állt.

Boldogan láttuk, hogy a csőből már nem ömlik az olaj. A hirtelen csökkenő nyomás jelezte valahol, hogy eltört a cső, és lezárták az olajvezetéket. A tűz alábbhagyott. Holliday egypár szót beszélt nagy nehezen. Elmondtunk neki mindent, kivéve azt, hogy Hendon, akit távol tartottunk tőle, szerencsétlenül járt.

Bágyadtan bólintott.

– Hendon okosan fogta meg… De tévedett… az ábra nem halász harcost jelent… A bennszülött jelírás szerint… a hal a süketség írásjegye… a törzs… a vízesés mellett… jóformán alig hall. Ott születnek… élnek, a dübörgésben… A jel azt jelenti, hogy… süket dajakok… Mikor másodszor… visszatértem… tífusz…

Ez volt hát a megfejtés.

Délután már nem volt láng, csak a kesernyés, rossz szagú füst szállongott lomhán. Este megkíséreltük a leszállást. Láttuk, hogy lehetséges!

– Roger! – mondtam, a titkárnak. – Most magára fogok bízni két megkötözött embert. Mi a két beteggel előresietünk öszvéren. Maga és Braces nem bírnak majd követni bennünket. Vigyázzon, hogy beszállítsák őket a csendőrségre. Itt vannak felettünk, egy barlangban. Ne hagyják becsapni magukat, nagyon veszélyes rablók. Úgy megkötöztük őket, hogy nincs mit tartani tőlük, de mindent meg fognak próbálni. Hátrakötött kezüket fűzzék össze szíjjal szorosra, és úgy vezessék őket, de egy percre se eresszék el a szíjat, és maga, Roger, a revolverét mindig lövésre készen tartsa.

Megmutattam Rogernak a barlangot, ahol a foglyokat hagytuk. Hollidaynak hordágyat rögtönöztünk, azután Braces siránkozva fordult felénk

– Nem lehetne engem is egy hordágyra tenni? Hörghurutom van.

Pipacs, sajnos, sohasem lesz már finom ember…

2.

Visszafelé még egyszer átszenvedtük a dzsungelt, egy őrülttel és egy lábadozóval. Hendon tisztára angol arisztokratának képzelte magát, és összehasonlítva a dzsungelt bizonyos szalonokkal, azt magyarázta nekünk, hogy az őserdő mennyivel kellemesebb. Így érkeztünk meg az Olajvárosba.

Hollidayt nyomban kórházba vittük. Hendont nem mertük Lilian elé vezetni azonnal. Előbb egy kisebb szállóba mentünk vele, ahol megmosdattuk, megborotválkozott, és tiszta ruhát szereztünk neki. Sem ő, sem a lánya nem tudtak egymásról.

Pokoli. Pipacs nem vállalkozott rá, hogy közölje a tragédiát Miss Hendonnal. Én mentem el Lilianért. A lány nem tudott szólni, amikor meglátott…

– Miss Lilian… – Remegve szorította két kézzel a kezemet, és nekem egy gombóc szorult a torkomba. – Igen… Miss Lilian, elhoztuk az édesapját…

– Él! – kiáltotta aggódva. – Él?! Hát mondja már! Él?

– Igen… Majd megússza… Kissé beteg…

– Könyörgök, vezessen…

Nehéz szívvel kísértem el a kis szállóba. Benyitottunk a szobába. Ott állt Hendon előtt a leánya… És milyen szörnyű látvány! Hendon a monokliját tisztítja, és fütyörészve nézi Liliant… mintha nem is ismerné!

– Elhoztuk… – mondtam tompán.

– Kicsodát? – kérdezte a lány. – Ki ez az úr, és miért nem vezet az apámhoz?

Dermedten álltam. Mi ez! Megőrültem? A leány és a monoklis csodálkozva nézték egymást…

– Miért nem vezet az apámhoz? – sürgette remegő hangon Miss Hendon.

Tanácstalanul bámultam a tablóra. Az állítólagos Hendon fütyörészve és vigyorogva nézett ránk. Azután azt mondta Pipacsnak:

– Na, ki a hülye? Mi?

A következő pillanatban a monoklis ember nyaka Pipacs kezében volt.

– Most legyen szíves, és beszéljen őszintén, mert megfojtom. Kicsoda ön?

– Lord Pencroft. Együtt indultunk el San Franciscóból Hendonnal. Én ugyanis az Indiai Talajkutató egyik igazgatósági tagja vagyok. Úgy értesültünk, hogy Hendon ellen terveznek valamit, ezért felvettem a nevét, hogy engem zaklassanak a gazemberek, míg Hendon nyugodtan kutat.

– És hol van Mr. Hendon? – kérdeztem türelmetlenül.

– Azt, sajnos, nem tudom mondta, és lefeküdt aludni.

Lilian elájult.

3.

– Köszönöm, amit tettek… – mondta nekünk Lilian, amikor ismét együtt ültünk a hotel teraszán. – Ha nem is hozták el szerencsétlen apámat…

Egy csendőr jött.

– Mr. Irving Walking és Mr. Robin szíveskedjenek a kapitányságra jönni.

– Megérkeztek!… – mondta Pipacs. – Ó, ha én vallatnám a gazembereket! Hamar megmondanának mindent! – Egész odavolt a vastag ember. De én is. Nagyon sajnáltuk szegény leányt…

– Önökkel jövök… Ne is beszéljenek le… Most már tudni akarok mindent! – mondta Lilian, és csatlakozott hozzánk.

Mentünk a kapitányságra…

– Az a két úr is ott van, akik kísérték a foglyokat? – kérdeztem.

– Csak az egyik. A másikat a járványkórházba vitték. Azt állította, hogy kolerája van…

Szegény Braces. Ezek nem ismerték, tehát nem teketóriáztak vele sokat. Bementünk a kis fehér kőépületbe, és egy bagószagú, sivár rendőrségi irodába vezettek, ahol kigombolt zubbonyban, izzadtan, sárgán ült egy kimerült kapitány, és szivarozott.

– Van szerencsém. Foglaljanak helyet. A foglyok kísérője elaludt a kimerültségtől, a másikat, kórházba vitték – kezdte a kapitány. – Önöknek most adatokat kell szolgáltatni a vizsgálathoz. Hoanes! Vezesse elő a foglyokat.

Először Turner lépett be. Azután a görögorrú.

– Ki ez? Szent Atyám!

– Apus! – kiáltotta Lilian, és a fogoly nyakába borult, zokogva. Ez meg boldogan ölelgette.

A görögorrú volt Hendon!

– Mi ez?… – hüledezett a kapitány.

– Uraim! – felelte szigorúan Pipacs. – Nyomban szállíttasson bennünket Mr. Braces után kórházba: közveszélyes hülyék vagyunk!

4.

A hajón ültünk, útban San Francisco felé.

Csendes este volt. A lakkfényű, sötét hullámokból ficánkoló, ezüst repülőhalak dobták fel magukat.

Hendon mesélt.

– Amikor elutaztunk New Yorkból, már értesültem, hogy valamit forralnak ellenem. Egy igen nagy vállalat nyújtotta ki hosszú kezeit a távoli Borneóig. Tudtam, hogy kész csapda vár. Lord Pencrofttal együtt utaztunk New Yorkból San Franciscóba. Lord Pencroft igazgatósági tag a vállalatunknál, különben híres afrikai vadász.

– Nagy élvezettel olvasom az ön történeteit – mondta elragadtatással Pipacsnak a lord. Lekötelező mosollyal megemelte feléje konyakospoharát, és felhajtotta. Pipacs is gáláns módon emelte meg feléje a whiskysüveget, és szintén felhajtotta.

– A vasúton – folytatta Hendon – lord Pencroft vetette fel az ötletet, hogy San Franciscóban cseréljünk nevet. Visszavonult életet élek, újságban sohasem szerepelt a képem, volt esély rá, hogy sikerül a ravaszság. Hősies vállalkozás volt ez a lordtól. San Franciscóban a hajón már én voltam lord Pencroft, és őlordsága ügyesen hangoztatta a nevemet, még interjút is adott. Előre megbeszéltük, hogy a lord a Kini-Balu lábánál néhány bennszülöttet bérel, és fejti a sziklát, mintha aranyeret kutatna. Szereztünk Bandjermasinban néhány dús, arany tartalmú kőzetet, ezt őlordsága magával vitte, és ügyesen a kifejtett sziklák közé csempészte. A gazemberek leütötték, és ajándékkal rávettek egy vad törzset, hogy tartsák ott őlordságát. Lord Pencroft kissé különc természetű, és bizony egy száraz földrajztudós helyén sokszor úgy hatott, mintha elmebeteg lenne.

– És nem? – kérdezte Pipacs élénken.

– Szó sincs róla! – tiltakozott őlordsága. – A nekivaló környezeten kívül a legtöbb ember ostobán hat. Ugyanaz, mintha magát például, aki nagy író, elképzelné az ember valami sírásónak egy karanténban.

Pipacs csuklani kezdett. Átkozott róka ez a lord! Most jut eszembe, egyszer azt hittük, hogy alszik, és beszélgettünk a karanténról.

– Ez a látszat – folytatta Hendon – külön szerencsét jelentett számunkra. Vadul fejtették a sziklát ezek a gazemberek ott, ahol lord Pencroft hamis kőzeteit találták, és nem törődtek többé az ál-Hendonnal, akiről önök is azt hitték, hogy az ütéstől elvesztette az eszét. Közben én nyugodtan kerestem a halász törzset. Majd amikor nem találtam, a birtokomban levő kövekről igyekeztem megállapítani, hogy merre járhatott Holliday. Így jutottam el a Kini-Baluhoz, és fokról fokra vizsgáltam át a hegy kőzeteit, annak a kőnek az alapján, amelyet New Yorkból hoztam, hogy megtaláljam a helyet, ahol Holliday járt. Ott kellett az aranynak is lenni! A hegység kőzetei alapján már megállapítottam, hogy Holliday magasabb régiókban járt a Kini-Balun. Csak a haltörténetet nem értettem, de reméltem, hogy ha eljutok odáig, ahol Holliday járt, ennek is meglelem a magyarázatát. Így jutottam el lassan, megfontoltan a hegygerinc bazaltrétegéig, közben azonban rám talált Turner, aki régi jó barátom.

Pipacs bocsánatkérően nézett Turnerre, akinek már egészen lelohadt arcán a daganat.

– Turner nyomban megértette a helyzetet. Nem akarta jelenteni, hogy elvesztem, éppen a lányom miatt. Visszament az Olajvárosba, és várt rám. Én az erdei kunyhóból naponta kirándultam a hegyre, míg végül valahol fent harcosokat pillantottam meg. Tudtam, hogy az csak a titokzatos tükmű törzs lehet. A cél előtt voltam! Még két-három napra lett volna szükségem a befejező vizsgálódásokhoz. Ekkor megjelent egy este Turner a kunyhóban, és elmondta, hogy itt a lányom két emberrel. Nem tudhattam, hogy ki a két ember. Még ha jóhiszeműek, akkor is felboríthatnak mindent, közvetlenül a cél előtt. Megpróbáltuk feltartani magukat útközben, de hát el kell ismernem, hogy nem mindennapi emberek. Hogy Turnert ne öljék meg, sajnos kénytelen voltam Robin urat fejbe koccintani puskaaggyal…

– Kérem, szót sem érdemel – mondta könnyedén Pipacs.

– A többit tudják – fejezte be Hendon. – Legfeljebb, ha érdekli önöket, megmondhatom, hogy az olajvezeték eltörése nélkül aligha menthették volna meg szegény Hollidayt. Teljesen vad nép a halak törzse. Érthetetlen, hogy emberek olyan helyen telepedjenek le, ahol valamennyien süketen élnek a zuhanó víz dübörgésétől. A lángoktól annyira megijedtek, hogy elmenekültek messze, a hegy távoli fennsíkjára. Mire egy katonai expedíció felért volna hozzájuk, régen meghalt volna az elgyengült Holliday. Hogy nem ölték meg, azt egy vörös ingnek köszönheti. A bennszülött dajak ugyanis fél a vörös színtől. Ezért festik a beton-olajvezetékeket is vörösre, azelőtt a vadak lépten-nyomon eltörték. Maguk a szerencse fiai, mert azért, amit tettek, valóságos vagyon jár, mint méltó jutalom.

Nekem már megvolt a jutalmam. Lilian mellett ültem, és titokban egymás kezét fogtuk. Lord Pencroft emelte poharát, barátom emelte üvegét, és így szólt udvarias csodálkozással:

– Csak az nem megy a fejembe, hogy maga normális.

5.

Hogy mit műveltek a megérkezésnél Pipaccsal, az leírhatatlan. Roger közben elküldte a folytatásokat, s megjelentek a magazinban… A tömeg ujjongott, interjúkat kértek tőle, és egy riporter mindenáron be akart ülni vele az autóba. Ezt előzékenyen elhessegette magától, és másnap meglátogatta a kórházban. Délután kimentünk Hendonék villájába teára, és örök rejtély marad előttem, hogy honnan szerzett a barátom erre az alkalomra egy fehér pettyes, szürke bricseszt. A vállalat fejedelmi bőkezűséggel viselkedett velünk.

– Most végre nyugodtan élhetünk! – mondtam Pipacsnak.

– Sajnos – felelte szomorúan.

Mr. Braces, a Nagy Vadász, hosszú, könyörgő leveleket írt, hogy Pipacs távozzék már Amerikából, mert ő addig nem küldhet cikkeket. Nem kellett soká várnia. Egy napon feldúltan jött hozzám a barátom.

– Egy ember jár a nyakamra, és nem hagy élni. Állandóan ötezer dollárt ajánl, és felolvasó körútra akar vinni. Hogy a saját írásaimat olvassam.

– Hát írj neki.

– Hülye vagy? Én nem tudok írni!

– Majd én megírom. Te csak olvasd fel.

– De én olvasni sem tudok!

A Nagy Író! Nem tud olvasni!

Az esküvőn még megjelent. Csendesen állt a násznép között, és mindenki őt nézte, mert a frakkhoz zöld csokornyakkendőt kötött. Azután eltűnt…

Bizonyára messze jár, de nekem ma is sokszor a fülembe cseng, ahogy dúdol:

Az élet olyan, mint a nádszál:
Ma még vidáman kacagsz,
De holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel…

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.