Pipacs, a fenegyerek

Bandjermasinban a helyi lap délutáni kiadása beszámolt a nagy eseményről: “Miss Lilian Hendon Irving Walking társaságában megérkezett fővárosunkba!”

Délután egy igen körülményes másfél órát töltöttünk a katonai kormányzó társaságában. A hotel kapuja előtt incidenst okozott egy gyógyszerész, aki notesszal és ceruzával lépett a barátom elé.

– Ha szabadna egy autogramot…

– Köszönöm. Gyalog megyünk.

– Egy autogramot kértem alázatosan – ismételte hebegve.

Pipacs megrántotta a hasán a nadrágját, és felém fordult.

– Mit akar ez?

– Írd alá – súgtam.

– Marhaság. Nem teszem.

És egy “marhaság” kezdetű dalt dúdolva, továbbment. Aránylag simán telt el a másfél óra. Legfeljebb olyasmi volt, hogy amikor Pipacsot megkérdezték, nem parancsol-e rumot a teába, azt felelte: “nem a fenét”. De ezt népi zamatnak vették. További népi zamat volt, hogy megveregette egy egészségügyi tanácsos feleségének a vállát, és amikor a Royal Dutch igazgatója adomázott, Pipacs röhögve biztosította, hogy rég hallott ennyi jó marhaságot.

Futó kellemetlenségünk volt még búcsúzás közben, mert barátom elragadtatásában egy meggondolatlan mozdulatot tett, és ettől kirepedt hátán a kabát.

Nagyot lélegeztem, amikor újra együtt voltunk a hotelben Miss Liliannel.

– Szeretném, ha már holnap útnak indulnánk – mondta Miss Hendon vacsora közben.

– Talán pihenne itt egy-két napig, mielőtt útnak indul – ajánlottam.

– Nem, nem! Egy órát sem tovább, mint amennyi feltétlenül szükséges. Az apámról van szó!

Keserű lett a szám, és Pipacs is behatóan foglalkozott a cipője orrával.

– Higgyék el – mondta könnyes szemmel -, érzem, tudom, hogy meg fogjuk találni az apámat. Mert él! Én tudnám, ha nem élne! És önök visszaadják őt nekem.

Pipacs sűrűn pislogott.

– Na igen… – felelte másfelé nézve – hát, amit lehet… ami egy írótól telik… – megtörölte zsebkendőjével a homlokát – a mindenségit neki… meleg van vagy mi…

Sokáig hallgattunk. Amikor Miss Lilian magunkra hagyott, Pipacs néha rám nézett, azután ismét a hamutálcában rajzolt.

– A titkár nem köteles bevonulni százados gazdájával együtt – mondtam végül. – Én maradok.

Elénekelte a “Mindig, mindig maradok” szövegű rögtönzött dalát, azután kivett a látcsőtokból egy szivart, és rágyújtott. Végül fütyült. De nem szólt semmit.

Vacsora után a pálmákkal körülvett kerthelyiségben ültünk. Véletlenül éppen nem esett az eső, és miután kioltottuk az asztali lámpát, a moszkitók nem kínoztak annyira. Aránylag kellemesen üldögéltünk hármasban, és beszélgettünk.

Váratlanul Mr. Braces tűnt fel és nyomában Roger.

– Százados úr! – mondta Roger, és egy iratot lobogtatott. – Expressz behívó érkezett! Négy nap múlva őfelsége csapatai megütköznek a lázadókkal!

– Tudok róla. Épp az előbb telefonált egy tábornok – felelte kedélyesen a barátom. – Már nem aktuális.

– De az ütközet… – hebegte Braces.

– Elhalasztották! – újságolta boldogan Pipacs.

Bracesnek hangtalanul mozgott a szája ijedtében.

– Épp az előbb hívott fel telefonon a vezérkari főnök – folytatta Pipacs rendületlen derűvel -, azt mondta: öregem, jön ma egy pasas behívóval, de vissza az egész. Az idén már nem ütközünk meg. Eltesszük tavaszra, amikor úgy sincs mit csinálni.

Felálltam.

– Jó éjszakát, Miss Hendon. Önnek most le kell feküdni, ha holnap jó erőben akar indulni.

– Igaza van. Jó éjszakát, uraim.

Miss Lilian valami tréfának vette az egészet, és annyira elmerült saját szomorúságába, hogy szinte oda sem figyelt. Engedelmesen felment a szobájába, amikor figyelmeztettem.

– Uraim! – mondta Braces, amikor magunkra maradtunk -, hogy értsem ezt?

– Hogy akarja? – kérdezte udvariasan Pipacs. – Mi elmegyünk Robinnal felkutatni ezt a kutatót.

– Az én nevemben? Nincs joga a nevemet használni.

– Magát, kedves barátom, nadrágtartónak hívják, és eszem ágában sincs ezt a nevet felvenni. Én Irving Walking vagyok, az író!

– Az én vagyok.

– Bizonyítsa be. Ki ismeri magát? Nekem már egész csomó tanúm van. Hagyjuk ezt a szélhámoskodást, Mr. Braces, és ne próbáljon visszaélni egy híres író nevével.

Braces falfehér lett. Szent Isten! Ez az ember egyszerűen megtartja a nevét! Ellopják tőle Irving Walkingot szőröstől bőröstől?!

– Nézze, Mr. Braces – szóltam közbe. – Mi nem akarjuk magát bántani, csak vegye tudomásul, hogy elkísérjük Miss Hendont.

– De uram… – siránkozott – ki fogja az útról a cikkeket írni? Ha Walking nem vonul be mint százados, akkor az útról cikkeket kell írnom.

– Hm… mit fizetnek egy olyan cikkért? – kérdezte komor elszántsággal Pipacs.

– Ö… ötszáz dollárt.

– Csak nem akarsz írni? – kérdeztem elhűlve.

– Miért? Voltam én már sírásó is. Na de nem akarok hálátlan lenni. Nézze, Braces, szállítson ezután is ilyen hülye történeteket, majd csak megosztozunk a pénzen. Maga fog írni!

– És maga?! – hördült fel Braces – maga mit ad hozzá?

– A nevemet. Azt mondom a maga hülyeségeire, hogy Irving Walking írta őket. Ha van kedve, jó. Ha nem, akkor keresek más valakit.

– Ez… ez… olyan példátlan… – hebegte.

– Nem erőltetem – mondta Pipacs. – Csak akkor vállalja, ha örül neki. Határozza el reggelig. Én visszavonulok pihenni, mert egy szellemi munkásnak erre szüksége van.

Másnap elindultunk. Mondanom sem kell, hogy Braces elvállalta Irving Walking mellett a “négerséget”. Csak felsrófolta a részesedést, amennyire lehetett. Pipacs engedékeny volt, de figyelmeztette Bracest, hogy azután ne hozzon szégyent rá.

Kora hajnalban indultunk. Braces megdöbbentően festett mint erdőjáró.

Egy karikaturista is csak lidércnyomásában képzelhet el ilyet. Keserű arcával, pókhasával, vörös tülökorrával és májfoltjaival olyan volt a trópusi sisak alatt, mint valami csúf, mérges gomba.

– Hogy akarják elkezdeni a kutatást? – kérdezte Miss Lilian.

– Azt hiszem, adva van az irány. Az apja a halak harcosait kereste, egy tengerparti törzset. Tehát végigmegyünk a parton. Mr. Hendon is így kezdhette. Bizonyára nyomára akadunk. Sőt talán… hogy is hívták azt, aki utánaindult? Talán arról inkább tudnak.

– Turner ment utána, jó ismerőse az apámnak, régi dzsungeljáró.

– Most elsősorban az “Olajvárosban” fogunk nyomozásszerűen érdeklődni, mert bizonyos, hogy Bandjermasinból, a part mentén kiindulva, elsősorban ezt a helyet kellett érinteni.

– Uraim, végem van… – súgta diszkréten a fülünkbe Mr. Braces. – A szó szoros értelmében haldoklom – fűzte még hozzá egész halkan, de fenyegetően.

– Na, akkor nem zavarom – mondta Pipacs, és előrerúgtatott mellőle.

Igazán komikus állapotban volt a Nagy Vadász. Sisakja hátracsúszott, a verejték úgy folyt róla, mintha zuhany alatt állna, és ha lovaglás közben kissé visszazöttyent, fájdalmasan az ajkába harapott, ami újonc lovasoknál azt jelenti, hogy kemény a nyereg…

A déli hőségben letáboroztunk. Esett… Borneón mindig esik! Harmincnyolc fok van árnyékban, és az embernek vacog a foga. Fázik belülről. A csontja. A gyomra. És semmi sincs, ami száraz. Harmincnyolc foknyi fullasztó, gőzölgő, zsíros meleg ül a sátor belsejében, és sűrű, nagy esőszemek verdesik az impregnált ponyvát…

Teát főzünk. Forró teát. Mr. Braces máris tisztában van azzal, hogy bozótlázat kapott. Halványzöld arccal jelenti a tragédiát. Miután ez a betegség legtöbbször egy órán belül végez áldozatával, Pipacs nem akar neki teát tölteni, mert kár beléje, ha úgyis meghal. Végül azonban közbenjárok nála, hogy teljesítse egy haldokló utolsó kívánságát. Pipacs nagylelkű, és amikor Mr. Braces elfordul, fél pohár rumot tölt a teájába. A haldokló egy óra múlva vadul követelte a teherhordó bennszülöttektől, hogy énekeljék el a “God save the King”-et.

Délutánra kitisztult az idő, és továbbhaladtunk. A parttól néhány száz méternyire mindenütt az őserdő áthatolhatatlan sűrűje. A pálmakoronákról majmok csikorgatták ránk a fogukat. Fülledt, rossz szagú kikötőváros volt Lobongo. A halászkalyibák és a bennszülöttek vályogkunyhói után kis európai negyed következett. Pár méternyi aszfaltozott térség, közepén a hotel, Oil Palace, egy üzletház, a Royal Dutch épülete és a rendőrség. Néhány pálma és egy virágágy sem tette barátságosabbá ezt a sivár, trópusi várost. Az alkonyban rothadó algák szagát hozta a tenger felőli légáramlás, és a kevés számú villanykörtét szinte fényzáróan belepték a moszkitórajok. A szálló teraszán egy vállas, angol bajuszos európai, lábát a terasz korlátjára téve, hanyatt dől egy kosárszékben, és újságot olvas. Erdőjáró lehet, mert a nyakáról revolver lóg zsinóron a bricseszére fűzött bőrtokba. Az érkezők zajára leeresztette az újságot.

– Turner!… – kiáltott meglepetten Miss Lilian.

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.