Pipacs, a fenegyerek

A világhírű oroszlánvadász még leterített néhány tigrist, becserkészett egy hatalmas hím oroszlánt, azután lihegve dőlt hátra a teknőben.

– Fáradt vagyok, de azért dolgozni kell, Roger – mondta fújtatva a teknő mellett ülő fiatalembernek, aki gépen írt. – Az esti postagőzösig végeznem kell két fekete párduccal, és le kell döfnöm a kínai kalózt, Ju Vat-szungot… Vagy nevezzem inkább Kun Muj-hunak?

– Oly mindegy ebben a melegben… – mondta a fiatalember bágyadtan.

– Igaza van… A mai postával nem lövök több bestiát… Pihenjen maga is, Roger, vagy mégsem… Várjon! Nem volna jó, ha átélnék az esti postáig valami szörnyű krokodilkalandot?

– Krokodil volt a múlt héten. Nem lehet mindig ugyanazt írni. Mi lenne, ha a vad bivalyokkal foglalkozna egyszer?

– Veszélyes állatok. De majd megpróbálom. Most szóljon a boynak, hogy töltsön friss vizet a teknőbe.

Roger kiment, és a nagy vadász szuszogva piszkálta bágyadt ujjaival a vizet. Vézna, pókhasú, kesernyés, rezes arcú, görbe lábú kis ember volt. Így külsőre, ahogy a teknőben hevert, senki sem mondta volna rá, hogy oroszlánvadász.

És nem is volt az.

Tessék? Nem kérem, ez nem fából vaskarika. Öreg magazinolvasók már régen megértettek engem. Ők már több alkalommal izgultak Irving Walking hátborzongató történetein, midőn a lövés pillanatában megcsúszott egy rögön, így golyója a tigrist mindössze halálra sebezte, mire a bestia a legnagyobb felháborodással vetette rá magát a Nagy Vadászra. De én nem vesztettem el lélekjelenlétemet…

Nagy Vadászokkal sűrűn fordul elő, hogy nem vesztik el a lélekjelenlétüket. Különösen magazinok hasábjain.

Hogy ki volt Mr. Irving Walking? Elsősorban nem volt Irving Walking. Sorscsapás, de így történt: atyjától a prózai hangzású Braces nevet örökölte. Tessék elképzelni egy embert, akit Nadrágtartónak hívnak, mellékesen oroszlánvadász, és amerikai magazinok hasábjain világhírnévre tett szert, mert lépten-nyomon maharadzsák társaságában járja a vadont.

Életrajzírói így adnák tömören a Nagy Vadász pályafutását:

Született Londonban, 1902. május 8-án, és már mint egész kis csecsemő igen sokat sírt. Később kereskedősegéd lett egy textilcégnél, és húszéves korában kivándorolt Ausztráliába. Változatos pályafutása után letelepedett Borneón, a jelentéktelen tengerparti Todlang városkában, és bennszülötteknek való festett kartont, színes gyöngyöt meg egyéb csecsebecsét árult. Ezenkívül egy négyszobás hotelt vezetett, a Borneo Szállót. Így lett Samuel Bracesből oroszlánvadász, angol nemes és természetesen szolgálaton kívüli százados őfelsége hindu lándzsásainál.

Voltaképpen utálta a trópust, megrémült a repülő sváboktól, úgy izzadt egész nap, mintha vajból lenne, lépten-nyomon elrontotta a gyomrát, rettegett a pestistől, a leprától és a maláriától, sírva fakadt, ha egy százlábú megcsípte.

Karrierje úgy kezdődött, hogy egy átutazó vadász elmesélte néhány kalandját. Braces leírta őket, és elküldte a történeteket a Thursday Morning Post-nak. Az elbeszélést közölték, és Braces, illetve ekkor már Irving Walking népszerű lett. Mit részletezzem? Régi vadászok élethű, de kissé száraz leveleit tucatjával dobták a papírkosárba, miközben sóvárogva várták a legújabb Irving Walking-tudósítást. “Életszaga van, amit ír, nem tehetek róla!” – mondta az egyik szerkesztő, aki az életben nem szagolt még egy dzsungel közelébe.

És Irving Walking (szolgálaton kívüli százados) rövidesen népszerű lett Amerikában mint Nagy Vadász! És nagy író!

Közben mint Mr. Braces nyugodtan árusította a kartont, vezette szállóját, és irtotta a legvérengzőbb vadakat. Vadászatait kivétel nélkül egy teknőben ülve élte át, és Rogernek mondta tollba, aki itt élt vele egy jelentéktelen ügy miatt, amely remélhetően néhány év alatt elévül.

A nap már ferde szögben tűzött a moszkitóhálóra, és közelgett az idő, amikor a Nagy Vadász elhagyja teknőjét, hogy kötelességszerűen üzlete és szállója után nézzen.

Váratlanul Roger lépett be, olyan dúlt arccal, mintha néhány tigris és krokodil jelent volna meg az előszobában, hogy számon kérjék Bracestől tekintélyükkel folytatott visszaélést.

– Főnök úr! Egy hölgy szállt meg nálunk… Most érkezett… A főszerkesztő… levél…

A Nagy Vadász átvette a levelet, feltépte nedves ujjaival, és elolvasta. Azután elsápadt.

A legnagyobb magazin főszerkesztője írt ajánló sorokat egy hölgy érdekében Mr. Walkingnak (“Todlang, Borneo Szálló”).

Kedves Mr. Walking!

Mellékelem Önnek lapom e heti számát. De mellékelném valamennyi amerikai magazint ugyanabból a célból, hogy meggyőzzem: a közvélemény mint egy ember követeli Öntől az alábbiakat: Vegye pártfogásába Miss Lilian Hendont, szervezzen expedíciót, hatoljon be Borneo ősrengetegébe, és hozza haza Arthur Hendont, ha ugyan nem ölték meg a dajak fejvadászok. Amikor Amerika népe megtudta, hogy Lilian Hendon maga utazik atyja felkeresésére, az olvasók mint egy ember, ismétlem: mintha összebeszéltek volna, levelek ezreivel árasztották el a lapomat és a többi silányabb magazint, követelve, kérve, hogy a Nagy Vadász, Irving Walking segítsen az atyját kutató gyermeken. Írásaiból olyan embernek ismerték meg, aki ezer vérengző bestiával szembenézett már, fogadja hát kedvesen Miss Lilian Hendont is. És most jön két fontos megjegyzés: folytatásonként ötszáz dollár rekordhonoráriumot kínálok, ha kizárólag a Thursday Morning Post-ot tudósítja a mentőexpedíció hajmeresztő kalandjairól. A másik: óva intem, hogy bármi oknál fogva visszautasítsa a kérést. Ismeri Amerikát. Egy sorát se lehetne többé közreadni. A nép a fejébe vette, hogy a Nagy Vadász révbe viszi a gyermeket. Vigye hát. Ötszázért érdemes. És érdemes azért is, hogy ne bojkottálják. Tudom, hogy nem szereti az ilyen reklámhajhászást. De ha nem vállalja el, akkor istenkísértés lenne magától novellát közölni, tehát több kéziratát nem hozhatom le. Magam sem szeretem a tömeg érzelgős megnyilvánulásait, de mit csináljak? Belőlük élek! Legfeljebb magamba fojthatom mélységes utálatomat és megvetésemet, amellyel maradtam igaz barátja:

I. G. Neighbour, a Thursday Morning Post főszerkesztője

A Nagy Vadász dermedten ült a teknőben.

– Mi áll a levélben? – kérdezte aggódva Roger.

Kísérteties, rémült hangon felelt:

– Hogy szervezzek expedíciót… hatoljak be… szabadítsak ki és csupa ilyen…

– Mit lehet itt tenni? Hatoljon be, főnök úr, szabadítson ki, és szervezze meg.

A Nagy Vadász felsóhajtott.

– Maga olyan nagy állat, Roger, hogy vadászni kellene. Még teknőben sem bírom a meleget!

– Mondjon a lánynak valami kifogást…

– Maga krokodil! Hogy beszéljek én a lánnyal mint vadász. Hát úgy nézek én ki, mint egy Nagy Vadász?

– Miért? Én ismerek egy híres vadászt, az olyan ronda, hogy rossz ránézni.

– De legalább vállas vagy magas. Nézzen meg engem – siránkozott Mr. Braces. – Nézzen meg. Hát hogy nézek én ki?

– Rémesen – ismerte be Roger.

– Ha én megjelenhetnék mint vadász, az megoldana mindent. Végre is Irving Walkingról tudják, hogy szolgálaton kívüli százados. Elindulnék a leánnyal, rendeznénk valami komédiát, hogy váratlanul lázadás tört ki, és behívtak szolgálatra. Ezt megértené az amerikai közvélemény is: parancs, az parancs!

Roger a homlokára csapott.

– Hát talán akad valaki, aki jó pénzért felvenné a maga felvett nevét. Egy vadász külsejű alak! Elindul mint Irving Walking, behívót kap, és kész… Jaj Istenem, mi van? – kiáltotta rémülten, mert a Nagy Vadász kiugrott a teknőből, és a nyakába vetette magát.

– Roger, maga zseni!

Fél óra múlva Pipacs ott ült Braces szobájában, újabb negyedóra leforgásán belül író volt, aminek első feltételeként megmosdott.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.