Pipacs, a fenegyerek

Magasan, az ősi fakoronák szédítő távlatában egy csillag fénye tört át a sűrű lombokon. Letáboroztunk. Csodálatos volt, hogy Braces mennyi piócát gyűjtött össze a testén, aránylag rövid idő alatt. Már nem panaszkodott. Csak vakarta a fekete kenőcs alatt viszkető bőrét, és olykor sírva fakadt. Érdekes, hogy apró balszerencse inkább gyáva embert ér. Amikor már leszedtük róla szalmiákszesszel a piócákat, kiderült, hogy egy kullancs is van a bőre alatt.

Azért összehoztunk még egy folytatást, most már ragaszkodva a hű tudósításhoz, hogy a cikksorozat egyben az expedíció naplójának is megfeleljen. Braces kezeit tördelve esküdözött, hogy tönkretesszük a karrierjét, ha nem írunk be legalább néhány vadmacskát, de szörnyű kétségbeesésére még az előző cikkéből is kihúztuk a fenevadakat.

Kora hajnalban továbbmentünk. Nagyon messziről időnként egy-egy reccsenés hallatszott. Pipacs a fogát szívta, én a földet néztem. Mit lehet tenni? És az egyik bennszülött eltűnt. Hazaszökött, bizonyára a kísértetek elől. A másik akkor ugrott meg, amikor a tisztáson áthaladtunk, és lövés dörrent. Egy öszvér fülsértő ordítással roskadt le…

– Továbbmenni!… Gyerünk, a mindenségit!… Rakjátok át a poggyászt, és előre! – ordította Pipacs. Tehetetlenek voltunk a sűrűben rejtőző orvtámadásokkal szemben. Később még három kísérőnk tűnt el. És Braces olyan zöld arccal, mint valami óriási, nyers szilva, kérdezte:

– Mr… Mr… Robin… Csakugyan valami elátkozott helyen járunk?… Egy bennszülött mondta. És… hogy meghalunk…

– Igaza volt – mondta Pipacs. – Ez a hely átkozott, és lehet, hogy rövidesen meg fog halni, Mr. Braces, ami előfordul olykor, ha én pofon ütök valakit…

Azután az ingoványhoz értünk. Moszkitók felhője, mint valami gigászi méhraj zsongott a penészszagú, nedves forróságban. Mindössze egy kidőlt fatörzs vezetett át a mocsáron. Az őserdő hídja. Elhatároztuk, hogy itt letáborozunk éjszakára.

Mire levertük a sátrakat, az utolsó bennszülött kísérő is eltűnt a sűrűben.

Egyedül maradtunk…

A távoli reccsenések pedig állandóan fel-felhangzottak. Négyen voltunk. Illetve csak ketten. Legjobb esetben Rogert vehettük fél embernek. Braces csak tehertételt jelentett. Roger lázas volt, nekem is kiújult a maláriám, és Pipacsnak az arcát megcsípte egy mérges pók, hogy ökölnyire dagadt. Egyedül Braces volt egészséges, a fekete kenőcs alatt egyedül ő állta jól az utat, és vele volt a legtöbb baj. Este bubópestist fedezett fel magán, és hajnalban előkeresett a poggyász aljáról egy tükröt, hogy lássa, nem őszült-e meg a borzalomtól? Reggel zuhogott az eső, és az alacsonyra vert párák fojtogatva csavarodtak a torkunkra. Most végig kell menni az ingoványon keresztül fekvő fán. A fatörzs keskeny volt, és bizonytalan pallónak látszott az átkeléshez. A Nagy Vadász portable gépére borult, és az anyja életére esküdött, hogy nem megy végig a gömbölyű, keskeny törzsön. A Nagy Író mint valami akaratos foxit vonszolta. Braces most már csak arra kérte, hogy ne itt a dzsungelben földeljék el, hanem vigyék vissza a tetemét Todlangba. Pipacs ezt megtagadta, azon a címen, hogy senki sem lesz hülye, hogy egy ilyen alak hulláját cipelje, amikor van épp elég fontos poggyász.

Sajnos, az egyik öszvér beleesett a hínárba, és keserves nyihogása közben átcsapott felette a bugyborékoló iszap. A másikat Roger meg én nagy nehezen átvittük a törzsön, elől-hátul nógatva és támogatva.

Megérkeztünk a túlsó oldalra, és rövid pihenő után útnak indultunk. A távoli reccsenések elhaltak. Mintha megszűnt volna nyomunkba lopakodni a halál. Délre ritkult az erdő, és feltűnt távolról a négyezer méteres Kini-Balu felhőkbe vesző, havas, csipkés csúcsrengetege. Egy órán belül sebes sodrú folyóhoz értünk. Ez nem lehetett más, mint a Kapuasz. Ár ellen haladtunk tovább.

A Kini-Baluról leáramló hideg levegőréteg állandóan olyan nyomást gyakorolt a forróságra, hogy elviselhetetlen fejgörcsünk volt, és a csúcsokról fújó szél, mint izzó lehelet áramlott az arcunkba.

– Ez a világ legszörnyűbb szigete… – lihegte Pipacs.

De a legközelebbi pihenő után már nem éreztünk fáradtságot. Közelebb a hegy lábához, cölöpre épült rafiakunyhók tűntek fel. Az ott a landak törzs!

Megérkeztünk!

NYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.