Pipacs, a fenegyerek

Egy zöldre festett ősz figura táncolt felénk félmeztelenül, és két hasonló alak követte. Legnagyobb örömömre a bennszülöttből és angolból kevert pidgin nyelvjáráson szólalt meg a törzsfő. Ezt minden ember beszéli itt a szigettengeren.

– Jó szerencse vezetni hozzám téged nekem – üdvözölt a főnök.

– Gazdag mynheerek vagyunk… – kezdte Pipacs. – Hozni neked csodálatos ajándék… Rézkarika, bételdió, mind lenni csomagban neked bele. Ha te tied barátságod nekünk adni belénk…

– Lenni Bililimu nagy főnök, nevemtől elsápad az egész világ – mutatkozott be a zöld őrült.

– Ezt rég tudom, Bililimu. Nevedet ismerik egyik óceántól a másikig, és nagy fehér uralkodók rettegik tőle magukat tőled. Mondd meg nekem, hogy mit kívánsz tőlem neked barátságodért cserében hozzád?

– A nagy király azt kívánja magának tőletek, hogy adni neki fehérek csomagjukból, amit ők neveznek maguknak úgy, hogy tarokk-kártya.

Pillanatokig úgy éreztem, hogy álmodom. Miután láttam, hogy Pipacs percekig nem fog szóhoz jutni, közbeszóltam.

– Mondd, oh Bililimu, nagy király, minek neked a tarokk-kártya neked hozzád, tőlünk a barátságodért?

Válasza rövid volt és lesújtó.

– Kontra, rekontra, eggyel jövök!…

Pipacs rémüldözött.

– Mi az, kávéházban vagyunk? – majd így folytatta: – Ó, Bililimu, akinek fényessége elhomályosította a napot előtte neki. Ilyen kártya nincs nekünk csomagunkban neked. Mondd meg ki tanított téged tarokkvarázslatra?

– Fehér fogoly. Nevét nem tudni, de elneveztük őt arról, amit mindig mond nekem hozzám, ha én nyerek magamnak.

– És mit mond ő olyankor hozzád neked?

– Öreg sipi-sipi.

Közben néhány ajándékot adtunk a főnöknek, akit ezentúl színére és rangjára való tekintettel Pipacs így szólított:

– Ó, Zöld Király! Vezess táborodba hozzád minket, és mondd el közben, kicsoda a fogoly nálad.

– A fogoly – kezdte a Zöld Király – nagyon jól játszik, de kérlek benneteket, vigyétek magatokkal, mert igen sokat eszik.

– Hogy vigyük őt magunkkal, ha fogoly?

– Már nem fogoly, ó, uram. Egy fehér rabló úr fizetett, hogy fogjuk el, és most nem akar menni haza tőlem.

Közben elértük a tábort, a harcosok körülugráltak bennünket. Elsősorban a vendégek számára kijelölt kunyhóba mentünk. Nem akartunk túlzott érdeklődést mutatni a fogoly iránt.

– Roger, maga maradjon itt a csomagoknál. Itt a korbács, ha egy bennszülött közeledik a poggyászhoz, húzzon rá keményen.

Roger nyomban próbát is tett, amikor a sátor homályából egy nedves, fekete kéz nyúlt a konyakosüveg felé. Rásózott a korbáccsal amúgy istenigazában! Mr. Braces állati üvöltéssel rohant elő a kunyhóból. Sajnos, a rüh elleni fekete kenőcs megtévesztő színt adott a kezének.

Most egy fehér embert pillantottam meg, a főnökkel társalgott a tábor közepén. De micsoda állapotban volt! Bőrcsizmája mindenütt végigrepedt, inge szétszakadt, szakállas, borostás arca lefogyott, nadrágja spárgával volt átkötve combban, hogy tartsanak a rongyok. De cigarettázott, monokli volt a szemében, és olyan csodálatosan előkelő gesztussal beszélt Zöld Király őfelségéhez, mintha parketten lennének. Ámulva hallottam, ahogy a közelébe értem.

– Nézd, édes öregem, foglyot tartani luxus… Nekem sajnos, szükségem van az édesvízi halra… csak menjenek el, kérlek alássan, a tóhoz az embereid…

Odamentem a fogolyhoz.

– Thomas Robin vagyok…

– Igen?… Igazán örülök… Arthur Hendon.

Tehát ő az! Hendon!

– Irving Walking – mutatkozott be Pipacs.

– A nagy író! Örvendek!… Arthur Hendon vagyok. Igazán kedves az uraktól… Nem tudják véletlenül az epsomi lóversenyeredményeket?

Pipacs a gallérját tágította egy ujjal, amivel gutasütés ellen szokta óvni magát, mert vastag ember volt.

– Nem. Eredményeket nem tudunk. Magát keressük, uram. Hogy hazavigyük. Amerika nyugtalan önért.

– Megható, megható… – Rálehelt a monoklijára, és törölgette. – Igazán gyengéd állam ez az Amerika.

– Mi önt most elvisszük haza.

– Á, dehogy… Kitűnően érzem magam. A főnök nagyon kedves fiú, tarokkozunk… Most kezdem őket rávenni a bridzsre.

Odébb sétáltunk.

– Tisztában vagy? – kérdeztem Pipacsot.

– Igen. Elfogták a szerencsétlent, megőrült, és itthagyták. Szörnyű dolog.

– Mégis el kell vinnünk. Halló! Zöld Király! – Miután őfelsége odajött, kérdezni kezdtem. – Hogy került ide a fehér?

– Fejbe ütötték. Azután fizetni ötszáz acél nyílhegyet, nekem hozzám, hogy tartsam fogva. Ennek három hónapja van – siránkozott a Zöld Király. – Mindent megenni; neki magának…

– Ki adta az ötszáz nyílhegyet?

– Ököl, a goromba fehér úr. A szakadékban van neki kőkunyhó maguknak fehéreknek. Nagy gyilkosok, és errefelé mindenki tiszteli őket.

– Hm… Nem volna kedved meglátogatni ezeket ott lent? – kérdezte Pipacs.

– Lenézhetünk – feleltem.

– Azt hiszem – mondta komoran Pipacs -, hogy ezzel az Ököl nevű úrral civakodni fogok.

Többet nem mondott, csak énekelt arról, hogy az emberi fej olyan, mint a szerelem: eloszlik, mint a bugyborék, trallala… egy ember feje kecses, törékeny kis csacskaság…

Közben már mentünk lefelé a hegyi úton a szakadékba, mellettünk félméteres állványokon vonultak a vörös míniummal befestett csövek, amelyek a távoli dzsungelből Balik-Papanig vezetik a földből forrón feltörő olajat.

Most már feltűnt a szakadék oldalához épített ház. Néhány fehér kabátos ember cigarettázott a bejárónál. Odamentünk, és udvariasan bemutatkoztunk.

– Bocsánat, uraim… – kezdte Pipacs – odafent egy európait találtunk, akit fejbe ütöttek, és szeretnénk közelebbit megtudni.

– Mit akarnak tudni? – lépett elő harciasan egy kis köpcös. – Az a szerencsétlen ott Arthur Hendon, megpróbáltuk Bandjermasinba vinni, de nem akart.

– És a poggyászát előreküldte? – kérdezte agresszíven Pipacs.

– Azt nem tudom. Önök kicsodák?

– Részemről izé… író vagyok – felelte rövid habozás után, mert elfelejtette a nevét.

– Irving Walking – mondtam helyette. – Mr. Hendon poggyászát keressük.

Most megjelent Ököl! Csak ő lehetett!

Sebhelyes arcú, kétméteres ember jött elő a ház mögül. Egy fehérkabátos volt vele, aki hívta.

A köpcös úr most már abbahagyta a színlelést.

– Öt percet adok maguknak, hogy elkotródjanak!

– Cserében én is adok magának valamit – mondta Pipacs, és vastag alsókarja egy rövid ütéssel állkapcson találta a köpcöst, hogy a sebhelyes arcú óriás lábához esett. A másik kezével előrántotta a revolverét. Én is. Tökéletesen sakkban tartottuk őket. A sebhelyes lassan előrejött.

– Mit akarnak?

– Semmit – mondtam, mert láttam, hogy elgaloppoztuk magunkat. Szinte lehetetlenné tettük számukra, hogy élve elengedjenek bennünket. – Újságírók vagyunk, akik Hendonról cikksorozatot írunk. Csodálkozva láttuk, hogy odafent van, megőrült, és maguk nem törődnek vele. Értesíthették volna Bandjermasint.

– Idehallgassanak! – mondta a másik dörmögő, mély hangon. – Nem érdekel a véleményük. Itt egy igazság van. Az ököl. És az én vagyok.

– Áh! Maga az Ököl?! – mondta Pipacs őszinte örömmel. – Magáról már hallottam. Hát mi most elmegyünk innen, kérem. Nagyon vigyázzanak, mert jól célzunk…

Megindultunk hátrafelé, lövésre kész pisztolyokkal. A sebhelyes arcú óriás mozdulatlanul nézett utánunk. Pipacs azt az indulót dúdolta, hogy “Összefirkálták bicskával a fejedet, ne félj, én is aláírom még a nevemet… Trallala… Jön a Pipacs bácsi a konyhakéssel…”

KILENCEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.