1.
Miss Lilian eleinte mindenáron velünk akart jönni. Miután nem világosítottuk fel az őserdőbeli dologról, nagyon óvatosan kellett eljárnunk. Kijelentettük, hogy visszafordulunk, ha nem fogad mindenben szót. Biztosítottuk arról, hogy az apja él, és el fogjuk hozni. De kénytelenek vagyunk a csendőrség védelme, alá helyezni. Engedelmeskednie kell, ha nem akarja az apja életét kockáztatni. Ez hatott.
– Minden úgy lesz, ahogy mondják – felelte Miss Lilian, miután egyedül maradtunk, mert Pipacs felsietett az emeletre, hogy lehurcolja a Nagy Vadászt, aki érthető okoknál fogva vonakodott nyeregbe ülni, és követelte, hogy olyan járművet szerezzünk, amelyen hason fekve mehet tovább.
– Bízzon bennem, Lilian – mondtam, egész merészen a keresztnevén szólítva.
– Maga mi volt, mielőtt… – nyelt egyet – titkár lett?
– A véletlen tett… titkárrá. Nagyon céltalan volt minden. Egy ostoba asszonyhistória… Nagyon beteg lettem miatta… Nehezen találták a golyót… és amikor lábadoztam, az orvosok a Déli-tengerre küldtek. Azután részegen eladtak matróznak… Megtetszett ez az élet. Semmi sem hívott vissza abba a szabályosabb világba… menekültem… csempésztem, verekedtem… szóval, titkár lettem… Ez így van, ha egyszer abba a másik világban elhomályosul a célpont, és az ember megszerette a tengert, akkor már jobb, ha titkár lesz…
– Nem hiszi, hogy egyszer még érdemes lesz visszatérni abba a másik, szabályos világba?… Igaz – tette hozzá szomorúan -, talán már nem is tudna.
– Ha lenne miért… – feleltem, és megfogtam a kezét. Nem nézett rám. Megszorította melegen a kezemet, és elsietett. Lehetséges, hogy egy régen eltávolított golyó nyoma itt a jobb tüdőmben csak most gyógyult be?
– Állsz és bámulsz itt, mint egy bivaly, ahelyett hogy beleütnéd az orrodat a munkába – ordította az író a bennszülöttek közül, akik öszvérre rakták a poggyászt.
Segítettem elrendezni a kis expedíciót. Azután beszéltünk a csendőrtiszttel, akinek megmondtam, hogy a hölgy, aki itt marad a szállóban, veszélyes helyzetbe került. El akarják majd rabolni, és ha így lesz, azt a világ valamennyi lapja megírja. A csendőr biztosított, hogy éjjel-nappal Lilianen lesz a laktanya szeme.
Turner jött most elő lovon, útra készen.
– Én, sajnos, eredménytelenül indulok vissza. Remélem, maguknak jól fog végződni az útjuk! – Attól függ, kire nézve – mondta az író. – Van egy szép dalom. – És harsányan énekelte: – “A nóta vége mindig az, hogy megvernek valakit!… Trallala, trallala, jön a Pipacs bácsi a nagy pofonokkal…”
Turner elnyargalt Bandjermasin felé.
Azután elindultunk mi is. Az egyik ablakból kis fehér kéz integetett. Nemsokára a fúrótoronyhoz értünk. Pipacs remélte, hogy itt a bennszülött kulik talán tudnak valamit a landak törzsről, és Mr. Braces végre orvost talál, mert határozottan állította: leprás lett, s a súlyos betegség ellen Pipacs oldalba lökései hatástalanoknak bizonyultak.
2.
Nem is kellett sokat kérdezősködnünk. Sokan tudtak a landak törzsről, és az európai mérnök segítségével, a kulik útmutatása alapján, pontos térképet rajzoltak. A törzs bizony mélyen bent van az őserdőben, a négyezer méteres, Kini-Balu hegység közelében, és ha itt az elefántcsapáson a Kapuasz folyóig mennek, észak felé, a part mentén megtalálják majd a törzset. Miután kiderült, hogy Mr. Bracesnek nincs leprája, mindössze rühes lett, a fúrótelep orvosa bekente őt egy igen rossz szagú, fekete kenőccsel, és folytattuk utunkat.
Az elefántcsapáson déli pihenőt tartottunk. Nincs utálatosabb dolog, mint őserdőben táborozni. Az elképzelhetetlenül sok giliszta és kukac ellen csődöt mond minden védekezés, és akkora piócák vannak, hogy a Nagy Vadász kobrának nézte az egyiket, és végrendelkezett. Ehelyett azonban előszedtük az írógépet, hogy Roger megcsinálja az első ötszáz dolláros költeményt. Elsőrangú anyagnak tartottam az előző éjszakai kalandomat, de Mr. Braces sírva kért, hogy hagyjuk az ilyen marhaságokat. Ennek nincs életszaga. Az egész lopódzkodást rövidre kell fogni, és végül “kilovagolni” egy krokodilust vagy egy leopárdot. Sok állat kell ide. Fogalmuk sincs az uraknak, hogy egy jól szerkesztett magazinhoz mennyi állat kell. Beleegyeztem egy párducba, és Pipacs nagy könyörgésre engedélyezett néhány tigrist, de kijelentette, hogy ha a téma nem lesz változatosabb, ő nem adja oda a nevét ilyen dologhoz.
Délután folytattuk az utat. Egyszerre a bennszülött vezető odajött hozzám.
– Uram! Valamerre a közelben emberek járnak az őserdőben. Eddig nem akartam szólni, de ez mégiscsak furcsa: egy óra óta követnek, és valahol a sűrűből lesnek ránk.
Figyeltünk. A sokféle zörrenő, huhogó zajt néha távoli reccsenés vagy hirtelen elvágott kúszórotáng pattanása szakította meg.
– Menj vissza az öszvéredhez, mert betöröm az orrodat! – rivallt rá Pipacs.
– Valaki ott jár – mondta, amikor a bennszülött szót fogadott, és magunk maradtunk.
– Ha kissé besötétedik, utánanézünk.
Az őserdőben korán alkonyodik. A toronymagas fák csak fent, a csúcsnál hajtanak lombot, mert a dzsungel belsejében örökös a homály. Amint a nap kitér a merőleges síkjából, besötétedik. Ezt vártuk. A többiek továbbhaladtak, hogy ne keltsék fel az ellenség gyanúját. Azután bozótvágó késsel felszerelve, elindultunk Pipaccsal a hangok irányába, óvatosan.
– Nem lehetnek messze – súgta Pipacs.
– Turner könnyen megelőzhetett bennünket, két táborozás alatt…
A tüskék összesebezték kezünket, arcunkat, és beleszakítottak a ruhánkba. Az elefántcsapás körül megtévesztően sűrű volt az erdő. Erre beljebb egészen jól mehettünk, csak olykor néhány összegubancolódott indát kellett szétvágni. Egy-egy foltra betűzött a hold a vadon fáin át. Visszhangos, mély hördülés hallatszott, amit egy derékban átharapott antilop visítása kísért. A fenevad és az áldozat hangja jó alkalom volt arra, hogy óvatosság nélkül, gyorsan haladjunk és végül…
Tízlépésnyire tőlünk, az esti dzsungel sötétjében, egy emberi árnyat pillantottunk meg, amint éppen áttör egy hatalmas cserjén. Nem vehettük ki az arcát, lehet, hogy Turner. Megálltunk. A lopakodó alak nem vett észre bennünket. Egyenesen felénk jött… És egyszerre Pipacs hosszú keze kinyúlt, lecsapott rá, és magához rántotta. Az ismeretlen nagyot kiáltott, és kirántotta magát, de Pipacs ökle az arca közepén találta el, hogy csak úgy recsegett, és belezuhant a cserjébe… A hold fénye rávilágított… Turner!
– Megkötözni… – kiáltott a barátom lihegve, de a másik már feltápászkodott… Hopp, ha beugrik a sűrűbe, akkor elmenekül… Utána vetettem magamat, de ahogy a bokor mögött már-már torkon ragadtam, oldalról, ahonnan nem vártam, puskatus csapott fejbe. Csak azt láttam, hogy a görög orrú ütött, azután ájultan zuhantam hanyatt…
Amikor magamhoz tértem, Pipacs mosta az arcomat. Nem láthattam az arcát, mert vaksötét volt, de más ember nem dúdolja ilyen helyzetben azt, hogy “Most az egyszer megszöktetek, de majd máskor, gazemberek… trallala…”
– Elmenekültek?
– El a dögök, és nem mehettem utánuk, mert azt hittem, betörték a fejedet.
Az ütés nem volt súlyos. Kissé megdagadt a fejem, és zúgott, de különben elég jó erőben voltam. Most már vissza kellett menni a karavánhoz. A szétvagdosott liánok nyomán hamar megtaláltuk az elefántcsapást, és siettünk a többiek után.
HETEDIK fejezet—>>>