1.
– Nem mondanád el, hogy miről van szó? – kérdeztem útközben.
– Miért ne? Itt él valami szélhámos, aki amerikai lapokba vadászati hazugságokat firkál, és vadásznak állítja magát, de vézna és csúf. Most jött egy nő Amerikából, akivel beszélnie kell. Hogy rossz külseje miatt ne derüljön ki az igazság, szerződtetett egy jóvágású fiút.
– De mi dolgod van neked az ügyben?
– Hm… Hát én vagyok a jóvágású fiú… Talán nem tetszem neked? – förmedt rám hirtelen.
Bemutattak a Nagy Vadásznak. Meg tudtam érteni, hogy mekkora bajban lehet. A vállai szinte hegyes szögben borultak a tüdőcsúcsára. Két lapockája akkora, mint egy púp, kopasz volt, pókhasú, keserű arcából nagy, vörös orr állt ki, beszéd közben siránkozott a hangja, és köpködött.
– Ez itt egy kikötősöpredék – mutatott be Pipacs. – Kell valami címet adni neki és ruhát, meg mindenfélét. Mondjuk, ő a fegyverhordozóm.
– Írónak nincs fegyverhordozója – tiltakozott a Nagy Vadász.
– Hát akkor tollhordozóm. Mindegy. A fő, hogy adjon neki ruhát meg látcsövet és ilyesmit. Na gyerünk.
Fél óra múlva úgy álltam ott, mint egy filmszínész. Braces gyanakodva nézett.
Miután elkészültünk, a Nagy Vadász kioktatta Pipacsot.
– Készséggel ajánlkozik az expedícióra, és elkíséri Miss Hendont Bandjermasinba. Mire megszervezték az expedíciót, ott leszek én is Rogerrel, és kézbesítünk egy behívót, amelyben magát értesítik, hogy Penangban lázadás tört ki, és vonuljon állomáshelyére. Ez minden.
– Nem lehetne valami más helyre behívni? – fészkelődött Pipacs. – Penangban rossz viszonyban vagyok egy főfelügyelővel.
– Nem kell Penangba menni!
– Bolond maga? Most mondta, hogy vonuljak be a penangi vasútállomásra…
Mr. Braces felsóhajtott. Megszántam.
– Rendben van – mondtam. – Én értem, minden jól megy majd.
– És ne felejtse el – könyörgött Pipacsnak -, hogy ön most híres író.
– Jó, hogy eszembe juttatta. Elsősorban tehát együnk. Mert egy ismerősöm azt mondta, hogy híres írók úgyszólván naponta étkeznek.
Mr. Braces ismét felsóhajtott, és intett Rogernek, hogy tálaljon.
2.
Sosem láttam még kedvesebb nőt, mint Miss Lilian Hendon. Mindig mosolygott, és a szomorúságnak egy árnyalata játszadozott a szája szélén ebben a mosolyban, hiszen félig- meddig elveszettnek hitt apja felkutatására indult.
Előző napon csak rövid látogatást tettünk nála a Borneo Hotelban, szobájában. Pipacs, az író, lila nyakkendőjével és Kodakjával, valamint én: a nagy író magántitkára. Megbeszéltük, hogy rendelkezésére állunk atyja felkutatásában, és másnap elindultunk Bandjermasinba a tengerparton vezető, tűrhető úton. Hat órakor már vidám trappban ügettünk, hogy mennél nagyobb utat tegyünk meg a hőség beálltáig.
Miss Lilian előadásából a következőket tudtuk meg: Mr. Arthur Hendont az India Talajkutató Társaság kiküldte Borneóba. Egy kutató, bizonyos James Holliday, eltűnt Borneóban, és felkeresésére indult útnak Arthur Hendon. James Holliday, utolsó értesítése szerint, gazdag aranylelőhelyre bukkant, a hazaküldött kőzetminták igazolták ez állítását.
Közben azonban elterjedt a híre, hogy James Holliday ottveszett a dzsungelben, feljegyzéseivel, térképeivel együtt. Holliday felkutatására a vállalat kiküldött egy újabb expedíciót. Ez sem tért vissza. Egész Amerika lázban volt az elveszett kutatóért és az eltűnt expedícióért. Ekkor jelentkezett Arthur Hendon a vállalatnál. Aránylag fiatal, de eredményes múltú tudós volt, aki egy ízben már mélyen behatolt Borneóba, a dajakok földjére.
– Kérem a kőzetmintákat, amelyeket Holliday küldött – mondta a társaság igazgatójának. – Szerintem ugyanis itt New Yorkban kell kezdeni, a kutatást.
Megvizsgálta a kőzeteket. Az első expedíciónak, amely Holliday felkutatására indult, eszébe sem jutott ilyesmi.
– Tessék! – kiáltotta az egyik kőnél. – Úgy látszik, bennszülöttek segítették a munkájában. A primitív harcos alakja látszik odakarcolva és mellette egy hal. Ez a totemje annak a törzsnek, ahol Holliday arany után kutatott. És már most megmondhatom magunknak, hogy miután “Halak harcosa” van a kőre írva, Holliday valahol a tengerpart sziklái között találta az aranyat, mert halásztörzs természetesen másutt nem érhet.
Az Indiai Talajkutató igazgatója felkérte Hendont, hogy vállalja el kollégája felkutatását. Hendon vállalata. Magához vette a kőzeteket, és elindult. Ez alkalommal titokban, nagydob nélkül. Akkoriban már hatalmas pénzfejedelmek vetekedtek azért, hogy megtalálják Holliday aranylelőhelyét. Az első mentőexpedíció eltűnését állítólag már New Yorkból kinyúló kezek irányították.
De hiába volt minden elővigyázatosság. Arthur Hendon is eltűnt Borneóban. Eltűnt, mint Holliday. Egy Turner nevű kutató vállalta most már Hendon útjának felderítését. Turner is eltűnt. Azután már senki sem vállalakozott, hogy megnézze Borneón, mi történik azokkal, akik a “Halak harcosait” keresik. Így, indult el Miss Lilian Hendon, egy tapasztalatlan leány, hogy feltalálja az apját, és talán Turnerről meg Hollidayról is hall valamit.
NEGYEDIK fejezet—>>>