Az utolsó szó jogán

Kopó

Valparaisóban nagyon egészségtelen a tél. A levegő fülledt, büdös és párás, az ég, mint egy hályogos szem, ónszínű mozdulatlansággal borong a város felett. Látszólag derült idő van, és egy rövid séta után bőségesen lehet a vizet kinyomkodni a ruhából, amit itatós módjára szív föl a levegőből. A csontok is felszívják ezt a vizet, de nem lehet kinyomni belőlük, reumás sajgást idéznek elő, sav képződik az ízületek között, és féloldali fejfájásokat okoz. A tenger állandóan nagy, lusta, szürke hullámokat dobál, és úgy hat, mintha élettelen testeket gurítanának egy hatalmas ponyva alatt. A hajózás szinte teljesen szünetel, a csuromvizes kikötőben hordók és ládák állanak elhagyottan, ponyvával bevont bálák, leszerelt vitorlások. A négyszögletes deszkahalmokat híg rothadással permetezi a szomorú klíma. Vastraverzekről, láncokról, darukról csöpög a víz, minden kihalt, ázott, szomorú, és óráról órára ugyanazok a hangok csikorognak, loccsannak, koppannak, csöpögnek. Értelmesnek látszó és kitudhatatlan társalgása élettelen anyagoknak. Valparaisóban ez a bűntényszezon.

Az időjárás pesszimistává teszi az embereket, és a kikötő, ez a bőséges anya, kiszáradt emlőivel nem képes többé ezreket táplálni. Polgári múltamnál fogva módomban áll a mimikri, hogy esős évszakban kék zubbonyos kikötőmunkásból valamiféle züllött egzisztenciává változzam át, amíg a munka újrakezdődik. Ebből is látható, hogyha több volna a munkaalkalom, csökkenne a bűnözők száma, mert eltekintve a rendszeres munka öntudatritmusától, nagyon sok embert a legszárazabb kenyér visszatart a gonosztettől. Én ritkán voltam kimondott bűnöző, inkább jelentéktelen statisztaszerepeim voltak. Ezen a télen mint slepper működtem, akinek ténykedése abban állt, hogy jól öltözötten, lehetőleg kellemes modorban mint bányamérnök vagy filmoperatőr összeismerkedik a Belvárosban külföldiekkel, és elviszi őket az Ambassadeur Mulatóba szórakozni vagy kártyázni, amely esetek mindegyikében az illető reggel fillér nélkül tért haza, esetleg puszta alsóruhájában ébred fel valami köztéren. Már az is előfordult, hogy a ruhatárból nyíló csapóajtón át a tengerbe tettek egy holttestet.

Tatjána vörös nő volt. Mindig fekete ruhát hordott, és alt hangon beszélt, amit azt hiszem, a sok erős pálinka és az olcsó cigaretta okozott. Nagyon ritkán volt jókedvű, és ilyenkor valami finom irónia, szomorkás öngúny vegyült a derűjébe, mintegy régi bánatok rezonanciájaképpen. Nagyon szép nő volt, és a fél száján egy cinikus, durva, drámai mosoly jelent meg sokszor.

A Hankauban ismerkedtem meg vele. Ha Schienemann nem adott valami külön megbízást, és nem akadt vendég, akkor ide jártam. Sakkoztam, újságot olvastam, néztem a táncolókat, és megittam éjfélig egypár zöld pálinkát. Itt láttam egyszer egy nagy bajuszú, négyszögletes vállú emberrel, valami szláv nyelven vitatkoztak. Tatjánának remegtek az orrcimpái, idegesen rágta a szopókás cigarettát, egy ideig dobolt az ujjaival az asztalon, aztán felkapta belépőjét, kitépte csuklóját az utánakapó kézből és elrohant… A férfi hajadonfővel, szmokingban, utána! Kint sűrű, vastag, merőleges csíkokban zuhant a sűrű trópusi zápor. Ledobtam tíz frankot, felcsap-tam a kalapomat, és utánuk siettem. A gumikabátot már kint vettem föl. Harsogott az orkán, lengtek a lámpák a széles, néptelen utcán, és a dús, trópusi fák földig borultak hosszú kardleveleikkel. A férfi az út közepén állt, és megpróbált beleordítani a zuhogásba: “Tatjána!…” A nyúlánk fekete árny eltűnt a sarkon. Szemben egy lódenkabátos ember állt a kapumélyedésben, a szmokingos nem vette észre, hogy őt figyeli. Egy autó vágtatott el, zuhatagot fröcskölve, és újra felhangzott a kétségbeesett kiáltás: “Tatjána!” Elindultam a nő után. A szmokingos mellbe ragadott:

– Mit akar arra?

Ujjaimra markoltam a bokszért a zsebemben, és egész közel álltam hozzá, hogy egy vállrántással felüthettem az állkapcsát.

– Menjen a fenébe! – mondtam, és láttam, hogy támadni fog, de a lódenkabátos a kapu alól most odakiáltott valamit, ismeretlen nyelven. Még sosem láttam annyi tiszteletet és rémületet emberi arcon, ahogy a szmokingos nézett a közbeszólóra, aki még egy rövid parancsot mondott, mire a támadó hátrálva elkotródott… Átugrottam a tócsákat, és siettem Tatjána után. Befordultam a sarkon: kihalt zugutca. Bizonytalan érzésekkel megálltam. Magam sem tudtam, hogy mit akarok, mit lihegek itt? Bugyborékolva rohant az áradat a kanálisba. A zápor egy másodperc alatt elmúlt, és most hallatszott a szemközti lebujból a török muzsika. A mellettem levő kapualjból kilépett Tatjána.

– Miért jött utánam?

– Nem tudom… Meg akartam ismerni magát.

Álltunk. Hidegen, bizalmatlanul fixírozott. Mellettünk zörömbölt és zuhogott egy kétemeletes ház csatornája. Kurtán, mintha vakkantana, mondta:

– Most nem érek rá. Menjen vissza, és várjon meg a Hankauban.

– Ki volt az a pasas?

– Lókupec. Egy óra múlva jövök én is. – Visszhangosan koptak el a léptei, meg se fordult, és eltűnt a sarkon. A levegő forró volt és nehéz, a falak mintha hangosan gőzölögnének. Csupa sötét, mozdulatlan ablak, hosszú, ócska házak. Visszamentem a Hankau elé. Megálltam a szemközti járdán, néztem a piros transzparenst, a kék és sárga lampionokat. A lódenkabátos már nem volt ott. Egy részeg nő karolt belém, átfogta a nyakam, énekelt, és húzott magával. Mikor ellöktem, leesett az aszfaltra, ülve maradt, széttárta a karját, és tovább énekelt. Bent a Hankauban már nem találtam a szmokingost. A pincér azt mondta, hogy nemrég ment el, azelőtt még sohasem látta. Tizenegykor jött vissza Tatjána. Csapzott hajcsomók lógtak ki a kalapja alól, egyenesen odaült hozzám, és csáját rendelt.

– Tonnellinél razzia volt. Grosszmannt lelőtték a rendőrök.

– Esedékes volt.

– Schienemann csinálta. Kíváncsi vagyok, hogy vele ki fog végezni.

– Ő a leghatalmasabb…

– Maga német?

– Magyar vagyok.

– Miért nem tisztességes ember?

– Nyáron tisztességes vagyok. Csak ha nincs munka, ősszel, akkor öltöm magamra a bűnt, mint egy átmeneti kabátot.

– Mi a véleménye a gyilkosságról? Úgy beszélt, mint aki interjút kér.

– Egy gyáva fickó, amit időnek neveznek, idézi elő azt az optikai csalódást, amivel az emberiséget egyénekre szokták szétbontani. Tulajdonképpen mindnyájan jók vagyunk, mert nem voltunk és nem leszünk, és nem változtathatunk egy atomnyit sem a természet helyes rendjén.

Nem is tudom, miért lett a szeretőm. Nem szeretett, sőt, talán ellenszenves voltam. Egyáltalán nem volt forró vérű, egy pillanatra sem tudott annyira megfeledkezni magáról, hogy a legcsekélyebb gyengédséget is mutassa irányomban.

…Pizsamában ült az asztalon, és cigarettázott.

– Még beszélnem kell neked a Kopóról. Egy évig éltem vele együtt. A Kopó nem olyan csirkefogó, mint te, lakatos volt lent a dokkon, és elment innen a hajózási szezonnal északra. Azért nevezték Kopónak, mert hosszúkás arca van és széles füle. Vissza fog jönni.

– Nem hiszem. Ha egyszer elkerült ebből a langyos, moslékízű városból, miért jönne vissza?

– Miattam. Téged meg akar ölni.

– Ha erőszakos lesz, hamar “elküldöm”.

Vállat vont, mint akire ez nem tartozik. Esténként kávét főzött, és lírai verseket olvasott. Nagyon lusta volt. Macskaszerűen tudott nyújtózni, sokat ásított, és hanyag volt a holmijára. Általában valami nagy indolencia nyilvánult meg benne az élettel szemben… Sokszor mentem a kikötőbe, és bámultam a látóhatárt, reménytelen vággyal, hajókat lesve, hogy hozzák a munkát. De nagy, áporodott szélcsend volt. Heteken át semmi más, csak lusta, langyos, nagy cseppek hullása, ahogy itt is, ott is összeáll a pára, mindenütt nagy, mozdulatlan tócsák, és néha nehéz, lompos ködök hömpölyögtek át a városon. Izzadtságtól és léggőztől nyirkos a test. 26-án éjjel ismeretlen tettes leszúrta Alexandrovics Mirko Dimitrij volt cári tábornokot, aki európai mintára szervezte itt a hadsereget. Este egy hajóstiszttel ismerkedtem össze a Belvárosban. Rávettem, hogy nézzen meg valami originálisat, ahol különleges nemzeti hangulat van, és elvittem az Ambassadeurbe. Többemeletes palotában, bordó pompával berendezett helyiség az Ambassadeur. Később felvittem az emeletre játszani.

A kifosztásra szemelt vendégnek csimara pálinkát szolgálnak fel. Régi spanyol recept, valami brazíliai bogyóból préselik, sok tiszta alkoholt és heleborust kevernek hozzá. Nem élvezeti cikk, bár kellemesen keserűmandula íze van. A csimara egészen egyszerűen lassan ható méreg, amivel gyanútlan áldozatokat életveszélyesen elbódítanak. A csimara azért alkalmas speciális célokra, mert mielőtt előidézi a napokig tartó mély ájulást, amelyből idegsokkban ébred újra a beteg, közvetlenül egypár óráig súlyos részegséghez hasonló, tompult állapotot okoz, amikor az áldozat még mozog, beszél, táncol, kártyázik, de elhatározóképessége a minimumra csökken, és a külvilág teljesen elveszíti számára minden jelentőségét. Teljes szélcsend volt, az éjszaka nagy cseppjei azonos hangokkal hullottak a zsíros izzadó lombokról.

A hajóstiszt nekitámaszkodott a terasz márványoszlopának, sárga, verítékes arca megvonaglott, és mély lélegzetet vett, de enyhülést nem kaphatott a súlyos, gőzködös levegőből. Öt ujját szétterpesztve a mellére nyomta, látszott, hogy vesztit érzi, és elvágyakozik erről az ominózus, gyászos, légtelenségbe burkolt tájról. De öntudata már csak foszlányokban kapkodhatta a valóságot, kinyitott három gombot a blúzán, széthúzta a gallérját, és visszakézzel lesöpörte a sapkát a fejéről. Egy papagáj rikoltozott valahol… A lusta, langyos cseppek csak hullottak, és sárga fényudvarokban állottak a lámpák. Alexandrovics tábornok gyilkosáról még semmi hír nem volt. Egy teherautó robogott, hogy megrázkódott az egész épület. Már hetek óta ült a városon kimerikusan ez a mély, mozdulatlan, ájult csend, mintha minden pillanatban vihar törhetne ki, és sűrű mosogatóvízíze van a szájában a levegőnek. Újra játszott, és a homlokán szörnyen kidagadt egy ér… A füstöt vágni lehetett a helyiségben, poharak csörögtek, hangok morajlottak lehalkítva. És a krupier egyhangúan recitált: “…helyezzék tétjeiket… nincs tovább… rouge invers… couleur…” A padlón át szakszofonszóló szüremlett, és a kinti köd láthatatlanul lógott itt a szobában, úgy rotyogott az emberi idegek és indulatok komprimált szennye ebben a boszorkányüstben. A tiszt lesöpörte a zsetonokat, és homlokával a zöld posztóra zuhant. Éles csengetés hallatszott lentről, csörömpölés és dobogó lépések. Razzia! Kisül, hogy két detektív is volt jelen, négy revolvert fognak ránk. Régi fedezékem, egy kaktuszvödör mögé ugrom. Csörömpölve lehullik a lámpa, lövés. Egy dupla villanás irányában három lövést adok le. Tiporják egymást. Fellökök egy sikoltó nőt. Az erkélyre futok. Alattam az utca jajgat és morajlik, páncélautó. Fényszóró. Gumibotos rendőrök rohannak és sípolnak, a kocsiúton egy nő fekszik. Lövések… Egy oldalablakon át a folyosóra ugrom, belépek a páternoszterba, a tetőn kiugrom, és lekapcsolom a liftet. Egy fél női selyemruha van a kezemben, a homlokomon horzsolás vérzik, falba ütöttem, vagy golyó súrolt? Szmokingban bolyongok a háztetőkön, mintha fejemet egy virágágy puha földjébe fúrtam volna, olyan nyomasztóan kapkodom a levegőt, és a nyakütőeremen át hallom, hogy a szívem rendetlen bakugrásokkal dobog, az arcom, a ruhám csupa víz, rudak, kémények és lécek, mintha zápor söpört volna végig mindent, olyan nedvesek, pedig négy napja nem esett.

– Már megint mi volt? – kérdezi Tatjána, hogy zsebkendővel bekötött homlokomat meglátja.

– Razzia. Úgy látszik, söprögetni akarnak. – Végigdőltem a díványon. Tatjána elővett egy regényt, és olvasott. Nem laktunk együtt, mert az ilyesmihez egyikünkben sem volt meg a kellő családias hajlandóság. A könyv felett egy futó pillantással megnézte magát a tükörben, hogy milyen, amikor olvas. Ekkor lépett be Kopó. Nem kopogott, de szerényen és illedelmesen lépett be az ajtón, a dokkmunkások jellegzetes, kék zubbonyában. Csöndesen körülnézett.

– Ki ez az ember? – fordult Tatjánához.

– A barátom – mondta Tatjána, behajtotta a lapot, és letette a könyvet.

– Azt mondtad nekem, mikor elmentem, hogy megvársz.

– De nem tettem.

Kopó leült egy fotelba, elővette kését, és füstölt húst evett.

– Port Alegrből jöttem vissza. Nagyon messze van. Nem szeretek hiába fáradni. Szereted ezt az embert?

– Szeretem – mondta Tatjána lustán, mintha csak azért tenné, hogy békében hagyják. Aztán hozzátette -, téged is szeretlek.

– És melyikünkkel maradsz együtt?

– Mit tudom én? Amelyik életben marad.

Most fordult hozzám Kopó:

– Magának mi a véleménye?

– Majd csak elintézzük valahogy. – Valami enyhe izgalommal éreztem, hogy kettőnk közül valamelyiknek elérkezett a végzete. Kopónak azonban praktikusabb problémán jártak a gondolatai.

– Hol fogok én most lakni?

– Tatjánánál nem lakhat – mondtam -, amíg el nem intéztük ezt az ügyet.

– Ma nem tudom elintézni magát. Tíz napot utaztam fenékben.

Tatjána ásított.

– Muszáj ezt nekem mind végighallgatni? Álmos vagyok.

– Kérem – mondtam -, egyáltalán nem égett a körmünkre a dolog. Aludjon nálam, és holnap éjjel felmehetünk a Kálváriához, rendezni a kérdést.

– Ha magánál alszom, egyikünknek sem lesz nyugodt álma.

– Van egy fülke a szobám mellett. Én magára zárom az ajtót, maga odatolja a szekrényt, és nyugodtan alhatunk. Van revolvere?

– Nincs.

– Tatjána, adj neki egy revolvert.

– Itt van. De most már menjetek – utánunk kiabált -, lövés előtt le kell húzni a szöget a závár mellett.

Mentünk. A köd távozóban volt, szinte láthatóan gomolygott. Citerák és sípok nyekergő muzsikája hallatszott gyöngyfüggönyös vörös kis portálék mögül, és hosszú sorban kék, sárga és vörös lámpák hunyorogtak végig az utcán. Frakkos, cvikkeres kínai lépett ki egy ajtón vigyorogva: “ópium, szenyoresz… ópium.” Hegynek mentünk egy görbe sikátoron, gőzölgő patkányok cikáztak a lábunk előtt.

– Egész Rióig mentem föl – panaszkodott Kopó -, mondhatom, nyomorúságos állapotok…

– Limában, azt mondják, inkább van munka, hadianyagot szállítanak La Pazba. – Megmutat-tam neki a fülkét, mosolyogva bólintott.

– Egy másfél méteres ládában utaztam idáig.

Lefekvés előtt még beszélgettünk. A legtöbb dologban egyezett a véleményünk. Rokonszenvesnek találtam, és azt hiszem, ő éppen úgy volt velem. Másnap sok dolgom volt, korán reggel kizártam az ajtót, és lementem a Metropolba reggelizni. Néhány távoli, kénszínű napsugár imbolygott a levegőben. Belváros. Kopott polgárok, üzletek, biciklik és rossz alakú, közönyös nők. Most ébredtek. Mit tudnak ezek a város mélyéről?… Korán reggel van, de mindenki izzad. Ez valami nehéz, beteges izzadás, tikkadt gyengeség, mintha az aszfalton keresztül gőzölögne a mocsár, amelyre itt minden épült. A mocsár lidércei, gonosz szelleme itt maradt, ezen a helyen, anyatestétől elválasztva is ül a városon. Katonai temetés megy el az ablak előtt. Kucsmás díszszázad, marokra fogott muskétaaggyal, mereven, térdhajlítás nélkül, mintha mindnek műlába lenne, lép az ágyútalpon húzott koporsó mögött, feketével letakart dobok peregnek tompán, Alexandrovics tábornokot temetik…

Szombat volt. Siettem fel Schienemannhoz. Ott ült hatalmas íróasztala mögött, fáradt szemeivel, lebiggyedő alsóajkával, és kopasz fejét simogatta a tenyerével. Perzsaszőnyegek fogták fel a lépés neszét, brokátfüggönyök, képek, egy pazar klubfotel-garnitúra és valami finom, francia illatszer szaga. Rosszindulatúan, álmosan nézett rám.

– Ki fog menni csónakkal a “Jalousie”-hez. Tegnap érkezett. Félmérföldnyire áll a kelet-indiai dokktól. Behoz egy ládát. Tíz és tizenegy óra között megy, a parti őrség nem fog arra járni. Efelől biztos lehet. A tegnapi razzia csak tessék-lássék dolog volt, mert Grosszmannt agyonlőtték. Semmitől se féljen. Visszafelé a klubház alatt köt ki, ott várja Rank. A legügyesebb embert küldöm magával. Tízkor találkoznak a kikötő védőasszonyánál.

– Pignatellit láttam a Metropolban.

– Tudom. Megmutatom a kísérőjét. – Csengetett. Kopó jött be. Szomorúan összenéztünk. Természetesen nem lehetett szólni arról, hogy mi van közöttünk. Még gondolatnak is nevetséges volt, hogy Schienemannt a mi kicsinyes magánügyünkkel molesztáljuk, vagy ilyesmi akadályt képezhetne, mikor “magasabb államügyekről” van szó. Nyugodtan kievez-hettünk együtt a sötét vízre, mert sokkal jobban rettegtünk Schienemanntól, semhogy “hivatalos” ügy közben megkockáztattuk volna “elküldeni” a másikat. A gyilkos egypár óra múlva követte volna áldozatát a halálba. Azért mégis furcsa érzés volt, hogy Kopó a másik pár evezőnél, a hátam mögött ül. Sokszor bizsergett meg a tarkóm, mintha fütykös lebegne a fejem felett. Nagy hold volt, de ez csak kedvezett nekünk, mert oldalról tűzött, és szélesen kivetítette a dokkok árnyékát úgy, hogy teljes sötétségben evezhettünk egész a lépcsők közelében, lassú, mély evezőhúzásokkal. Különben sem kellett félnünk, mert Schienemann a mi életünket még kockáztatta volna, de a kábítószert semmi esetre. Biztos volt, hogy a parti őrség nem fog erre jönni tizenegyig. Néhány percig eveztünk a raktárházakon túl, és feltűnt a “Jalousie” leszerelt árbocaival. Egy lelket sem láttunk rajta. Kopó megszólalt:

– Ambassadeur!

Két kar lenyújtott egy ládát. Vagy egy mérföldnyi távolságban fényszóró söpört végig a vízen, és megcsillant egy közeledő torpedó páncélbordáján. Ott cirkált a rendőrségi motoros. A víz mozdulatlan, sötét és domború volt, mint egy alvó rinocérosz háta. A közeli parton homályos lámpák és pálmák látszottak. Félkörben megkerültük a három nagy dokkot, és beeveztünk a Nord-Süd bazenjébe.

– Ide hallgass: ígérd meg, hogy nem találkozol többé Tatjánával, és én is szakítok vele – suttogta mögöttem Kopó.

– Eszem ágában sincs.

– Nem szívesen fújom el a gyertyádat. Nekem már feleségem is volt, de nem bírta ki, hogy mindig csavarogjak… Neked még sok, nagyon jó nőd lehet, és elélhetsz még egy darabig, amíg megkapod a golyódat. De ha nem akarod, hát mehetünk a Kálváriához. Csak a jobbal evezz… Szívesen lennék veled békességben. De azt ne mondja senki, hogy kidobtak, mint egy cselédet… Húzd be a lapátokat… Stop!

Meg volt beszélve, hogy találkozunk a Kálvárián. Amelyik lejön, azé marad Tatjána. Ez nem valami félvad szokás, a klíma, a tél áztatja az idegrendszereket, gyerekesek, csökönyösek, gonoszak lesznek az emberek, és minden alkalom jó, hogy levezessék a változást sóvárgó tettvágyukat. Mi szerettük egymást Kopóval. És elhatároztuk, hogy valamelyik megöli a másikat. Tatjánát már két napja nem láttam. Mielőtt nekivágtam volna a Kálváriának, elmentem hozzá. Szórakozottan hallgatta, hogy mire készülünk, szórakozottan abszolválta az ölelést, és átlátszó komédiával mondta:

– Csak vigyázz magadra. A Kopó nagyon veszélyes. Hú, és szeretném, ha te jönnél le a Kálváriáról. De nem ma fogtok felmenni. Szükségem van rád, el fogsz kísérni a régi kikötőbe, és segítsz, ha valaki megtámad.

– Nem szívesen halasztom el a találkozást. Föl van fordítva az egész lakásom. Szekrényt húzni, szekrényt tolni…

– Holnapig még kibírod. Fél tizenegykor várj rám a konzervgyár előtt.

Fél tizenegykor ott voltam. Legnagyobb meglepetésemre Kopóval találkoztam.

– Te is Tatjánát várod?

– Azt hitted, hogy a feltámadást? Téged is hívott?

Lihegve jött Tatjána. Egy fényes, vékony gumikabát volt rajta.

– Veszélyben vagyok. Kikre gondoltam volna, ha nem rátok? Azt hiszem, nem lesz semmi baj. Csak ideges vagyok, és azért gyanakszom. Beszélni fogok egy, esetleg több emberrel, ha valaki hozzám ér, vagy a zsebébe nyúl, rögtön lőni, egyszerre sokat…

Levágtunk egy dűlőúton a régi kikötőbe. Utolsó halálos páráit küldte a tél, és a lámpák mintegy puha anyagba burkolva, párából szőtt glória mélyén bóbiskoltak. Úgy sietett, hogy nem bírtuk pontosan átugrani a tócsákat, teli lettünk sárral, a ködben láthatatlan tengerről, vészes, szaggatott jelekkel búgott egy hajó, és sehol egy járókelő, néma, ázott barna raktár-házak, cseppek, piszkos lámpák… Rozsdás sínpár mellett siettünk. Egy daru nyitott kunyhójába vezetett minket. Úgy látszik, innen ment ki az őr cirkálni.

– Itt vártok, csendben. Aki jön, annak nem szabad tudni, hogy velem vagytok. Ha hozzám érnek, lőni… Rögtön lőni! Lehet hogy egy félóráig is kell várni. – Három lépéssel tovább ment. Nem kellett egy félóráig várni. Valaki kívülről ránk csapta az ajtót, és bezárta. Az ajtó vasból volt. Nekirohantunk vállal, persze, meg sem mozdult. Felragadtam egy széket, de Kopó lefogott:

– Ha zajt csinálsz, lebukunk. Ezt az ajtót nem lehet kitörni. – Tehetetlenül álltunk. Az ajtó és az oldalfal közt egy keskeny résen kinéztem. Három ember fogta körül Tatjánát egész szorosan, félhangosan, gyorsan beszéltek.

– Mi nem félünk a Schienemann gazembereitől! Fogd jól, Rollins… – kiáltotta egy kis, köpcös ember.

– Tőlem Bogumov elvette a tervet… – hadarta rémülten Tatjána.

Gyorsan váltották a mondatokat. Alig értettem valamit:… “Moszkvába megüzenték…” – “Az nem a G. P. U. pénze volt…” Aztán keményen mondta a kis köpcös: “Ezért lőtte le Alexandrovics tábornokot…” – és Tatjána rögtön: “De nem hoztam el semmit!…” – “Utoljára mondom!…” – “Holnap megmondhatom…” A köpcös fejbe lőtte Tatjánát… Futólépések csobbantak el. Tatjána egy tócsába esett… Nekirohantam az ajtónak, mint egy faltörő kos, háromszor pattantam vissza, úgy éreztem, eltörött a vállam… Kopó úgy tekintett rám, mint egy filozófus, aztán visszajött egy szerszámosládával… Persze, Kopó lakatos! Mintha páncélszekrénybe lettünk volna zárva, valóságos hidegvágást csináltunk, izzadtan, lihegve, keményen dolgoztunk, míg végül, mint egy lótusz széles, nagy szirmai, úgy volt széthajlítva a zár körüli vaslemez. Kint voltunk. Megfordítottuk Tatjánát. A szeme rémülten meredt ránk, a szája, mint egy hatalmas O betű tátongott felénk, most látszott csak rajta, hogy mennyivel öregebb, mint hittük. Hogy a szeme sarkában és a homlokán ráncok vannak, és a festék alatt bizonyára erősen őszül… csupa szenvedés és irtózat volt a vonásain. A retikülje nyitva hevert mellette, rúzs, kompakt, kulcs, apró holmik gurultak szerte, leesett a kalapja is, hosszú, rút tincsek lógtak a tócsába. Homlokán egy véres kör.

– Te nem tudtad, hogy a csekához tartozik? – kérdezte Kopó. Messziről egy kézilámpa imbolygott. Hatalmas ugrásokkal futottunk a raktárházak mögé. Otthon levetkőztünk. Ragadós, sós pára tapadt hozzánk.

– Ez a nő maga kereste a halálát – mondta Kopó. – Most már megmondhatom neked, hogy engem szeretett. Azt mondta ma: szeretné, ha én jönnék le a Kálváriáról.

Nem árultam el, hogy ugyanezt mondta nekem. Minek? Maradjon neki Tatjána emléke. Nekem mindig elég, ha én tudok valamit. Nem vacsoráztunk. Az ablaküveg gyöngyözött, a sápadó ég alacsonynak és barnának látszott. Aznap este nem toltuk oda a szekrényt, és nem zártuk be az ajtót. A jobb szememen keresztül irtózatosan fájt a fejem, és lázam volt. Befeküdtem az ágyba, de a lepedő és a párna elviselhetetlenül melegítettek. Aztán süllyedni kezdtem… Elaludtam… Tatjánával felmásztunk a “Jalousie”-ra. Schienemann ült egy koporsón, és álmosan dörzsölte tenyerével a feje tetejét. Tisztán láttam ujján a hatalmas, rubinköves gyűrűt. A levegőben sárga foszlányok lógtak… Tatjána, halott szemekkel, mereven vigyorgó szájjal beszélt, homlokán a vörös karikával, azt mondta: “Ez a vörös karika a halál jegygyűrűje… Ez az egész történet nem igaz… Én nem vagyok Tatjána. Én vagyok a trópusi tél: forró, dús, titkos és alattomos… Én vagyok a forró égöv fekete zsíros virága… Beteggé teszem a csontjaidat, hosszú kötőtűket szúrok az agyadba, és addig idegesítlek, amíg gyilkolni mész… Mindenütt vér. Ez a furcsa patikaszag a püffedt, sárga levegőben: a vér gőze, undorral felcsuklik benned, elernyeszt, átölel és lehúz az aszfaltba takart hínár…” Az arca olyan zöldes, sápadt volt, hogy szinte világított, éreztem a feloszlás szagát, sáros hajtincsei vigyorgó két szája széléig lógtak, és fekete fogaival egy nagy, rozsdaszínű virág szárát fogta. A szirmok lassan, kígyószerűen mozogtak. Fuldokoltam, és az agyam, mintha egy nagy marokban lüktetne, amely lassan összecsukódik felette… Arra ébredtem fel, hogy hörgök, és csuromvíz vagyok. Kopót láttam az ágyam felett, és rémülten akartam a revolverhez kapni, de a karom, mint egy mellém helyezett bot, merev, különálló és élettelen volt. Most megöl! Vizet loccsantott az arcomra, és egy újsággal legyezett.

– Úgy látszik, maláriád van. Rettenetesen nézel ki. – Egy tükröt adott. Az arcom sárga volt, és két fekete foltban tűntek el a szemeim. Elájultam.

Hetek múltak el.

…A láthatáron naponta új hajók jelentek meg, előkerült a kék zubbonyom, a sapkám, és boldogan mentem vissza a dokkra. A nyílt óceánról friss, sós szagot hozott a szél, eltűntek a fojtó, sárga ködök, mellettem Kopó hordta énekelve a zsákot. Karjaimba lassan visszatért az erő, és lelkembe a jónak akarása. Dolgoztam!

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.