A Biscayán
A kikötői csendőrök tizenhárompróbás, durva emberek. A természet rendje szerint ilyeneknek kell lenniök. A kikötők telve vannak elszánt és vakmerő alakokkal, a testi erő középkori kultusza él az emberekben, és a legnagyobb köztiszteletnek a legnagyobb verekedők örvendenek. Minden ház, akár dokkmunkások laknak benne, akár piaci kofák vagy halászok, ambícióval rejti el a bűnözőket, mindenkinek jövedelmező mellékfoglalkozása a bűnpártolás. Ez, persze, reakciót vált ki a csendőrökből, akik állandó életveszélyben teljesítik a szolgálatukat, igen sokan halnak meg közülük természetellenes halállal, és bizony nagyon hamar és csekély okoknál fogva verik félholtra a gyanús vagy ellenszegülő embereket. A kikötői csendőr mestersége hasonlít egy állandó frontszolgálathoz. Ezek után nem is lehet túlbuzgóságnak nevezni, ha egy csendőr szigorúan bánik az olyan munka nélküli csavargókkal, mint a lengyel fiú, Gyuri meg én. Akkoriban nem voltunk hivatásos munkanélküliek, hanem amatőrök. Mindenütt lázasan folyt a rakodás, és negyven frankra is felszökött a napszám, olyan nagy szükség volt munkásokra. Mi azonban nem készültünk tőkepénzeseknek, nem akartunk alapot gyűjteni egy kis barátságos családi házhoz, ahol majdan öreg napjainkat morzsoljuk le, jól megérdemelt békességben. Mi szerény emberek voltunk, akik dolgoztunk egy napig, aztán három napig vándoroltunk az országúton, ittunk, kártyáztunk, és adandó alkalmakkor verekedtünk. A tisztelt olvasó meg fogja érteni ezt a csökkent ambíciót egy olyan munkával szemben, amelynél nincs előléptetés, amelynél kizárt a vagyongyűjtés, és a leghosszabb szezonja négy hónap. Éppen kellemesen sétáltunk az országúton már második napja, mikor egy kikötői csendőr jött szembe, nagy, sárga aktatáskával. Külseje elárulta, hogy küldetése van, de különben sem lehet egy gyalogos csendőr az országúton szolgálatban. Az országúton csak a kerékpáros járőrök teszik bizonytalanná a közlekedést. Ez az ember mégis megállított minket. Sajnos, igazoló írásaink egy kevéssé pedáns hivatalos közeget sem elégítettek volna ki, tehát felszólított minket, hogy előtte haladjunk, mert be fog vinni minket a városba. Fényes nappal volt, amikor minden pillanatban jöhettek a kerékpárosok. Nem is lett volna semmi baj, ha a lengyel fiú, különben hisztérikus természetű ember, nem áll meg könyörögni a csendőrnek, hogy eresszen szabadon minket. Mi volt ehhez a kísérlethez képest Mózes óhajtása, hogy víz fakadjon a sziklából? A csendőr két-háromszor meglökte, hogy csak menjen. A lengyel fiú egyik végletből a másikba esett, és azt ordította, hogy őt ne lökdösse, mert ő megy magától is. A csendőr pofon ütötte. Ez még nem lett volna valami nagy szenzáció, mert ilyesmiben már elég részünk volt, de a lengyel fiú, tisztán láttam rajta, hogy pillanatnyi elmezavar önti el, állkapcson vágta a kísérőnket. A következő másodpercben biztosan keresztüllőve feküdt volna a földön, de ekkor megtámadtuk a csendőrt. Én két kézzel ragadtam meg a revolveres kezét, Gyuri igazi briganti tempóval az egyik szemébe csapott, a revolver a földre lőtt, aztán messzire repült, Gyuri kapott egyet az arcába, hogy felbukott, de mielőtt tovább védekezhetett volna a biztos, markolatig a combjába kapta a késemet, és mikor az éles fájdalomtól visszatántorodott, úgy ütöttem fel az állat, hogy hangos reccsenéssel csapódott össze a szája… Felbukott! A lengyel fiú nekiszaladt a késsel, mintha meg akarná skalpolni! Ez a csendőr igazán köszönettel tartozik nekem, amiért a lengyel fiút úgy rúgtam oldalba, hogy még egy hét múlva is nyilallt, ha lélegzetet vett. Azonnal lerohantunk az útról, a bozóton keresztül, és a nyílt pályán beugrottunk egy indulásra váró tehervonatba. A csavargó már kezdő korában jól tudta, hogy a külső pályaudvaron melyik sínen áll az induló tehervonat. Az biztos volt, hogy most nagyon sokat kell utaznunk, lehetőleg más országba.
Éjjel kinyitottuk a vagonajtót. Hegynek fel robogtunk, és jól éreztük magunkat, mert megszoktuk idővel, támasz nélkül, törökülésben utazni a fémpadlón. Dohánnyal, ennivalóval el voltunk látva, és még snapszunk is maradt. Rengeteg csillag ragyogott az égen, és a telihold nappali fénnyel árasztotta el a rézsút alattunk elterülő panorámát, amely fokról fokra bontakozott ki, ahogy a tehervonat egyre feljebb döcögött a hegyen. Apró, vörös fedelű házak, hórihorgas jegenyék, négyszögletes gyümölcsösök és ferde veteménytáblák vonultak alattunk, és világosan látszott messze lenn az országút sárga sávja, távíró- és villanypóznákkal, jól kivilágítva. Aztán valami erdőségfélén keresztül kapaszkodott fel a vonat, bokrok és bodzafák mentén, majd ritkás törpefenyők következtek, és felettünk vidáman tündöklött a csillagos ég… Hát kell ennél szebb élet? Guggoltunk, mint a törökök, és dohányoztunk. Később Gyuri levette az ingét, és kirázta a tájra, bolhák ellen. Vöröshagymát ettünk és szárazkolbászt, snapszot ittunk rá, aztán levettük a kabátunkat, hanyatt dőltünk, és hagytuk, hogy a tehervonat álomba ringasson…
… Menekülésünk nem ért véget az új kikötőnél sem, mert hiszen tudtuk, hogy azóta már széttáviratoztak mindenfelé. Lementünk a dokkra, az első rakodó hajónál munkába léptünk, és elbújtunk a fenékbe. A lengyel fiú, aki szentimentális volt és fantaszta, azt állította, hogy a hajó hadianyagot szállít Vladivosztokba. Megnéztem az egyik ládát, és szárított zöldséget találtam benne, ami kétségessé tette társam állítását. Nemsokára ránk találtak. Visznek a kapitány elé. A kapitány német ember, alacsony, zömök és kopasz. Sima, hideg arc. Sohasem szerettem a német embert. Lélektelenek, merev agyúak és csökönyösek. A legénység is német. Még eddig egy goromba szót sem szóltak, ami nyilvánvalóvá teszi előttünk, hogy rossz szándékú emberek közé kerültünk. Kik vagyunk? Ilyen helyen csak másodrangú kérdés a passzus, az igazolás egyedüli módja az, ahogy mi igazoltuk magunkat, egy-egy fémlappal, amit reggel kaptunk, amikor munkára vettek fel, és néhány certifikáttal, amely igazolja, hogy már azelőtt is a zsákhordói pályán működtünk. A dokkmunkásokkal, mert a foglalkozásuk készteti őket vándorolni, enyhébben bánnak, de kalandorok, kótyagos diákok, jeggyel takarékoskodók nagyon goromba fogadtatásban részesülnek, és átadják őket a legközelebbi kikötő csendőrségének. A kikötői csendőrökről már említettem, hogy nem tekintik hivatásuk legfőbb kellékének a gyengéd udvariasságot. A kapitány figyelmesen megnézi a fémlapokat, azután azt mondja, hogy menjünk a fűtőkhöz, és maradjunk ott Bordeaux-ig.
Mióta modern fűtőrendszerük van a hajóknak, egyáltalán nem kibírhatatlan a fűtőház. Legalábbis nekünk nem, akik nyomban lefekszünk a kazántól messze, a padló rostélyára, és kényelmesen elnyújtjuk fáradt tagjainkat. A levegő langyos, de nem fullasztó. A szenet nem lapáttal teszik a kazánba, hanem kiskocsikon gurítják be. Ugyanilyen kocsik fogják fel a hamut, ha megtelnek, csengetés jelzi. A fő fűtő, egy hatalmas szál germán, fényes izmain villódzó rőt fényekkel, Wotánra emlékeztet. Segédje egy bornírt arcú arab. Jelen van még egy cingár, görbe orrú ember, gyapjas göndör hajjal, nyilván spanyol, valószínűleg a mechanikus. A kazánhoz rögzített műszerek csillognak, és nagy ritkán egy recsegő kommandó hangzik a szócsőből, mint az Úr szava az Ember tragédiájá-ban. Ilyenkor némi mozgalom támad, legtöbbször dadogni kezd a lapátok folytonos harsogása, és dohog a kazán. Fémdolgok pengése visszhangzik néha a tompa gőzfürdői hangulatban. Gyurival tanácskozunk, hogy ajánlatos-e cigarettát kérni, de egyelőre úgy határozunk, hogy nem kérünk semmit, mert esetleg dolgozni kell. És ezt semmi esetre sem tesszük addig, amíg nem adnak enni. Ezek után a lengyel fiú rögtön elalszik. A hajó nagyon kicsi, és az egyes tárgyakon látható felírások elárulják, hogy “Mediteraine” a neve. Fejünk felett a kormánylánc súrolja a padlót, aztán zörögve megfeszül.
…Nagyon különös dologra ébredek fel. Az arcom Gyuri térdhajlása alatt van, hónom alatt fogom a lengyel nyakát, és lábaink összekeveredve kalimpálnak. Éppen tisztázni akarom az esetet, midőn ebben a furcsa gomolyagban sebesen gurulni kezdtünk, amíg a falhoz nem ütődünk. Nagy nehezen elrendezzük összegabalyodott végtagjainkat, és körülnézek. Nincs semmi különös. Fűtenek. Valamelyik oldalablakban besurran egy kis tócsa, de különben a hangulat változatlan. A cingár vidáman felénk kiált: “A Biscayán vagyunk!” “Vihar van?!” – kérdezem. “Az angol golf…” – mondja, de már dőlünk, minden erőnkkel kapaszkodni kell, és most már egy valóságos hatalmas hullám löki be zúgva, zizegve nagy részét az ablakon. Akkor még nem tudtam, mi a Biscaya. Homályosan emlékeztem az iskolából, hogy valami öbölféle. De hogy ez az öböl a hajósok réme, és a Dél-Amerikába közlekedő, gyönyörű, hatalmas Capp Polonióval csak éppúgy zsonglőrözik, mint egy rongyos halászbárkával, erről nem tudtam. Az előbbiek csak kezdetét jelentették az öbölnek, de félórai út után megindult az igazi tánc. A tenger harsog és zúg, a habok dühödt hangokkal messziről erősbödve rohannak a hajónak, ami nincs megrögzítve, az óránként százhúsz km sebességgel csúszkál ide-oda, a felfüggesztett tárgyak bolond inga módjára lengenek. A tengeri betegségről már régen leszoktunk, de ettől a bolond imbolygástól mégis szédülünk, bizonyára a fűtők is, mert ezt sohasem lehet megszokni. A személyzet káromkodik. Kapaszkodva, tipegve járnak, mint a gyerekek. Egyszer csak odajön hozzánk az arab, és azt mondja, jöjjünk segíteni. Nekünk azonban megvannak a magunk szigorú törvényeink, és minthogy még nem kaptunk enni, szó sem lehetett munkáról, tehát mozdulatlanul és lehunyt szemmel fekszünk. Az arab figyelmeztetőleg oldalba rúg. Bágyadtán ránézek, és elnyögöm neki, hogy beteg vagyok. Nagyon dühös lesz, ordít, és most Gyuriba rúg bele kétszer, Gyuri a szeme fehérét rezegteti: “maladie.” A lengyel fiú sem szóra, sem rúgásra nem mozdul: ő meghalt. Az arab tajtékzik, és a vállamnál fogva rángat fel. A szél olyan erősbödő, vészes süvöltéssel zúg át a hajón, mintha tízezer mentőautó vágtatna mellettünk egyszerre. Az arab a fülembe ordítja, hogy húzzam ki a hamut. Végül kirántja a kését, és megesküszik, hogy azonnal leszúr. Hogy elkerüljük a komolyabb komplikációkat, olyan hangokat adok, mint akiből rögtön kitör a tengeri betegség. Erre hátralép, a hajó dőlni kezd, nekibukok egy oszlopnak, és közben véletlenül úgy felrúgom az arabot, hogy leröpül egészen a kazánig. Wotan ráripakodik, úgyhogy most már nem tud velünk törődni, mert a vihar eléri a tetőfokát, az Úr hangja folyton recseg, a hajó magasra emelkedik, aztán kínzó lassúsággal mélyre süllyed, oldalra dől és visszapattan. Jön a kapitány, egy csuromvizes, fényes, fekete bőrköpenyben. Igazi tengeri hős, éles, nyugodt arcával, hideg, szürke szemével, mint egy Lord Nelson vagy Diaz. Az arab ordítva ránk mutat! A kapitány kijelenti, hogy mind a hármunkat vasra vereti. Az arab odaugrik, és Gyurit rugdalja. Ezúttal elhatároztam, hogy ha belém rúg, leütöm. De Wotan szólt, az arab rohan, és közben kétszer nekimegy a vasoszlopoknak. A kapitány gazembereknek nevez minket, akiknek meg fogja mutatni… Felmegy a vaslépcsőn. A fedélzetről olyasféle robaj hallatszik, mintha ledőlt volna az árboc. A cingár mechanikus szerszámokkal babrál, és sziszegve tódul ki a gőz valahonnan. Végre békét hagynak nekünk. Sír a szél, zúg a tenger, búg a sziréna… A hajó minden porcikája recseg, és zsibbasztó időkig zuhan le a hullámok hátáról, mintha a fenékig merülne, aztán úgy megdől, hogy pillanatokig az oldalfal rémlik padlónak… Egyre csökkentik a tüzet, mindenfelől fröcsköl be a víz, rengeteg tócsákat képezve, úgyhogy mind a hárman tele vagyunk olajos, kormos tengervízzel. A fedélzeten mezítlábas futólépések dobognak. A cingár spanyol egy szelepet kalapál, és minden pillanatban más helyzetet vesz fel a hajó. A sziréna már egy másodpercig sem hagyja abba a bugást, és valahol a gőz újra kitör sziszegve, mire a spanyol üvöltve vágja oda a szerszámait. A legrosszabb az, hogy nem lehet aludni, két kézzel kapaszkodunk…
Enyhe világosság dereng be a gömbölyű ablakon. A hajó vontatottabb tempóban süllyed és emelkedik. Az arab egy lapáttal szedi össze a szétgurult szenet, a gép egyenletesen dolgozik, mindjobban reggeledik. Megenyhült a vihar. Egy frissen ébredt fűtő jön le, hogy felváltsa Wotant. Később a cingár sózott halat meg kenyeret hoz nekünk. Gyuri, minden látható átmenet nélkül, jobban lett, és csodák csodája, az étel szaga feltámasztotta a lengyelt halottaiból. Kik vagyunk, kérdezi a cingár, és közénk guggol. Hová utazunk? Ja, mindenütt nehéz, mondja végül a meséinkre. Gyuri, aki néha az elszántságig szemtelen tud lenni, cigarettát kér az arabtól. Rövid habozás után odadob egypárat… A hamuskocsi csengett. Mintegy megbeszélt jelre lemegyünk és kihúzzuk, a lengyel fiú belöki a másik kocsit. A kapitány szúrós pillantással néz minket, aztán felmegy újra a vaslépcsőn. Kint egész világos van. A frissen kelt fűtő élesen fütyörészik. Wotan aludni megy. Minden megbékélt: az ember, a természet és az ember a természettel. Rövid jeleket ad le a hajótülök. Újra mozgolódás támad a kazán körül, sebesen forgatják visszafelé a rézhengereket, lehúzzák az összes fogantyúkat, lánccsörgés hallatszik fentről, és egy hang recseg ércesen a szócsőből:
– Damf am Dach!
Kikötünk…