Az utolsó szó jogán

Jövő heti regényünk “Bob Flemming ismét lóra kap.”

És Z. G. Stokker veszett légionáriusai elérték végre az “Elzálogosított Fellegvárat”.

Ez is olvasott!

Amikor olvastak, akkor már jó volt. Tudták, hogy mivel tartoznak egymásnak. A szigorú bíráló maga sem számíthatott kíméletes eljárásra.

Ezért nem is volt itt szigorú bíráló. A helyiség úgyszólván teljesen kiürült.

A feketehajú várt, várt, és egyre nehezültek a pillái.

Hoggard kiverte a pipáját a tenyerébe, és egy külön fiókba dobta a bagót, ahol törött biliárdkréták és rozsdás cukortartók is hevertek. Álmos volt. Hátradőlt a széken, magára vonta a gyapjúsapkát, és elaludt.

A fiatalember előredűlt a székén, homloka a márványasztalra koccant, magára vonta a figyelmet, és elaludt.

És álmodott.

Szörnyű volt!

4.

Álom:

A légióból megszökött egy vagyont érő fejdísszel, amelyben négy igen értékes rubinkőből álló rejtély volt. Ahogy ott hasalt, egy jótékony, eltakaró számum mögött látta menetelni a légionáriusokat. Az élükön Garry Cooper. Egy oszlopot tart a kezében. Ő viszi a menetoszlopot. Nagyon meleg van. Kiveszi hóna alól a hőmérőt.

Harmincnyolc öt.

A sivatag állandó porállománya fel és alá szállong. Rossz nézni. Most eltűnnek a katonák.

Johnson rohant. A lovát keresi! Ott látja az oázis pálmájának dőlve a sejket! Mellette Evelyn, körülötte nyolc marcona mesterdetektív munkában. Az egyik nagyítóval nézi a homokot, a másik ujjlenyomatokat ragaszt egy bélyegalbumba, és Evelyn a géplakatossal verekszik.

Johnson mint egy ember rohan oda!

Gyerünk! Elő a colttal! A mindenségit! Egyik kezében a lasszó, másikban a colt, harmadikban a légió híres kék öve és egy könnyű gyorstüzelő gépfegyver.

Van még nála egy élesre fent sombrero, de ezt elteszi későbbre, ha másképp nem bírna velük.

Odatoppan eléjük:

– Felszólítom önöket, hogy minden jelenlevő tartsa fel a kezét, ellenesetben nem állok jót testi épségükért!

A sejk és mellette a légiósőrmester, hóhérhúzó mosolyával, meg sem moccannak.

– Miféle viccek ezek? – szól végre a sejk. – Itt senki sem fogja feltartani a kezét.

– Ez esetben tüzelek!

– Ne nevettesse ki magát – mondja mosolyogva a géplakatos, egy percre sem szakítva félbe dulakodását. – Ez itt a Szahara, ahol ismeretlen fogalom a hands up, a G. men és a gengszterizmus rendszere még bevezetésre szorul. Ergo, senki sem tarthatja fel a kezét. Itt nem tudják, hogy ön halálosan fenyeget, hanem azt hiszik, hogy tornatanár.

És nyugodtan elrabolta Evelynt!

Most valaki a fülébe súgta:

– Azt kell mondani: “Halt! Fixez!”

Boldogan ordított:

– Halt! Fixez! A mindenségit. Fixez vagy lövök. De mi ez? Hol van?

A farm cselédsége közömbösen ődöngött körülötte, és Gordon, a seriff azt mondja:

– Mit idegeskedik? Ezt mi nem értjük. És mi az ott a kezében?

Egy ponyár van nála! És ahogy körülnéz, látja: ez itt Nevada. Távol az alkonyatban hófödte keselyűk szállnak.

Több mint lidércnyomás: légionárius egyenruhában áll ott!

Mindenki körüljárja, mert azt hiszik, hogy vándorcirkusz érkezett. És távolról Evelyn sikoltása hallatszik.

– A házban van!

Jobb kezével knockoutolja a siheder arcú seriffet, aki egy Virginiai Kölyök, bal kezével torkon ragad egy-egy embert, és berohan. Végig a hosszú folyosón. Olajfestésű falak… Az egyik ajtónál ez áll kívül:

SCOTLAND YARD
Elrabolt hölgyek osztálya

Berohan. Egy pepita sapkás úr teát főz és pipázik. Sasorra van és széles álla.

– Evelyn! – lihegi a fiatalember.

– Sajnos – mondja Eddlington főfelügyelő -, amint látja, teát főzök, tehát a nyomozás holtpontra jutott.

– Kérem! Egy terepszínű géplakatos elrabolta…

– Tudok róla. – Legyintett, azután hegedülni kezdett. – Higgye el, uram, ez a legjobb kikapcsolódás. Ha fáradt vagyok és hegedülök, utána nyomban elalszom.

– Mit állapítottak meg?

– Erre nem terjeszkedett ki a nyomozás. Magával hozta az ujjlenyomatokat?

Idegesen a zsebébe nyúlt, de csak egy lasszó volt benne, továbbá a Szahara hegy- és vízrajzi térképe.

– Ez Morton műve – mosolygott a detektív. – Ugyanis sikerült kinyomoznom, hogy a Szaharában nincsen se hegy, se víz, tehát ez a térkép hamis volt. A halálsugár vegyi képletét ezek szerint nem vehették el Evelyntől, és lehet hogy egy másik nagyhatalom szerezte meg. Ön mindenesetre tartsa titokban, hogy nem tud semmit. Egyetlen láncszem hiányzik csak, és holnap reggel lecsapok rá. Addig nem tehetünk semmit. Menjen vissza a cirkuszba.

Johnson tudta, hogy cowboyruhája megtéveszti Eddingtont. Hiszen ez a végzete! Mindig mást mond, és másképpen öltözik.

– Hiába, barátom! – mondta a főfelügyelő, és kiállított egy elfogatóparancsot. – Aki nem ismeri a játék szabályait, az nem boldogul. Látja, ezért tartóztatom le magát. Ügyesen kezeli a lasszót, de a sejk ellen elsőrangú tevékre van szükség. És hiába kapkod most a coltjához, a Scotland Yardon csak álruhás cinkosok segíthetnek magán.

Mielőtt felocsúdott volna, vitték, bilincsekben. Kanyargó, hosszú folyosókon végig, cowboyruhában, mellén a légió becsületrendjével, fején pepita sapkája és Bertillon rendszere a mellényzsebében.

A rendőr váratlanul a fülébe súgta:

– Ne féljen! Én a cinkosa vagyok.

Nany volt, csinos rendőri ruhában, egy nagysikerű revüből.

– Ha balra érünk – súgta gyorsan -, forduljon jobbra, ott nyílik egy csapóajtó, és mondja el a három betűjét. Mert van már betűje. Szereztem magának. Nem is kettőt. Hármat!

– Szóval, hogy hívnak?

– S. O. S. Johnson. Finom, mi? Most ugorjon! Ha eltalálják, tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi, és fusson tovább…

A leány taszított egyet rajta… Sötétbe zuhant… Lövések villantak… Durranás… Riasztó-csengő… Lehet hogy a bank páncéltermét elárasztják vízzel… A csapóajtónak zuhan, és…

…A tálca és a pohár csörömpölve esett a földre.

Felébredt. Nany állt mellette lihegve. Miközben álmából felriadt, lesodorta a tálcát.

– Jaj!… – lihegett a leány. – Küldtek választ! Nézze! Milyen nagy levelet…

Ekkor már ott volt Mr. Hoggard is, hogy tiltakozzék helyiségének lerombolása ellen. De nem tette.

Senki sem tett semmit. Nem szóltak, és nem moccantak.

Lélegzetet is csak későbben vettek, végszükségben.

A borítékból harmincezer dollár buggyant ki, és odaesett az asztalra.

Harminc! Ezer!

Harmincezer!

– Nagy Isten… Nagy Isten… – hebegte a lány, és Z. H. Marlow halkan felhördült. S. O. S. Johnson végignézett magán. Bizonyos volt benne, hogy kalózruhában van, és ez egy újabb lidércnyomása az álomnak.

De nem. Ez valóság volt. Ez a Harold Magazin cégjelzéses borítékjában érkezett!

Hoggard fejrúgásán görcsös nyilallás futott át, mintha riasztócsengő szólna, hogy összecsődítse az organizmus minden csepp energiáját.

– Uram… – szólt remegő hangon, és keze is reszketett – nálam ilyesmit csak írni lehet. A valóságban én ezt nem hagyom… Tessék a hamis pénzt elvinni…

– Miért volna ez a pénz hamis?

– Ha igazi, akkor annál rosszabb. Kérem, tessék távozni. Martin, törölje le az asztalról ennek az úrnak az ujjlenyomatait.

…S. O. S. Johnson mámorosan ment az esti utcán, és mellette hasonló somnambul állapotban lépegetett Nany, narancsszínű hajával, világoskék szemével, lelkendező diadalérzésével, és csak nagyon fiatal vagy egészen szerelmes emberek külön istene lehet olyan gondos, hogy ezt a kettőt nem tiporta el minden utcakereszteződésnél négy vagy öt autó.

– Istenem…

– Istenem…

Ezt mondogatták, és elérték a külvárost, és megint a belvárost, és térdük már remegett a fáradtságtól, éhesek voltak, szomjasak, fáradtak, és harmincezer dollárostól tanácstalanul, hogy mit tegyenek kínjuk ellen, de olyan boldogok voltak, hogy semmi jó nem jutott az eszükbe, illetve csak jó, de semmi praktikus, ami különben jellegzetes kísérő tünete a boldogság állapotának.

Végül mégiscsak leültek egy külvárosi büfében, ahol olajszag volt, rossz maradékételek, ázott sofőrbundák, olcsó italok és komisz dohányfüst szagegyvelege, de a boldogság és a mámoros állapot ilyen megrendíthetetlen betonalapján: itt is csak mosolyogtak, lihegtek és ámultak, és azt mondták egyre:

– Istenem… Istenem…

Amikor ezt a helyiséget bezárták, tanácstalanul álltak az utcán.

– Hazakísérem – mondta a fiú.

– Nem… – rázta meg a fejét, és narancsszínű szálak, széthulló könnysziporkák villogtak az arca körül – menjen Evelynhez.

– Nany! Nem akarok Evelynhez menni! Én már akkor is gyenge voltam az öngyilkossághoz, akkor is erős voltam az élethez, amikor először odaállt mellém…

Nem érdemes folytatni…

Ez a két ember rajtaütésszerűen egymásnak ítéltetett. A sorsnak az a statáriális eljárása, amelyet szerencsének neveznek, az a mitikus elem, amely, ha két idegen embernek egy közös helyzetében megjelenik, úgy egymáshoz kényszeríti őket, azzal az ellenállhatatlan teremtő műfajjal, mely a mese és a metafizika közötti átmenetében a legparancsolóbb, és úgy hívják, hogy legenda, most teljessé tette a közösségüket.

S. O. S. Johnson megalapította családját és könyvkereskedését. Nanyval! Vége!

Illetve:

5.

…Z. H. Bartholomy sietve visszatért a Barbara tejcsarnokba, alighogy S. O. S. Johnson és Nany eltávoztak.

– Megkaptam az előleget! Fizetni!

Hoggard úr, akinek fején hihetetlenül sajgott a rúgás, és az események teljesen megviselték, szomorúan mondotta:

– Négy kávé, három sütemény, ötven cent készpénz… Hanem, hallja! Itt ma egy rejtélyes pénzeslevéllopás történt, ismeretlen tettessel… Esküszöm, én holnap nem merem kézbe venni a reggeli lapokat.

– Éspedig?

– Az a fekete hajú levélíró, aki egy titokzatos kávét fogyasztott, harmincezer dollárt kapott, zárt borítékban, amit majd a bűnjelekhez csatolnak.

A Szilvakék Regényeknél éppen lehúzták volna a redőnyt, és Gordon, az altiszt káromkodva szólt a háta mögött mosakodó expeditornak:

– Látja, annyira fent vannak az amerikai nagyiparral! Kétéves sincs ez a redőny, és már akad!

Kiegyenesedett, hogy egy mély lélegzettel határozottabban nekihúzódjék, de ekkor felhúzódott kissé a redőny, és megjelent a Vörös Plack, mint az igaztalanul vádolt amerikai nagyipar alibije, aki a redőnyt kívülről szokásos gördülésében akadályozta. És megjelent vele együtt teljes hosszúságban a tanító, akinek valósággal kígyózó siklás után sikerült a félmagas redőny alatt bebújni.

– Gordon! – süvöltötte boldogan az Egyszerű Plack. – Micsoda öröm, hogy ma éppen maga van itt!

Gordon, itt, a várható atyai büszkeség kitörése helyett, félbeszakította:

– Menjen a fenébe, Mr. Plack! Úgysem juthat be a szerkesztő úrhoz, mert már elment.

– Gordon! Nem ismerek magára!

– Ez az eset később lesz, ha már fejbe ütöttem a redőnyhúzóval.

Plack a tekintélyére is gondolt, tehát a megrökönyödött tanítót biztatóan vállon veregette.

– Az öreg Gordon csupa tréfa és ötlet. Esküszöm magának, ha ez az ember nem imádná az altiszti mesterséget, itt minden író mehetne a fenébe, velem együtt. Mondja, Gordon, miért nem ír maga, az Isten szerelméért? Nem is hiszem el! Vallja be, hogy a tizenöt legjobb regényt maga írja, álnéven!

Gordon a redőnyhúzóra támaszkodott, kissé mogorván, de az iménti támadó szándék híjával.

– Nem nekem való ez a marhaság… Fiatalabb koromban gondoltam ilyesmire.

– Becsületszavára mondja, hogy maga nem ír regényeket álnéven?

– Akár meg is esküszöm.

– Nem igaz!

– De tessék már menni, mert a szerkesztő úr nincs itt.

– Gordon! Ezt nekem mondja? Hát elmegy innen a szerkesztő nyolc óra előtt, anélkül hogy megvárná a levonatokat? – Hirtelen ötlettől áthatva, hűvösebben hadart tovább. – Azért jöttünk a nyomdából az üzemvezetővel – és a tanítóra mutatott -, mert ma nem lesz levonat. Beleszaladt a forma az armatúrába, és most átolvasztják az öntést, amíg a hidroplex rendbe jön a rotációs differenciállal. Ezt mondja meg az igazgató úrnak, jó estét.

És indul. Miután értelmetlen tücsköt-bogarat mesél összevissza, mintha nyomdai szakember volna.

– Várjon! Mit tudom én ezt a nyomdai szlenget…

– Akkor ne mondja meg. Gyöjjön, művezető úr…

– És karon fogta az ámult oktatót, aki helyenként úgy érezte, hogy rezeg az agyveleje.

– Hát bejelentem az urakat, és mondják el…

– Nincs időnk. Ja igaz! Még azt is mondja meg, hogy az ötödik cilinder rácsavarodott a revízióra.

Több hülyeség nem jutott az eszébe, de ennyi is teljesen kétségbe ejtette a szolgát. A felét sem tudja elmondani, és ez itt hagyja!

– Halló! Tessék itt jobbra bemenni, a második szoba.

– Hát nem bánom! Jöjjön, művezető úr, Isten vele, Gordon.

Vitte tovább a tanítót és a kéziratot, és kopogtatás után, válaszra sem várva, belépett a szerkesztőhöz.

– Szerkesztő úr! Halászatról jövök!

A kijelentés annyira meglepő volt, hogy a szerkesztő az ajkára tóduló gorombaságot lenyelte:

– Mit mesél?

– Elhalásztam a világ legjobb regényét! Ez a nyavalyás itt – mutatott a tanító-művezetőre, aki többször is összerezzent -, a Gránátalmaszínű Regények szerkesztősége előtt, belém ütközött. Oda akarta vinni ezt a regényt… Vidéki zseni. Nekem a szerkesztő úr tíz dollárt adott, hogy többé ne jöjjek ide. Én az ilyen gesztusokat nem felejtem el, és elhalásztam a pasast, remekművével együtt, sőt idecipeltem erőszakkal, és a regény az öné… – fejezte be büszkén.

– Úgy… Hát majd elolvassuk – fújt dühösen a szerkesztő. – Elsősorban azonban kérem a tíz dolláromat.

– Bocsánat! Nem én jöttem ide, hanem ez az úr, én csak vezettem. Majd ha külön tíz dollárt ad azért, hogy ne is vezessek ide senkit, jogában lesz visszakérni tőlem. Csak addig tegye le a hamutálcát, amíg a címét hallja!… Várjon! Csak a címét hallgassa meg! Még ilyen nem volt! A hatágú kulcs! Volt már ötágú kulcs és négyágú, volt már nyolcágú és húszágú is, de hatágú még nem volt! Tessék figyelni! – És tankszerű, mindent elsöprő harsogással olvasni kezdte Pugacsev első két ívét. Ebben bízott. Az iszákos Pugacsev tehetséges ember.

– Öt percet adok magának, hogy távozzék – kiáltotta a szerkesztő.

– Hát, rendben van… Én jót akartam. Végre is a tanító úr, azonfelül, hogy egy zseniális író, mégiscsak a polgármester unokaöccse…

– Az tévedés! – szólt közbe erélyesen a tanító. – A polgármester csak a feleségem révén rokonom.

Puff! Ez bomba volt.

Vörös Plack megdermedt, mint aki előtt életre kel a hazugságnak szelleme. És ijedtében becsukta a száját. A szerkesztő viszont kinyitotta:

– Önre, természetesen, nem vonatkozik mindaz, amit Mr. Plackkal patriarkálisan beszél-gettünk – szólt udvariasan az oktatóhoz. – Foglaljanak helyet.

Plack rém dühös lett. Miért nem tudta úri rokonságát előbb említeni a tanító?! Ez esetben fél gőzzel is megcsinálta volna az egészet. Azért mégiscsak belefogott a regénybe. A szerkesztő figyelmesen végighallgatta a felolvasást, és el volt ragadtatva. Nem is kell befejezni! Ennyi épp elég, és zsebéből fizette a honoráriumot. Aztán megkérte az urakat, mivel éjjel-nappal dolgoznak, hogy vigyék le a nyomdába, ha soron kívül akarják megjelentetni.

Egyszerű Plack, a lihegő, izzadó Piladész, a nyomda felé vonszolta mámoros Oreszteszét, kit vidéki oktatóból kalauzolt fővárosi íróvá:

– Holnap írunk két új regényt…

– Nézze, Mr. Plack – felelte hűvösen a tanító -, nagyon furcsa ez a hang, ahogy ön a délután folyamán, továbbá este is beszélt velem. Ha kedvem lesz rá, majd írok. Nem árt, hogy némi útbaigazítással szolgált, de az mégis egy kissé sok, amit megenged…

Egyszerű Plack búsan legyintett. Sokszor érezte ő tyúkanyónak magát, aki rezignáltan nézi a tojásból kikelt pelyhes fiókáit, miután megtanulják a dörgést. És elindulnak az ő védőszárnya alól, egy arrogáns megjegyzéssel…

Magára hagyta védencét. Bús sóhajjal elballagott. Neki mindössze a dicsőség marad és a hat túrós. Ugyanannyi kávéval… Ilyen az élet.

…A nyomdában némi fennakadása lett a tanítónak. Amihez szükségét érezte eltávozott Piladészének. Hiányzott egy oldal.

Egy zsarolólevél.

Tessék? Igen. Az olvasó megoldotta a rejtélyt.

Ez volt az az oldal, amit Nany üresnek vélt, mert megfordítva feküdt az asztalon, és elvette Z. H. Bartholomy elől, ahol a Vörös Plack is ült. Erre írta gyönyörű levelét Mr. Johnson, és ezt vette ki a borítékból a mindenható vezérigazgatója a Harold Magazinnak! És közölték vele, hogy kint egy leány vár a válaszra.

Így történt!

Az igazgató a lelkes levél helyett véletlenül a másik oldalt olvasta el. Amire Plack áramvonalas szövegét írta!

Éspedig a következőket:

NINCS KEGYELEM! EMBEREIM FIGYELIK, HOGY ÉRTESÍTI-E A RENDŐRSÉGET. HA E SOROK ÁTADÓJÁVAL HARMINCEZER DOLLÁRT KÜLD, ÚGY MEGMENTI HOZZÁTARTOZÓIT! ELLENESETBEN T. CSALÁDTAGJAITÓL MÁRIS ELTEKINTHET! BANDÁM NEM ISMER IRGALMAT! HA BÁRMIT MEGKÍSÉREL, ÚGY FELTÉTLENÜL JAJ LESZ ÖNÖKNEK.

MARADTUNK VÉRFAGYASZTÓ TISZTELETTEL:
A HALÁLFEJESEK!

A magazin tulajdonosa reszketve hazatelefonált. Értesült, hogy felesége nincs otthon. Elment még délután a kisfiúval.

Az áruházban jártak bevásárolni.

De a magazin tulajdonosa, bár sosem uzsonnázott még a Barbara tejcsarnokban, ez egyszer úgy látta lelki szemei előtt, hogy az asszony egy kényelmes karosszékben ül, betömött szájjal, bokáig odakötözve, ölében Tommykával.

Öt perc múlva ment a harmincezer dollár!

Tizenöt perc múlva kiderült a levél eredeti hátlapja.

S. O. S. Johnson szédületes szellemi termékével. A magazintulajdonos először a rendőrségre akart rohanni.

Azután nem tette.

Ebből olyan kacagás lenne, hogy kivándorolhat nyomban!

Százezer dollárt sem ér a szégyen! Maradt tehát minden, ahogy volt, és sohasem derült ki az igazság. Illetve a hazugság.

…Ha S. O. S. Johnson az unokái előtt élete útjain elért igen jelentős eredményeit taglalta, általában így rezümált:

– Alkalmas pillanatban egy tartalmas ember őszinte és emberi megnyilatkozása az egész életre kihat, amennyiben egy megértő és bölcs embertársa lelkivilágához intézi sorait.

És mivel hitte is, hogy így van, tehát boldog ember volt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.