Az utolsó szó jogán

A menekülő leány

Szántó terménykereskedő volt, a hétköznapi embereknek legáltalánosabb fajtájából való, akiket meglátni és elfelejteni egy perc műve az élet forgatagában, ahol mindenfelé igen sűrűn fordulnak elő, hivatalban, műhelyben, kávéházban; szorgalmas, élmény nélküli emberek, akik becsületesen, pontosan és pedánsan élik az életüket, régen bevált minták után igazodva. A felső zsebébe egy ezüst ceruza volt betűzve, és lehetőleg csak olyan dolgokról beszélt, amelyek közben bőven nyílt alkalma arra, hogy elővegye az említett irónt, és fürge számtani műveletekkel igazolja állításait. Ilyen ember volt Szántó; halk beszédű, fantáziátlan, de jó lelkű egyén. Érthető tehát, hogy buta zavarral küszködött Annus vallomása közben. Néhányszor tétován a ceruzája felé nyúlt. A régimódi, masszív, de finom bútorokkal berendezett szalon, széles, nagy sztórokkal és sűrűn szőtt csipkefüggönyökkel tompított, tónustalan kora délutáni megvilágításában még ott lebegett az ebéd utáni lerakodást végző tót cseléd emléke, és ez a hangulat magába szívta Annus vallomásának minden drámai erejét.

Azért mégiscsak beszélt:

– El kellett mondanom. Úgyis hiába titkoltam volna. Megmondtam; most tegyen, amit akar. Nem tudom, mi vont ahhoz a festőhöz. Különös, szeszélyes, ápolatlan, bohém ember. Kíváncsiságból, csínytevésből osontam fel hozzá. De hát július volt… Szörnyű meleg… Jaj Istenem, hát hogy mondjam el? Hirtelen forogni kezdett minden… Elzsibbadtam… Megtörtént… Viszonyom lett. Így volt. Hát érdemes engem feleségül venni? Mondja?

Csend lett. A rádiójelzés minétszerű, csipkefinom melódiája muzsikált fel szaggatottan a szalon nyomasztóságába. Szántó nélkülözte az elokvenciákat, melyek egy ilyen szövevényes lelkiállapotban szükségesek a beszédhez. Két ujjal megérintette a nyakkendője gombját, és lassan, szomorúan, az ajtóig ment. A vastag szőnyeg neszeléssé tompította a lépései alatt recsegő padló nyikorgását. Képes lett volna rá, hogy így, szó nélkül, lemondóan távozzon, mert igazán szerette Annát, de eszébe jutottak különböző természetű tervek, melyek jövendőbeli apósával folytatott tárgyalásai alapján merültek fel; tehát rövid, tanácstalan, távozni készülő álldogálás után visszajött az ajtóból, és egy nemes, de félszeg gesztussal megbocsátott.

…Sietett. Mintha szökne valahová; a bűn elől, vagy bűnt követni el. Szinte homlokig húzta meg magát bundájában, és szapora léptekkel rótta az elvásott, girbegurba gránitkockákat, lankadatlanul, riadót kalapáló szívvel, rettegve, mint aki menekül.

Csóka Ferenc, foltos, fehér festőköpenyében az ablaknál állt, cigarettázva, mozdulatlanul. Néhány perc előtt fejezte be a Vak nő imája című aquarell képét, és részint a túlhajtott munkától, részint a mérsékelt táplálkozástól kimerülten, zsongó aggyal, tompa gondolattalanságba süppedten bámulta a mélyen alant elterülő kültelki utcák dísztelen panorámáját; a szépiaszínű, csámpás háztetőket, mállott vakolatú, piszkos, sötétszürke tűzfalakat, gödrös telkeket. Valaki becsapta az ajtót. Csóka megfordult. Nagyon döbbenten meredt a leányra.

– Annus… – suttogta hangtalan szájmozgással, ámultan és kérdve, mint aki valószínűtlen jelenést lát. A leány pedig csak állt a küszöbön lihegve, rémülten, elszántan és lelkendezve. Beszédes, mozdulatlan pillantással meredt Csókára. Azután szomorúan, bágyadtan lehanyatlottak a karjai, és a bunda lesiklott róla a földre. Úgy hagyta. Leült a szófára, és szétnézett a szegényes padlás-atelierben, ahová annyiszor vágyódott, és olyan hiába. Most végre…

Sokáig lehettek így, nagy csendben és feszült mozdulatlanságban. Végül a leány elkezdett beszélni:

– Hozzámegyek Szántóhoz. Ez így van rendben. Huszonegy éves vagyok. Magának még sokat kell küszködni. Ma enyelegni akart velem, és dühömben, utálatomban egy goromba tréfát, egy hisztérikus, hirtelen ugratást kezdtem. Azt hazudtam, hogy én már… Hogy itt voltam magánál, elszédültem… És hogy maga…

Kifulladt. Nyitott ajkai közül harapásra táruló gyönyörű fogsorok villantak elő.

– Elhitte az ostoba, és ment… Már éppen ki akartam nevetni. Kigúnyolni, megszégyeníteni, mikor visszajött. És megbocsátott… És akkor… hirtelen egy gondolatom támadt. Az jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen felmentvény. És, hogyha visszamenőleg… ha utólag követném el a megbocsátott bűnt… Érti? Én most, mielőtt férjhez megyek, kiélhetem ezt a szerelmet, amit a legtöbb lány mint egy nagy hazugságot hord magával, a férje mellett, a gyermekei között, egy egész életen át. Én le akarok számolni evvel az álommal. Százezer magamfajta leány közül egynek sem adódik ilyen hallatlanul nagyszerű alkalma. És aztán nyugodtabban tudnék élni… Én el akarom követni a bűnt, ha már egyszer megbocsátották, és így, itt, észrevétlenül egy kicsit… egyszer… egy délután… fellázadni. Azután nem bánom, jöjjön a nagy, szürke, életfogytiglani morál, melynek minden napja egy börtöncella…

Végigdőlt a szófán. Lehunyt szemhéjainak belseje forró, piros, lüktető színekkel takarta a szemét. Két kezét a feje alá tette. Korai fények gyulladoztak mindenfelé az alkonyi utcákban, felszüremlő pasztáik nyugtalan kontúrjai fényfoltokkal helyezkedtek el a mennyezeten. Csóka Ferenc néhány lépést tett fel és alá, azután megállt, és hirtelen felkacagott, durván végigmérve a mereven fekvő leányt. Nyers kacagása jól harmonizált borostás, beesett arcával, hosszú, nyirkos, nikotinos ujjaival.

– Ó, maga Krónosz! – mondta csúfondárosan a leány felé. – Hát idejött hozzám, hogy felfalja saját lelkének illúziógyermekeit? Hogy gyomorrontásig jóllakjon itt, igaznak hitt romantikával, és azután kiégetten, kiábrándultan, hirtelen elrémülve a dohos manzárd kietlen szegénységétől, nyugodtabban evezzen át a távoli, fagyos, úri életbe. És én itt maradnék még szomjasabban, még kirugdaltabban, és legközelebb, ha bevásárlásai közben találkozik velem a Kossuth Lajos utcában, futólag és tovatűnően már csak egy hideg, arrogáns fejbiccentés erejéig venne tudomást énepizódságomról, miután lerázta velem a kíváncsi vágyakozás fúriáit. Hát most vegye szépen fel a bundáját, és menjen haza. Én Szántónak nászajándékul adom a maga lányságát. Csak menjen, és szenvedjen, mint a többi, mosolyogva, és lelke helyén egy nagy kelevénnyel, amelyből örökké nyáladzik a hazugság gyógyíthatatlan váladéka. Adja vissza Szántónak kitöltetlenül ezt az erkölcsi bianco váltót, vagy ha tetszik, escomptáltassa valaki mással. Jó éjszakát.

Már állt. Felkapta a bundáját, megvetéssel, gyűlölettel végigmérte Csókát, és kirohant.

Az utca érzéktelenül morajlott körülötte. Sietett, még jobban behúzódzkodva a bundájába. Be a városba… A zsibongó, ívlámpás esti körút kakofóniája, a csilingelés, a robogás, a hullámzó, torlódó emberáradat lármája köszöntött rá harsogva. Fiatal szíve csak most tárult fel teljes kínnal. Érezte, hogy az utca torkolata felől rohanva jön feléje siker örömeivel, álmos, hosszú délutánjaival a kispolgári úriasszony emóciótlan, hazug, konyhaszagú élete… Sietett, mint aki menekül, és ennek a délutánnak lidércnyomásos káoszából avval a gondolattal riadt a valóságra, valamivel csillapodottabban, hogy mit fog majd mondani, ha Szántó rájön, hogy hazudott neki.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.